Mindenféle motivációs problémák miatt kimaradt egy évértékelés, és ha már újra belecsapok, valami klassz kis összefoglaló nevet is ki kéne találni az elmúlt évnek. De semmi szpoiler, majd a végén :)
A 2023-as év elég döcögősen indult, a legutóbbi be nem fejezett versenyem után nem voltam túl motivált. Decemberben felszaladt pár kiló, és az edzések nem estek túl jól, kifejezetten nehezek voltak. Persze ahogy telt az idő, az edzések kezdték meghozni az eredményüket, a formám szépen javult, és lassan egy cél is körvonalózni kezdett a bécsi maraton képében. Többen is arra készültek a csapatból, és mivel az országos bajnokságra kivételesen nem írtak elő szintidőt, gondoltam talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy induljak rajta. Amúgy egyáltalán nincs problémám a szintidő intézményével, teljesen rendben van, ha egy országos szintű megmérettetésre nem állhat oda akárki, csak ugye azért az se néz ki túl jól, ha mindig csak 5-6 futó áll rajthoz. Egyébként egy amúgy ennyire népszerű sportnál mi lehet az oka az ilyen szintű érdektelenségnek az országos bajnokság iránt? Se indulók, se szurkolók, gyakorlatilag csak a családtagok tapsolják meg az OB dobogósokat, miközben több tízezer futó vesz részt ugyanazon a versenyen, hát elgondolkodtató dolgok ezek. Itt viszont ne keressétek a megoldást, nem fogom megmondani a tutit.
Szóval Bécs lett a cél, beindultak az edzések, jól is mentek már, de aztán beütött a szar: ugyanaz a sérülés, mint tavaly, bal lábam sípcsont mellett iszonyat gyulladás. Próbáltam nagyon visszavenni a mennyiségből, de sehogy sem akart javulni, voltak napok, amikor járni is alig bírtam. Rendkívül elkeserítő volt, és a maratonra szánt felkészítő félmaraton után se volt okom semmi örömre: féltáv környékétől lassítottam a fájdalom miatt, de őszintén szólva amúgy se ment volna. Ekkorra már a visszavett futásmennyiség hatását is erősen éreztem, a formám jelentős hanyatlásban volt. Valahogy még reménykedtem azért egy PB közeli futásban, bár a verseny reggelén a wc-n nézegetve az utolsó hetek pulzusértékeit, az agyam már pontosan tudta, hogy esélytelen. A szívem vitt még tovább az első tizesen, de utána akkora fejreállás lett belőle, hogy féltávnál csak azért nem álltam ki, mert ha valamelyik csapattársammal történik valami, akkor még egy nagyon rossz teljesítés is számíthat a csapatversenyben. Végül szerencsére nem lett rá szükség, nem éreztem volna megérdemeltnek, de nem bánok semmit, jó hogy elmentem, jó hogy végigcsináltam.
Bele kellett szaladnom ebbe a gigantikus pofonba, kellett az a belső utazás ott a maratonon, egyszerűen letaglózó élmény volt, összehasonlíthatatlan a korábbi 3 maratoni futásommal, amik úgy viszonylag rendben mentek. Rengeteg arca van ennek a távnak, és most megismertem egy olyat, amit valószínűleg a többség érez: egy brutális hosszúságú szenvedést, amit fejben kell elsősorban kibírni. Viszont az a szurkolás, ami ott volt! Elképesztő lelkesedés, rengeteg erőt tudtam meríteni belőle. A célban persze kicsit se tudtam örülni, de az elszántságom a változásra sziklaszilárd lett. Újra be kellett látnom, hogy a teljesítménykényszerem ellen küzdeni felesleges, ilyen vagyok, és kész, csináljam akkor viszont ennek megfelelően, hogy újra igazán élvezzem a futást. Érdekes ez amúgy, mert imádok futni, nyilván így 8 év és közben úgy kb. 20 000 kilométer lefutása után nem igazán gondolhatja senki komolyan, hogy ne szeretném önmagában ezt a sportot annyira, hogy PB-k nélkül megutálnám, és nem futnék soha többet. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ha nem csak céltalanul futkározok, hanem adok neki egy célt, és az ezáltal kijelölt úton futok végig, az sokkal, de sokkal szórakoztatóbb számomra. Az út maga a cél, ugye, vagy valami ilyesmi.
Egész hamar kipihentem a maratont, nem volt igazán tempó, ami hosszú regenerációt kívánt volna. Rögtön neki is álltam a mennyiség felépítésének, a tempókból pedig visszavettem, nem futottam a gyorsabb csoporttal, mert úgy gondoltam hogy ezt a sérülést a tempó súlyosbítja. Ahogy egyre több lett a kilométer, úgy javult a lábam állapota, és szerencsére a májusi UB se rontott rajta. Sajnos az UB-t is inkább csak koloncnak éltem meg, nem volt meg a korábbi években érzett lelkesedés. A csapatkapitánysággal járó feladatokat viszont így nem tudtam a megfelelő színvonalon végezni, és nagyrészt ennek köszönhetően a dobogóra se sikerült felállnunk. Ennek a kudarcnak is volt azért egy olyan vetülete, hogy egyértelműen megmutatta, valójában mennyire nehéz is dobogós helyezét elérni itt. Az UB-k rengeteget adtak nekem, fantasztikus futókkal, szuper emberekkel dolgozhattam együtt ezekért a dobogókért, és most már az is teljesen tiszta, hogy ezek egyike se magától értetődő dolog volt. A célban teljesen komolyan gondoltam azt a mondatomat, hogy jövőre nem jövök, bár azért pontosítanék rajta annyiban, hogy csapatkapitányként nem jövök. Valószínű, hogy futni se, de azt azért nem tudnám teljesen kizárni.
Szép lassan már csak rossz emlék maradt a sérülés, és az időközben berobbant nyári hőség sem akasztott meg, terv szerint ment minden. Volt már néhány rövid verseny, amik kezdték megmutatni, hogy jó irányba haladok, de pontosan nem tudtam mennyire. Az első komolyabb verseny a félmaratoni OB volt, amire viszont edzésből álltam oda, és elég nagy megborulás lett a második felére. Itt a terv még edzésből odállva is egy egyértelmű PB lett volna, egy percen felüli javítás legalább, és olyannyira komolyan gondoltam, hogy még csak meg se néztem, hogy pontosan mennyi a PB-m, egyáltalán nem gondoltam, hogy szoros lehet. Végül a közelébe se lett, de nem voltam igazán elégedetlen, a bécsi maraton előtti félmaratonhoz képest hatalmas előrelépés ez is. A szenior OB volt a következő igazi megmérettetés, ahol életem első 1500 méteres versenye kifejezetten jól is sikerült. Itt viszont pihenő hét végén álltam rajthoz, de egy maratoni felkészülésben azért ilyen távon mégse lehet csodákat várni, ahhoz képest tényleg nagyon jó lett. Mégis félsiker lett az a nap, mert utána indultam az 5000 méteren is, amit viszont feladtam 3 és fél körrel a vége előtt. Nem éreztem ezt akkor olyan nagy gondnak, mert az 1500 után nem vettem komolyan, és durván el is futottam az elejét, de mint később kiderült, hosszútávon sajnos nekem mentálisan az ilyen hibák nagyon rosszat tesznek.
Aztán eljött végül a Budapest maraton, amire a nagy revansot terveztem. A számok szerint nagyon is jó munkát végeztem, de tényleg, a majdnem fél évig tartó felkészülés alatt minden héten hoztam a tervezett mennyiséget, és a végére már a minőségi munka is egészen jó volt. Egyedül az igazán hosszú futásokkal voltak problémák, de én nem is igazán hiszek bennük, és korábban is simán tudtam maratonit futni úgy, hogy 25k, kb. 2 óra fölötti edzéseim nem voltak, úgyhogy ezen nem aggódtam. A terv 3:20 volt, ami mintegy 6 perccel lett volna jobb a két évvel korábban beállított legjobbamnál. Sajnos itt is a félmaratonihoz hasonló megborulás lett a vége, féltávnál még pontosan a tervnek megfelelő 1:39-nél járt az óra, de a célban már 3:36-ot láttam… Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy csak a bécsi és életem első maratonijánál sikerült gyorsabbat futnom, ami nagyon nagy csalódás volt. Na meg ez a mértékű megzuhanás teljesen érthetetlen és indokolatlan. Az 1:39-es kezdés kicsit sem lehetett gyors, hiszen ez még a legutóbbi félmaratonon futott tempómhoz képest is kellő mértékben lassabb, és valószínűleg a valódi formám sokkal jobb is ennél.
A hatalmas csalódás ellenére nem bánkódtam túl sokat, nem álltam le, kis pihenés után azonnal vágtam bele a következő maratoni felkészülésbe a tavaszi szezonra. Az elvégzett edzésmunkát élveztem, és úgy gondoltam, hogy bár az eredményeimen nem látszik, fizikailag sokat fejlődtem. Biztosan követtem el hibákat a versenyeken, de már teljesen úgy gondoltam, hogy a fejemben kell keresnem a probléma gyökerét, mert ha ott minden rendben lenne, akkor nem veszíthetnék ennyi időt még ordas nagy baromságok esetén sem. Persze voltak azért sejtéseim, a munkahelyi stressz már hosszú idő óta kezelhetetlen mértékűvé vált számomra. Szóval egy hétfőn megtettem a gyökeres változásokhoz szükséges első lépést, aztán vasárnap Veronában futottam félmaratont. Egy olyan félmaratont, amit már nagyon sok éve, vagy talán még sose: az elejétől a végéig hihetetlenül élveztem, teljesen magabiztosan futottam, egy szemernyi kétségem nem volt egy pillanatra sem, hogy végigfutom a tervezett tempóban. Még csak holtpont se volt, pedig a 2 évvel ezelőtti legjobbamat 4 perccel javítottam meg! A célbaérés katartikus élmény volt, teljesen elérzékenyültem, minden felgyülemlett feszültség kiszabadult ott, és én boldogan engedtem el. A kemény munka végre meghozta gyümölcsét, és milyen szép, milyen édes, milyen csodálatos!
Előtte próbáltam pozitív maradni a sikertelen versenyek ellenére, kapaszkodni a részsikerekbe, és egész jól is ment, de az igazság az, hogy azért hatalmas megkönnyebbülés volt ez az eredmény. Akármennyi is lehet a jó jel felkészülés közben, ebben a sportban végül úgyis csak a versenyeredmények számítanak. Egy rossz versenyre igazából semmi érvényes kifogás nem lehet, mindig minden az én döntéseim eredménye. Még a rossz időjárás is, hiszen a versenyt én válaszottam, számolnom kellett a lehetőségekkel. Szóval akárhogyis nézzük, igenis sokat számít, hogy az utolsó pillanatban végül csak sikerült egy jelentős PB-t futnom, és ez a kimászás éve lett, nem pedig zsinórban a második év PB nélkül. Az irány jó, haladok az úton, hajrá 2024!
