Sevilla Maraton 2024.

Még épp hogy csak elindult az év, de futottam már egy formába hozó félmaratont a Zúzmarán, és el is jött a tavaszi szezon célversenye, irány Sevilla!

A Budapest maraton kudarca után szerettem volna egy olyan maratonra nevezni, ahol a lehető legjobb esélyeim vannak arra, hogy végre fussak egy normálisat ezen a távon. Ehhez nekem talán a legfontosabb, hogy az időjárási körülményekben a lehető legkevesebb kockázat legyen, de sajnos a meleg idő lehetőségét úgy kizárni, hogy közben még a fagyra se legyen esély, és persze a szél se fújjon, az nem is olyan egyszerű. Erre a legjobb esélyt az év nagyon korai szakszában láttam valami mediterrán vidéken. Persze az alapvető volt, hogy hitelesített legyen a pálya, és az se hátrány, ha minél inkább sík, kanyarok se legyenek, szóval vannak igények rendesen. Ha mindezek mellett még szép helyen is fekszik, az már egyenesen csodás. Bármennyire is tűnik hosszúnak a kívánságlista, azért vannak ilyen versenyek, amik közül Sevillát találtam számomra a legszimpatikusabbnak.

A Budapest maratonra való felkészülés gyakorlatilag tökéletes volt, szerintem nagyon jó volt a terv, és azt tökéletesen is hajtottam végre, semmi kihagyás nem volt. Viszont egy nagyon hosszú időszakról van szó, hiszen gyakorlatilag Bécs után rögtön kezdődött, így majdnem fél év, 25 hét volt összesen. Ezután gondolom nem kell túlmagyaráznom a gyenge eredmény okozta csalódottságomat, viszont érdekes módon inkább motivált arra, hogy a következő felkészülés végén már jó eredmény is legyen, mert amúgy abban nem kételkedtem, hogy a felkészülés sikeres volt, és életem formájában vagyok. És pont az év végén a Verona félmaratonon kipattanó siker volt az, ami a motivációmat visszavetette, úgy tűnik engem a kudarc visz igazán előre. Miután egy hiteles félmaratoni pályán sikerült végre két év után egy maszív egyéni legjobbat futnom, nagyon megkönnyebbültem, bebizonyosodott, hogy jó amit csinálok, teljesen megnyugodtam, és ez sajnos rám olyan hatással van, hogy kiengedek. Persze lehet, hogy 30 héten át pontosan betartani egy merev, szisztematikus edzéstervet egyszerűen már sok, és szükség volt egy kis lazításra. Sajnos utána a korán jött havas tél kavart be teljesen, el is engedtem az eredeti mennyiségi terveket, próbáltam azért nem túlzottan visszaesni, még padon is futottam többször, de az egész egy kínszenvedés volt. Még egy betegség is jött, de mindezek ellenére a Zúzmarán csak pár másodperccel futottam lassabbat, mint Veronában, pedig ez a pálya jelentősen rosszabb volt, és felkészülési versenyként nem is volt célom még ilyen gyorsan se futni. Ezúttal viszont ennek a sikernek teljesen pozitív eredménye lett, nagyon megnyomtam a felkészülés utolsó blokkját, és baromi jól ment, a 120 kilométeres csúcshét az eddigi legerősebb lett. A 6 hetes görülőátlag is a plafonon, teljesen magabiztosan repülök Sevillába.

6 hetes gördülőátlag tavaly, és az idén. Tavaly épp Bécsnél volt a minimumon, Budapest előtt viszont nagyon szépen felépítettem

Zselét és sótabit előre tervezetten nem hoztam magammal, előbbi túl sok helyet fogalt volna, utóbbit nem akartam magyarázni a reptéren, hogy a kis simítózáras tasakban milyen tablettákat próbálok átcsempészni :) Szerencsére a kedvenc kis zseléim elég eljterjedtek a világon, Dechatlon Sevillában is van, sót viszont nem találtam, majd rájöttem, hogy a vaseline viszont kimaradt a csomagból... Az expón minden jóra fordult, meglepően olcsón pótoltam a hiányokat, és még a tészta partira is sikerült eljutnom, talán ez volt az első, amin részt vettem.

A versenyszett

A verseny

Majonézes krumplisaláta és egy nagy bagett. Ezeket próbáltam az 5:30-as ébredés után mielőbb magamba tuszkolni. Hogy miért, azt senki se kérdezze, magam se értem, hogy gondoltam ezt jó ötletnek. Ráadásul nagyon sok is volt, de letuszkoltam, mert hogy ugye kell az energia a maratonra. Utána leküldtem még fél liter tejeskávét is, mert kell a kávé, tegnap majd szétrepedt a fejem amiatt, hogy nem ittam pénteken. Nem kapok levegőt, annyira fullon vagyok, lehet sok volt? Na mindegy, 3 óra a rajtig, addigra biztos eltűnik. Két órával a rajt előtt kilépek a szállásról a vak sötét, csendes éjszakába. Pedig már nem annyira éjszaka van, fél hét, otthon ilyenkor már kezdenek beindulni az emberek, itt a fura időzóna miatt nagyon nem. Busszal megyek, bár simán lesétálhatnám ezt a 3 kilométert, csak az eltévedéstől félve nem teszem. Egyedül vagyok, csak az van nálam, amivel a rajtba állok, mert nem akarok csomagot leadni, úgyhogy telefon sincs, nem tudok azzal odanavigálni. Na jó, van nálam még egy literes kóla és 1 euro 40 cent, amit a buszjegyre kiszámolva hoztam, és amit a sofőr nem hajlandó elvenni, nem értem, mert csak spanyolul ismételgeti, de aztán leesik, hogy a futóknak ez ma ingyen van. Ez amúgy baromi szimpatikus dolog, bár most épp kiszúrt velem, mert így a pénzt el kell tegyem valahova úgy, hogy ne zavarjon futás közben.

A buszról leszállva megindulok érzésre, többen követnek, és csak egy idősebb úr kérdez rá pár száz méter múlva, hogy tudom-e merre kell menni? Természetesen fogalmam sincs, azt reméltem, hogy innen már hallani lehet valamit, és majd hang után megyek, de nem így lett. Pedig olyan határozottan megyek, mondja, de miért ne tenném, így legalább van 50% esélyem, hogy jó irányba indultam, ha nem indulok semerre, akkor meg még ennyi se. Kicsit próbálja győzködni magát, hogy ez lehet a jó irány, aztán megbeszéljük ki honnan jött, ki mit tervez a versenyen, szokásos dolgok. Kicsit meglepődök német származásán, túl barátságos, de aztán sok mindent megmagyaráz, hogy több évtizede Spanyolországban él. Megvan a rajt, persze itt csak az elit futók mehetnek be, én elmegyek oldalt, és megtalálom a ruhatárakat, wc-ket. Ez is elzárt terület, ide rajszámmal lehetett csak bejönni, de egy ilyen fura hosszúkás rész, és még bemelegítés közben se látom, hogy hol tudok majd beállni a zónába. Kezd aggasztani a dolog, de szerencsére fél órát terveztem hagyni a beállásra, annyi idő alatt csak sikerül. Hát tetemes részét fel is használtam, jó nagy sort kellett kiállni, hogy kijussak a területről, és utána is csak folytam tovább a tömeggel, nem láttam semmit. Aztán természetesen meglettek a bejáratok, nagy örömömre még wc-t is találtam, így még egyszer el tudtam menni.

Nagyon jó érzés volt ott állni a rajtban miközben még épp csak kelt fel a Nap, gyönyörűek a színek, tökéletesen tiszta ég, kellemes hőmérséklet, és körülöttem a sok-sok ezer futó. A 3:15-3:30-as zónába osztottak, a legelején állnak a 3:15-ös iramfutók, én is szépen előrementem a szalagig. Minden tökéletes, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Hallok a távolból egy pukkanást, ez lesz az, mindjárt kezdődik a kaland! Már a rajt alatt kimagasló szintű szurkolást kapunk, tiszta libabőr az egész, nem is sikerül fókuszba kerülnöm, átadom magam az élménynek. Aztán szép lassan csendesedik, csak a lépések hangja marad, és konstatálom is, hogy az első kilométer lassú lett, úgy 10 másodperc hátrányba kerülök, ideje elkezdenem odafigyelni. Felveszem az első három kilométerre tervezett 4:35-ös tempót gond nélkül, de amin csodálkozok, hogy a 3:15-ös iramfutókhoz egy centit sem közeledek, sőt, mintha kicsit nőtt is volna a távolság. Nagyon gyorsan jönnek a kilométerek, a pálya elképesztően jó, az első három kilométeren egy aluljáró jelentette az egyetlen változatosságot, amúgy nyílegyenes széles út. A negyedik kilométertől terv szerint 4:33-as tempóban folytatom, jól megy nagyon, gyakorlatilag alig lélegzem, érzésre bőven elég könnyű a tempó. Jön az első kanyar rá a hídra, átfutunk a folyó felett, és itt kicsit érezni kezdem az iramfutók közelségének kényelmetlenségét, elég nagy a tömeg, nagyon oda kell figyelni fordulások közben. Érzésre olyan, mintha egyik kanyar jönne a másik után, de a valóságban közben a kilométerek is nagyon gyűlnek, és már ennem is kell az első zselét 7 kilométernél. Utána a frissítőpontnál is baromira figyelni kell, de sikerül különösebb probléma nélkül abszolválni.

Előzetesen elég sokszor átgondoltam a taktikát, mert nagyon bizonytalan voltam azt illetően, hogy milyen célidőt próbáljak meg. Érzésre és a számok szerint is irtó jó formában voltam a verseny előtt, azt gondoltam, hogy a 3:15-ös időnek kényelmesen jönnie kell, de inkább olyan 3:12 körülit tartottam egy reális célnak. A 3:15-höz 4:37-es tempó kell, de én még egy 4:30-as tempót se tartottam elképzelhetetlennek, de az meg már 3:10-es idő, ami kicsit ijesztő volt. Nem akartam túl kényelmesen lefutni ezt a versenyt, de egy nagy fejreállástól is eléggé tartottam, szóval azt találtam ki, hogy több forgatókönyvvel készülök, amiknek közös az eleje, és menet közben dönthetek, hogy melyik úton megyek tovább. A teljesen közös szakasz az első 3 kilométer volt 4:35-ös tempóval, itt lehetett volna átállni 3:15-ön kívüli célra, ha nagyon rosszul megy (például felszalad a pulzusom 160-ra), ha pedig nem érzem elég jónak, akkor tovább tartani a 4:35-öt, és kis lassulással még épp meglesz a 3:15. Ha elképesztően jól megy, akkor pedig a gyorsabb verziókra lehet átállni, amihez első lépésként minimálisan emelek a tempón 4:33-ra. Az elején még az elképesztően jónál is jobbnak gondoltam, de szándékosan nem volt gyorsabb opció az elejére, úgy gondoltam, hogy ennyire korán csak a nagyon rossz verzió tud egyértelműen kiderülni, a jók között nem lehet pontosan választani. A következő választási pontot 10k-ra tettem, de még ez is a verseny nagyon korai szakaszában van, ezért itt is legnagyobb súllyal a pulzust akartam figyelembe venni. 160 alatt minden oké, elvileg még a 160-161 is rendben, de fölötte már problémás lehet.

Szóval épp a tizedik kilométerben vagyok, átváltok a nézeten, hogy ellenőrizzem a pulzust, és valami 17x-et mutat! Mi van??? Gyorsan próbálok megnyugodni, és logikusan gondolkodni, hiszen egészen biztosan fals az érték, ha ennyi lenne, teljesen másképp érezném magam. Meghúzom a szíjat, hogy sokkal szorosabb legyen, időnként ránézek, és kezd is lemenni, 161-162 körülre, de így nem tudok megbízni benne, ki tudja mi a valóság? Na jó, össze kell szednem magam, eddig teljesen jól ment minden, mehet a kis gyorsítás 4:30-ra. 22:59 és 22:44 volt az első két 5k, így a tizes 45:43, ami teljesen rendben van, megfelel a tervnek. Itt még kamerázgattam, és nem sikerült felvenni a tempót, jó, mondjuk csak 2 másodperccel maradtam el, de úgy gondoltam jobb lesz, ha inkább teljesen ráfókuszálok a futásra. Valahol 11 kilométer után készítettem az utolsó videót, amikor épp megelőztem a 3:15-ös iramfutókat. Innen megint felgyorsult a kilométerek fogyása, 14-nél megettem a második zselét, bekaptam egy sótablettát és ittam is rá a frissítőponton, minden remekül működött. A tempót itt már nem akartam görcsösen tartani, ha volt egy 1-2 másodperccel lassabb, elfogadtam, nem próbáltam behozni, nehogy túltoljam. Igazából annyira befókuszáltam, hogy alig emlékszem valamire, hirtelen el is jött a 20. kilométer, ahol meg kellett ennem a harmadik zselét. 22:35, 22:34 ez a két 5k, tökéletesen egyenletes, 45:09-es 10k, nem görcsöltem rá, és ez így teljesen jó is volt, mert azért ezt már nem éreztem szuper könnyűnek, de még mindig sokkal könnyebb volt, mint például a szimulációs edzésen, szóval nem aggódtam, simán lehet még rosszabb a helyzet, fogom tudni kezelni.

Hasonló fókuszban repültek el a következő kilométerek is, de kicsit sűrűbben kezdtek benne maradni 2-3 másodpercek. Aztán egyre többször szembe sütött a már egész magasan járó Nap, és kifutottunk valami autóútra, ahol kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem esett jól a Napon futni. A 25. kilométer 4:36 lett, az 5k így csak 22:43, ami azért jóval lassabb, és gyorsan úgy is döntöttem, hogy elengedem a 4:30-as tempót, próbálok inkább a 4:33-ra ráállni. Nem akartam semmit erőltetni, és egyre rosszabbul is éreztem magam a napos részeken, már kifejezetten melegnek találtam, de amikor árnyékban voltunk, az kellemes hideg volt, ami mindig kicsit helyretett. Eljött a 27. kilométer, a negyedik zselé ideje, meg is ettem, ittam is rá, de sajnos pár száz méteren belül elkezdett szúrni tőle az oldalam. Emiatt újabb terv módosítás, legyen csak 4:40 a tempó, azzal még mindig kényelmesen 3:15-ön belül célba tudok érni. Ez abszolút működőképesnek tűnt, de nem bírtam abbahagyni az agyalást, és azt gondoltam ki, hogy biztos keveset ittam a zselékre, azért szúr be az oldalam, úgyhogy akkor majd a következő ponton iszok még. Épp a 30. kilométer előtt jött el a frissítőpont, ahol meg is álltam, hogy rendesen tudjak inni, és lehúztam vagy 3 pohár vizet. Ezzel persze sok idő elment, 5 perces lett ez a kilométer, az 5k 23:34, a 10k 46:17, azaz itt több, mint egy percet eldobtam ahhoz képest, ahogy ennek a tizesnek nekiindultam.

Ezzel még semmi baj nem lett volna, bőven belefér, és meg is éri, ha ezzel sikerült stabilizálni a helyzetet. De sajnos ennek a szöges ellentéte derül ki a következő kilométeren, amit csak rettenetes fájdalmak árán tudtam 4:44-re megfutni: az eddigi jobb oldali, még elviselhető szúrás mellé a bal oldalamba úgy hasított bele a fájdalom, hogy azt hittem bepisilek. Nem is bírtam sokáig, egy bokros részen félreálltam, pisiltem gyorsan egyet, és próbáltam hányni is. Utóbbi sajnos nem sikerült, így ahogy megpróbáltam felvenni a tempót, újra rettenetesen fájni kezdett. Egy újabb kilométernyi szenvedés után megint megálltam és próbáltam megszabadulni a szörnytől a gyomromban, de magától nem akart kijönni, csak öklendeztem, annyira meg nem vágytam rá, hogy lenyúljak. Elég sok idő eltelt, nem láttam már értelmét tovább próbálkozni ezzel, futni kezdtem, de már csak épp annyira, hogy ne fájjon. Kicsivel 5 perces tempó alatt találtam meg azt a pontot, ahol elmúlt a fájdalom, így beálltam erre. Ezen a tempón egyáltalán nem fájt, és valószínűleg viszonylag kis fájdalommal tudtam volna olyan 4:50-es tempót, de összesen 3 és fél percnyi állás után már nem láttam értelmét legfeljebb másfél percnyi célidőért végigszenvedni. Na innentől viszont elég élénk emlékeim vannak, hihetetlen mennyire le tud lassulni az idő, ha szenved az ember. Ugyanakkor így viszont nagyon jól emlékszem, hogy 30 után micsoda szurkolást kaptunk! 5 kilométeren át végig mindkét oldalon tömött sorban álltak az emberek, a Plaza de España-n leírt kör pedig valami elképesztő volt! A szurkolók nem voltak kordonok mögé szorítva, és az eddigiekhez képest csak egy keskeny sávot hagytak a futóknak, úgy bíztattak minket centikről, mintha kb. a világ legmenőbb tettét vinnénk épp véghez, és bakker, itt el is hittem, hogy hatalmas királyok vagyunk! :) A megállásos 5k 27:10 alatt lett meg, utána stabli tempóra beállva 24:50 az utolsó 5k, a 10k így összesen 52:00, borzalom :)

Természetesen a 30. kilométernél elkövetett vedelésem után meg se fordult a fejemben, hogy a verseny hátralévő részén bármit is frissítsek, így viszont 40 körül már annyira szomjas voltam, hogy azt hittem rögtön meghalok. Ittam is egy kortyot egy frissítőponton, azért már tényleg meleg volt, és csak eltelt majdnem egy óra, ami alatt valószínűleg vagy egy liter vizet kiizzadtam. Az utolsó kilométerek gyönyörű helyeken vezettek át, több ismerős is volt a korábbi napok városnézéseiből, ilyen szempontból ez a maraton verhetetlen, valami fantasztikus ez a város, és akármennyire nem esik jól már futni, azért imádtam minden egyes percét az itt töltött időnek. Az utolsó száz méterek sem telnek el események nélkül, többen megállnak a 42. kilométert jelző kapunál, mintha célbaértek volna, kettőjüknek szólok is, hogy ez még nem a vége, még kétszáz méter visszavan, fussatok tovább! Na igen, ilyenkor már nehéz a célkaput is megkülönböztetni a többitől. Kicsit rágyorsítok a végére, de igazából csak az érdekel, hogy képes vagyok-e rá, vagy teljesen kinulláztam magam? Vegyesek az érzések, simán ment a 4:30, de nem tűnt úgy, hogy sokáig fenn is tudnám tartani. Valami 3:2x van a célkapun, megállítom az órám, az 3:20:05-öt mutat, és bár a célbafutáskor még nem ünnepeltem, pár másodperc múlva már nagyon is. Akárhogyis, csak lefutottam egy maratont, csak PB lett, csak egy fantasztikus városban vagyok, csak süt a Nap, a rohadt életbe, nincs min szomorkodni! Viszont még mindig nagyon szomjas voltam, a nagy örömködés közben a túlélés érdekében rögtön megittam egyben 1,5 liter folyadékot :)

Verdikt

Ez még csak a hatodik maratonim volt, amiből az első három nagyon jó élmény volt, mindegyik egyéni legjobb lett, és mindig azt éreztem, hogy egyre jobban megy ez a táv. Aztán jött a hatalmas pofon Bécsben, majd fél évnyi kőkemény célzott munka után egy újabb Budapesten. Ezek után akármilyen szarul is néz ki az 1:36-os első félmaratonra egy 1:44-es második, végre sikerült PB-t futnom, szóval elindult ez a dolog valamerre. Az összidő hivatalosan 3:20:00 lett, ami 6 perccel és 52 másodperccel jobb a 2021-ben futott eddigi csúcsomnál, azért ez elég masszív javulás akkor is, ha ennél jóval nagyobbra számítottam. Mostanra már három hét telt el a verseny óta, de ezóta se tudtam pontosan megfejteni, hogy miért így alakult? Ha más futotta volna, és csak a kilométerek idejeit nézném, egyértelműen azt mondanám, hogy simán el lett futva, ez egy klasszikus falnak szaladás volt. De én annyira másként éltem meg! Nagyon könnyűnek éreztem a futást, csak a korábbi PB-mnél éreztem még ennél is könnyebbnek, és a pulzusadatok is pontosan ezt mutatják. Kicsit magasabb volt most a pulzusom, mint 2021-ben, viszont egészen 30-ig határozottan alacsonyabb, mint 2018-ban, így azt gondolom, hogy ez nem egy elfutás volt, a 2018-as 4,89%-osnál kisebb kellett volna legyen a lassulás a második felére. Sőt, mivel a pulzus inkább a 2021-eshez volt közel, a lassulásnak is az akkori 0,78%-hoz kéne inkább közel esnie. Még a 2018-as lassulással is 3:16 lett volna a vége, a kettő között félúton már 3:14, szóval a 3:15-nek ezzel a kezdéssel is simán ki kellett volna jönnie. Akárhogy is nézem, nem találok kivetnivalót a kezdő tempóban, mind az edzések alapján, mind a két legutóbbi félmaratoni ideje, mind a versenyen rögzített pulzusadatok alapján teljesen reális volt az elképzelés.

Felmerül viszont akkor az örök kérdés, mégis min ment el a dolog? Ami biztos: a reggeli bezabálás majoznézes krumpliból nem segített... A frissítés egy érdekes kérdés, egyrészt van egy olyan érzésem, hogy sok ennyi zselé, másrészt viszont 2021-ben 6 kilométerenként ettem egyet, és működött. Valószínűleg a brutál reggeli töméssel együtt lett sok, talán ez a legvalószínűbb, és nem érdemes kevesebbel zselével próbálkozni, de a reggelit minimalizálni kell. A folyadék is inkább kevés lehetett, persze a 30-nál hirtelen felindulásból elkövetett vedelésnél bármilyen megoldás jobb lett volna. Ennyire kevés maratoni futás után még nyilván nem lehet elég tapasztalatom ebben, és biztosan tudom jobban is csinálni és biztosan sikerülne is előbb utóbb, de most már el kell döntenem, hogy akarom-e ezt egyáltalán? Fél évig dolgozni valamiért, hogy aztán egy rossz döntés a verseny előtt, vagy közben, vagy akár csak egy rossz nap, esetleg egy roszkor érkező betegség az egészet kukázza, ez egyszerűen túl nagy stressz nekem. Nyilván nem kukázza a felkészülést, mert az beépül, arra lehet építeni a következőt, de meddig lehet ilyen fél éves felkészüléseket csinálni úgy, hogy nem jön ki a végén az az eredmény, aminek ki kéne? Mert bár tényleg nagyon örülök ennek a masszív PB-nek, de volt két nagyon rossz maratonom, ez is sokkal elmaradt a várakozásaimtól, és közben eltelt másfél év! Persze épp ez a varázsa ennek a távnak, ebben tényleg van kihívás, de jelenleg nekem valami sokkal kézzelfoghatóbb, és gyakoribb visszajelzésre van szükségem. Most nem egy újabb maratoni felkészülésbe fogok belefogni, 5-10k-s távokra szeretnék rámenni. Nincs még konkrét cél, és azt sem tudom mikor térek vissza majd a maratoni távra való készülésre, lehet, hogy már ősszel, de az is lehet, hogy soha. Maratont persze biztosan fogok még futni, és igazából attól még, hogy nem arra készülök specifikusan, ha a rövidebb távokon folyamatosan javulok, a maraton is jobban fog menni, és simán elképzelhető, hogy már Bécsben tovább tudok javítani az időn, hiszen most szerintem sok maradt benne. Remélem nincs túl negatív kicsengése a beszámolónak, alapvetően nagyon elégedett vagyok a versennyel és az iránnyal is, csak én így működöm, ami jó volt, azon szerintem nincs értelme sokat filózni, a hibákból lehet leginkább tanulni. Hajrá!

Év	Első félmaraton	Második félmaraton	Lassulás	Lassulás %
2017 Maratonfüred	1:51:27	1:58:34	7:07	6,39%
2018 Maratonfüred	1:43:14	1:48:17	5:03	4,89%
2021 Budapest	1:43:02	1:43:50	0:48	0,78%
2023 Bécs	1:53:02	2:16:06	23:04	20,41%
2023_2 Budapest	1:39:30	2:00:07	20:37	20,72%
2024 Sevilla	1:35:47	1:44:13	8:26	8,80%

OCC - A verseny

Soha nem tudok elaludni verseny előtt, mindig túlságosan izgatott vagyok. De most min kéne izgulnom? Persze nehéz lesz a verseny, de nem inkább idejutni volt igazán nehéz? És nem csak a konkrét kiutazásra gondolok, hanem arra az útra, amit a sikertelen Kiss Péter emléktúra óta bejártam. Mindössze 2,5 évnyi futómúlttal nem várok csodákat, de egy biztos teljesítést igen. Nyugodt vagyok. Gyorsan elalszok...

---

A beszámoló első része a rajt előttről: http://gaboruton.blogspot.com/2018/09/occ-elozmenyek.html

---

Nagyon korán érkezek meg a helyszínre, még csak épp elkezdtek építkezni, és hát a tér annyira kicsi, a hangosítást szerelő embertől meg is kérdezem, hogy hol lesz a rajt? Zavart körülnézés után mondja, hogy hát itt, talán kandikamerát keresett szegény :) Aztán felfújják a kaput, kicsit egyértelműbb lett a helyzet. Hamarosan ellenőrök is érkeznek, és elkezdik a lézengő versenyzők kötelezőjét ellenőrizni, persze engem is elkapnak. Most mindent be kell mutatni, persze nincs gond, és kapok is egy "le lett ellenőrizve a srác" pöttyöt a rajtszámomra, amitől azt remélem, hogy így a verseny közben már csak békénhagynak. Szokásos módon a rajt előtt egy órával befejezem az ivást, és gondoltam akkor be is állok a megfelelőnek tartott helyre. Ezt elég jól tettem, 10 perc múlva már dugig van a tér, mozdulni se lehet. Az utóbbi időben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy egy versenyen a rajtpozíciómat jól válasszam meg, itt pedig ennek még nagyobb feneket kerítettem, holott ilyen hosszú versenynél talán nem is kéne különösebben számítson. Két okból viszont nagyon is oda kell rá figyelni: a nagy tömeg (1500 fő!), és a szűk utcák, majd egynyomtávú erdei ösvények nem épp kompatibilisek, ha nem a mezőny elején vagy, sokszor feltartanak, sőt, még akár több perces sorbanállások is előfordulhatnak. A másik veszély, hogy túl előre áll az ember, magával ragadja a tömeg lendülete, és elfutja az elejét. Próbáltam egy jó komprumisszumot találni, de inkább az előrébb állást választom, bízom benne, hogy sikerül visszafognom magam, és a megfelelő pulzust tartva elkerülnöm a túl gyors kezdést. Elég kínkeserves így várni a rajtig, főleg a mellettem lévő nagy darab brazil miatt, aki nagyon be van zsongva, amivel nem is lenne baj, ha nem lökdösne folyamatosan. Az utolsó percekben hatalmas a hangulat, végre visszaszámlálás és indulhatunk is! Még innen viszonylag előlről is csak szép lassan kocogunk ki, de legalább végig futómozgással, és nálunk nem is esik el senki, mint ahogy sajnos a legelején történt: https://www.instagram.com/p/BnVT6M4AwV0/?utm_source=ig_web_button_share_sheet

A kicsi téren viszonylag előre álltam, a szűk utcákon mi még egész jól haladtunk

Szűkös, kanyargós kis utcákban kocogunk, de hamar kiérünk szélesebb útra, ahol kicsit emelkedik is a tempó. Nagyon próbálom visszafogni magam, nem könnyű, folyamatosan hagynak le a versenyzők. Szerencsére megkezdődik az eddig sehol máshol nem tapasztalt szurkolás, iskolás csoportok bíztatnak az út szélén, elképesztő a hangulat! A folyamatos pacsizás el is tereli a figyelmemet a többiekről, minden feszültség megszűnik, a saját kis komfortzónámban futok, és csak jól érzem magam. Az órámnak van valami lámpaláza, versenyek elején sose akar jól mérni, most is csak valamikor 1 kilométer után érkeznek normális pulzusadatok, így addig a tempót próbáltam lazára venni. Az első másfél kilométer emelkedett, így még a visszafogott tempó se volt valami laza, de aztán megkezdődött az első gyaloglós mászás, 2,5 kilométerig meg is volt 200 szint. Pár ütéssel magasabbra kúszott a pulzusom, mint szerettem volna, de nem volt komoly túllépés, és még mindig rengetegen előztek. Hamar felértünk, majd meredeken megindultunk lefelé, továbbra is széles, kiskavicsos dózerúton futunk, ami gyakorlatilag olyan, mintha aszfalt lenne. Itt is rettenetesen belendülnek a versenytársak, én inkább szeretném lecsökkenteni a pulzust, és nem szétcsapni magam már a legelején, így lassabb tempóra állok be, ami így is 4:30-as... Nem sokáig tart a száguldás, de nem eléggé lassítok le, megint kicsit magasabb lesz a pulzusom, mint kéne. Átsétálunk egy kis falun, majd fölé kerülve futunk rövid ideig nagyjából szintúton. Újabb kis település meredek utcáin kaptatunk, miközben kocsira pakolt hangfalakból övült a Final Countdown. A házakat elhagyva, mintegy 7 kilométerrel a rajttól lépünk először igazi terepre, és ez mindjárt egy jó meredek emelkedő, köves, szűk erdei ösvényen. A talaj teljesen száraz, nyoma sincs a tegnap délutáni esőzéseknek. Nagyon gyorsan gyűlnek a szintek, a fenyők között lenézve látom a kígyózó tömeget, a házak pedig nem messze vannak, hanem inkább mélyen.

Még nagyon sűrű a mezőny, lassulunk, amivel most szerencsém van, mert épp a nekem ideális tempót vesszük fel, szépen beáll a pulzusom olyan szintre, amit szerettem volna. Ez eléggé feldobja a hangulatomat, hiszen így már nem előznek, viszont nem is futom el, eddig tökéletesen alakulnak a dolgok. Szépen haladunk, amikor az egyik hajtűkanyar előtt azt hallom, hogy valaki márkaneveket sorol. Hát, fura marketing szokások vannak errefelé, gondoltam, de aztán meglátom a két srácot, egyikük nézi a cipőket, és diktálja a másiknak, hogy ki miben van. Ezek szerint akkor nem valami kamu módszerrel gyártják a statisztikákat, tényleg megszámolják :) Egyre magasabban vagyunk, nem sokkal fölöttünk felhőben az erdő, de azt a részt végül elkerüljük, vagy a felhő ment arrébb. A frissítést terv szerint csinálom, 15 percenként kell bevinnem valamit, és most jött el az 1:15-ös sótabi isoval ideje, amit szépen be is tolok, aztán pár perc múlva majdnem vissza is jön. Ajjaj, na ez baj, még sehol sem tartok, és már probléma van a frissítéssel, na akkor újratervezés. A folyamatos rosszullétet jó lenne elkerülni, úgyhogy kihagyok egy zselét, viszont víz helyett csak isot iszok, hogy valamennyi szénhidrát azért kerüljön be. Még a protein szeletet próbálom betolni, de annyira gusztustalan az állaga, mintha valami port ennék, ami közben ragacsos is, és alig viszi le a folyadék, na ez volt az utolsó próbálkozásom vele a verseny alatt, a fehérje nem létkérdés. Felérünk az első ponthoz Champex-Lac-ba, de csak átszaladok, nem kell még semmit magamhoz vennem. Egy óra és 25 perc kellett a 788 méter szinttel nehezített 9,7 kilométerhez, és csak az 588-ik helyen haladok át a mérőponton.

Champex-Lac

Az ellenőrzőpont után a Champex tó mellett futunk el, ezt nagyon vártam, a videókban annyira szépnek tűnt, és hát nem kicsit az! A teljes szélcsendben a felülete tükörsima, a víz pedig kristálytiszta, brutál jól néz ki. A tavat elhagyva egy völgyben folytatjuk a futást, úgy 5 kilométeres szakaszon alig van szintemelkedés, néhol még lejt is, egy eseménytelen fél óra alatt meg is van ez a rész. Itt már kezd változni a verseny képe, mondhatnám elkezdődött az igazi verseny, engem már nem előz senki, én viszont kezdek befogni néhányat azok közül, akik nagyon túlerőltették az elejét. Aztán megkezdődik az első igazán nagy mászás, 4,5 km-en kell 700 méter szintet legyűrni, ez már azért elég kemény lesz. Sajnos a tömeg eléggé nehezíti a dolgomat, itt már tényleg csak egy nyomon járható ösvényen haladunk, viszont még sűrű a mezőny, tömött sorban mászunk. Többször is előfordul, hogy nagyon leesik a pulzusom, és kénytelen vagyok előzgetésbe kezdeni, de a botozók miatt még ez is baromi nehéz, ugyanis nem tudok közel menni hozzájuk, viszont az előzési lehetőségek gyakran olyan rövidek, hogy nem tudom kivitelezni a manővert ilyen távolról indítva. Egyszer egy kicsúszó bot majdnem érzékeny területre vág, a nagy ijedtség után még nagyobb távolságot tartok a botoktól. Az emelkedő első felében volt ez igazán problémás, utána egy jobb csoporttal haladok, és már olyan meredek, hogy elérem a megfelelő pulzust. Kicsit ijesztő, hogy egyetlen kilométerhez majdnem 20 perc kell, de amikor már közeledik a 2000 méteres magasság, elérem a táv harmadát úgy, hogy a szintnek ennél nagyobb része megvan, szóval ha nem zuhanok össze, akkor az eddigi 3 óra alapján jó vagyok egy 9 órás teljesítésre!

Cahmpex-Lac

Ez az emelkedő egyébként eddig a legszebb, többször keresztezünk hegyi patakokat, amik meredeken tartanak a völgyek irányába, mindent magukkal sodorva, csak a csupasz sziklákkal nem bírnak. Az erdőszintet elhagyva épp egy ködös részre kerülünk, ami az addigitól gyökeresen eltérő növényzettel teljesen olyan érzést ad, mintha hirtelen egy másik világba csöppentünk volna. Elképesztő a látvány, de itt már egészen futható a pálya, nincs idő nézelődni, inkább a lábunk elé kell nagyon koncentrálni, hogy az eddigiekhez képest gyors tempó a köves, kanyargós úton nehogy balesethez vezessen. Sajnos itt megint nehéz előzések várnak rám, néhányan nem tudják felvenni a tempót, azt nem nagyon tudom eldönteni, hogy az emelkedő csinálta ki őket, vagy egyszerűen túlóvatoskodják. Úgy egy kilométernyi futás után ellenőrzőponthoz érkezünk, kézzel csippantanak, és itt már el is fogok tölteni pár percet. A frissítési tervhez képest több gélt is kihagytam, kicsit tartok az eléhezéstől, ezért most kicsit megpróbálok lehiggadni, nyugodtan enni-inni. Keverek egy iso-t, eszek egy gélt, és át is pakolom a géleket a könnyen elérhető helyekre, nem kapkodok, olyan 3-4 perc megy el. 20,5 kilométernél tartok, és az 1625 méter megmászott szint már majdnem az összes fele. Sikerült 74 helyet javítanom, így az 514-ikre jöttem fel. A frissítési probléma kezd helyreállni, szerintem újra megfelelő mennyiségben viszem be a szénhidrátot, és már egyáltalán nem vagyok rosszul, úgyhogy eddig minden rendben, optimistán folytatom az utat.

Az első nagy mászás

Kezdetben nagyon szuper ködös, vadregényes erdőben futunk lefele, erősnek érzem magam, elég sokat is előzök, bár itt vizes a föld, és nedvesek a kövek, nem csúszok meg egyszer sem. Szerencsére ez a talaj nem olyan, mint nálunk az agyagos, ami egy ilyen aszfaltos cipőnek ennyi nedvességgel korcsolyapálya lenne, ez valahogy eléggé tapad, semmi bizonytalanság nincs bennem a talajfogásokkor. Sajnos a csodaerdő nem tart örökké, viszont megint lelkes szurkolókkal találkozunk, majd néhány pillanatig látom Trientet mélyen lent. Egy darabig kényelmes úton futunk, aztán bevetjük magunkat az erdőbe, és egy nagyon szuper, visszafordítókkal tűzdelt technikás lejtmenetbe kezdünk. Eléggé élvezem ezt a részt, itt is előzök párat, pedig a tempó kifejezetten gyenge, de sokaknak meggyűlik a baja a lejtmenetekkel. Ismét széles dózerútra érünk, na itt szinte megfeleződik a tempó, tudok 4:30-at diktálni a lejtőn, ami azért megnyugatató. Trientben ismét sok szurkoló van, szívesen mosakodnék a csapoknál, nagyon tetszik ez a rész (Billy Yang - Mont Blanc film 10 percnél), de sajna itt tömeg van, úgyhogy csak átfutok, meg a ponton is, hiszen gyakorlatilag csak fél órája töltöttem fel a készleteket. Öt kilométerrel csökkent a visszalévő táv, és újabb 28 helyet javítottam, így már benne vagyok az első ötszázban.

Trient

Trienttől távolodva megint a célidőn morfondírozom, nemsokára elérem a féltávot, és ha addig nem gyűjtök szinteket, akkor nem tudok majd a kétszeres idővel számolni, valamennyit rá kéne hagynom. A dilemmám hamar megoldódott egy meredeken felfele vezető ösvénnyel, gyorsan fog itt pörögni a szint. Egész pontosan ismét 4,5 kilométernyi emelkedés jön, benne 760 méter szinttel. Itt már kicsit ritkásabban vagyunk, nem igazán tartanak fel, de előzni kell párat. Szépen fel tudom vinni a puzusom a meredek részeken, aztán a tető közelében, ahol kicsit gyorsulni kellene, ott már nem annyira. A féltávot végül pont 4 és fél óránál érem el, és hiába van meg a felénél több szint, a várható lassulás miatt már nem bízok a 9 órában, a kilencfél tűnik reálisnak, de legalább rosszabb esetben is tartható az eredetileg kitűzött 10 órán belüli teljesítés. Ez persze annyira nem dob fel, és alig tellik el 5-10 perc, amikor a kézfejemre pillantva azt látom, hogy iszonyatosan be van dagadva! Na hát erről van szó, pillanatok alatt rosszabbá válhat a helyzet! A nagy ijedtségben azonnal vizet kezdek inni. Aztán gyorsan végiggondolom a dolgot: ha a sóháztartással függ össze a bedagadás, akkor a szövetek sejtközi állományába azért nyomja ki a szervezet a vizet, hogy csökkentse a vérben az arányát, azaz valójában a nátrium a kevés! Na erre a legrosszab vizet inni, az csak tovább rontja a helyzetet, már keresem is elő a sótablettákat, és iso-val beveszek egyet. Eléggé beparázok ettől, sosem történt még lyen, ráadásul kb. most először szedegettem sótablettát, persze azért elég meleg van, izzadok, mint a ló, és ilyen hosszút nem nagyon futottam még melegben. A nemrégiben a Vulkántúra útvonalán futott edzés mondjuk hasonló volt, viszont ott a frissítésem csak iso-ból és vízből állt, és bár el is éheztem rendesen, de só legalább úgy tűnik elég volt benne.

Szerencsére viszonylag hamar kezdődik a lejtős rész, ami lefoglalja a figyelmem, a parázás alábbhagy. Megint elég jó kis terepen lehet lejtőzni, és itt már kezd igen szellős lenni a mezőny, az előzések nem jelentenek problémát. Ismét felszabadultan futok, sokat vagyok teljesen egyedül, csak én, és a természet, ráadásul itt botrányosan szép hegyekkel körülvéve, na igen, ezt imádom a terepfutásban. Öt és fél kilométerrel és 35 perccel később Vallorcine-ba érkezem, itt ismét frenetikus a szurkolás, ha lehet, még jobban feldobódok. Ez a verseny ebben a szakaszában tökéletesen ötvözi azt a két dolgot, amit én nagyon szeretek: a nagy aszfaltos versenyeken lévő szurkolást és a magányos futást. Ezek így együtt szinte sehol sincsenek meg, talán ettől igazán különleges itt futni. Na meg a hegyek. Ezek nagyon király hegyek :) Már egy ideje löbög rajtam a rajtszám, a bal felső saroknál elszakadt, majd megkérek valakit a ponton, hogy javítsa meg, most úgyis tervezek egy hosszabb megállót. A pont előtt van egy nagy vájú tele vízzel, szivacsokkal, mintha csak engem várt volna, jó alaposan megmosom a fejem. Nagyon sok só volt már az arcomon, jól esik megszabadulni tőle, és legalább eszembe juttatja, hogy kell még tablettázni. Egy versenyzőtárs segít visszarögzíteni a rajtszámom, és közben kérdezi hol tartunk, kicsit meglep, hogy a sok techmániás, trendicuccos között akad valaki, akinek nincs GPS-es órája (vagy csak lemerült?) Egy zselé, meg egy só csusszan le, és megint feltöltöm a könnyen elérhető zsebeket zselével, aztán kólát kérek a puha kulacsomba, nagyon jól esik, úgyhogy jöhet még egy, végül isot keverek bele. Nézem még, hogy valami sósat kéne enni, bekapok pár szem mogyorót, de valahogy nem hoz lázba, viszont a dinnye, na az baromi jó, megeszek párat. A mosakodással együtt 7 perc elment, ez azért kicsit sok, bár eddig a 36 kilométer és 2500 szint alatt ez csak a második megállásom, szóval talán nem vészes. Jól éreztem, hogy ez a hegymenet nagyon sokakat megviselt, felfele is sokat előztem, lefele meg nagyon könnyedén jutottam előre a mezőnyben, mint utólag kiderült ezen a puklin 122 helyet javítva jöttem fel a 364-ik helyre!

Vallorcine

A pont után síknak tűnő szakasszal kezdünk, de valahogy nehezen megy a futás, és elég sok sétálgató versenyzőt is előzök. Nagyon tűz a Nap, a fűből iszonyatos pára száll fel, a hasam meg tele, egyre kényelmetlenebb futni, a sok sétáló ember láttán végül én is belesétálok. Na akkor kezdődhet a harc a pulzus magasan tartásáért, gondoltam, bár most nem is alacsony, mert azért nagyrészt sunyin, néha meg egyértelműen emelkedik végig. Lehet a meleg tett be nagyon, vagy már én is kezdek leharcolódni, nem is tudom, nemsokára 2/3 táv, újra számolgatok. Pár perccel túllépek a 6 órán, mire elérem a 38 km-t, és ráadásul szint előnyöm sincs, bár nem sokat romlott a helyzet, még sincs túl sok remény a 9 órára, a végére valószínűleg jelentősebben le fogok lassulni. Mennyire durva már, hogy 6 óra alatt még egy maratonnyi táv sincs meg, nem gyenge a pálya! Kicsivel több, mint fél óráig tart ez a felváltva futás/sétálás szenvedés, miközben 4 kilométert se tettem meg, ez azért eléggé visszavetette a jókedvemet. Úgy egy kilométernyi lejtő javított a hangulatomon, különösen, amikor a Mont-Blanc is a látóterembe került, aztán megint emelkedni kezdett, de csak az idegesítő módon, és már egyfolytában azon gondolkoztam, hogy nagyon nem gyűlik a szint, kéne már valami rendes hegy. Az órám már korábban kiírta, hogy csak 1 órányi működés van hátra, gondoltam akkor az emelkedőt kihasználva töltőre rakom. Sok szerencsétlenkedés után a terv csúnyán megbukott, mint kiderült, az M430-on lévő csatlakozó teljesen alkalmatlan ilyesmire, egyáltalán nem marad benne, a legkisebb mozdulatra is szétjön, amit hát elég nehéz elkerülni futás közben. Itt már tudatosan próbáltam nem felhergelni magam, mindegy, nem számít, mondogattam, mér, amíg mér. Egy meredekebb lejtő után aszfalt, Argentiere-be érkezek, na itt most egész jó futni, és a ponton egy rövid, 3 perces megállót iktatok be. Leginkább kólát szeretnék inni, meg a szokásos dolgok, persze sótabi is, de szerencsére mostanra már normalizálódott a helyzet, a kezeim újra normálisan néznek ki. Azért csak összejött 250 méter szint ezen a szakaszon, és valahogy 34 hellyel megint előrébb kerültem, de ez mehetett volna jobban is. Sokkal jobban. Leginkább végig futva.

Vallorcine és Argentiere között

A pont után egy ideig még tart a szurkolóktól beszerzett mentális erő, aztán elkezdek azon aggódni, hogy már 12 kilométer sincs hátra, de még rengeteg a szint, és akkor ez most hogy lesz, két pukli van még vissza, vagy csak egy? De egy hogy lehetne, amikor még vagy ezer méter szint van (nem volt annyi :) ), és úgy emlékszem az utolsó hegy még kétezres sincs, Chamonix meg ezer méteren van, de kettő pukli meg már a távba nem fér bele, áhh, sehogy se jön ki a matek. Az órám pedig merülőben, azt se tudom majd, hogy mikor lesz meg az összes szint, áááá, ez teljesen kiborít. Amikor már rendesen emelkedek egy ideje, fel is hívom Feleségem, hogy nézze már meg hol tartok, és mi van vissza, mert szerintem alig van egy tizes, de hiányzik a szint, mennyi hegy van még? Csak egy van vissza mondja, és 49 kilométernél érek fel, onnan meg lejtő. Még a kempingben vannak, mondom akkor gyorsan induljatok el, mert már nincs is olyan sok vissza, nehogy lemaradjatok a befutóról. És sört, és kólát, kérek a célba, és hideg legyen, nagyon hideg. Nem, nem, nem akarok választani, mindkettőt akarom! Kicsit megnyugszom, és tisztább lesz a kép, szóval akkor már csak egy nagy mászás, háh, alig 4 kilométer, az egy óra alatt gondolom megvan, aztán csak lefelé, de szuper lesz már! A kemény kezdés után kicsit enyhébb rész jön, néha még kis szintút is van, de aztán egyre durvul a terep, néhol brutálisan meredek, és egy magas kőre való fellépés közben a jobb vádlim görcsöl egyet. Na basszus! Oké, nincs semmi baj, volt már ilyen, ezzel nincs vége semminek, csak sokkal óvatosabb kell legyek. Sajnos most már előznek, és a pulzusom is túl alacsony, de legalább utóbbit nem sokáig kell nézzem, mert le is kapcsolja a mérést az óra. Iszonyatosan lassan tellik az idő, minden lépésnél félek, hogy jobban begörcsöl, teljesen egyedül maradok, csak egy lánnyal előzgetjük egymást. Neki jól megy az emelkedő, én meg még tudok futni, ha síkra vált. Ez jól is jön, mert meg kell állnom kis dologra, egy alkalmas helyen előrefutok, és elintézem. Jéé, sose szoktam pisilni versenyen, mindig annyira kevés folyadékot viszek be, hogy nem kell, most úgy tűnik végre elég volt. Már csak a sót kéne hozzáigazítani, hogy ne dagadjak be :) Szerencsére semmi ijesztő színe nincs, futok is gyorsan tovább. Amikor az újabb meredek emelkedőkön már azt hittem sosem lesz vége, egyszer csak kilépünk az erdőből, és egy széles, köves úton kigyózunk felfelé. Hát ez hihetetlen, eddig nem láttam senkit, most meg egy csomó ember van előttem, nem is annyira szakadtam le. Az eddigiekhez képest ezen a köves úton egész jó menni, egyenletesen emelkedik, csak tenni kell a lábakat egymás után, és előbb-utóbb úgyis felérek. A kilátás szuper, a felvonókat nézem, hogy azért innen van még felfele rendesen, de mintha a kigyó nem arra tartana, talán csak addig az épületnek tűnő objektumig kell menni? Szerencsére igen, hamarosan fenn is vagyok a La Flegere-n! Az egyik puha kulacsot vízzel töltöm fel, és csak egy sótabit kapok be, innen már akármi lesz, legurulok valahogy. Biztos ami tuti alapon azért megkérdezem, hogy van-e még mászás, de tényleg nincs, csak 8 kilométer és -900 méter szint. Azért hirtelen elég soknak tűnik az ereszkedés, ez még akár elég cifra is lehet. 11 hellyel csúsztam hátrébb az utolsó hegyen, itt már egyértelműen elkezdtem elfogyni.

La Flegere

Ugyanolyan széles, köves úton kezdünk ereszkedni, mint amin felfelé a végén másztunk, egész jó tempóban indulok neki, a lányt hamar meg is előzöm, nem tud már rendesen futni, inkább csak kóvályog. Egy-két embert még előzök, amikor mellettem jó nagy sebességkülönbséggel húznak el ketten, na mondom mi a szösz, itt ilyen tempóban is lehet futni? Hát akkor hajrá, rákapcsolok, bár már nem az igazi a koordinációm ehhez a tempóhoz, tartom velük a lépést. Nézem az előttem lévő srácot, nincs rajta zsák, hmm, akkor csak övtáskával fut, vagy mi? Hát abba tuti nem fér el a kötelező, DE NEKI MIÉRT NEM KELL KÖTELEZŐ??? Jön egy visszafordító, így szemből is látom őket, nincs rajtuk rajtszám, áhá, szóval ezért nem kell kötelező, viszont akkor én meg mi a francér megyek ilyen eszetlen tempót, tuti rossz vége lesz, lassítsak már kicsit. Némileg visszafogottabb tempóban futok tovább, itt most nehezebb, köves, sziklás a terep, sokkal jobban oda kell figyelni. Előzgetem a versenytársakat, a kövek elmaradnak, sima erdei ösvényen folytatódik a cikkcakkban lefelé tartó út. Lihegést hallok mögöttem, na nehogymár valaki megelőzzön, majd a visszafordítóban jól megnézem, lehet ő is versenyen kívül van. A visszafordítóban hátrafordulok, és akkor páff, kicsúszik a lábam, baromi nagyot zakózok, a kamera elrepül. A jobb vádlim azonnal teljesen görcsbe rándul, a hátamra fordulok, és próbálom kinyújtani, ekkor érkezik a srác, aki egyébként versenyben van, azonnal megáll, és nyújtani kezdi a lábam. Csak pár másodperc kell, mondom oké vagyok, gyorsan felállok, ilyenkor azonnal tovább kell futni, bár az első néhány lépés rettenetes, de gyorsan javul, nem szabad engedni a fájdalomnak. Fel is veszem a srác tempóját, hamarosan egy patak keresztezésénél ül egy versenyző a köveken, kérdezzük, hogy mi a helyzet, de nincs nagy gond, tovább küld minket. Kezd kicsit sok lenni az esemény, le kéne higgadnom, és csak a biztonságos lefutásra koncentrálni. De közben azért persze előzni is :)

A középső hegymenet volt a legmeredekebb, mégis az utolsó volt a legkeményebb

Egyre jobb minőségű az út, valamikor egy étterem teraszán is átfutok, aztán széles dózerúttá válik, gondolom egyre közelebb vagyok már a városhoz. Megint számolgatok, mert a versenyidőt azért látom az órán, hihetetlen, de még akár 9 órán belül is meglehet! Talán csak 3-4 könnyű kilométer van hátra, iszok kis vizet, aztán kiöntöm a maradékot, az iso-val is így teszek. Mi a francnak cipeltem, ezt már rég megtehettem volna! Egyre izgatottabb vagyok, most már közeledek, egyre több kirándulóval találkozok, basszus, ezt megcsináltam, tényleg megcsináltam! Lakott területre érve szabályosan kalapál a szívem, annyira elönt az adrenalin, hogy az út felett átvezető fémlépcsőn is felfutok, most már nem állíthat meg semmi, hello Chamonix, megjöttem! Furcsamód nem mindenki ilyen lelkes, kettőt is előztem csak a lépcsőn felfelé. Segítők mutatják az utat a kordonok közé, balra az expo, jobbra a folyó, fúúú, ez már nagyon közel van, mindjárt véget ér ez a fantasztikus kaland. Elöntenek az érzelmek, újabb fémlépcső, az előttem lévőt egy fotós kérdi, hogy akar-e képet, és meg is áll neki, hát ezt nem hiszem el, nekem bármit ígérhetnének, tuti le sem lassítanék :) Már csak pár száz méter a héten sokszor bejárt utcákon, hatalmas a tömeg, mindenki szurkol, na ez olyan, ami sehol máshol nincs! Ez a befutó tényleg egy életre szóló élmény, és ráadásul előttem nincs senki, úgy fogadnak, mintha kb. én nyertem volna :)

A verseny belülről

A célba végül jóval 9 órán belül értem, 8:52:50 lett egész pontosan, és a 323. helyen futottam be, azaz nem csak a hegyre felfele elvesztett 11 helyet szereztem vissza, hanem még meg is toldottam 7-el. Persze ez már a korábbiakhoz képest (588. voltam az első ponton) azért inkább stagnálás, mint előretörés, szóval kicsit már kevés voltam az utolsó hegyre, de ezt elsősorban annak tudom be, hogy emelkedőkre nem edzettem, sőt, idén igazából terepen is alig futottam. Viszont nem számít ez annyit, mint ahogy sokan gondolják, ha fejlődsz síkon, annak a hegyeken is lesz eredménye, na jó, a TOP10-nél tényleg sokat számít :) Az eredményemmel maximálisan elégedett vagyok, persze nem ment zökkenőmentesen, de nagy hiba nem volt benne, szerintem sokkal jobbat most ilyen körülmények között nem tudtam volna futni. A frissítés volt szokás szerint a gyenge láncszem, még mindig nem találom a nekem optimális mennyiséget, de igazából most nem volt kritikus a helyzet, viszont újdonságként megjelent a sóprobléma. Ezen a versenyen a zsákban teljesen feleslegesen vittem 2 liter vizet, elég sűrűn volt pont ahhoz, hogy a két fél literes puha kulaccsal végigcsináljam. Ehelyett most az egyik kulacsban végig cipeltem az isot, és a végén kiöntöttem, verseny közben hozzá se nyúltam. A zsák meg 2 literről indult, a végére fogyott ki, azaz átlagosan másfél liter plusz folyadékot cipeltem feleslegesen, azért ez eléggé luxus. A pontokon nem töltöttem nagyon sok időt, kettőt teljesen ki is hagytam, egyedül Vallorcine-ban volt túlzás a 7 perc, azon azért lehetne faragni. A meleg volt szerintem, ami a legjobban hátráltatott, de itt, az év ebben a szakában nagyon nehéz lenne ideális időt kifogni, mert ha hidegebb van, akkor szinte biztos, hogy esik is, ami önmagában még nem lenne baj, de ha csúszós a pálya, az lassíthat, és a szeles idő se túl jó. Ennek ellenére ha az élmezőnyt nézzük, akkor mégiscsak jóval könnyebbnek tűnik a tavalyi esős év, az idei meleg, és a 2016-os még melegebb év pedig az eddigi legnehezebbeknek.

Az OCC eddigi győztesei, idejük, ITRA pontszámuk, és hogy mekkora előnnyel nyertek

Bár Németh Csabi idejét leszámítva eddig nincsenek túl erős magyar eredmények ezen a versenyen, azért én nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddigi 30 teljesítésből a 6. legjobb időt futottam. Végre először úgy érzem, hogy nem estem túlzásba, épp a megfelelő távot választottam, amit szépen végig is tudtam futni. Nekem fontos, hogy terepversenyeken is a futás domináljon, és ez a pálya a rengeteg szint ellenére elég jól futható, sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyi legenda lengi már körül a versenyt, hogy én már csak négykézláb teljesíthető emelkedőkre, és futhatatlan meredekségű lejtőkre számítottam, de egyáltalán nem ilyen volt, nem mondanám sokkal keményebbnek, mint a Mátra, vagy a Börzsöny egyes részeit. Persze ez csak egy része a teljes UTMB körnek, ott azért magasabbra is megy a pálya, lehetnek rajta még komolyabb emelkedők, de én a szintrajzok alapján ezt nem tartom valószínűnek.

Magyarok eredményei az OCC-n. A hátrány az adott év győzteséhez képesti lemaradás.

És hogy mikor jön el az ideje az UTMB-nek? Hát őszintén szólva ez a vártnál is sikeresebb OCC teljesítés most inkább eltávolított tőle, mintsem közelebb hozta volna. Paradoxnak tűnhet a dolog, de viszonylag egyszerű a magyarázat: amilyen jól ment most, ugyanezt szeretném a hosszabb távokon is. Végig jól érezni magam, és a magamnak felállított kritériumok szerint megfelelő tempót menni. Az OCC-n az utolsó harmadban már kevésbé ment a síkon futás, és az utolsó hegy is nagyon kemény volt, szóval határon voltam, ennél hosszabb táv jelenleg csak annyival lassabban menne, amilyen lassan nem akarom teljesíteni, hiába lehetne meg szintidőn belül. Mindenképp tartom a fokozatosságot, és csak a klasszikus távokra pályázom, tehát a következő a CCC lesz, és csak aztán próbálkoznék meg az UTMB-vel, majd sok-sok év múlva. Most az átlagtempóm 56,3 kilométerrel számolva 9:28 perc/km volt, ha ezt a tempót akarnám tartani a CCC-n 16:04-et kéne menni, az UTMB-n meg 27:09-et, ami már eléggé lehetetlennek látszik. Nehéz kérdés, mert futni szeretnék, nem túrázni, de ezek meg már olyan idők, amire nem biztos, hogy valaha is képes leszek. Idén még nem regisztrálok semmire, így a következő futás 2-4 év múlva lesz esedékes a sorsolástól függően. Jövőre majd eldöntöm, hogy ez elég lehet-e egy szép CCC-re, mert ha úgy döntök, hogy megpróbálom, akkor még a pontokat is össze kell rá szedni. Egyelőre valószínűbbnek tartom, hogy inkább az OCC-re fogok visszatérni.

Gábor Úton

OCC - Előzmények

UTMB. Először még túrázóként találkoztam ezzel a rövidítéssel, miközben a teljesítménytúra naptárat böngésztem. Szó nem volt akkor még futásról, azt hittem, hogy ez is csak egy túra, de nagyon durvának tűntek a számok, a táv is, de főleg a szintemelkedés, és annyira lehetetlennek látszott, hogy befészkelte magát a fejembe...

Persze akkor még csak a bakancslistámra se kerülhetett fel, vagy 36 kilométer volt addig a maximum, amit túráztam (mármint felnőtt koromban), és épp azon gondolkoztam, hogy egyszer meg kéne csinálni a Kinizsi százast. Meg is feledkeztem róla, aztán később, amikor már rendszeresen futkároztam, a terepfutás világában ismét szembe jött ez a rövidítés. Oké, túrázni már sokat tudok, de futni nem, továbbra is maradt a lehetetlen kategóriában. 2016 végén aztán lefutottam a Piros 85-öt, ami után már egyre kevesebb dolog tűnt lehetetlennek, és mivel ezzel elég kvalifikációs pontot szereztem az UTMB egy rövidebb távjára, regisztráltam rá, de nem sorsoltak ki. Szerencsére. 2017-ben aztán rájöttem, hogy nem szabad ennyire gyorsan haladni, az év végére már addig jutottam, hogy pár évig elsősorban aszfalton szeretnék futni, és ott is inkább a rövidebb távokkal kezdve. Decemberben némi tipródás után azért rányomtam a regisztrációra, hogy ne vesszen el az előző évi, és így 2019-ben biztosan indulhassak, de nem szerettem volna, ha kisorsolnak. Gondolom mondanom se kell, hogy mi lett a sorsolás eredménye :)

Igen, rajta vagyok a listán :)

Az idei évet viszont nem variáltam meg emiatt, maradt minden a terv szerint, őszre egy 10k-s aszfaltos versenyt jelöltem ki célnak, az OCC-re pedig mint egy remek kis kalandra tekintettem. Egészen júniusig ez nem is változott, sőt, akkoriban inkább le szerettem volna mondani, hogy ne zavarja meg az edzéstervem egy ultra. Aztán kicsit besokaltam az intenzív edzésektől, mivel korábban nem csináltam ilyet, eléggé nehéznek éreztem, pedig az eredményei tetszettek, de nagyon hiányoztak az igazán hosszú, laza futások. Kicsit ezért átértékeltem a dolgokat, és bár nyilván ez a lehető legrosszabb megoldás, mindkét versennyel foglalkozni kezdtem. Öt héttel az OCC előtt megcsináltam a Vulkántúrát privát nyári kiadásban, ami alapvetően jól sikerült, közben nem volt gond, de a vártnál jóval jobban kifektetett, 4 napig nagyon durva izomlázam volt. Aztán próbáltam valamelyest pótolni a kiesett edzéseket, és kvázi sorozatterheléssel felkészíteni magam az ultra távra, így lett két 100 km fölötti hét laza futásokkal, de a végére azért éreztem, hogy ez sok, úgyhogy jött egy rápihenő hét a versenyre.

Pénteken éjjel indultunk autóval, szombat reggel pedig Salzburgban elszakadt az ékszíj... Egy szervizt találtunk nyitva, ott megnézték, generátor is kuka, hétfőre lesz alkatrész, addig várnunk kell. Kötöttünk az utasbiztosításhoz autó assistance-t is, na gyerekek, ha ilyesmiben gondolkoztok jól nézzétek meg a részletes feltételeket, mert a mienk az égvilágon semmire se volt jó. Szervizdíjból nem térít, szállításból csak 300 eurót. Felmerült bennünk, hogy inkább Magyarországra vitetnénk az autót, hogy ott javítsák meg, úgyhogy kértünk árajánlatot rá, na ekkor kiderült, hogy a 300 euro az kb. akkor lenne segítség, ha a határ 20 kilométeres körzetében robbanunk le, amúgy semmi jelentősége. Szóval ezután csak imádkozni tudtunk, hogy velünk ne történjen semmi, mert ha az utasbiztosítás is ennyire jó, akkor rácseszünk. Ezen a ponton nagyon úgy tűnt, hogy a versenyből semmi sem lesz, de próbáltam pozitív maradni, és megoldani a problémákat. Vasárnap kisütött a Napocska, egy nagyon jót futottam Salzburg belvárosában, majd onnan fel egy kis hegyecskére. Fentről jól láttam a Magas-Tauern behavazódott csúcsait. Hétfőn tovább indultunk, majd megálltunk Svájc északi részén, kedd reggel itt is futottam egy jót a meglepően meleg időben.

Ausztria, Salzburg

Svájc, Jura kanton

Végül kedden késő délután érkeztünk meg Chamonix-ba, vagyis az attól 1-2 kilométerre lévő kempingbe, de csak gyorsan felállítottuk a sátrat, és rohantunk a városba. Minden szálláson adnak egy jegyet az ott tartózkodás idejére, amivel a völgyben ingyen lehet használni a buszokat. Többféle járat is van, szinte bárhova el lehet jutni, és elég sűrűn, fél óránkánt járnak. Mi épp egy megálló mellett vagyunk, így fel sem merült, hogy autóval menjünk, nem is tűnik olyannak ez a hely, mint ahol könnyedén lehetne autóval közlekedni, parkolni. Chamonix központjában a szobornál találkoztunk a többi magyarral, ahol a már-már hagyományos közös fotó is elkészült. Én gyakorlatilag szinte egyáltalán nem tudok közösségi futáson részt venni, próbálok kevés versenyre is menni, így most nagyon örültem, hogy néhány futóval összeismerkedhetek személyesen is, mert hát azért ilyen-olyan alkalmazásokon keresztül "ismerem" néhányukat.

A magyar csapat, legalábbis egy része

Szerdán korán keltem, az előrejelzés délutánra esőt ígér, így még mindenképp érdemes kihasználni a jó időt egy kis átmozgató futásra. A Compressport szervezett egy közösségi futást reggelre, ami gyakorlatilag tökéletes volt erre a célra. Megint buszra szálltam, viszont egy jó nagy pakkot is cipeltem, mivel 10-től tudok menni átvenni a rajtszámomat, amire pedig a kötelező felszerelést is vinni kell. Legalább szokjuk egymást egy kicsit. :) Nagy nehezen sikerült megtalálnom a magyar "küldöttséget", akikkel egy nagyon jót futottunk. Ekkor tudtam meg, hogy valami ajándékot is osztogattak, csak elfogyott, de lesz valami más a futás után, így még nem maradtam le. :) Hát inkább lemaradtam volna... "Ügyesen" beálltam a színpadhoz az első sorba, csak épp mindenkinek annyira kellett a repicucc, hogy rendesen nekinyomtak a színpadnak, és komolyan féltem, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. A szervezők is elég idegesek lettek ettől, végül amikor megint nagyon nyomni kezdtek, inkább felugrottam a színpadra, aztán szépen elmentem, nincs nekem olyan nagy szükségem erre, de egyébként szerintem a többieknek sem, azért az itt lévő terepfutók nem épp a szegénységi küszöb alatt élők közül kerülnek ki, teljesen érthetetlen ez a viselkedés. Aztán különben szerencsém lett, mert egyrészt nem nyomtak halálra, másrészt az egyik szervező okosan a tömeg mögé indult osztogatni, hogy kicsalja az embereket, és közben kaptam én is egy zsákot. Szóval ez az egész ijesztő helyzet egy bármikor megvásárolható, Endless Backpack - Mont Blanc 2017 -ért alakult ki. Egy 29 euros cuccért tényleg agyon kell nyomni a másikat?

A futás után csatlakozott a család is, és együtt indultunk el a rajtszámot átvenni. A versenyközpont az expón túli területen volt, úgyhogy még jól végignéztük azt is. Szép volt, jó volt, de engem a boltok annyira nem hoznak lázba, viszont a versenyek standjai annál inkább. Szerencsére Asszony mindig hatékonyan rángat tovább, mielőtt rábeszélnének valami hülyeségre :) A rajtszám átvételénél először egy vicces jelenet zajlott le, megindultunk hárman befelé, amikor szóltak, hogy a gyerek nem mehet be. Nézek bután, hiszen még csak 11 éves, csak nem várják el, hogy ott hagyjuk egyedül, hát mégis milyen emberek ezek? Aztán magyarázza a hölgy, hogy csak versenyzők mehetnek be, ja, hogy úgy, így már értem, akkor nincs is semmi gond, hiszen Feleségem nem versenyzik, ő se jöhet. Előző nap már küldtek SMS-t, hogy csak a Basic kit kell a versenyre, úgyhogy extra dolgokat nem kellett hozni. Bent először nyomtattak egy listát, amin be volt jelölve, hogy melyik kötelező felszerelést kell a tálcára raknom. Ez is fura volt, mert kérték a zsákot, viszont a tálcára semmi mást nem tehettem, csak amit kértek, így ami meg nem kellett, azt nem tudtam hova rakni, ott szerencsétlenkedtem velük. Elég sokat kellett sorba állni, míg odajutottam egy ellenőrhöz, aki mindent rendben is talált, bár azért itt is vicces volt, hogy a mobilnál rákérdezett, hogy működik-e három országban? Nem, ez direkt olyan kiadás, ami csak egy országban működőképes :) Na ezután még vagy háromszor sorba kellett állni, szóval azért annyira nem ment gördülékenyen, jobb ha számítasz rá, hogy fél óra elmegy akkor is, ha nincsenek sokan.

Expo

Rajtszám átvétel

A rajtszám átvétele után még megnéztük, hogy honnan fog hajnalban indulni a transzfer busz. Szerencsére itt az expóhoz közeli körforgalomtól fog menni, amit autóval könnyen meg tudunk közelíteni, ez most elég fontos, hiszen olyan korán még nem járnak a helyijáratos buszok, 4,5 kilométert meg nem szívesen gyalogolnék, és nem elsősorban a távolság miatt, hanem mert így is elég korán kell kelni. A sátorhoz visszatérve újrapakolom a cuccot, hogy indulásra teljesen kész legyen, megcsinálom reggelre a szendvicseket, és felöltözök futócuccba, arra veszem rá a "pizsit", hogy hajnalban már ne kelljen semmin gondolkozni. Készen állok.

---

Itt folytatódik!

---

Strava: https://www.strava.com/athletes/19638366

Kövess Facebookon is! https://www.facebook.com/gaboruton/