Szenior Atlétikai Magyar Bajnokság 2024.

Számítottam rá, hogy a rövidebb távra való átállás miatt teljesen megváltozott edzésmunkát és a sokkal gyorsabb versenyek más terhelésést nem fogom megúszni sérülés nélkül, ami rögtön az első verseny után el is jött.

Már a szekszárdi verseny utáni levezetés közben éreztem, hogy a jobb bokámban nem stimmel valami, de teljesen őszintén szólva, ha az ember sokat fut, azért nem túl ritka eset, hogy felüti a fejét valami kis fájdalom, kellemetlenség valahol. Gyorsan pontosítanám is ezt a félreértések elkerülése végett, egyáltalán nem komoly fájdalomról beszélek, nem olyanról, ami akár csak kicsit is befolyásolná a futómozgást, lehet nem is fájdalomnak kéne hívni, sokszor csak egy rossz érzés, kis területen fáradtság, mini szúrás, ilyesmik. Ezek olyanok, amiket normál járás közben egyáltalán nem is érezni, csak futáskor, de még akkor is lehet csak bizonyos tempónál, vagy mozdulatnál. Ezek 99%-a teljesen átmeneti, következő futásra már teljesen eltűnik, így igazából foglalkozni se érdemes velük különösebben, mármint persze a random helyeken felbukkanókkal, ha rendszeresen ugyanott jelentkezik, annak már oka van. Van néhány olyan, ami napokig tart, de még ezek nagy része is csak valami átmeneti probléma, egy rossz lépés, egy kisebb túlerőltetés eredménye, ami normál edzésmunka mellett is szépen elmúlik. Pont ezért számomra lehetetlennek tűnik egy sérülés megelőzése úgy, hogy visszaveszek az edzésekből, ha érzek valamit, mert akkor kb. folyamatosan vissza kellene venni, ami tönkretesz minden edzéstervet. Utólag persze mindig nagyon okos az ember, olyankor már nagyon jól tudja, hogy mikor kellett volna visszavenni, de az első napokban én sose tudom, hogy utoljára éreztem azt a valamit, vagy olyan sérülés lesz belőle, hogy hetekig nem fogok tudni futni. Lehet más jobban érzi, én nem.

Szóval éreztem a fájdalmat a bokámban levezetés közben, de nyomtam tovább az edzéseket, nagyon fel voltam dobva az eredmény miatt. Pénteken már kezdett gyanús lenni, hogy ez most egy kicsit komolyabb probléma, már egyértelmű volt a fájdalom helye is a sarkamban. A hétvégén ezért nem futottam semmit, de sajnos hétfőn így is ugyanolyan rossz volt. Egész héten visszafogottan próbáltam futni, nem javult, a harmadik hét hétfőjén már szúró fájdalmat is éreztem, egy kilométer után abba is hagytam, két nap teljes pihenés. Csütörtökön egy laza terepes futás közben nem tűnt annyira vészesnek, de másnap reggel nem tudtam rendesen járni se, szóval itt volt a vége... A motivációm viszont így sem tört meg, mert a szekszárdi verseny után sokkal elégedettebb voltam magammal, mint maratonin az utóbbi 2 és fél évben bármikor, egyszerűen még így is simán megérte! Majdnem három hét telt el futás nélkül, és ezalatt az idő alatt sem változott meg a véleményem, ráadásul közben újra felfedeztem, hogy mennyire szeretek bringázni. Volt azért nyilván néhány nehéz pillanatom, főleg amikor le kellett mondanom betervezett kedvenc kis versenyeimet, meg mert előtte tényleg bomba formában voltam, és ezzel pár hónapot most elveszettem. Próbáltam bringázással a lehető legtöbbet megtenni, hogy az aerob edzettségemet valamennyire fenntartsam. Július elején a futáshoz való visszatérést is nagyon óvatosan kezdtem el, először csak 3 kilométer, majd 1 kilométerrel növeltem mindig a távot, és az az igazság, hogy nagyon nehéznek éreztem, hirtelen nem is értettem miért jó futni? :) Augusztus elejére már sikerült egy 70 kilométeres hetet abszolválni, így majdnem két hónap után véget ért ez is. Soha ne add fel!

A futás hiányát bringázással próbáltam némileg kompenzálni

Ahogy megfutottam ezt a 70 kilométeres hetet, már vettem is elő a versenynaptáram, ideje kitalálni, hogy mi legyen a fókusz. Négy hét van még a Szenior OB-ig, ha csodát nem is lehet tenni annyi idő alatt, de úgy éreztem, hogy lehet esélyem egy jó eredményre. Sajnos nem az 5000 méteren, arra nem éreztem esélyt, hogy a 20 percen belüli sikerüljön, a bringa akármennyire is jó volt, ennyire nem képes fenntartani az aerob edzettséget, ezzel még sajnos várnom kell. Maradtak a 800-as és az 1500 méteres távok, akkor ezekre kell gyúrni. Sikerült még egy 70 kilométeres hetet futnom, viszont a végére annyira fáradtak voltak már a lábaim, amit nagyon régen nem tapasztaltam. Jobban megnézve a Stravat kiderült, hogy ezen a két héten a futás mellett heti 100 km bringa is volt még, valószínűleg ez a kettő együtt lett kicsit sok még, el kell engednem a bringát, amíg kicsit pihentebb állapotba kerülök. Sajnos viszont a brutális hőség is kezdett már nagyon kikezdeni, és a bringa nagyon jó volt ilyen szempontból, mert az nem olyan vészes melegben, és így hogy csak a melegben nagyon nehéz futás maradt, egyre kevesebb kedvem volt hozzá, a résztávos edzéseket nm is tudtam végig csinálni. Gondoltam nem baj, ha van egy pihenő hét, de aztán a következőn még az allergiám is felbukkant, nem durván, de futás közben azért már zavart, főleg ha párás hőség volt, ilyenkor már a könnyű futások során is alig kaptam levegőt, pálya edzésre nem is mentem. A szokásos augusztus 20 utáni hőmérséklet normailizálódás is elmaradt, maradtak a 36-37 fokos napok, úgyhogy már nem foglalkoztam vele, szombaton elmentem a déli hőségben résztávozni a MAC-ra, hogy legalább egyszer fussak a frissen megérkezett szögesemben a verseny előtt. Ez a résztávozás nagyon jól ment, a cipő minden várkakozásomat felül múlta, és újra hinni kezdtem benne, hogy 800 méteren fogok tudni valami jót futni.

800 méter

A fő célom az volt, hogy legalább egy minimális PB-t (2:40,09) fussak, elég ha éppencsak hangyányival 2:40-en belüli lesz. Azt gondoltam, hogy egyértelműen bennem van, csak nem szabad elrontani egy gyors kezdéssel, ami versenykörülmények között azért nem mindig könnyű. Jól bemelegítettem, de fél órát csúszott a rajt, addig a déli tűző napon álltunk vagy 33 fokban, hát ideálisabbat is el tudok képzelni :) Viszont nem stresszeltem ezen, meggyőztem magam, hogy ezen a távon nincs jelentősége a hőségnek, ami valamennyire biztosan igaz is, ennyi idő alatt még talán nem melegszik túl a szervezet. A rajt jól sikerült, 2-es vagy 3-as pályáról indultam, hamar be tudtam sorolni az 1-esre úgy, hogy közben a gyorsak már előttem legyenek. Az élen lévő csoportban volt Simák Gergő, róla tudom mit tud, velük nem szabad elmennem. Olyan 150 méternél az egyenesben egy srác elkezdett beszélni, hogy ez lassú, fogta magát és előre állt. Hát jó mondom, ugyan nem ismerem, de valahogy biztos voltam benne, hogy nem fogja végig bírni, bár tényleg feltűnően lassú volt az élcsoport, nem távolodtak tőlünk. Én egy srác mögött futottam a második boly elején. Egész nyugisan, ment innen a következő 200 méter, talán túlságosan is, Edzőbá bekiabálta, hogy 1:21 lett. Kicsit lassú, de éreztem, hogy ennél fogok tudni gyorsabbat a második körben. El is kezdtem fokozatosan gyorsítani, a következő egyenesben megelőztem az előttem futót, picit megint gyorsítottam, bedaráltam az elején bátor kollégát is, és érdeklődéssel néztem mi történik az élbolyban, továbbra is elég közel voltak, bár valós esélyt nem láttam rá, hogy befogjam őket. Aztán 650 méternél akkora iramváltást csináltak, hogy kikerekedett a szemem rendesen, persze azért számítottam valamire, de ez tényleg durván nézett ki. Én szedtem a lábaim, ahogy csak bírtam, bár tök esélytelen volt bárkit utolérnem, de hajtottam tovább a lehető legjobb időért. Nem hittem a szememnek a célban, 2:36 körülit láttam, Edzőbá is mondja, de az nagyon durva, ezek szerint vagy 6 másodperccel gyorsabb, 1:15 körüli lett a második kör, és így 4 másodperc fölöttit javítottam a PB-men! Már ez az eredmény is elég nagy meglepetés nekem, de ami még nagyobb, hogy a lábaimban simán van egy 2-3 másodperccel jobb idő, mert ha 6 másodperccel gyorsabb második kört tudok, akkor ott az elsőben még bőven lehet bátrabban futni.

4x100 méter váltó

Az eredeti terveimhez képest bekerült a programomba még egy verseny gyakorlásképp, ha CSB-n indulnom kéne váltóban. Igazából izgatottan vártam, sose futottam ilyet, vagyis ebben azért nem vagyok teljesen biztos, mert vannak halovány emlékeim gyermekkoromból, hogy valami megyei versenyen futok váltóban, de az inkább 400-as lehetett. Sose jártam semmilyen futóedzésre amúgy, nem is versenyeztem rendszeresen, csak a tesi órákon ha mérték az időt, akkor ugye nem bírtam ki, hogy ne az enyém legyen a legjobb, még ha hánytam is a végén. Hát igen, lehet, hogy nem is változik olyan sokat az ember, akármennyi idő is teljen el :D Szóval gondolom emiatt néha beneveztek ide-oda, de aztán felsős lettem, meg közben volt egy rendszerváltás is, többé nem is futottam egészen 35 éves koromig. A váltó rajtja előtt is jó sokat aszalódtunk a Napon, de nagy nehezen azért eldördült a rajtpisztoly. Második ember voltam a váltóban, és kicsit mintha megijedtem volna, megpróbáltam elszaladni a bot elöl, de Balázs nem hagyta, odakiálltott, hogy várjam már meg, mert úgy véli, hogy váltó versenyen nem árt, ha a csapattagok találkoznak a pályán egy botátadás erejéig. Beláttam, hogy igaza lehet, lelassítottam, sikerült az átadás, de nagyon béna voltam, úgyhogy utána villámgyorsan kezdtem szedni a lábaim, hogy behozzak minden lemaradást. Kb. az első 30 méteren olyan tempóban futottam, amiről azt hittem, hogy az a maximum, de valami bekattant az agyamban, elkezdtek egyre jobban felpörögni a lábaim, de annyira szokatlan volt, hogy pillanatokra mintha elvesztettem volna a kontrollt a mozgásom felett. Hatalmas hátrányunk volt már, így egyértelműen esélytelen volt bármit behoznom, a többi váltó szinte a célban itta a kávéját, már talán le is zuhanyoztak, de azért nyomtam, ahogy a csövön kifért. A beugrósunk Tibi szerencsére nem félt a bottól, sikerült egy nagyon jó váltást összehoznunk, pedig megpróbált megtéveszteni azzal, hogy nem a megbeszélt kézbe várta a cuccost, de így talán még jobban is ment. A végére Karesz tette fel a pontot, de a rossz szemeimmel én semmit se láttam abból, hogy ott mi történt. Jó móka volt ez, teljesen meglepődtem, hogy milyen gyorsan is tudok futni, ha van motiváció, főleg miután az adatokat is megnéztem. A Stryde szerint az utolsó 50 métert 2:20/k-n belüli tempóban tettem meg, 2:13/k-s maximummal, korábban még 2:50/k alá se gyorsultam soha, tényleg azt hittem, hogy ott van nekem egy fal, hogy a pici kis lábaim nem tudnak ennél jobban pörögni, de basszus, nagyon nincs...

1500 méter

Edzőbá tanácsára az 1500 méterhez már nem a szögesben álltam rajthoz, bár múlt szombaton azért összességében jóval többet futottam már benne, tényleg nem volt értelme bármit kockáztatni, ezen a távon amúgy se tudok az 5:12,14-es PB-m közelébe kerülni, mert ez már elég hosszú ahhoz, hogy ki fog jönni az elmúlt időszak ki mennyisége. Szokásos Napon aszalódás után rajtolunk, utolsó helyre állok be, és még ott is leszakadok. Pedig úgy 300 méterig még 3:30/k tempóban futottam, ami magamhoz képest azért annyira lassú se volt, de itt tavaly is nagyon jó idők születtek, aminek még a közelében se vagyok. Egy kör után viszont már erősen kezdtem érezni, hogy ha nem lassítok, akkor nem fog végig menni, próbáltam azért 3:40-nél nem nagyon lassabbnak lenni, de ez is nehezen ment, nem lett egyenletes a tempóm, össze-vissza ingadozott. Egy valakit végül befogtam, mert nagyon belassult, így nem lettem utolsó, és az utolsó egyenesre azért egy pici hajrát is ki tudtam még erőltetni, de érzésre elég rossz verseny volt, és jó 20 másodperccel elmaradtam a PB-mtől.

Verdikt

Összességében a 800 méteren elért egyéni csúcsommal még akkor is elégedett lennék, ha egy sérülésmentes, zavartalan felkészülés állna mögöttem Szekszárd óta, de így meg aztán teljesen odáig vagyok, meg vissza! Arról már nem is beszélve, hogy a sokkal gyorsabb második kör egyértelműen annak a jele, hogy még el is óvatoskodtam, lehetett volna bátrabban kezdeni. Ezt viszont most kicsit sem érzem hibának, sőt, abszolút a reális célnak megfelelően, nagyon okosan helyezkedve, szélárnyékban futottam az első kört, utána pedig mindent beleadtam, a verseny körülményeit tekintve szerintem ez így volt optimális. Másképp vagy légüres térben nyulazva a mögöttem lévőknek, vagy az élboly végére tapadva tudtam volna futni, mindkét opció nagyon kockázatos lett volna, mert mentálisan egész más, ha én kezdek előzgetni, mintha engem kezdenek bedarálni, egyáltalán nem biztos, hogy olyan körülmények között is elő tudtam volna rántani ezt a második kört. Az 1500-as rossz szereplésre fel voltam készülve, persze elsőre a 20 másodperccel rosszabb idő kicsit szíven ütött, de jobban megnézve a 3:40/k körüli tempót annyira azért nem is rossz, jó persze a 800 3:15/k-s átlaga 3:25-3:30/k közöttit jósolna az 1500-ra, szóval de, mégis rossz, ugyanakkor két verseny volt már a lábaimban, és folyamatosan 33-35 fokban aszalódtunk (le is égtem kicsit...), azaz mégse annyira gáz :) A váltóban az utolsó 50 méteren kisajtolt tempóm pedig teljesen váratlan, egészen új lehetőségeket nyitott meg a fejemben. Elképesztően sokat adott most ez a verseny,

Török Sándorné emlékverseny - Szekszárd, 800m és 3000m Szenior

Eléggé megkönnyebbültem mitóta ideiglenesen elbúcsúztam a maratoni távtól, nagyon motivált vagyok, és sokkal jobban élvezem az 5000-es távra való felkészülést. Szülővárosomban rendzetek egy Szenior pályaversenyt, ami remek lehetőséget adott, hogy egy 3000 méteres versenyen megnézzem hogy alakul a felkészülésem?

Persze miért is csinálnám úgy, hogy simán odamegyek, és normálisan megfutnom a távot, amit kinéztem, inkább beneveztem még 800-ra is, hátha teljesen ki tudom nyírni magam a fontosabb verseny előtt :) Mert hát ugye az ember hiába mondogatja, szinte már kántálja magának (és mindenki másnak is), hogy a 800 az csak amolyan élményfutás lesz, tudom jól, hogy még a rajtvonalon állva se biztos, hogy azt fogom csinálni, amit elterveztem. A verseny egy szép vasárnapi napra esett, a reggel 9:30-as 800 méter előtt jó alaposan be tudtam melegíteni. A teljes igazság viszont az, hogy egész héten nem voltam elégedett a pihentségem alakulásával, és még ekkor is éreztem fáradtságot a lábaimban. Szóval az volt a terv, hogy az eddigi 2:40,09-es PB-m közelébe se kerülök ezen a versenyen, csak élményfutás! A kevés induló miatt úgy tűnt, hogy ez könnyen tartható lesz, de aztán jól meglepődtem, hogy mennyire megindult az egyik kolléga, kellett kapaszkodnom rendesen. A 3:10-en belüli tempó nagyon nem passzolt a terveimhez, de szerencsére hamar elkezdett visszavenni, és olyan 3:30 körülre lassultunk. Az első kör végéhez közeledve viszont már inkább a 3:40-et súrolta a tempó, ennél jobban ezek után már nem akartam belassulni, úgyhogy átvettem a vezetést, és 3:20-ra gyorsítottam. Arra számítottam, hogy hamar leszakad, de egyáltalán nem ez történt, simán tartotta a lépést.

Na szép, gondoltam megint jól belesétáltam a csapdába, hogy lehetek ilyen hülye, a végén jól le fog sprintelni... Ezen kattogtam 200 méteren át, és végül arra jutottam, hogy az egyetlen lehetőségem, ha már fél körrel a vége előtt tempót váltok. Kb. 3:10-es tempóra tudtam gyorsítani, úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban egyszerűen nem tudok futni, de szerencsére ez is elég volt ahhoz, hogy kicsi előnyre tegyek szert. Az egyenes elején picit vissza is vettem ennek örömére olyan 3:15-ös tempóra, mert azért kicsit féltem, hogy végig bírom-e, aztán az utolsó 50 méteren megpróbáltam kifutni magamból mindent. A 2:41,6-os eredményem végül nem sokkal maradt el a PB-mtől, egészen pontosan 1,51 másodperccel. Az átlagtempó így 3:22,0/k lett (a PB-nél: 3:20,1/k), hát ez nem éppen egy pihenős 800-as lett. Érzésre egyébként viszont nem volt olyan brutál erős se, szerintem még bőven van ebben, a 3:10/k-s átlagtempót teljesen reálisnak látom, ha egy versenyen totál kifutnám magam. Az viszont még mindig „csak” 2:32-es időeredmény, hosszú távon szeretnék olyan 2:20 közelébe kerülni, de ez már 3 percen belüli tempó, egész pontosan 2:55/k, ami még nem idén lesz, az szinte biztos. Minden esetre a szenior OB-n mindenképp illene valami komolyabb előrelépést felmutatni 800-on, esetleg 1500-ön, még meglátom.

Az eredményhirdetés előtti beszélgetések során fény derült a gyors kezdés titkára is, a végül a WMA korszorzóva abszolút első helyezett Lajkó István az én születésem évében volt épp Országos Bajnok 1500 méteren. A 3000 méteres versenyig majdnem másfél órát pihenhettem, persze közben egy pár kilométert kocogtam levezetés/bemelegítés címszóval, mindenféle vadulás nélkül, úgy gondoltam, hogy repülőzni nincs sok értelme már, bőven megvolt az ilyen jellegű bemelegedés. Közben kisütött a Nap, meleg lett, viszont még a szél is fúj, szóval nem ideális, de még mindig jobb, mintha esne az eső. Bár az esővel önmagában semmi bajom nem lenne, viszont nincs szögesem, és vizes rekortánon úgy csúszik a cipőm, mintha jég lenne. Itt se volt sok induló, viszont rögtön az elején egyedül maradtam, magamnak kellett diktálnom a tempót. A minimális célom itt ma az volt, hogy 4 percen belüli tempóval, azaz 12 perc alatt lefussam a 3000 méteres távot. A tervem úgy nézett ki, hogy óvatos kezdéssel egy 4 perces első kilométert futok, a másodikat 3:55-re fokozom, és ha minden jó, megpróbálom a harmadikat még tovább fokozni. Még ha a fokozások nem is mennek, és csak tartani tudom a tempót, akkor is meglenne a 12 perc. Hát ehhez képes valami 1:31 lett az első kör, ami hát, hmm, "kicsit" gyorsabb a tervnél, meg is ijedtem, próbáltam visszafogni magam. Olyan őrült sokat nem sikerült lassítanom, a terv közelében sem voltam, 3:50 lett az első kilométer. Ekkor viszont már nem ijedtem meg annyira, mivel az első kör végén még nem sok minden szoktam érezni, csak az időt látom, 1000 méternél viszont azért már kezd beállni a rendszer, és a testem visszajelzéseiből valamennyire azért már tudom, hogy meddig fenntartható a tempó, és most vállalhatónak tűnt.

Az agyam persze próbált tiltakozni, csak azt hallottam, hogy "hülye barom, hülye barom", és valamennyire szerettem is volna engedni neki, gondoltam 3:55-re lelassítok, és akkor legfeljebb a terv fordítottja lesz a végeredmény, ha még tovább lassulok az utolsó kilométeren is. Végül persze ez sem sikerült, valahogy csak nem akart változni a tempóm. Igazából nagyon akartam, hogy sikerüljön jó időt futnom, és valahogy attól se féltem, hogy kiállás lesz a vége, éreztem, hogy most megvan a kellő elszántság, tudom kezelni a nehézségeket. A nagy lassításból egyetlen másodperc jött össze, 3:51 lett a második kilométer. Közben családomtól kaptam a szurkolást, sőt még István is szurkolt a pálya széléről, ezeknek nagyon örültem, bár kívülről biztos nem látszott. Már csak egy van hátra, és még nyugodtabb lettem, ennek már mennie kell! Persze minden verseny utolsó harmada a legnehezebb, és még szerencsém is volt, mert ebből még úgy 200 méter egész vidáman eltelt, mielőtt ráfordultam az utolsó két körre. Ekkor kezdtem elég rosszul érezni magam, a lábaim se voltak a legjobb állapotban, itt már nagyon erős fókuszra volt szükség, hogy tartsam a tempót. Az utolsó kör viszont már tényleg igen kellemetlen volt, a második fele meg egyenesen kegyetlen, már nagyon hangosan vettem a levegőt, de toltam végig izomból, a célegyenesre még rá is gyorsítottam. Az utolsó kilométer lett a leggyorsabb 3:50-en épp egy hangyányit belül!

Verdikt

Itt is második lettem a korcsoportos szorzók miatt, de ennek semmi jelentősége, az egyetlen ami számít, hogy minden előzetes elvárásomat brutálisan felülmúlva 11:31,3-as időt futottam! Ez pont az az idő, amiről azt gondoltam, hogy tökéletesen optimális körülmények között, ha nagyon jó napot fogok ki, és még a rápihenésem is szuper, akkor talán ki tudnám hozni magamból a jelenlegi edzettségemmel. Ami persze azt is jelenti, hogy józan ésszel meg sem próbálnék ennek megfelelő tempóval kezdeni, egy 800-as verseny után, kicsit melegben, kicsit szeles körülmények közt, nem túl jó rápihenés után meg végképp nem. Nem is ez volt a terv, közel sem, megint képtelen voltam visszafogni magam, aminek tudom nagyon jól, hogy könnyen lehetett volna rossz vége, és nem túl okos dolog ilyeneket csinálni. Őszintén szólva viszont nem akarok többé ezen görcsölni, pont ezért nem maratonira készülök, ezt ha elrontom, hát elrontottam, hamar lesz lehetőségem újra próbálkozni. Sokkal élvezetesebb a futás, ha érzésre csinálhatom, és ha még ki is adja, mint ahogy most baromira kiadta, az a hab a tortán. Mindkét verseny alakulásának nagyon örülök, irtó jól halad a felkészülésem, most már tényleg kézzelfogható távolságban van 20 percen belüli 5000! Hajrá!

A pulzusom most már kicsit magasabbra ment, de még mindig csak 175 a plafon, a régi 180 fölötti értékek sehol...

UltraBalaton 2021 - JövőreInkábbÁtússzuk

Még ha nagyon roszzul is megy egy év, még ha a saját versenyeimet, céljaimat kukába is dobom, az UltraBalaton közeledése valahogy mindig felráz, és edzésre késztet. Ilyen bolondos gondolat szokott megszállni, hogy "a csapattársak számítanak rám" :)

---

2019. [16:56 | 3. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2019/05/ultrabalaton-2019.html

2020. [16:42 | 2. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2020/10/ultrabalaton-2020-jovoreinkabbatusszuk.html

---

Az idei UltraBalaton teljesítésért talán többet küzdöttem előtte, mint a versenyen, és nem az edzésekre gondolok, az természetes. A tavalyi versenyen Lindáék bejelentették, hogy idén mást terveznek, és átadnák a szervezést is valakinek. Nekem a két UB hihetetlen sok élményt adott ezzel a csapattal, nagyon nem szerettem volna, ha véget ér a dolog, így kezdetben nem volt kérdés, hogy ha más nem akarja, akkor én vállalom a szervezést. Aztán a lelkesedésem elég gyorsan lenullázódott, amikor kiderült, hogy mindenki másfelé kacsingat, gyakorlatilag nincs is csapat. De még így is csak egy nagyon pici kapaszkodó hiányzott, hogy ne engedjem el a dolgot, és ezt Gábor adta meg, amikor jelezte, hogy ő jön, és segít a szervezésben, vannak ismerősei, akik közül biztos jönnek páran, meg majd megoldjuk valahogy. Ennél több nem is kellett! A májusi időpont miatt kicsit több, mint fél év volt csak a következő versenyig, elég hamar eljött a nevezés, úgy kellett köridőt megadnunk, hogy mindössze ketten alkottuk a csapatot. A maximum köridő 28 óra, hirtelen felindulásból 23-at adtunk meg, egyrészt ki tudja milyen csapatot sikerül összehozni, másrészt nem is annyira vágytunk arra, hogy megint utolsóként induljunk, és csak éjjel fussunk, amikor 2020-ban a győztes csapat meg szépen nyugiban nappal futotta végig, és már rég wellneseztek, amikor mi még a hideg éjszakában, a szakadó esőben küzdöttünk féltávnál. Az elején még nagyon lelkesen vetettük bele magunkat a szervezésbe, össze is jött a csapat, de ahogy fokozódott a vírushelyzet, úgy fogyott a lendületünk is.

Március elején elkaptam a koronavírust, majd április elején jött a bejelentés, hogy októberre halasztják a versenyt. Ezzel nyilván teljesen leállt minden. Én épp a márciusi karantén miatt kiesett futások utóhatásait próbáltam ledolgozni, pár hétig még ki is tartott a lendület, de a meleg végül az alig pislákoló kis motitivációmat is porrá zúzta. Szinte semmit se futottam, és csak július közepén kezdtem újra, amikor egy versenyen kiderült, hogy mennyire nem tudok futni. Gyakorlatilag nulláról kellett kezdenem felépíteni a formámat, ami végeredményben hasznos volt, mert így eléggé komolyan ráálltam az ügyre. Augusztus elején, 8 héttel az UB előtt kezdtem újra szervezkedni, de nem mondanám, hogy túl lelkesen, a formám is szar, meg bármikor kitalálhatják megint, hogy mindent letiltanak, bezárnak, karantén, maradj otthon, stb., ebben a bizonytalanságban nem szívesen fektet az ember rengeteg munkát egy ilyen hobbi dologba. Amiről mindjárt kiderült, hogy még annál is több munka lesz, mert a már összeállt csapatból közben ketten is visszamondják, szóval még tagokat is találni kell, ami egyáltalán nem olyan könnyű, a kért tempó rendesen szűkíti a kört. A Wizz Air-en találkozunk Lacival, és gyorsan sikerül Ádám személyében egy szuper új futót beszerveznie, így már csak egy hiányunk volt. Hamarosan aztán Matyi is visszatért a csapatba, aki eredetileg sérülés miatt mondta volna le, de sokat javult az állapota, és egy kicsit lazább tempóban mégis vállalná a versenyt. Szuper!

Minden készen áll! Ja nem...

Még mielőtt minden szép és jó lett volna, sajnos az egyik tagnál komoly kétségek merültek fel a tempóját illetően. A Facebook falára kitett eredményei és az interneten fellelhető, nem virtuális, hanem valós, ellenőrizhető eredményei között még csak nem is szakadéknyi, hanem egyenesen kontinensnyi űr tátongott. Csak, hogy érthető legyen miről beszélek: virtuális félmaratoni tempója 3:53/km, egy két évvel ezelőtti valós versenyen meg 6:52/km-t futott... Félreértés ne essék: semmi baj nincs azzal, ha valaki 6:52/km-es tempóban fut félmaratont, szép teljesítmény, jóval átlagember feletti! Azzal viszont már nagyon is sok baj van, ha valaki megpróbálja átverni a másikat, és nem csak egy embert, hanem egy egész csapatot. Az emiatti rossz előérzetem miatt beosztottam kezdő futónak, lányom bringájával kísérem majd, és ha valóban elfogadhatatlanul lassú lenne, akkor a következő ponton leváltjuk, és hatan csináljuk végig. Persze később még rákérdezek, hogy milyen tempóval tervezzek az ő szakaszaira, amire azt a választ kapom, hogy "a 7k az ha jól tudom 30 vagy 40 perc". Hogy mi? Csak, hogy érthető legyen, mekkora a különbség, nézzük a két végletet: az egész körre tervezett átlagtempónk 7k-ra vetitve 31,5 perc. Az átlag kihozásához van egy minimum tempó, amit mindenkinek tudnia kell, Lajost idézve: "de amúgy ha 5:20-as emberünk van akkor kb. mi is futhatjuk, mert ha még futni kell 5 km-t pluszba az se 5:20 lesz nekünk. Tehát van egy sebesség ahol már nem éri meg embert kerseni". Ez azt jelenti, hogy ha valaki 37 percnél lassabb 7k-t tud csak a csapatból, ahelyett biztosan jobban járunk, ha mi futjuk le 6 fős csapatként, és ez még nem is volt szigorú, szerintem inkább 5 perc alatt (35 perces 7k) van a határ. Szóval a 7k lefutására azt mondani, hogy ha "jól tudom 30 vagy 40 perc" annyira nonszensz, hogy órák kellenek, míg magamhoz térek. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook falán lévő 1:21-es virtuális félmaratonhoz kb. 25!!! perces 7k-t kellene tudnia, és ha valaki ilyen teljesítményre (ráadásul női eredményről van szó!) képes, az ki van zárva, hogy fogalma sincs a tempójáról, mert idézem: "nem szoktam mérni". Végül amikor megnyílt a rajtcsomag felvételi lehetőség, és már csak neki nem volt a csaaptból a részvételhez kötelező védettségie, vagy versenyengedélye, akkor betelt a pohár, nem érdekelt már, hogy csak két hét van hátra, hogy akit közben próbáltam beszervezni, senki se vállalta, meg kellett hozni a nehéz döntést, és kirakni a csapatból, lesz, ami lesz... A csapattal megterveztük a hatfős teljesítést is, persze azért mindenki próbálkozott még ismerősök között, de aztán egy Facebook csoportba tett felhívásom nyomán ránk talált Bence, aki már első pillanattól szimpatikus volt. Nagyon megkönnyebültem, végre minden rossz érzésem elszállt a versennyel kapcsolatban, és igazából csak ekkor kezdtem el tényleg várni a rajtot, már nem egy nyomasztó feladatot láttam benne, és ez jó! :)

Minden készen ál, de most már tényleg!

A hajnali rajtidőpont miatt az ott alvás volt a leglogikusabb választás, viszont mivel pénteken dolgoztam, csak olyan este 8 óra fele tudunk elindulni. A szállásra érkezve gyakorlatilag azonnal le kell feküdni, és így is kevés idő marad az alvásra, nem épp optimális kezdet. Nagyon izgulok a lányok 3 fős csapatáért, ébredés után első dolgom ránézni hol tartanak, és rohanásba is kezdünk, hogy odaérjünk a befutóra. Bár magáról a befutóról épp lemaradtunk, nem indulhat annál jobban a nap, mint hogy a második helyhez gratulálhatok, iszonyatosan örülök Nekik! Nincs túl sok időnk viszont, csipog a telefon, jönnek az üzenetek a csapattársaktól, nemsokára nekünk is oda kell tennünk magunkat. Mindenki megérkezik, megbeszélünk még néhány dolgot, de hamar eljön a hajnali 5 óra 10 perc, amikor már rajtolunk is. Olyan megilletődött a csapat, látszik, hogy nem vagyunk öszeszokva, többen nem is tudják, hogy zajlik a rajt. Pedig annyi mindenről beszéltünk, ha nem is személyesen, csak az utóbbi időben szokásos online formákban, de ez valahogy kimaradt :) Lajos csipogtat és elfut, a verseny ezzel számunkra kezdetét vette, de a többiek mintha még aludnának, kicsit noszogatni kell őket, hogy talán el kéne induljunk a váltópontra. A tihanyi elágazó után látjuk, hogy a bringaút hiányzik, teljesen fel van túrva, szegény futóknak ezen a részen elég rossz lehet, ráadásul most kezdődött a verseny, nem egy jó első benyomás. A váltópont behajtóját eltévesztjük, túl kell mennünk, és visszafordulni, de mi még bőven időben odaérünk, viszont a másik autó Lajos érkezése előtt percekkel még sehol sincs, pedig Bencének kellene futni tőlük, megy a telefonálgatás, teljesen felkészületlenek vagyunk most erre a helyzetre, nagy szerencse, hogy az utolsó pillanatban végül befutnak, szépen sikerül a váltás. Ez nagyon necces volt, és szinte csak nézői voltunk az eseményeknek, csapatkapitányként pedig én végképp nem lehetek néző, ennél sokkal jobbnak kell lennem, ha dobogóra akarunk állni. Beszéltünk róla persze, hogy ha nincs a váltóponton a következő futó, akkor tovább kell futni, de mivel az egyik autó ott volt, készen kellett volna álljon valaki közülünk a váltásra, ha mégse értek volna oda. De most nincs idő ezen filózni, én vagyok a következő, és még fel kell vennünk egy kulcsot is. Az idén legalább azt a hibát nem követtük el, hogy valakinek számára teljesen ismeretlen autót kelljen vinnie élesben, Matyi vezet az én futásomig, addigra össze tudnak barátkozni az autóval, és nem kerülnek ciki helyzetbe. Bár mint kiderült, hosszú még a nap :)

A rajt előtti pillanatok

Első szakaszom: Balatonakali - Zánka

Futásra készre öltözök, fejlámpát is veszek, elég sötét van még. Szofi bringáját is le kell szerelnem, sokat elszöszölök vele, új a tartó, lehet gyakorolni kellett volna. Betolok egy zselét, és ejteném meg a szokásos toi-toi látogatásomat, meglepetésemre azonban sorba kell állnom. Kicsit kevesebb időm lesz így bemelegíteni, amiről kiderül, hogy leginkább semennyi se lesz, a toi-toi-ból kijőve gyakorlatilag azonnal váltanom kell a nagyon hamar megérkező Bencét. Az órámmal se stimmel valami, a profilok között nincs ott a futás, valami fura képhiba is megjelenik, mindegy, elindítok egy egyéb kinti edzést, és nekiiramodok. Az órával sokáig szöszölök, váltogatom a képernyőket, hogy valami hasznosat lássak, végül találok egy olyat, ahol legalább a pulzusom látszik, meg km/h-ban a sebesség, de az is csak vagy egy kilométer után, mert GPS-t se talált. Lassan elfogadom inkább a helyzetet, a futás végülis elég jól megy, erősnek érzem magam, szerintem a tempóm se rossz, a pulzus meg rendben van, a pálya pedig szuper a bringaúton. Elég sokat előzök, csodálkozom is rajta, hogy ilyen sok csapat van már pályán. Rövid ez a szakaszom, csak 6,3 km, közben egyet kell csippantanom csak, ami után kicsit kellemetlenebb lesz a pálya, az országúton folytatjuk, ami emelkedik is. Nem szeretek autók között futni, sose szerettem, ráadásul nemrég volt Lubics Szilvi balesete, Szofi pedig mögöttem teker, nyilván aggódok miatta. Közben megbeszéltük, hogy ő valószínűleg továbbmegy, átbeszélünk még pár dolgot, hogy mivel tud segíteni a futónak, mire figyeljen. A váltópont előtt volt még egy trükkös tábla, ami balra mutatott, de mintha láttam volna valakit, aki meg egyenesen folytatta, kiabáltam is egy ott álló szervezőnek, hogy most merre, és nyilván nem arra kellett, az az autós kísérőknek szólt, hát lehetne mondjuk más színű az egyértelműség kedvéért. Nagyon hamar eltelt ez a szakasz, nem hajtottam ki magam teljesen, de azért erősen futottam, a hivatalos adatok szerint 4:39-es átlaggal. Ennek nagyon örülök, mert sokkal könnyebben ment, mint amit vártam a múlt szombati tempófutásom alapján.

Tovább az északi parton

Lacinak egy jóval dombosabb szakasz következett utánam, meg ő egy "kicsit" erősebb tempóban fut, Szofi nem bírja tartani vele a lépést, telefonál, hogy vegyük fel. El is megyünk érte, és szerencsére ezzel kapcsolatban mindenre felkészültünk, hiszen még csak 14, de végül nem is kell a helyzetmegosztás ahhoz, hogy megtaláljuk egymást. Elkezdem felszerelni a bringáját, de ehhez lábujjhegyre kell álljak, amitől mindkét vádlim durván meghúzódik, basszus, nyújtani kellett volna, meg nem csinálni ilyen hülyeséget, fáj rendesen. Kicsit pánikba is esek, azonnal nyújtani kellene, gyorsan neki is állok egy arra alkalmasnak látszó kövön. Az eddigi pörgést hirtelen pár perc tökéletes nyugalom váltja fel, enyhül a fájdalom, és csak gyönyörködök a Balaton feletti csodálatos napfelkeltében. Közben szólnak, hogy amúgy egy kőkereszten nyújtok, felnézek, és tényleg, egy pillanatra el is szégyellem magam, de igazából miért is kéne? Semmi rosszat nem teszek, hálát is adok mindezért, hiszem, hogy nem véletlenül épp itt álltunk meg, és nem véleltlenül épp itt húztam meg a vádlim.

Felirat: "E jel a hegyen A halhatatlan Messiásnak Jézus Krisztusnak emeltetett 1906."

Nyújtás közben ebben gyönyörködöm - Évi fotói, jó szeme van hozzá :)

Szerencsére időnk is van, a következő váltásnál nem kell ott lennünk, úgy is döntünk, hogy kihagyjuk, a Varga pincészethez megyünk. Útközben olyan gyönyörű dolgokat látunk, hogy szinte hihetetlen: a táj már önmagában fantasztikus, de mindez reggeli fényekben, a völgyekben megülő ködfelhőkkel, a ködösségeken átszűrődő fák látványával felturbóza kezd sok lenni, és amikor feltűnik még egy csoport ló is egy mezőn, "na jó, ki kapcsolta be a lócsorda szimulációt, így már túl giccses lett", röhögésben törünk ki, de tényleg, mintha a Truman Show-ban lennénk, és valaki szórakozna velünk. Eddig se volt rossz hangulat a kocsinkban, de ezekben a percekben mindenki teljesen felszabadult, innentől egy percre se csendesedtünk el. A pincészetnél mindig nagy élet szokott lenni, minden jóval, semmi másra nem vágyom, mint hogy igyak végre egy jó kávét. Matyival ketten megyünk fel, elég kihalt minden, a WC is zárva, kezd gyanús lenni a dolog. A bódék még teljesen csukottak, kicsit tovább menve megtaláljuk a szó szerint épp csak épülő pontot. Hmm. Az egyik szervezőtől megkérdezem, hogy a csippantó azért már ugye készen áll, merthogy hamarosan érkezik a futónk, és megdöbbenésemre azt a választ kapom, hogy "őőő, hát nem". Tessék? Egy másik szervező mondja, hogy "Nyugodtan üljünk le pár órára, majd ebéleljünk, és folytassuk utána a versenyt". TESSÉK???

A tökéletes lelki nyugalomból egy pillanat alatt szalad fel a vérnyomásom az egekbe: mi ide versenyezni jöttünk, nem pihengetni! Miért nincsenek kész a pontok? Elég feszült beszélgetés kezdődik a pontok építéséért felelős szervezővel, és nem nagyon közeledik az álláspontunk, nem találunk semmilyen megoldást. Ő azzal érvel, hogy mi adtunk meg rossz köridőt, mutatja az excel tábláját, amiben a megadott köridők alapján benne van, hogy melyik csapat mikor hol lesz, és hogy ők ez alapján építik a pontokat, meg hogy ha szólunk, akkor tudott volna módosítani. Az ő szempontjából persze teljesen igaza van, viszont mi meg azzal érveltünk, hogy a szabályzatban csak az van, hogy a köridőnél nem futhatunk csak max. egy órával lassabban, a gyorsabbat semmi nem tiltja, meg hogy valamikor márciusban kellett megadni a köridőt, azóta azért változott pár dolog. Meg ez a bármikor szólhattunk volna dolog is jól hangzik, csak épp az ő szabályzatuk kifejezetetten tiltja a köridő változtatást, a rajtidőpontba meg aszerint semmi beleszólásunk nincs, mi meg a szabályoknak megfelelően jártunk el. Sőt, mivel azért felmerült bennünk, pontosabban Lajosban ez a lehetőség, ezért 1-2 hete teljesen átnyálaztuk a szabályzatot és a programtáblát, sehol nem esik szó a pontok nyitásáról, a célról találtuk meg, hogy 9-kor nyit, oda meg jóval később érünk a tervünk szerint, ezért azt feltételeztük, hogy annak megfelelően a köztes pontok is készen fognak állni. Ezekre csak az volt a válasz, hogy a szabályzatot meg a programtáblát nem ő írta, én ezt értem is, de mégiscsak a rendezvényt képviseli, azért ez így elég lerázós. Felvetettem, hogy nekünk az is megfelel, ha állunk itt mondjuk 5 órát, amit jóváírnak, és addigra már mindennel biztosan készen lesznek. Ilyenre viszont nincs lehetőség, mert idén nincs jóváírás a vonatoknál se, nincs jóváíró chip. Szóval vagy azt választjuk, hogy állunk, és az időt elengedve veszünk részt a versenyben, ami így nekem nevetséges, versenyen időt elengedve mégis hogy vennénk részt, vagy megyünk tovább az üres pályán. Azért kaptunk annyi ígéretet, hogy próbálnak nagyon sietni. Lementünk a többiekhez, gyorsan vázoltuk a tényállást, és hamar megegyeztünk abban, hogy csak a folytatás jön szóba, ugyanúgy mindent beleadunk a futásba, és próbáljuk siettetni a pontépítéseket.

Ennek megfelelően mentünk tovább, a felhőtlen jókedv véget ért, feszült légkör váltotta fel, ugyanakkor mindenki a probléma megoldásán dolgozott, és ez nagyon jó volt, bármilyen negatív kisugárzás veszélyesen rombolhatta volna a csapatmorált. Úgy gondoltuk, már a jelenlétünkkel gyorsabb munkára tudjuk ösztökölni őket, ezért minden ponton megjelentünk, és majdnem mindenhol beszéltünk is a szervezővel, egyre barátságosabb hangnemben, az egymásra való haragudás úgysem segít. A szabályzatot közben újra tüzetesen átnyálaztuk, és sehol sem szerepelt az benne, hogy kötelező lenne az időmérő rendszerben csipogtatni, ezt a szervezővel beszélve ő is megerősítette, csak azt emlegette folyamatosan, hogy megóvja a többi csapat az eredményt, ha azt látják, hogy mi nem csipogtunk. Én itt, nem is tudom hány ponttal a pincészet után már teljesen pozitívan láttam a helyzetet, óvjanak ha akarnak, úgyse lesz alapjuk, hogy kizárjanak, ahhoz nekik kell bizonyítaniuk, hogy mi nem teljesítettük szabályosan a pályát, amit nem tudnak, mert mi teljesíteni fogjuk minden szabályt betartva! Persze azért legyünk felkészültek a támadásokra, megszerveztem, hogy minden pontra, ahol csipogni kéne az egyik autónk odamegy, ellenőrzi a csipogtatót, és ha az még nem áll készen mire a futónk odaér, akkor fotóznak, videóznak ezerrel. Ez persze rengeteg plusz munkát jelent, hiszen így nem csak a váltópontokra megyünk, hanem az összes köztesre is, ami több, mint kétszer annyi, rendkívül pörgős lesz ez így. Lajos futása lett a fordulópont, az ő 10 kilométerében négy szakasz is volt, sejtettük, hogy vége, ennyi pontot nem fognak tudni felépíteni ilyen rövid idő alatt. Balatongyörök nyugatnál volt az utolsó csippantásunk 70 kilométernél, alig több, mint 5 órával a rajtunk után, a maradék 2/3-nyi távot már biztosan üres pályán tesszük meg.

Fényképes bizonyíték a váltásunkról :)

Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény

A sok pontlátogatás miatt a keszthelyi ponton se igazán maradt időm bemelegíteni, pedig itt már megkértem Matyit, hogy szedje le a bringát, nehogy megint meghúzzam a vádlim. Ismét csak egy gyors toi-toi látogatás, némi kocorászás az épülő ponton, ami egyébként szintén egy nagy kedvencem. Két éve nagyon jó volt éjjel itt lazulni a parton, tavaly aztán az eső tett keresztbe, most meg nincs kész :) A szinkronizálással az órám is megjavult, így azért jobb nekikezdeni a futásnak. Ismerős a pálya, tavaly is én futottam itt, mesélem is a sztroikat Szofinak, hogy hol tartottak fel a vasúti átkelőben - ahol most ő meg rossz irányba megy, vissza kell fordulnia -, aztán hol kezdett el ömleni az eső, ami majd kimosta a kontaktlencsét a szememből. Most nyugiban futhatok, egy-két futó előzése hoz csak némi eseményt, meg hogy az egyikük bringás kísérője kicsit később visszaelőzött. Rákapcsolt a futó? El akar kapni, vagy mi?

Csippantás nincs, fotó, boldogság van

Meg is felejtkezem az egész ügyről, nemsokára meglátok egy nagy útépítést, basszus, ezt már tavaly is építették, még nincs kész? Változott persze a környék, most már van egy nagyon keskeny betonalagút, amire 90 fokban kell ráfordulnom, és persze nem lassítok, de így meg épphogy sikerül csak elkerülnöm az ütközést az alagútban szemből érkező bringással, és az is csak annak köszönhető, hogy erősen fékezett. Iszonyat káosz lesz hirtelen, jó néhányan érkeznek még fékezve, az előttem lévő bringás pedig inkább megállt, néz hátra, őt is ki kell kerülnöm, miközben még jönnek szembe, a lábam meg többször megcsúszik a poros, sima tükörbetonon. Nagyon megijedtem, ez baromi veszélyes szituáció volt, én meg egy hangyányit se lassítottam közben, teljesen versenymódban vagyok. Az alagút végén szólok az érkezőknek, hogy vigyázzanak, nagyon csúszik. Végre kint, biztonságban, a bringás megint megelőz, de csak pár száz métert tart a nyugalmam, fel kell futnom a hídra, ahol keresztezem a nagy forgalmú utat, az egyik irány áll is teljesen. Felérve látom a bringást az út túloldalán állni, és felém nézni, mintha arra figyelne, hogy biztonságban átjussak az úton. Itt sem sokat tökölök, de már kezd kattogni az agyam, hogy a bringás srác tutira nem csak úgy erre kirándulgat, a futót, akivel korábban volt, már nagyon elhagytuk, biztosan nem őt kíséri, nem lehet, hogy köze van a versenyhez? Kicsit előre ment, beszélni nem tudok vele, de a maradék két és fél kilométeren többször hátranéz, tutira igazam van, a ponton majd mondom a többieknek, hogy derítsék ki. A nagy gondolkozás közben egyre gyorsulok, az utolsó kilométerben elkezd szúrni az oldalam, de nem érdekel, nyomom tovább. Egyre jobban fáj, a pulzusom is megy fel, nem hagyom magam, már közel a váltópont, ezt már ki kell bírnom.

Az utolsó agyondokumentált váltás

A déli part

A váltóponton már azzal várnak a többiek, hogy mi vagyunk az elsők, és a bringás srác a verseny felvezetője. Jéé, pont erre gondoltam :) Ez viszont megváltoztat mindent! Saját bringás kísérőnk van, ami nagyszerű, többet nem kell félnünk eltévedéstől, a futónak csak követnie kell őt, így sokkal könnyebb lesz. De ez még mindig csak a kisebbik jó! A legfontosabb, hogy innentől nem kell szórakoznunk a fotós dokumentálással, hiszen egy szervező látja minden egyes mozzanatunkat, minden szabálytalanságra vonatkozó vádat le tudunk seperni az ő tanúskodásával! Ez egyszerűen fantasztikus! Ebbe csak az rondíthatna bele, ha valaki megelőzne minket a pályán, de a többiek alaposan megfigyelték a többi hozzánk közel futó csapat helyzetét, potenciálját, és ezt lehetetlennek minősítették. Vége a rohanásnak, nekünk ráadásul triplán, mert a következő három futó a másik autóban ül, olyan két és fél óra múlva kell Balatonbogláron legyünk, ki is használjuk az időt. Én jó alaposan lenyújtok, amíg a bringát Matyi felszereli, közben meglátjuk a pontépítő szervezőt, megköszönöm neki a privát bringás kísérőt, pár palack vizet is kapunk ellátmányként, bár én mondtam Lajosnak, hogy van még egy hatos pakk a kocsiban, nem kellett volna kérnie, na mindegy. Korábban sokat poénkodtunk ezen, hogy a végén még jóbarátok leszünk :D Közben jön a sztori is, amíg én futottam arról beszéltek, hogy minden ponton jól fel kell hívjuk magunkra a figyelmet, emlékezzenek ránk, és ez szuper jól sikerült az előzőnél, Matyi nem tudta hatástalanítani a riasztót, az autó meg szirénázott, dudált, villogott, tuti soha nem felejtik el, hogy ott jártunk :) Rengeteget röhögünk, ismét mindenki teljesen felszabadult, egyre jobb sztorik jönnek, miközben már az M7-esen hagyjuk magunk mögött a kilométereket. Meg is döbbenek, hogy milyen sokat megyünk, ellenőrzök mindent, de tényleg jó helyre tartunk. Érkezés után az októberhez képest elég meleg napsütésben piknikezünk, a világ ismét egy szuper hely :) Lacit Évi váltja, a bringás kísérőnk, Dani pedig próbál valamit enni, inni, de szegény nem nagyon van ellátva, mivel nincsenek pontok, így nem jut semmihez. Persze innen nem megy sehova ellátmány nélkül, feltankoljuk mindennel, amit csak kér, már ő is csapattag, akár akarja, akár nem, nem hagyjuk az út szélén! :)

Piknik Balatonbogláron

Balatonföldvári szelfipont

Ez a sétány nagyon szép, jó volt itt futni

Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Zamárdi

A következő futásom előtt Matyi és Évi akartak egy-két képet csinálni, ezért megálltunk, aztán inkább rendesen leparkoltam, és elővettem én is fényképezőgépemet, ez tényleg egy nagyon szép hely. Induláskor érzem még kicsit a vádlimat, de az első kilométer végére bemelegszik, viszont helyette támad az oldalszúrás, amit azért elég korainak tartok, és nem is értek, mert elég gyenge tempóban kezdtem. Próbálok kicsit gyorsítani, de nem nagyon megy, a harmadik kilométer sikerül már kicsit jobban, de a fájdalom ekkor meg eléggé erősödik. Nem is emlékszem semmi másra, csak arra koncentrálok, hogy valahogy kibírjam, legalább ezt a tempót, közben vakon követem Danit, nem érzékelem a körülöttem lévő világot. Varázslatos módon 4 kilométernyi kőkemény szenvedés után hirtelen sokkal jobbá válik a helyzet, felgyorsulok 4:30-as tempóra, és rendkívül örülök, amikor egy-egy szembejövőtől kapok egy hajrát. Az oldalam még mindig nagyon szúr, de talán egy picit enyhébb a fájdalom, és hát ugye gyorsulást is lehetővé tett, amitől fejben sokkal könnyebbé vált az egész. Nem is akadok ki, amikor ráfordulunk a számomra már unalomig ismer gyögykavicsos útra, persze most nem is áll arasznyi víz alatt, így igazából nem mondanám annyira rossznak. Ráadásul a szakaszom nemsokára véget ér, eddig mindig a következő is hozzá tartozott. Belegondolva azért kicsit vicces, hogy még akkor is én futom az általam legjobban utált szakaszt, amikor én állítottam össze a tervet, tényleg nem voltam részrehajló. Legalábbis nem mindenben :D

Ez már nem bizonyítéknak készült :) 

Irány az északi part!

A váltás után két srác jön oda hozzánk, nem értik, hogy mit keresünk itt, hiszen ők fogják építeni a pontot, de még semmit nem hoztak hozzá. És tényleg, eddig a legtöbb helyen legalább a vizet láttuk lepakolva, itt már abszolút semmi sincs, ami arra utalna, hogy valami verseny van. Vagy lesz, vagy mi :) A következő futásomig tutira nem eszek semmit, biztos vagyok benne, hogy a szilárd kaja miatt volt az erős oldalszúrásom, most már kibírom addig zselével, meg cukros kólával. Lajos próbálja most felszerelni a bringát, de nagyon nem megy neki, aztán Szofi is, majd én is segítünk, így már hármunknak nem megy, valami hihetetlen sok időt elszerencsétlenkedünk. Még az a szerencse, hogy Matyit csak felvennünk kell a következő ponton, így nem idegeskedtem, a többiek meg nem hitték el nekem, hogy nem érünk oda, pedig tényleg nem értünk.

Itt már hárman küzdünk a felszereléssel, Évi meg röhög rajtunk :)

Miután sikeresen összeszedtük elárvult Matyinkat, egyenesen az északi part felé vettük az irányt. Balatonfűzfűig most a másik kocsi futói viszik a váltóbotot, ami ugye itt a chip, és mivel csipognunk igazából már rég nem kell, sok hülyeség kap szárnyra azzal kapcsolatban, hogy miért is visszük magunkkal, mint valami ereklyét, talán nevet is kéne adni a gyereknek. :) Fűzfőn találunk egy nyitva lévő helyet, ahol ihatok végre egy kávét. Reggel a Varga pincészetnél jobb lett volna, viszont itt meg egy nagyon jó beszélgetés alakult ki a rendelkezésre álló mintegy órás szünetünk alatt, mielőtt újra mi jövünk a végéig. A másik autóban ülőknek ez így elég fura lehet, nekik végereményben itt van a vége, a befutótól még majdnem 30 klilométerre, úgy 2 órával előtte. A váltás után lassan haladunk a kocsival, végig 50-es korlát, lámpák állítnak meg, olyan hosszú az út, tényleg ilyen sokat fut Évi? Számolgatni kezdek, és hát ugye 13 km/h-ás sebesség fölött futunk, ha az autós átlagtempó mondjuk csak 40-re jön ki, mert szuttyogás van, meg lámpák, akkor bizony alig háromszor vagyunk gyorsabbak az autóval, mint futva. Tök brutál ebbe belegondolni, futás közben nekem nem tűnik soknak a táv, pedig az, még egy 6-7 kilométeres szakasz is tök hosszú. A túl közeli váltások veszélye is ilyenkor látszik jobban, egy komolyabb eltévedés, dugó, baleset, vagy ugye egy elhúzódó bringafelszerelés miatt nem is olyan nehéz lemaradni a váltásról. Matyi még az utolsó futása előtt is nagyon izgul, ami igazából tök jó, minden csapattag nagyon komolyan veszi a versenyt az utolsó pillanatig, de őrajta ez nagyon látszik is. Ellátjuk világítással rendesen, még az űrből is jól fog látszani, tutira lesz a környéken néhány UFO észlelés :) A következő ponton látjuk is messziről az érkezését, Lajos váltja itt, túl a 200-on, egyre közelebb a célhoz.

"Én soha nem káromkodom"

Ez gondolom még az egyéniek versenyéről maradt itt :)

Negyedik futásom: Csopak - Balatonfüred cél

Első UltraBalatonomon rám osztották az utolsó szakaszt, most én osztottam ki, na ebben kicsit magam felé hajlott a kezem :) Talán felülmúlhatatlan az első, ahogy mindent beleadva futok a Balaton partján egy gyönyörű fasoron a Tagore sétányon egy brutál nehéz, és fantasztikus éjjel után, amikor már csak percek választanak el attól, hogy átszeljem a célvonalat. Talán az, de most először vagyok csapatkapitány, ami sokkal keményebb munka volt, mint gondoltam, ez is egy különleges első alkalom lesz. Izgatottan is várom Csopakon a váltást, hogy végre kilőhessek, szó sem lehet kényelmes kocogásról. Jól be is kezdek az első kilométeren, a körülmények is jelentősen javultak a nappali meleg után, ahogy elfordulunk az erdős rész felé, kellemes hűvös légtömegek csapnak meg. Imádom! Ezt a részt amúgy is nagyon, bár most sötét van, sokszor futottam már itt, pontosan tudom mi van körülöttem, szinte látom is. Az úthoz kiérve kezdődik az emelkedő, Szofi emiatt nem akart itt kísérni bringával, autóból már sokszor látta, hiába mondtam neki, hogy nem olyan vészes, nem tudtam meggyőzni. Veszítek persze némi időt, de elég jól megy, lefele nem is küldöm meg rögtön, lassan, folyamatosan gyorsulok. A lejtő alján odaszólok Daninak, "Megvan az utolsó ellenőrzőpont!" Tisztán emlékszem milyen, amikor itt van :) Már tényleg alig van vissza, teljesen belemerülök a futásba, nagyon jó tempóban haladok. Az éjjeli sötét ellenére a Tagore sétányon még elég sokan sétálgatnak, és többen is bíztatnak, aminek nagyon örülök, persze a rajtszámtól és a bringás felvezetőtől úgy tűnhet egy külső szemlélődő számára, mintha itt valami különleges dolog történne, mondjuk nekem az is :) A sétány utáni másfél kilométerben újra jön az oldalszúrás, de tartom magam, mert folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem hagyhatok benne egy másodpercet sem, mivel nem tudjuk a többi csapat milyen időt fog elérni, nem tudjuk mennyire lesz szoros. Az emelkedőkön egyre rosszabb lesz, az utolsó domb pedig a befutó előtt már tényleg nagyon nem esik jól, de közben meg Dani ott csattog velem a futásra teljesen alkalmatlan bringás cipőben, miután körbetekerte az egészet és eldobta a bringát, ez erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg hányni a célvonal előtt. Így tényleg nem hagytam benne semmit, a lelkiismeretem teljesen tiszta, ha egy másodperccel kapunk ki, én tudom, hogy nem tudtam volna fordítani rajta, most nem.

A verseny után, vagyis a mi futásunk után a verseny

A célba érés megint fantasztikus élmény volt, és szinte már különleges, mert itt végre tudtam csippantani. Utána kicsit össze is zavartak, félreértettem, hogy még be kell futni a célba, de igazából arról volt szó, hogy együtt befutunmk-e, én vagy kétszer megindultam, hogy akkor befutok, azt hittem változott valami a végén. De nem, semmi se változott, célba értünk, a versenynek vége, le lehet nyugodni. Végül 9 előtt értünk be, de így is foglalkozik velünk a szpíker, sőt, Muki, a verseny főszervezője is személyesen kijön hozzánk gratulálni. Telefonnal csinálnak fényképeket, Facebookra is kirakják, hogy beértünk, nagyon jó fejek. Nem olyan merevek, mint a szabályzatuk, valószínűleg tényleg meg lehetett volna beszélni mindent a verseny előtt, na igen, a kommunikáció hasznos dolog tud lenni :) Matyi minden szögből, minden pózban meg szeretné örökíteni a pillanatot, ami így már nem is annyira pillanat, inkább úgy egy fél óra. Amikor már azt hittük, hogy vége a megpróbáltatásainknak, megérkezett a hivatalos fotós is, nagyon aranyos volt, úgyhogy ismét megjelentünk a célban, talán sose megyünk el innen, ennyi idő tuti soha senki nem töltött még el itt. Az eredményünk brutálisan jó lett, a vártnál is sokkal jobb, 15:42 (215,7 km -> 4:22/km ), ami pontosan egy órával jobb, mint a tavalyi! Mi mindent megtettünk, minden csapattag totálisan odatette magát, most már csak kb. egy fél napot kell várnunk, hogy kiderüljön, mire lesz ez elég? Elvileg este 6-kor indult az utolsó csapat, azaz mindössze 3 órája, tehát ha 13 óra múlva (holnap délelőtt 10) egy csapat még nincs célban, akkor már elméletileg nem végezhet előttünk. Lehet izgulni.

Az UltraBalaton Facebook oldalán egy darabig mi voltunk a sztárok :)

Az utolsó pont, ahol csippantottunk, nem megnyugtató...

Nagyon fáradt vagyok, de azért még nyomkodom a telefont elalvás előtt, jó lenne tudni valamit a verseny állásáról, de a szerver sokszor lehal, valamikor 11 után adom fel. Hajnalban 5 körül ki kell mennem mosdóba, de nyilván más se jár a fejemben, ránézek annak a pontnak az állására, ahol utoljára csipogni tudtunk, elvileg mostanra minden gyors csapatnak át kellett itt haladnia. Hát eléggé kiábrándító a helyzet, számomra meglepően szoros itt az állás, nem is nézegetem tovább, inkább visszafekszek. Reggel már mindenki az adatokon pörög, főleg Lajos, gyakorlatilag folyamatos közvetítést kapunk, és elég jól képbe is került, jól nyomja. :) A köztes pontokról ugye nincsenek adataink, így nehéz elhelyezni, hol állhatunk, de ekkor már eléggé valószínű a dobogó, és még a második helyben is reménykedhetünk. Izgalmas volt, végül a dobogó legalsó fokára lett elég az időnk. A másodiktól 15, az elsőtől 32 perccel maradtunk el, ez tempóban 4 és 9 másodperc kilométerenként, nem sok, de valójában nem is kevés. Az első helyre biztosan nem lett volna esélyünk, a második hely már sokkal elérhetőbb lett volna. Felmerül a kérdés, hogy ha tudjuk verseny közben az állást, akkor tudott volna mindenki ennyivel gyorsabb lenni? Nem hiszem, azt tudom, hogy én biztosan nem tudtam volna a magam 30 kilométerével pontosan 2 teljes perccel gyorsabban végezni, sőt, az utolsó szakaszban egy másodperc nem maradt, és nekem úgy tűnt, azért a többiek se hagytak benne túl sokat. Szerintem azért ez már olyan szint, ahol elég percízen be tudja mindenki lőni, hogy mire képes, és azt hozza is a futásában. Olyan logisztikai hibát pedig nem vétettünk, ami akár csak egy másodperccel is rontotta volna az időnket, szóval nekem meggyőződésem, hogy kihozta magából a csapat a lehető legjobbat, edzeni kell tovább, hogy még jobbak legyünk :) Már írtam, de muszáj még egyszer megemlítenem, hogy egy teljes órával lett jobb az időnk a tavalyinál, tényleg jók voltunk: az 1340 db, igen ezerháromszáznegyven 4-13 fős csapat közül a 16. legjobb idő lett a miénk, szóval nagyjából 1324 csapat lassabb volt nálunk, de ki számolja :)

https://runtiming.hu/verseny/ub2021/ub2021-csapat4/helyezesek?category=7-fos-ferfi-csapat

Az eredményhírdetésig még sok idő van, és én valahogy teljesen elkalkuláltam magam, nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy a szállodában töltjük a napot, de persze 10-ig el azt kell hagyni. Ezt nem gondoltam át teljesen, nyilván nem aludtam valami jól, az első éjjel is rossz volt, és hát csak volt kis futás is, napközben sok pihenésre lett volna még szükségem, legalább 1-2 óra alvással. Jövőre tutira szabit veszek ki a verseny köré, öreg vagyok én már ehhez :) A veszprémi állatkertben múlatjuk az időt a gyerekekkel, sok kávét kell meginnom közben, hogy életben tudjak maradni. Az eredményhírdetésre mindenki visszajött a csapatból, a lányok is itt vannak mindhárman, nagyon jó így együtt ünnepelni! Mindhárom 7 fős férfi csapat itt van a dobogón, Évi egyedüli nőként áll köztünk, nagyon megérdemelten! Végig ezért az eredményért dolgoztunk, a csapattól gyakorlatilag elvárás volt a dobogó, de ha bárki is azt gondolja, hogy magától értetődő volt, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Talán ebből a posztból kiderült, hogy mennyi nehézséget kell leküzdeni, mennyi nehéz döntést kell meghozni, mennyire hibátlanul kell végigcsinálni, hogy eddig eljussunk, és ez még csak az én szemszögem. Nyilván a többieknek is volt nem kevés nehézsége, ők is sok munkát tettek bele ebbe, és nem csak a futó tagokra gondolok, egy ilyen csapat nem csak a futóiból áll, külön köszönet jár Orsinak a sofőrködésért, és a hozzánk csapódó Daninak a bringás kíséretért. Végül szerencsére minden nagyon jól alakult, idén is nagyszerű embereket ismerhettem meg, talán ez a legjobb az egész UltraBalatonban. A következő napokban már mindenkinek azon járt az esze, hogy hogyan fogunk még jobb eredményt elérni, sok az ötlet, szóval nem is kérdés, jövőre ugyanitt! :)

JövőreInkábbÁtusszuk 2021

2019-ben a 7 fős csapatban együtt futottunk, most 3 fős női csapatként 2. helyezést értek el, nagyon jó volt együtt ünnepelni!

UltraBalaton 2020 - JövőreInkábbÁtusszuk

A tavalyi évem elég mozgalmas volt, sok jó versenyen voltam, sok jó eredményt értem el, de mégis kiemelkedett közölük első váltóversenyem, az UltraBalaton. Egy nagyon jó csapattal hozott össze a sors, ambíciózus céllal, és profi kivitelezéssel, öröm volt a részévé válni, na meg persze dobogóra állni.

---

A 2019-es beszámoló: https://gaboruton.blogspot.com/2019/05/ultrabalaton-2019.html

---

Nem volt kérdés hát, hogy idén is szeretnék ott lenni, de aztán ahogy ez az év alakult, leginkább csak reménykedni lehetett, hogy az októberre tolt időpontban meg fogják rendezni, szerintem a legtöbben egyáltalán nem hittek benne. A szervezők részéről volt egy próbálkozás, hogy szeptemberre előrehozzák, nekem elég vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, és nem az előrehozott időpont miatt, hanem hogy a másik is maradt volna, azaz két versenyt rendezését fontolgatták. Dobogóra esélyes csapatként nekünk sehogy se lett volna jó az eredmény számítása, ha két külön versenyként tekintenek rá, akkor nyilván egész más értéke van egy olyan dobogónak, ami igazából az első hatnak jár. Sőt, ha mondjuk úgy jön ki, hogy az erős csapatok velünk versenyeznek, a másikon meg a gyengébbek, akkor gyakorlatilag az ötödik csapat magasabban állhatna a dobogón, mint mi harmadikként... Ha meg egybe veszik, akkor várunk egy hónapot a végeredményre? Na meg az se mindegy, hogy teljesen más körülmények között futott eredményeket hasonlítanánk össze, de igazából ez most is hasonlóan történt, de ne szaladjunk ennyire előre.

Minden volt, csak jó előjel nem

A verseny időpontjához közeledve is teljes volt a bizonytalanság, de szerencsére a tavaszinál jóval több beteg ellenére ezúttal a valós súlyossághoz mért intézkedések születtek, és semmi akadályt nem gördítettek a rendezvény elé, leszámítva persze, hogy a határzár miatt a külföldieknek és a külföldön élő magyaroknak erősen nehézzé vált a részvétel. Két héttel a verseny előtt tartottunk a csapattal egy közös futást, ami nekem rettentő rosszul ment, esélyem se volt végigfutni a 20 km-t, olyan 13-ra rövidítettem, egy pihenő közbeiktatásával. 6,5 km után álltam meg, hogy majd itt megvárom őket visszafele, de igazából olyan rosszul lettem, hogy erős kétségeim voltak a visszafutással kapcsolatban. Nem volt meleg egyáltalán, de ömlött rólam a víz, folyt az orrom, rossz volt a gyomrom, és szédültem is, szerintem években mérhető, hogy mikor éreztem magam utoljára ilyen szarul. Megittam szinte az összes nálam lévő vizet, meg egy zselét is megettem, javult annyit a helyzet, hogy a kb. fél órás pihenő után vissza tudtam velük futni, sőt, kevésbé volt szenvedős. Ezután még vagy egy hétig jóval rosszabbul mentek az edzések az addigi nem túl fényes teljesítményemhez képest is. A szörnyen sikerült Wizz 10k eleve nem kecsegtetett semmi jóval, de így még több okom volt komolyan aggódni azon, hogy mi lesz a versenyen. Egy pozitvum azért mégis akadt: a két héttel ezelőttinél majd' 3 kilóval könnyebb vagyok, bár ez sovány vigasz, már ha a sovány szó bármennyire is illik a még mindig 70 kg fölötti súlyomhoz.

A 2020-as csapat :)

A rajt

Az indulás kicsit döcögősre sikerült: Csaba a megbeszélt időpontban ugyan a megfelelő nevű utcában volt, csak épp nem jó városban :) Na mindegy, gondoltam ezzel talán megvan a kötelező gikszer, és innen már minden sima lesz. Időben leérünk, a többiekkel is megtaláljuk egymást, aztán a rajt környékén kolbászolva kiderül, hogy lehet előbb indulni, ha akarunk. Nagy belelkesedés, induljunk persze, el is rajtolunk, a késői érkezés miatt viszont így nagyon hirtelen történik minden, ráadásul én vagyok a következő futó, menni kell. Állítólag az 1-3 fős versenyen sok volt az eltévedés, és a két nappal ezelőtti pályamódosítás miatt teljesen át lett variálva a menetrendünk, most jön a módosított szakasz, amiről semmit sem tudok, idén bringás kísérőnk sincs, és persze én futom, aki bárhol el tud tévedni, na ebből vajon mi fog kisülni? A váltópontra érkezve a bemelegítésem egyik autótól a másikig futásban merül ki, miközben próbálok biztosító tűt szerezni a rajtszámomhoz. Szerencsére sikerül, ezúton is köszönöm a kedves futótársnak a kisegítést! Ebéd óta nem ettem, úgyhogy egy zselével nyomom fel a cukorszintemet, és eléggé izgatottan, vagyis inkább idegesen várom Petit, sose álltam még ilyen kevés önbizalommal a rám váró kihívás előtt.

Még világosban, de már fejlámpával száguldok lefele

Első szakaszom: Balatonudvari - Balatonakali

Jól sikerült váltás után megindulok az itt még erősen lejtő pályán, a chipet szokás szerint a kezemben szorongatom, semmi mást nem viszek magammal. Nem szoktam ilyen távon frissíteni, bár ha nagyon meleg lenne, ha inni nem is, de a magam locsolására jó ötlet lenne vizet vinni. Egyébként októberhez képest meglepően meleg van, vagy 26 fok, az érkező hidegfront csinál még egy kis nyarat, mielőtt lecsapna. Úgy érzem, hogy "kicsit" talán túlzottan bekezdtem a lejtőn, amit a 170-ig felszaladó pulzusom is alátámaszt, valamennyire visszaveszek, de az első kilométerre 4:03-at ír az órám, úgyhogy asszem' nem eléggé... Lassítgatok, de még így is a 4:50-re tervezett tempómnál jóval gyorsabban, 4:33 alatt teljesítem a második kilométert. Meglepően jó ez a tempó, és mégis rakétaként száguld el mellettem egy futó, mi a fene? Már majdnem elkeseredtem, de Józsa Gábort ismerem fel a rakéta tempójú futóban, így azért egész más, mégiscsak egy olimpikonról beszélünk :) Érdekes a futóstílusa, valahogy teljesen kicsapja oldalra a lábait, összetéveszthetetlen. Nagyon inspiráló, amikor egy ilyen jó futót láthatok testközelből futás közben, így érezni igazán, hogy mennyire gyors az a tempó, amit ők tudnak, kívülről ezt nem igazán látni.

Egy emelkedővel hagyom el a várost, hogy a 71-essel párhuzamosan folytassam a futást, a messzire belátható, de eléggé hullámos bringaúton. Ezen a két kilométeren van időm filózni azon, hogy honnan ilyen ismerős a pálya, és egyre inkább kezd gyanús lenni, hogy a Maratonfüreden már kétszer is futottam erre, csak az ellenkező irányba, és ha ez tényleg az a rész, amire gondolok, akkor balra fogok fordulni egy nagy lejtőre. Ami csak ebből az irányból lejtő, a Maratonfüreden Badacsony felől a legkegyetlenebb rész. És még csak nem is megnyugtató, hogy innen lejtő lesz, hiszen ahhoz előtte valamikor csak fel kell mászni, gyanús, hogy ez a hullámzás becsapós, és jóval többet emelkedik itt, mint amennyit lejt :) Érzem is, hogy már nem pörög annyira, kezd kellemetlen lenni a futás, kicsit a tervezett tempónál lassabban megy, de van tartalék, és ez legalább biztosan tartható a pulzusom szerint. Balra fordulok, bizony ez az a rész, lehetne durván csapatni lefele, de nem vagyok olyan állapotban, óvatosan eresztem meg, inkább rápihenek a maradékra. A síkra érve megelőz egy lány, a pólója hátuljából Timire tippelnék, legalábbis fura lenne, ha Évike futna Timi feliratú polóban :) Kinyögök neki egy hajrát, és hogy nagyon szép tempóban fut, erre azt mondja, "hát váltóban könnyű". Ja, hát mondjuk én is épp olyan váltóban vagyok, na meg férfi, és mégis lassabb, na mindegy, van még hova fejlődni. Tartok egy egész jó tempót ebben a kilométerben, viszont így túlságosan felmegy a pulzusom, és a hetedik kilométerben már 177 az átlag, nem is esik valami jól, de már nincs sok vissza. A váltópont előtt még át kell jutnom egy zebrán, megállítják a forgalmat, legalábbis balról, jobbról pedig egy nyerges érkezik, meg kell állnom az út közepén, és végignézni, ahogy gyök kettővel elcsorog előttem a szerelvény. Mindössze 2 méterre voltam a csipogótól, klasszikus Gábor :)

Pörög tovább

A kamion jelentette kellemetlenség ellenére nagyon boldog vagyok, hatalmas megkönnyebbülés, hogy ilyen jól ment ez a szakasz. A tervezett, de az előzmények miatt valójában már csak nagyon kis eséllyel remélt 4:50-es tempót is sikerült túlszárnyalnom a 4:44-es "száguldással". Nem volt lazsálás, sőt, az elejét kicsit túl is toltam, a 173-as átlagpulzusom szerint is mindent kihoztam magamból. Jó lenne kicsit megszusszanni, de ez nem az a sztori, a verseny még épp csak elkezdődött, menni kell tovább a következő pontra. Mennek szépen a váltások, mindenki gyorsabb a vártnál, elég hamar viszonylag megnyugtató előnyt építünk fel a 3. helyezettel szemben, az elsőhöz közelebb vagyunk, de az is már nagy különbség. Jobb helyzetben vagyunk így, mint reméltük, viszont a harmadik helytől nagyon szoros a mezőny, és mivel az első helyre nem igazán reális rámenni, arra kell koncentrálnunk, nehogy hátra csússzunk a sűrűjébe. A salföldi váltóponton kerül kis homokszem a gépezetbe, Csaba fut tőlünk, nekem kell vezetnem, de a szervezők nem engednek ki, tolatnom kéne, és sehogy se jövünk rá, hogy hogyan is lehet hátramenetet kapcsolni... Vér ciki a helyzet, tök hülyének néznek, hogy miért nem megyünk már az útból, majd jó hosszú vergődés után kapunk segítséget a másik kocsiból Lindától, így végre kijutunk a pontról. Na igen, kellett volna előtte vezetni az autót, és nem élesben rájönni, hogy hiányzik valami info. Továbbra is jól haladunk, és lehetőségünk lenne két pontot kihagyni, mert csak a másik autóból futnak, de többet szeretnénk együtt lenni a többiekkel, ezért csak egyet hagyunk ki, a másodikat. A keszthelyi Tescós pontról fogok futni, tavaly ott baromi jó volt, le lehet ülni sziesztázni, ropogtatni, miegymás, úgy gondoltam ott lesz a legjobb eltölteni a kis pihenőnket. A ponthoz tartva iszonyatos erejű vihar csap le ránk, a radar szerint épp csak súrolta a Balaton csücskét, mint később kiderült, az épp futó csapattársunk kis szemerkéléssel megúszta. A tervezett lazulás helyett maradunk az autóban, és a radarképet nézegetjük, amiből az derül ki, hogy hullámokban jön az eső, és kb. 20 percen belül el is ér minket a következő. Eleinte úgy tűnt, gyengébb lesz, de ahogy közeledett, egyre erősödött, és ebből is brutál zápor kerekedett, amit sajnos már nem úszott meg a futónk sem. Lassan elül ez a hullám is, de látom, hogy a futásom közben is lesz még, el is teszem a telefont, készülni kezdek, bemelegítek, amíg épp nem ömlik az eső.

Mintha a Balaton bevonzotta volna a legdurvább viharokat, de nekem biztos semmi közöm hozzá :)

Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény

Fél éjfél előtt kicsivel váltunk, próbálok most nem nagyon bekezdeni, sikerül is felvenni a tervezettnél csak pár másodperccel gyorsabb tempót. A hatalmas pocsolyák miatt kb. száz méter alatt csurom víz lettem mindenhol, a lábam is vizes, de a futásban ez nem akadályoz. Egy esemény volt csak, Szabó Gábor személyében egy újabb szuper futó száguldott el mellettem, amúgy az első két kilométeren gond nélkül ment a 4:45-ös tempó. Ami viszont a harmadik kilométerről már nem mondható el: utolértem négy futót pár bringás kísérővel. Itt már keskeny a bringaút, és épp kanyarogni kezdett, hiába kiabáltam, hogy balról jövök, levágta előttem az utat, és kénytelen voltem lelassítani a tempójukra, valahol 6 percen kívül. Nagy nehezen sikerült két előzés, aztán vasúti átjáróhoz érkeztünk, ahol az előttem lévők szépen megálltak, és illedelmesen végighallgatták egy segítőtől az itinert arról, hogy a korlátok között kell végigszlalomoznunk. Na ezt is sétálva!!! csinálták meg, három agyvérzést kaptam közben, a síneken előztem is egyiküket, de a másik oldalon megint sétálva kellett átjutnom... Iszonyat időt vesztettem, vagy 35-40 másodpercet, idegből rá is kapcsoltam, ami persze butaság, az ilyesmit nem lehet behozni, viszont nagyon túl lehet tolni. Mintha csak odafönt is egyetértés lenne, és mi más hűthetné le a kedélyeimet, mint egy jó kiadós zuhé.

Két brutál dörgés után úgy kezdett ömleni az eső, amilyet még sose tapasztaltam futás közben, pedig én aztán nem kerülöm az ilyen helyzeteket, eső még nem tartott vissza az indulástól. Szél már igen, az más :) Persze viharos szél is jár a felhőszakadáshoz, de fura mód nem pontosan szemből, inkább oldalról, ami a futásban annyira nem akadályoz, az viszont igen, hogy a kontaktlencsémet konkrétan majdnem kimosta a szememből az iszonyat erővel becsapódó víz. Esküszöm, szinte már fájt, és pillanatokon belül szó szerint a tökökmön is folyt a víz. Gyakorlatilag szinte rögtön egy folyóban gázoltam, a cipőmben is állt a víz, és nagyon nehéz is lett, tovább rontva a helyzetet. Fel is merült bennem, hogy kicsit megállok, ha nem láttam volna korábban a nyíl egyenes, és sima bringautat magam előtt kilométereken keresztül, akkor meg is tettem volna, de így nyomtam tovább, teljesen vakon, a fejlámpa által megvilágított esőfüggönyön kívül semmit sem láttam. Néha persze kicsit meglassultam, de aztán kompenzáltam, lett egy 4:48-as kilométer a szakadó esőben, aminek persze megvolt az ára, 179-ig felment a pulzusom, a visszalévő 5 kilométer így nagyon kemény lesz. Olyan 2-3 perc lehetett a durvulás, utána kicsit alább hagyott, esett persze, de már nem iszonyat brutál módon, hanem csak nagyon :) Most van egy csippantópontom, utána kezdődik a tényleg kemény küzdelem, nagyon erősnek kell maradnom fejben, hogy tovább tudjam tartani a tervezett tempómat ilyen magas pulzus mellett. Az utolsó előtti kilométeren feltámadt a szél, itt kicsit megrogytam, az utolsó kilométerre viszont össze tudtam szedni magam, az eső is elállt. Egész eddig alig találkoztam futóval, persze a váltópont előtti métereken elkezdték előzni egymást, viszont itt jól reagáltak, balról jövök felkiáltásomra visszasoroltak, de így is súroltuk egymást. Ez már brutál kemény menet volt, de teljesen elégedett vagyok, majdnem meglett a tervezett tempó, igazából a feltartás nélkül sima lett volna, a kegyetlen felhőszakadás ellenére is.

Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Siófok

Balatonföldvár, vasárnap hajnali 4 óra. Villámlik, dörög az ég, ömlik az eső. Nagyon fázok, ugrálok a váltópont sátra alatt, próbálok bemelegedni, és közben azon gondolkodom, hogy nincs az az Isten, hogy én kifussak oda. Ez egy baromság, miért tenném? Többen nem indulnak tovább, amikor beér a csapattársuk. Eleget áztak már, mondják. Igen mi is, már én is. Nincs is több száraz ruhám, ökörség lenne megint bőrig ázni. Gondolatmenetemet Gábor érkezése szakítja félbe. Minden az arcára van írva... Átveszem a chipet, és újra kint szaladok a vak sötétben, a szakadó esőben. A szabadtéri sport már csak ilyen, nem mi határozzuk meg a körülményeket, de ha eredményt akarunk, nem lehet picsogni, nincs kifogáskeresés, csinálni kell, a legjobbat kihozni abból, amit osztottak, hiszen mindenki ugyanúgy szív. Vagyis ezesetben mint kiderül, egyálatlán nem így van. Peti figyelt fel rá, hogy az első helyezett csapat már rég célban van, mivel ők reggel indultak, azaz dierkt olyan rossz köridőt adtak meg, hogy reggeli rajt időpontot kapjanak, így alig kellett éjjel futniuk, az esőből meg lehet semmit sem kaptak. Azért ez így nem teljesen fair, de sajnos a szabályzat lehetővé teszi. Szóval sötét, eső, futás, és egy kis bizonytalan érzés. Alig láttam Gábor arcát, biztosan ő volt az egyáltalán? A mi chipünket szorongatom a kezemben, vagy egy másik csapatét? Alvás hiányában eléggé furcsa dolgok történnek az ember agyában, tényleg percekig komolyan gondoltam, hogy elnézhettem. Hamarosan viszont elgurul mellettem először a csapat egyik, majd a másik autója is, és nyilván nem szurkoltak volna önfeledten, ha nem lenne minden a legnagyobb rendben. Még egy pillanatnyi bizonytalanság tör rám, amikor egy nagyobb úthoz érve az autónk jobbra fordul, én meg balra, vajon ők miért a másik irányba mennek? Szerencsére itt hamar jön egy jelölés, így megint biztos lehetek egy darabig, hogy minden jól megy.

Elég rossz minőségú járdán folytatódik a pálya, komoly koncentrációt igényel, hogy ne essek el. Furcsán ismerős a hely, tavaly is volt egy ilyen szakaszom, de gondolom minden városban, házak melletti járdán ugyanezt érezném. Két kanyar után egy utcával bejjebb, az úton futhatok, itt már elég kényelmes, viszont sajnos nem bírom tovább visszatartani a pisilést. A váltás előtt ugye nem tudtam elmenni mosdóba, és már ott nagyon kellett, a folyamatos eső meg egyre ingerelt, amikor elég előnyre tettem szert az utoljára előzött futóval szemben, meg kellett álljak egy bokorban. Rendkívül kellemetlen eset, akárohogy is nézem, ezt erősen elcsesztem, sok időt rabolok el ezzel a hibával a csapattól. Újra egy nagyobb út melletti rettenetes járdán kell futni, erősen figyelnem kell a lábam elé, és kezd nagyon fárasztó lenni, nem tudok 5 percen belüli tempót tartani. Úgy egy kilométer után pedig megint rámjön a para, milliónyi kereszteződés volt, nem láttam nyilat már percek óta, hamarosan következik a csippantópont, ami viszont a parton van, én meg nem, tutira eltévedtem. Biztos annyira a lábam elé néztem, hogy nem vettem észre a táblát. El is döntöttem, hogy akármi is lesz, hamarosan elfordulok balra, a part irányába, még max. pár száz méter fér bele. Erre végül nem lett szükség, megláttam egy nyilat, és ezzel egy időben egy futót bringás kísérővel, kint az úton. Basszus, nekem is ott kellett volna futni! Befordulunk balra, lassan megelőz a futó, és a bringás, maradok a bringás mögött. Újra egy ismerős rész, balra újépítésű társasházak, áhh, Csopaknál is pont ilyen, biztos azzal keverem. A bringás kísérő jobbra tart, én nem is figyeltem, futok utána, de bakker, ez egy füves terület, valami mező, na mindegy, csak tudják merre kell futni. Nyilván itt is nagyon koncentrálnom kellett a lépéseimre, mikor egy pillanatra felnézek, meglepően konstatálom, hogy nincs is futó a bringás előtt. Most akkor mi a franc van? Nem is kísérő? De ki bringázna errefele hajnali 4-kor az esőben? Szerencsére észreveszek távol futókat, amikor kiérünk egy útnak kinéző valamire, de nem rendes út ez, valami kavics. Ó, basszus, ez az a rohadt gyöngykavics, tavaly is ilyennel szívtam! De az idén utánam, Peti futja azt a szakaszt, nem gondoltam volna, hogy az előtte lévő szakaszon is kapok ebből.

Rendkívül nehéz ebben futni, főleg, hogy nagyrészt víz áll mindenhol, többször kimegyek én is a fűre, mint mások, de azon meg az aszfaltos Nike annyira csúszik, hogy ugyanolyan szívás, és még ráadásul a bokám is elég nagy veszélyben érzem. Próbálom tartani a tempót, de nagyon fárasztó a lábaimnak itt szerencsétlenkedni, és még csak most érek a feléhez. A pontnál rengeteg ember több sátor alatt, néhol táncikálnak, láthatóan jól érzik magukat, én meg kiabálok, hogy hol a csippantó? Semmi válasz, még meg is kell állnom keresgélni, mire valaki kinyögi végre, hogy elromlott, nem kell csipogni. Fasza. Azt hiszem ez a mozzanat taszított teljes apátiába, nem tudtam folytatni a küzdelmet tovább a kavicsban, elhagyott a hitem. Nem, nem az erőm, az már rég nem volt, jó ideje csak a lelkesedés vitt előre. Teljesen beszakadt a tempóm, épp csak 5:20-on belüli kilométereket tudtam hozni, és közben az is egyértelművé vált, hogy nem lesz hamar vége ennek terepezésnek, mivel ez bizony az, pontosan ez az a szakasz, ahol tavaly is szívtam, azért volt ennyire ismerős minden. Egy előnye azért van ennek, így talán nem fogok eltévedni, tudom hol hibáztunk tavaly. Kijutva az aszfaltos részre azért próbálkoztam még visszagyorsulni, de olyan fáradtság áradt a lábaimból, hogy ez csak tökéletes mentális állapotban sikerülhetett volna, így nem. Keservesen lassan telnek el az utolsó kilométerek a váltásig, nem épp így képzeltem az utolsó szakaszom, ez nem túl felemelő. Az 5:10-es átlag eléggé elkeserítő, nagyon rosszul bírtam, sokkal rosszabbul, mint tavaly, de az viszont igaz, hogy akkor a 2. futásom volt, most meg a 3., eleve fáradtabban kezdtem, és a gyenge formámhoz képest ez se rossz, harmadik futásnak ugynolyat futni ezen a szar pályán esőben, mint egy hónapja a 10k-s versenyen, azért nem a világ vége.

Az UltraBalatonon mindig szuper az idő :)

A végjáték

Ezzel számomra véget is ért a verseny, de még elég sok volt hátra, és itt jött nekünk egy hosszabb szünet, amikor tudtunk kicsit aludni. Mennyivel jobb lett volna futás előtt, és mennyivel jobb lenne, ha lenne még száraz ruhám, így csak annyit tehetek, hogy leveszem a csurom vizes cipőt és zoknit, mezítláb még mindig jobb. Mire úgy háromnegyed óra múlva felébredünk, már világos van, egész más így, teljesen visszatér az életkedvem! A még mindig vizes zokni és cipő visszavétele mondjuk nem esik jól, de már tök mindegy, nyugalom lesz úrrá rajtam, rajtam már nem múlik semmi, és sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Nem nagyon tudom hol vagyunk, valahol az északi parton, egy parkolóban várjuk a következő váltást. Tökéletesen tiszta égbolt, verőfényes napsütés, már csak távoli emléknek tűnnek az éjjeli megpróbáltatások, bár még próbálok napos részre helyezkedni, hogy szárítsa a még mindig vizes ruháimat. Végre lehet fotózni is, az utolsó 2-3 váltásról legalább lesz bizonyíték :) A csopaki strandon gyakran megfordulunk, de most egész más arcát mutatja a Balaton, nincsenek fürdőzők, a víz haragosan csapkod, a színe is sár, annyira felkavarták a viharok. Megvan az utolsó váltás, hamarosan vége, de nincs már semmi izgalom, Csilla biztosan simán hozni fogja szokásos szuper tempóját, a helyezésünk fix, és a tavalyi idő javítása is biztos. Azért a célbaérkezés izgalmak nélkül is felemelő érzés, egy ilyen hoszú, és kemény éjszaka után.

Csabát váltja Gábor

Akár csobbanhatnánk is

Gábort váltja Csilla az utolsó szakaszra

Mindenki rendkívül unott fejet vágott, de a fényképezőgép látványa rögtön mosolyt csalt az arcokra 

Csilla a célban

Pózolni próbálunk a célfotóhoz

Tavaly 3., idén 2., jövőre?

Második hely!

Második helyezést értünk el a 7 fős férfi csapatok között, ami akárhogy is nézzük, szuper eredmény! Összesen 50 csapat volt ebben a kategóriában, ráadásul a miénk valójában vegyes csapat, nem csak férfiakból áll. Viszont gyorsan hozzá is tenném, hogy a csajok kiemelkedően jó futók! Idén konkrétan lassabb voltam náluk... A 16:42:40-es időnkkel több, mint egy órával előztük meg a harmadik csapatot, viszont az elsőtől is hasonló mértékben maradtunk le, ami nyilván jóval nagyobb különbség annál, mint amit a kedvezőbb körülmények jelentettek nekik azzal, hogy reggel indultak. Mi végig sötétben, kialvatlanul, viharokban küzdöttünk az elemekkel, ők meg kipihenten, nappal, szép időben futották le, gyakorlatilag nem ugyanazt a versenyt teljesítettük. Persze olyan jó tempót mentek, hogy nem kérdés, jobbak nálunk, de szerintem nem sportszerű szándékosan kamu köridőt megadni a reggeli rajt időpontért. Mindegy is, a lényeg, hogy elképesztően jó volt a csapatunk idén is, mindenki kihozta magából a maximumot, hiba nélkül vettünk minden akadályt, és javítottunk a tavalyi időnkön. Mondjuk a javításhoz én nem tettem hozzá semmit, remélem jövőre már segítehetek egy még jobb eredmény elérésében. Köszi Nektek, szuper volt!