2018. november 1., csütörtök

Landliebe 10k (Spar)

A tavaszi maraton közben lett végleges a rövid távok felé forduló irányvonalam, közvetlenül utána ki is jelöltem ezt a versenyt őszi célversenynek. A felkészülésem első fele teljesen jól ment, addig terv szerint haladtam, de az OCC-re való ráállás miatt a második fele teljesen félrement, a 40 perces cél most elérhetetlennek tűnik.

A verseny előtti heteken nagyon rosszul mentek az intenzív edzések, több tempóedzést végig se bírtam futni, és a résztávok se mentek, a 4:30 alatti tempóknál komoly problémák merültek fel. Szinte mindig erősen szúrni kezdett az oldalam, ami sajnos ismerős érzés korábbról, de már jó ideje nem találkoztam vele. A verseny előtti héten több különböző betegség is súlyosbította a helyzetet, ami úgy tűnt csütörtökre, hogy enyhül, de végül vasárnapra visszaestem, és elég betegen futottam egy 5k-s helyi versenyt. Bár sikerült megnyernem, igazából nagyon rosszul ment, sík pályán mindössze 4:30-as átlagot futottam, ami 6 nappal a célverseny előtt nem sok jót jelent… A verseny előtt csütörtökön futottam az utolsó erősebb edzést, addigra javult már annyit a helyzet, hogy felcsillant egy halvány reménysugár: a fokozó edzésen sikerült elérnem a céltempót gond nélkül, de hogy 10 kilométeren át is menne, arra nem fogadnék nagy összegben.

Néha vannak olyan napok, amikor semmi sem akar sikerülni, és már délben egyértelmű, hogy jobb lett volna ki se kelni az ágyból, hátha akkor nem történik annyi kellemetlen dolog. A verseny napja is ilyen volt, már pár kilométer után teljes útzárba futottam, és mivel ilyen még sosem történt velem a környékünkön amióta itt lakunk, már ez intő jel lehetett volna. Szerencsére bőven időben indultam, még a dugók és a szörnyen nehéz parkolás is belefért, így is volt elég időm átvenni a rajtszámot, beszélgetni, csomagot leadni, rendesen bemelegíteni, szóval mindenre. Kristóffal találkoztunk bemelegítés közben, onnan együtt csináltuk, és mentünk a rajthoz az 1-es zónába. Elég sokáig helyezkedtünk, mert rengeteg 2-es zónás állt be rossz helyre, de még így is lassan indultunk, előzgetni kellett, hogy fel tudjam venni a 4 perces tempót. Az eleje ugyanaz volt, mint a félmaratonon, azaz nagyon hamar lementünk a rakpartra egy visszafordítóval, ahonnan hosszú, mintegy 4 kilométeres egyenes szakasz következett a Lánchídig. A kanyar után Kristóf felveszi a saját tempóját, én meg lassan elkezdek leszakadni róla. Az októberi időponthoz képest nagyon meleg van, jóval 20 fok fölött, és nekem a késő délutáni időpont se a kedvencem, ezek a körülmények sem segítik a 40 perces kísérletemet. De a józan gondolatokkal nem foglalkozom, nem a táv teljesítése a célom, és nem is egy PB, csak és kizárólag a 40 perc érdekel. Ennek megfelelően tartom a 4 perces tempót, és várom, hogy mi fog történni. Meglepően jól megy, a múlt hét végi versenyhez képest teljesen jól érzem magam, a légzésem is rendben van, a pulzusom persze kicsit magas, de még ez sem tűnik vészesnek. Arra számítottam, hogy nagyon rosszul fog esni, mint ahogy nekem a 10k tempó általában elég kemény, de most egész jó, szinte már kezdem elhinni, hogy akár sikerülhet is.

Itt már iszonyat fájdalommal futottam...
Az első három kilométer rendben lemegy, a hivatalos kilométerek hosszabbak, mint amit az órám mér, így 5-6 másodperccel kívül vagyok a 4 perces tempón, ez egy kicsit sok, de próbálok úgy gondolni rá, hogy óvatosan kezdtem :) Aztán a negyedik kilométerben 185-ig szalad a pulzusom, és villámcspásként szúr be az oldalam, amitől azonnal lassulni kezdek, 4:20-nál egyszerűen nem megy gyorsabban a fájdalom miatt. Hát ezzel el is szállt a remény, ekkora hátrányt akkor is képtelenség ledolgozni, ha valami csoda folytán teljesen feltámadnék. A csoda persze elmarad, a visszafordító, a hídra felmászás, majd az újabb két visszafordító annyira megvisel, hogy az ötödik kilométer után már csak 5 percen kívüli tempó megy. Innentől kezdve nincs is értelme erőltetni, bár még mindig jóval belül vagyok az egyéni legjobbamon, nekem ma itt nem az a cél. Simán ki is szállnék, ha nem kéne mindenképp visszamennem a célhoz, szívesebben látnék egy DNF-et a nevem mellett, mint egy olyan időeredményt, amiből az jön le, hogy nem fejlődtem semmit tavasz óta. A maradék időt így megpróbálom hasznosan felhasználni, és elvégzek néhány kísérletetet, hogy mi segíthetne megszüntetni az oldalszúrást. A tempó csökkentése egyértelműen enyhíti a fájdalmat, a belesétálás, és a megállás lehajolással is segít, de mind csak átmenetileg, akármit is csinálok, amint megpróbálom felvenni a tempót, ugyanolyan erővel tér vissza. Ittam is egy kicsit, attól se lett jobb. Miután már nem volt több ötletem, könnyű futás tempót (5:10-5:20) vettem fel, és bekocogtam a célba. Meg aztán tovább is, csak be akartam gyűjteni a cuccaimat, és hazamenni.

A negyedik kilométerben jól látszik, hogy mikor szúrt be az oldalam
A felkészülés így alapvetően sikertelen volt, mivel nem sikerült elérnem a célom, de semmiképpen se eredménytelen. A két rövid felkészülési időszakra osztás először jó ötletnek tűnt, most már nem így csinálnám, a 12 hét túl rövid. Ráadásul el is számoltam a versenyig hátralévő időt, 1 héttel kevesebb volt vissza. Persze nyilván nem ezen úszott el a dolog, hanem a felkészülés közbeni ultrázáson, és hogy a felkészülés második felében inkább arra koncentráltam. Egy majdnem 9 órás terepultrára készülés nagyon nem kompatibilis a 10k-éval. Viszont az OCC annyira jó volt, hogy egyáltalán nem bántam meg a dolgot :) A fél év alatt lefutott 1600 kilométer is beépült, és nagyon sokat fejlődtem a gyors tempókon. A felkészülés alatt fogyni is szerettem volna, de ehelyett az első felében stagnált a súlyom, a másodikban meg felszedtem 4 kilót, ez valószínűleg sokat rontott az állapotomon. Talán a legfontosabb tapasztalat, hogy a második szakaszban a szigorú edzésterv hiányában a kiegészítő dolgokat is elhanyagoltam, az erősítést gyakorlatilag teljesen abbahagytam, és az evésre se figyeltem oda, ezek együtt vezethettek az oldalszúrás újbóli felbukkanásához. A BMI-m már 26,3 volt a verseny napján, ami majdnem túlsúlyos kategória, és sajnos nem egy izmos sprinter vagyok, ez bizony mind zsír. A 10k és maratoni távokon 19-20 közötti BMI az ideális, ezt persze nem tudom elérni egyik napról a másikra, de legalább 23 alá le kéne vinnem tavaszra. A jövő év tervezésekor a hibákat figyelembe véve arra jutottam, hogy egy tavaszi és egy őszi 10k-maraton távú aszfaltos versenyre fogok alapvetően készülni, de a lelkibékém kedvéért közvetlenül ezen versenyek után futok ultrát is. Tavasszal újra 10k-s lesz a célverseny, és a cél is ugyanaz: 40 perc alá bemenni. Erősebb célidőt nem akarok kitűzni, ezúttal azt szeretném, ha viszonylag simán, kockázat nélkül menne. Ha sikerül, akkor az őszi fő verseny a félmaraton lesz, a cél pedig 1:30 (4:16/km) alá bemenni. Mivel így tavasszal nem fér bele a kedvenc maratonom, és a szeptemberi félmaraton után belefér, lefutom még ősszel a budapesti maratont is. Nagy tervem 2020-21-re egy 3 órás maraton, ehhez hasznos lesz felmérni jövőre, hogy mennyire állok még messze ettől. Remélem akkor már nem leszek túlságosan messze :)

A hosszú távokhoz nem árt soványnak lenni