Bécs Maraton OB 2024.

A magyar maratoni országos bajnokságot idén ismét Bécsben rendezték meg, és azt gondoltam, hogy bár egy ideig nem akarok maratonra készülni, talán a Sevillára való felkészülésből tudok még futni egy jót. Sevillában azért jópár perc bennemaradt, így egy PB se lett volna kizárt, amivel tudtam volna feledtetni kicsit a tavalyi kudarcot.

Igazából már Sevilla előtt eldőlt, hogy megint itt lesz a bajnokság, és mivel tavaly a futást leszámítva azért egy jó élmény volt, akkor még nagyon jó ötletnek tűnt, hogy idén is ott legyek. Később már kicsit bántam ezt a döntésemet, mert elég rendesen belepiszkít a nemrég elkezdett 5000-es felkészülésembe, de addig matekoztam, amíg úgy tűnt, hogy találok egy olyan variációt, ami lehetővé teszi, hogy a lehető legkevesebb kárral lefussam ezt a maratont. Ennek ellenére a versenyhez közeledve egyre csökkent a lelkesedésem, mivel egyrészt a formámat se éreztem olyan jónak, mint Sevilla előtt, másrészt az átvariált terv sem igazán működött, az utolsó héten már hagytam ki edzéseket is. Magyar maratoni ranglistavezetőként persze mindent meg kellett tennem, hogy megvédjem a helyezésem, viccelek persze, mármint nem a ranglistavezető részben, mert 2024. április 21. reggelén még valóban én voltam az országos lista első helyén, de az OB-n gyakorlatilag nálam csak jobb futók indultak, így egyértelmű volt, hogy ennek aznap vége is lesz. Hát azért egy kicsit elszomorító igazából, hogy egy 10 milliós országban én akár egy percig is az élre kerülhetek, de még mindig jobb most a helyzet, mint 2022-ben, amikor összesen 6 eredmény volt a listán, ami már tényleg a legalja, ez a táv ennél sokkal többet érdemel!

Az előző napi armageddon után a rajtra tökéletes futóidő lett: hideg, száraz, napsütéses, minimális széllel. Minden előkészület is teljesen rendben volt, pihenőhét pipa, étkezés hibátlan, bemelegítés rendben, pisilés percekkel a rajt előtt. A rajtban még nagyon lelkes voltam, mert a körülmények ennél jobbra tényleg nem tudnak összeállni egy maratonira (na jó, az alvást leszámítva, az szar volt). Nem akartam túlgondolni a dolgot, ugyanazzal a stratégiával vágtam neki, mint Sevillában. A rajt előtti perceket idióta klímaaktivisták zavarták meg, akiket bár gyorsan leszereltek a rendőrök, azért a legkevésbé sem arra vágyik az ember egy ilyen csodálatos rendezvényen, hogy annak népszerűségét aggreszív majmok használják fel szent hitük terjesztésére. Utálom az ilyen erőszakos akciókat, és nem, baromira nem érdekel, hogy milyen szent cél érdekében teszik, mindenképp elítélendő, nincsenek jó terroristák.

A rajtra nem tudtam így átszellemülni, egyáltalán nem éltem meg a dolgot úgy, ahogy kéne. Az első kilométeren csak arra figyeltem, hogy 4:40 legyen, egész jól ki tudtam zárni a körülöttem zajló tülekedést. A következő két kilométeren 4:35-ös tempó, majd 4:33-ra váltottam, követve a tervet. Gyorsan teltek a kilométerek, de már az elejétől úgy éreztem, hogy azért Sevillában könyedebben ment. Minden ponton ittam kicsit, de tényleg csak kicsit lehetett, szerintem 1 deci víz se volt a poharakban, aminek a felét meg mindig magamra borítottam, amihez azért nem volt elég meleg. Az első zselét 7-nél ettem meg, de utána sokáig nem volt frissítőpont, nem tudtam rá inni. A kilencedik kilométerben kikötődött a cipőfűzőm, meg kellett állnom bekötni... Versenyen ilyen kb. sose fordult velem elő, eléggé rontotta az amúgy sem túl jó kedvemet. Felvettem újra a ritmust, és rögtön el is kezdett szúrni az oldalam, a víz nélküli zselézésre tippeltem, mint kikváltó okra. Viszont száz méter alatt gyors légzéssel és más testtartás felvételével sikerült megszüntetnem, elképzelésem sincs, hogy akkor mi ez a szúrás, miért jön néha elő, néha meg nem? Igazából eléggé örültem, mert eddig sose sikerült elmulasztanom, viszont az, hogy már az első tízben ilyen problémákkal küzdök, az nagyon elkeserített.

A 10. kilométert 45:36-nál érem el, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint Sevillában, viszont a pulzusomra nézve 161-162-t láttam, és érzésre se volt jó, úgyhogy inkább a 4:33-as tempó tartása mellett döntöttem, nem gyorsítottam. Innen egész jó lett, csak a pulzuspántot kellett sokszor igazítanom, úgy tűnik a kidörzsölődés miatti lazítgatást túlzásba vittem, és így oké, hogy nem dörzsöl ki, de a helyén se marad. A következő zselét 14 után már mindenképp frissítőnél akartam megenni, ami viszont nagyon rosszul ment, irtó rövid állomás volt, nem volt elég hely normálisan enni és ráinni. Próbáltam kicsit lenyugodni, de közben a pulzuspánt már a hasam aljára csúszott, maga a mérő az oldalamon, elkezdtem igazgatni, de aztán arra jutottam, hogy jobb, ha ott hagyom. Aztán meg a combhajlítóim kezdtek teljesen indokolatlanul ellenkezni a haladással, pár másodpercet rászánva próbáltam kinyújtani őket. Nem lett igazán jobb, de amúgy nem lassított, meg csak kis kellemetlenséget jelentett, de abban biztos voltam, hogy 30 után ez nagyon el fog durvulni, ha már most ilyen. Nem sokkal később a bal bokám is fájni kezdett, na ekkor döntöttem el, hogy mivel igazából már eleve nem nagyon akartam maratonit futni, nem is múlik rajta semmi, és nagyon nem szeretném szétcseszni magam fölöslegesen, így ma csak egy félmaraton lesz ebből. Érdekes módon ezután teljesen felszabadultan tudtam futni, minden nyűgöm elmúlt, élveztem a szurkolókkal való pacsizgatást, a szép környezetet, magát a futást, így olyan érzés volt, mint amilyennek lennie kell egy versenynek! Nagy örömmel futottam be a félmaraton céljába, bár az idő persze nem lett jó, hiszen a tervezett maratoni tempóban futottam, az 1:36:14 majdnem 4 perccel lassabb a legjobbamnál, sőt, még a Sevillai féltávnál is vagy fél perccel lassabb, mivel itt nem váltottam gyorsabb tempóra tíz kilométernél.

Verdikt

Nem fekszik nekem a maraton, legalábbis az utóbbi pár évben nagyon nem, ami nagyrészt az életem egyéb területein jelen lévő brutális terhelés miatt lehet. Ez egy nagyon kemény táv, aminek az utolsó 10 kilométere mindenképp egy komoly kihívás, amit nem lehet úgy jól teljesíteni, ha az ember nem hisz magában, vagy ha kicsit is nem akarja. Én a formámban se nagyon hittem, de ami az igazi probléma volt, hogy egyáltalán nem is akartam maratont futni. Sajnos nagyon későn, a verseny közben láttam csak ezt be teljesen, de ekkor legalább végre meghoztam a helyes döntést, és elengedtem. Jobb lett volna előbb persze, de egyrészt felesleges azon lamentálni, hogy mi lett volna, ha, másrészt pedig még így is egy egész jó döntés volt, hiszen végig is erőlködhettem volna a teljes maratoni távot, ami akárhogy is nézzük, nem véletlenül híresült el, ez már olyan táv, ami a szervezetet rendesen megviseli. Így viszont csak egy versenytempónál jóval lassabb félmarartont futottam, hamar tudok belőle regenerálódni, és az immunrendszerem se csesztem szét, talán nem fogok 3 hétig pusztulat betegséggel se küzdeni. Most még távolibbnak tűnik, hogy valaha maratont akarjak futni, viszont végre teljesen ráfókuszálhatok az 5000-es felkészülésre, amit sokkal jobban élvezek, így egy kicsit sem bánkódok, sőt :)

Szenior Atlétikai Bajnokság 2023.

A legjobban mindig azokat a versenyeket szeretem, amikor valami újat próbálhatok ki. Tavaly igazán nagy újdonság volt egy középtávú versenyen indulni, a 800 méter egészen meg is tetszett, így idén is ez volt tervbe véve.

Természetesen végül itt sem az előzetesen tervezett számban indultam. Pár héttel előtte edzésen 400-akat futottunk, én vagy fél éve először csináltam ilyet, és sajnos rögtön egy kisebb sérülés lett az eredménye a nagy száguldásnak. Jobbnak láttuk, ha nem kockáztatjuk a maratoni felkészülést a 800-al, az 5000 lenne igazából a jó táv nekem, de én valami rövidebbet akartam kipróbálni. Az 1500 méter mellett döntöttem, de mire a nevezésig jutottunk, gondoltam jöhet az 5000 méter is, ami pont jó időben, egy órával később rajtol, meg ha nem is futom meg nagyon második versenyként, legfeljebb egy jó kis tempóedzés lesz.

1500 méter

A verseny hete nem alakult jól, valami betegséget kaphattam el, a csütörtöki edzést ki is hagytam, és még pénteken is le kellett rövidítenem a könnyű futást. A szombati átmozgatás már bíztatóbb volt, de közel sem olyan volt, mint amilyennek lennie kellene. Vasárnap délelőtt allergiás roham jött rám, folyamatosan ömlött az orrom, de valahogy még mindig nem tudott semmi negatív gondolat rám törni, vártam a versenyzést. Délután természetesen zavartalanul sütött a Nap, és szokatlanul meleg is volt az idő. Mivel még sose futottam ilyen távot, nem nagyon tudtam mire számítsak, olyan 20-21 másodperces 100-akat gondoltam belőni.

A rajt után már a legelején hamar eltűntek a gyorsak, én meg Karcsi, alias Fürtöske mögött találtam magam, tiszta Monorierdő dézsa vu :) Gondoltam jó is nekem itt, szépen végig futom a szélárnyékában, hiszen tudom, hogy hozzám hasonló formában lévő futó, de érzésre elkezdett lassulni, és inkább megelőztem. A saját tempómat akartam egyenletesen végig vinni, bár nem tudtam úgy nézni a 100-akat, ahogy terveztem, mert nem igazán tudom, hogy a pályán melyik jelölés mit jelent, és hol kéne néznem. Innen sokáig nyulaztam a többieknek, akik persze a végén szépen elkezdtek bedarálni, de nem igazán bántam, próbáltam továbbra is a saját tempómra koncentrálni. Erősen savasodtak már a lábaim, de azért az utolsó 150-re még egy kicsit tudtam gyorsulni, még ha rendes hajrának nem is nevezném. A futás után nagyon rosszul éreztem magam, a torkom szétégett és kapart, a lábamban az izmok rángatóztak, még nyújtani sem tudtam, csak ülve szenvedtem, és vagy fél órába telt mire némileg összeszedtem magam. 5:12,14 lett a hivatalos eredményem, ami 20,81 másodperces 100-aknak, 3:28/k tempónak felel meg, és a 6. helyre volt elég idén. Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel a futással, úgy érzem tényleg mindent kiadtam magamból. Specifikus rákészülés nélkül, egy rendkívül más jellegű, maratoni felkészülés közben nyilván nem fogok tudni komolyan hajrázni egy középtávú versenyen, itt igazából annyi lehetett a célom, hogy ne fussam el nagyon az elejét, de azért ne is maradjon benne sok, és szerintem ez nagyon jól is sikerült. Sajnos pulzusgörbét nem rögzített az órám, pedig az nagyon tanulságos lehetett volna, na majd legközelebb.

5000 méter

Az 1500 utáni szenvedésem alatt még a visszalépésen gondolkodtam, aztán később kocogtam kicsit, ami bár viszonylag kellemetlen volt, úgy éreztem rajthoz tudok állni. Volt kis csúszás a rajtnál, nagyon jól jött a plusz pihenés, de így talán meg túl jól lettem, és túl lelkes is. Rögtön az elején leszakadtam, nem mentem el a gyorsabbakkal, viszont egyedül kellett tempóznom, páran meg jöttek mögöttem. Az 1:30-as első kör brutál bekezdés volt az 1:36-os tervhez képest, de egyébként meg meglepően jól éreztem magam közben. Lassítottam, viszont mivel elég jónak éreztem a futást, olyan 3:55 körül tartottam a tempót, úgy gondoltam ez végig menni fog. Pár kör alatt a mögöttem jövők is leszakadtak, teljesen egyedül maradtam úgy féltávig, amikor az élboly lekörözött. Olyan 3000-ig egyébként nem is volt semmi gond, de akkor a lábaim elkezdtek lázadni, nem éreztem túl jól magam, és kicsit szúrni is kezdett az oldalam. Végül pontosan 3,5 körrel a vége előtt, 3600 méternél hirtelen felindulásból megálltam, és kiszálltam a versenyből.

A 3000 méter 11:48-nál volt, 3:56-as átlaggal, az utolsó 600-at pedig kb. 2:30 alatt futottam, ami már csak 4:10-es tempót jelent, és közben a 180-as csúcsról elkezdett a pulzusom is gyorsan csökkenni 176-ig. A millió dolláros kérdés, hogy megint fejben voltam gyenge, vagy ebben tényleg ennyi volt? Itt azért nem olyan egyértelmű a helyzet, mint a félmaratonon, nem volt látványosan alacsony a pulzusom. A 4 évvel ezelőtti 10k PB-m görbéjét érdemes elővenni a kérdés alaposabb vizsgálatához. Azt a 10k-s versenyt erősen elfutottam, az első 5 kilométerét lehet úgy nézni, mintha egy 5k-s verseny lett volna, és a tempó is hasonló volt. Utcai verseny lévén ott a szintek is beleszóltak később, de az eleje ugyanígy alakult: 2 kilométernél 174-175 ütés, kicsivel 3 kilométer után pedig elérem 180-as pulzust. Akkor viszont tovább mentem, híd emelkedőjén még 183-186-ig is felment, de kis lassulással eljutottam 5 kilométerig, aztán egy kicsit nagyobb lassulással 10 kilométerig is, szóval azért szerintem egyértelmű, hogy végig kellett volna tudnom most is csinálni. Egyedül amiatt kérdéses a dolog, mert azóta eltelt 4,5 év, változott-e idővel a pulzustartományom? Voltak ugye már erre utaló jelek, és az idei két 5k körüli versenyt is 175 alatti pulzussal futottam, bár azoknak a második felét meg egyáltalán nem erőltettem. Most arra gondolok, hogy fizikailag már vagyok olyan formában, hogy végig erőltessem ezeket, de még el is kell hinnem, és fejben kell igazán megerősödjek. Ehhez viszont jó lenne több versenyt futni, próbálgatni, feszegetni a határokat, hogy ne a célversenyeken kelljen.

Sárvár 6 órás

A célverseny után jöhet a móka :) Régi vágyam, hogy aszfalton is kipróbáljam magam ultra távon, ennek első állomását Sárvárra terveztem, ahol a 6 óráson állok rajthoz.

A távválasztáson nagyon sokat nem kellett agyalnom, az 50 kilométeres túl közel van a maratoni távhoz, az annyira nem hoz lázba, a következő pedig a 6 órás, aminél többet egyelőre nem is nagyon szeretnék. Aszfalton valahogy sokkal nehezebbnek érzem a futást, próbálok óvatosabb lenni, és fokozatosan haladni. Frissítés szempontjából a sárvári pálya ideális, majdnem pont 1 km egy kör, nagyon sűrűn van lehetőség kívánni valamit. A kívánságaimat a feleségemből, nagyobbik leányomból és kisfiamból álló szuper csapat fogja teljesíteni :)

A hátország :)

Bár majd' egy órával a rajt előtt érkezünk, a parkolás, rajtszámátvétel, frissítőasztal felállítás, átöltözés után mégis alig marad idő. Bemelegítést nem terveztem, egy zselét viszont megeszek, és eszembe jut, hogy le kéne ragasztani a bimbókat. A rajhoz eléggé előre állok, bár olyan nagy jelentősége ilyen hosszú versenyen nincs, de szeretném zavartalanul felvenni a tempómat. Sikerül is szépen, nyugodtan kezdeni, nagyon furcsa is, nem tűnik versenynek, csak mintha egy nagy közös edzés lenne :)

Rajt előtti pillanatok

Az első 5 kör csodásan telik, sikerül tökéletesen beállni a tervezett tempóra, és meglepően hamar vége van egy-egy körnek. A szél nem olyan durva, mint amikor útközben kiszálltunk a kocsiból valahol Várpalota környékén, de azért a pálya azon részén, ahol a forgalomtól bójákkal elválasztva futunk, elég zavaróan fúj. A Nap is elég gyakran kisüt, de még mindig sokkal jobb, mint ha a tegnapelőttihez hasonló 28 fok lenne. Úgy tűnik viszonylag jól helyeztem el magam a mezőnyben, csak ketten-hárman előztek meg az elején, azóta mindenki szépen a saját tempóját tartva fut. Ennek vet véget, amikor utolérjük a mezőny végét, innen folyamatosan "tömegben" futok, és végképp elvesztem a fonalat, hogy hol is állhatok a mezőnyben. A rövid pályának ez a nagy hátránya, sajnos többször is előfordult, hogy nehezen tudtam csak megelőzni a csapatosan futókat. Kb. a 6. kör végén az előttem lévő srácot megállították, valami gond van a chipjével, kérdezik tőle, hogy hány körnél jár, aztán nagyon idegesen előz vissza, amin mondjuk nem is nagyon csodálkozok.

Első kör

Közben a jobb oldalon lejön a bimbó ragasztásom, kérek újat, de az izzadt bőrömre egyáltalán nem tapad. Minden körben próbálok ragasztani, kivéve, amikor kérek egy izót, mert közben már eltelt 7 kör, ideje lenne valamit cukrot bevinni. A 2,5 decis soft kulacs tökéletesen beválik, már egyáltalán nem bánom, hogy nem vettem kézikulacsot, az 5 perces kör alatt szerintem nem lenne előnye, a softban meg legalább nem lötyög a folyadék. Kezdek eléggé idegállapotba kerülni, mert már most fáj mindkettő bimbó, és még épp csak 10 kilométer telt el, a végéig így teljesen le fogom darálni őket. Folyamatosan azon filózok, hogy terepultrákon hogyan oldottam meg ezt a kérdést, egyszerűen nem emlékszem, hogy OCC-n például bármit is tettem volna a bimbók védelméért, aztán arra jutok, hogy valószínűleg a zsák nem engedi mozogni a pólót, és az pont elég védelem. Az első óra elteltével egy zselét és egy sótabit is eszek, aztán lassan neki is kell állnom a tervezett mennyiségű frissítést bevinni, hogy később se legyen gond.

Csak vidáman

A bimbókon kívül a pulzusom miatt is nagyon aggódom, az elejétől fogva magasabb az indokoltnál, akkor még az izgalomra fogtam, azóta viszont nem csak, hogy nem csökkent, de még kicsit magasabb is, bár már jó ideje állandónak tűnik. Igazából úgy számoltam előzetesen, hogy amíg 155 alatt marad, addig nem lehet gond, viszont ezt a határt már az első kör felénél átléptem, elég esélyes valami gebasz, próbálok inkább nem gondolni rá. Számolgatom, hogy mikor kellene zseléket, isot bevinni, próbálom tartani a tervezett mennyiséget, de másfél óránál már kezdem úgy érezni, hogy nem kéne túlzottan erőltetni, kicsit csúsztatok rajta. 17 kilométer után már 160 fölött van folyamatosan a pulzusom, nem tudok nem gondolni rá. Próbálom a tavalyi és tavalyelőtti maratoni pulzusokkal nyugtatni magam, hogy azért ennél magasabb pulzussal is le tudok futni legalább egy maratont, és már nem is sokkal több van vissza, de még magamat se igen tudom meggyőzni. A félmaratoni távot elérve még egy gyors pisit beiktatok, volt már olyan, hogy ez segített levinni a pulzust, fél perc veszteséget megér megpróbálni. Nem segített.

Remek helyszín

Hamar eljön a második óra vége is, viszont a pulzusom már kezd rendesen elszállni, és már a gyomrom is egyre inkább rosszalkodik. Igazából csodálkoztam rajta, hogy eddig nem volt gond, egész héten szenvedtem a hasammal, folyamatosan görcsölt. Csak kétszer sikerült egész héten futnom, de azok is rettenetesek voltak. A következő sótabit is kihagyom, bár izzadok, de nem vészes, nem is iszok annyit, nem fog kelleni. A pulzusom tovább emelkedik, átlépi a 165-öt, ez már mindenképp tarthatatlan, be kell avatkozni. Megkérem feleségem, derítse ki hogy állok a mezőnyben, hogy át tudjam gondolni, mi legyen. Mintegy 10 másodpercet lazítok a tempón 5 körön át, de tovább emelkedik a pulzusom, eléri a 167-et, és most már a gyomrom is rettenetes. Eszembe jut, hogy a kóla nagy csodákat tud tenni, hogy eddig erre nem is gondoltam! Kikiabálok, hogy gyorsan vegyenek valahol, pár kör után meg is van. Eddig csak a pisiléshez lassítottam, de most a kólázáshoz is megállok, félek, hogy nem tudom rendesen meginni futás közben. Így legalább be tudjuk kenni a bimbókat is egy kis kölcsönkapott vazelinnel, miután a ragasztásos kísérletek teljes kudarcba fúltak. Abszolútban nem tudták kideríteni a helyezésem, 4-5. lehetek, korosztályban 2. helyen állok. Szaladok is gyorsan, de sajnos még tovább romlik a helyzet, a következő körben jelzem, hogy ennyi volt... Megállok az asztalnál, de hamarosan futok is be a mosdóba hányni. Kicsit jobban leszek, iszok vizet, és úgy döntök nem adom még fel, visszaállok. Úgy kalkuláltam, ha 5:30-as tempót tartok a végéig, a 68 kilométer még meglehet, ezért ezt a tempót veszem fel. A kör felénél viszont újra hányok, a pulzusom is gyorsan visszamászott 160 fölé, így semmi értelme folytatni, végleg kiszállok.

Hivatalos köridők. Az 5 perces tempóhoz 5:09-es köröket kellett futni

Nem vagyok teljesen csalódott, az előzmények miatt valójában eléggé számítottam rá, hogy valami ilyesmi fog történni, inkább az volt a meglepő, hogy eddig bírtam. Hivatalosan 33 kört, azaz 34 kilométert tettem meg, az órám viszont érdekes módon itt kevesebbet mért, ami miatt a hivatalos tempóm kicsit gyorsabb volt a tervezettnél, volt olyan is, hogy 2 perc előnyöm volt a tervhez képest. Teljesen elégedett vagyok a tempómmal, nagyon szépen mentem a terv szerint, vagyis mivel az órához igazodtam, így kicsit gyorsabban. Maga a futás egész végig könnyedén ment, kifejezetten jól esett, szerintem megfelelő tempót választottam erre a távra.

Kb. 16 kilométer után (1:20) kezdett igazán elszállni a pulzus, bár addig se volt alacsony

Betegség nélkül a pulzusom is a nyilván szokásos, mintegy 10-15 ütéssel alacsonyabb zónában tanyázott volna, de mindenképp bőven 155 alatt. Tényleg hatalmas volt a különbség az első pillanattól kezdve, ami leginkább az előző vasárnap futott hétvégi hosszú edzéshez képest szembetűnő: akkor 25 kilométert futottam, az első 5 kilométernek 142, az utolsó 5-nek 148 volt az átlagpulzusa azonos tempónál, most pedig 155 és 162, azaz 13-14-el magasabb... Az érdekesség kedvéért az összehasonlításba belevettem még a több, mint egy évvel ezelőtt futott maratonomat is, mivel ott is nagyjából ezzel a tempóval futottam. A hétvégi futás pulzusadatain látszik az egy évnyi fejlődés, a sárvárin pedig egyáltalán nem :) Izomzatilag semmi gond nem volt, olyannyira nem, hogy másnap futottam könnyedén egy 15-öst, nem gondolom, hogy ne tudtam volna végig tartani a tempót. Sajnos a legfontosabb, a frissítés kitapasztalása most egy hangyányit se haladt előre, de azért sok hasznos tapasztalatot szereztünk az ilyen jellegű versenyzéssel kapcsolatban, és a többes szám nem véletlen, ez tényleg csapatmunka volt, nem is tudom másképp elképzelni. Ami még egy pozitív meglepetés, hogy még ilyen állapotban is nagyon tetszett itt a körözgetést, úgy tűnik kifejezetten bejön nekem ez a fajta verseny, semmi problémám nem volt a monotonitással, sőt, kifejezetten élveztem, hogy ismétlődik a pálya. Jövőre biztos, hogy újra próbálkozok ezen a távon, vagy ha úgy alakul, akár még az idén is? :)

A verseny pulzusának összehasonlítása a múlt hét végi edzéssel, és a tavalyi maratonnal.

Gábor Úton

Piros 85 Terepfutás 2017.

Straván: https://www.strava.com/activities/1250855940
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)

Kicsit meglepett a rajt :)

Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...

A Kevélyig még nagy a tömeg

Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.

A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.

Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.

Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.

Már nincs messze a csúcs

Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.

Dobogókő után lefele száguldani, megfizethetetlen :)

Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.

Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.

Ellenőrzőpont	2016.	2017.	Előny
Nagy-Kevély	0:57:05	0:53:30	0:03:35
Csikóváralja	1:29:52	1:22:56	0:06:56
Tölgyikrek	2:10:40	2:02:22	0:08:18
Dömös	3:16:58	3:05:02	0:11:56
Szakó-nyereg	4:08:54	3:51:17	0:17:37
Dobogókő	4:38:03	4:20:16	0:17:47
Pilisszántó	5:20:27	4:58:07	0:22:20
Csévi-nyereg	5:42:21	5:17:38	0:24:43
Kopár csárda	6:43:49	6:19:07	0:24:42
Kakukk-hegy	7:02:21	6:28:41	0:33:40
Hosszú-árok	7:38:47	6:59:28	0:39:19
Nagy-Szénás	8:14:07	7:32:37	0:41:30
Nagykovácsi	8:33:16	7:52:02	0:41:14

Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

Az első órában kicsit magas a pulzus, 6 óra után viszont nagyon leesik

Sokáig nem jövök rá, hogy valójában mi történt a versenyen, csak hétfő reggel kezdem kapisgálni, amikor kipakolom a zsákom, és a maradékok alapján kikalkulálom, hogy mennyit fogyasztottam. Mint kiderült, csak 5 zselét ettem meg (24g/db), 1,4 l izot (60g/l) és kb. 0,5 l kólát (kb. 50g) ittam meg, ami összesen 254 g szénhidrát 8 óra alatt, azaz 31 g/óra. Ehhez jött még 1,5 liter víz, így a folyadék összesen 3,4 liter, 0,425 l/óra. Úgy terveztem, hogy legalább 40g szénhdrátot és 0,5 l folyadékot viszek be óránként, és azt hittem, hogy ezt tartom is, de menet közben még mindig nagyon nem megy a matek, ráadásul valahogy szöszölni sincs kedvem a frissítéssel. A hangulatingadozásokkal és a hirtelen pulzuseséssel együtt ezek az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy alapvetően nem volt itt semmi megoldhatatlan probléma, csak eléheztem és dehidratálódtam. Legalább a magnézium és só bevitel terv szerint ment. Az ultrázás egy nagyon kemény műfaj, és most először gyenge voltam, az első kis problémánál feladtam. Persze ehhez nagyban hozzájárult, hogy nem ismertem fel a probléma okát, elkönyveletem magamban, hogy túl nagy kihívás ez nekem, és még csak 5-6 órányit tudok úgy futni, hogy az számomra elfogadható minőségű legyen. Másrészről a sérülés miatt eleve úgy álltam rajthoz, hogy nagy valószínűséggel fel kell majd adnom, és az is benne volt, hogy ezt a kihívást egyszer már sikeresen teljesítettem. Ha először csinálok valamit, annyira vágyom a sikert, hogy bármilyen nehézségen keresztülrágom magam, de egy időjavítás már nem annyira hoz lázba. Szinte erről szólt az egész idei év. Ezt fejben nagyon rendbe kell tegyem, reális célokkal, és nagyon erős teljesíteni akarással szabad csak rajthoz állni.

Valahogy mindig könnyű pályaként tekintettem a Pirosra, ami talán tényleg így is van, legalábbis sok más terepultrához képest. Valamiért a szervezők nagy része brutál versenyeket rendez, nekem hiányoznak a palettáról a rövidebb, jobban futható, kevésbé mászós pályák. Ugyanakkor ez azért egy elég kemény kihívás, a szint miatt egy maraton kb. háromszorosa, ahol már alapvető jelentősége van a frissítésnek. Ebben nem vagyok túl jó, hogy finom legyek, és igazából szerintem sokat számítana nekem egy segítő ultrán. Hogy mennyit, az persze nagy kérdés. Ezt a versenyt például biztosan be tudtam volna fejezni még ebben a rossz állapotban is 11 órán belüli idővel, hiszen még így is utolértem Nagykovácsiban egy futót, aki végül 11 órás idővel ért célba. Két percet hoztam rajta az utolsó szakaszon, gyorsabb voltam, amikor kiszálltam. Nyilván teljesen indokolatlan volt feladni, viszont a helyszínen csak az érzéseimre hagyatkozhattam, amik nagyon becsaptak, mintha iszonyatosan rosszul menne már, pedig tavalyhoz képest 41 perc előnyben voltam, és még mindig gyorsabb. Ha pontosabb képet kapok a helyzetről, biztosan nem szállok ki. Nehezebb kérdés, hogy egy kísérővel elkerülhető lett-e volna az eléhezés, ha valaki pontosan számon tartja a fogyasztásomat, akkor bevinném-e amit kell? És még ha el is kerültem volna az eléhezést, akkor a mezőnyben lévő pozíciómat tartani tudtam volna, mármint nem helyezést, mert az így is folyamatosan javult, hanem hogy végig tudtam volna ugyanazokkal futni, azaz kb. 10:30-as idővel beérni? Teljesen mindegy már, és többé nem is szeretnék ilyeneken filózni, nem akarok olyan beszámolókat írni, hogy "de jó, ebből is mennyit tanultam, és ha ez meg az másképp lett volna, akkor ez lehetett volna", mert itt nincs ha, van egy darab időeredmény a verseny végén, aminek nem kéne magyarázatra szorulnia. Jövőre nincs több magyarázkodás! :)

Fotók: MVTE
Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/