Piros 85 Terepfutás

Videó belülről: https://youtu.be/2Bivo6HASko

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Mindenképpen azzal kezdeném, hogy nem volt éppen -hogy is mondjam szépen- a legmegfontoltabb döntés részemről nevezni erre a versenyre. Futásban még nem tartok itt, egyáltalán nem. A félmaratoni táv az, amit magabiztosan tudok futni, valószínűleg a maratonnal is méltóságteljesen megbírkóznék, de ez egy egészen más kategória. Sajnos viszont a futóversenyek nekem közel sem nyújtottak akkora élményt, mint korábban egy egész napos teljesítménytúra. A terepversenyeket azért szeretem, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy akkor érnek véget, amikor épp kezdeném élvezni. Nem mintha tudnék sokkal többet futni... A nagy terv az volt, hogy majd ősszel, miután a kitűzött aszfaltos célversenyt teljesítettem, visszatérek a hosszútávú túrák világába. Addig nem akartam túl nagy terhelésnek kitenni magam, ne zavarjon bele a felkészülésbe. Tavasszal még az Iszinik-et néztem ki, de már akkor nagyon kacérkodtam a gondolattal, hogy a terepfutó szintidőn belüli teljesítést kéne megcélozni. Sokáig pihentetve maradt a dolog, de közben egyre inkább kezdett vonzani a terepultrák világa. Nyálcsorgatva nézegettem a nagyobb versenyeken készült videókat, és azt éreztem, hogy igen, ez lenne az igazán nekem való móka. Persze még évekig kell edzenem rá, hogy egyáltalán komolyan vehessek egy indulást, talán csak álmodozás az egész.

Aztán valahogy szemezgetni kezdtem a Piros 85-el. Hasonló időben rendezik, mint az Isziniket, a szint nagyjából egyezik, viszont jóval kevesebb kilométer, és bizonyos pontokat is osztanak. Akkor miért ne mennék inkább erre? Még a nyár közepén le is adtam a nevezésem. A 15 órás szintidőt úgy gondoltam, hogy egy óvatos, belekocogós, gyorslábú túrázással hozni tudom. Teltek múltak a hónapok, lezajlott a célversenyem, majd egy hónappal a Piros előtt lefutottam egy 40 kilométeres túrát. Elégedett voltam az eredménnyel, és igazából meglepően könnyedén ment, mintha még mindig messze lettem volna a határaimtól. Összezavarodtam. A hátralévő egy hónapnyi edzéseket magasabb pulzuson végeztem, a heti mennyiségen is kicsit emeltem. Egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy nem akarok biztosra menni, futni akarok, rendesen odatenni magam! Nem akarok óvatosan kezdeni, hogy "jáj-jáj, csak nehogy elfussam az elejét", és nem, nem elégedhetek meg az utolsó hellyel! Nyomni fogom neki, és ha egy gyenge szar vagyok, akkor jöjjön egy hatalmas pofon, csapjon vissza a földre, kényszerítsen az alázatos munkára, tanítson türelemre.

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolózó csúcsra.

Reggeli ködös Fotó: MVTE

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Amikor épp minden egyben van Fotó: MVTE

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Közel már a csúcs Fotó: MVTE

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Fenyvesben Fotó: MVTE

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Megcsináltam! Fotó: MVTE

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Egy versenyből eddig mindig tudtam tanulni valamit, akár jól sikerül, akár nem. Most teljes a káosz a fejemben, több a kérdés, mint a válasz. Az biztos, hogy aszfaltos versenyt többé nem jelölök ki célként. Be vagyok még nevezve januárra egy félmaratonra, márciusra egy maratonra, de a jövő év már nem ezekről fog szólni. Át kell gondolnom az edzéseket, bár most nagyon úgy tűnik, hogy amit eddig csináltam (jellemzően hosszú futások alacsony pulzuson, minimális mennyiségű gyors), az inkább készített fel erre a versenyre, mint amire akartam volna. A frissítésem katasztrófa volt, teljesen kinyírtam a gyomrom, aztán még el is éheztem kicsit. Ezen van mit csiszolni, mondjuk nem könnyű úgy kísérletezgetni és gyakorolni, hogy 40 kilométerig semmi gondom nincs.:) Egy betonbiztos cél van jövőre, és az a Piros 85. Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét.

Nemcsak az érem, a kitűző is gyönyörű munka

Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/