Kinizsi 100 2019.

Nagyon rég döntöttem el, hogy az idén visszatérek a Kinizsire, mégis szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulásom. Mert miért is ne így lenne? :)

Sajnos a vérnyomásom orvosnál mérve megint extrém értékeket mutatott, így nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt. Kinizsire kell orvosi igazolás, amit én a sportorvosival akartam kiváltani, de mivel csak beutalókat kaptam, meg nagyon sokára szóló időpontokat, így ez a terv reménytelenné vált. Pár héttel később, két nappal a Kinizsi előtt mentem vissza az orvoshoz, hogy megpróbáljam megszerezni az igazolást. Vittem a kis vérnyomás naplómat, amiben miden szép és jó, otthon nem mérek magas értékeket. A gyógyszertől most persze még alacsonyabb is, mint szokott. Úgy tűnik a rendelőkben túlzottan felidegelem magam, de a doki szerint az se jó, ha stresszhelyzetben ennyire felmegy, szóval még marad a gyógyszer. Szedem is szépen, bár nagyon nem vagyok boldog tőle. A vizsgálat végén odatoltam a lapot, teljesen rábízva a döntést, hogy ott leszek-e a Kinizsi rajtjában. Mivel amúgy semmi bajom sincs, a friss laboreredményeim is kiválóak, megkaptam a pecsétet, már nincs visszaút :)

Ugyanakkor ez a bizonytalanság teljesen rányomta a bélyegét a felkészülésemre, ami így gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem nagyon tudtam átgondolni, hogy hogy kéne megcsinálnom ezt a túrát, az útvonalat se igazán memorizáltam, így hamar el is engedtem, hogy a Kinizsi 13 kihívásban kitalált szabályokat teljes mértékben betartsam. A nevezéshez váró sorhoz tartva viszont összefutok Gyöngyösi Jánossal, akivel együtt terveztük megcélozni a 13 órát. Szerencsére neki van időterve is a pontokra, és sokszoros teljesítőként valószínűleg az utat is jól ismeri, úgyhogy teljesen rá fogom bízni magam minden tekintetben. Két hete egyéniben teljesítette az Ultrabalatont, szóval neki a távval biztosan nem lesz gondja, csak amiatt bizonytalan kicsit, hogy mennyire regenerálódott azóta. Érdekes amúgy, hogy igazából eddig se voltam különösebben ideges, mindent teljesen elengedtem, még a 13 órát is, végigmenni meg úgyis végigmegyek valahogy.

Az eredeti elképzelésem a kihívásról

A rajt előtt bementem még boltba vizet és szőlőcukrot venni, igen, ennyire nem voltam felkészülve. :) Egy elég feszült srácot egy palack vízzel a kezében engedtek előre mögöttem többen is, aztán én is, de nem akart menni, mert hogy úgyis ugyanoda megyünk. Mondom menjen csak nyugodtan, én ráérek, csak 8-kor indulok neki. Dumáltunk egy kicsit, aztán elő akartam venni a pénztárcámból pénzt, és akkor rájöttem, hogy azt már kivettem, és bezacskózva lapul az autóban lévő táskámban, ja és természetesen a bankkártyám is. Na mondom akkor elköszönök, megyek még egy kört, de a srác tök rendes volt, kifizette nekem, köszi még egyszer! Bezacskózok némi szőlőcukrot, ami persze nem útközbenre kell, az nem lenne túl jó ötlet, hanem a célban a gyors visszatöltésre. Iszok jó sokat, és a kötelező toi-toi-t is letudom, két perccel később érek a megbeszéltnél a rajthoz, Jani már azt hitte nekivágtam nélküle. Dehogy :)

Akkor vágjunk bele

Sétálgatással kezdünk, szép nyugodtan próbálom valami jó helyre elrakni a pecsételős lapot. Mennyivel másabb így, mint egy versenyen, ahol azonnal, indokolatlanul gyorsan futásnak eredünk, pedig 100 kilométeres távon ezen tényleg kb. semmi sem múlik. Persze azért hamar kocogásba kezdünk, de megbeszéltük, hogy csak semmi rohanás, az elejét nagyon óvatosra vesszük. Ezt is tesszük, nem sokat futunk a Nagy-Kevélyig vezető nagyrészt emelkedő úton. Mivel a legvégén indultunk, rengeteget kell előzzünk, hogy az elejére kerüljünk, de gyakorlatilag sehol sem okoz ez gondot, nagyon előzékenyen elengednek minket. Olyan 54 perc alatt érünk fel a csúcsra, ami mondjuk nagyon lassúnak tűnt, de bőven a terven belül van. Az átlagpulzusom eddig 148, ami egy tízessel alacsonyabb, mint az OCC elején, pedig ott is óvatosan kezdtem, és érdekes módon pont ugyanennyi szint volt benne, de ott egy kilométerrel több utat tettem meg ennyi idő alatt. Tulajdonképpen az Alpokban az OCC jobban futható volt. Mármint az első órában :) Igazából ha nem a 13 óra lenne a cél, hanem a leggyorsabb teljesítés, akkor ennél kicsit gyorsabb kezdés lett volna az ideális, de most nincs értelme pazarolni az erőt.

Az utóbbi időben mondhatni enyhe telünk volt, rengeteg eső esett, és meleg se volt, amit én egyáltalán nem bánok, egy tavasznak így kéne kinéznie, nem 30+ fokosnak. Eddig ennek sok nyoma nem volt, vizes a talaj, de nem volt sáros. Eddig. A meredek lefelén síelni tanulunk, jelentősen vissza is fogjuk magunkat, az aszfaltos cipők nem nagyon tapadnak, ahol pedig több embert is utolérünk, teljesen lelassítunk, nehogy elsodorjunk valakit. Csak egy necces helyzetem volt, amikor egy vékony gyökér marasztalta az egyik lábamat, de sikerült kivédeni a helyzetet, bár a másik vádlim azért megérezte az egyensúly visszanyeréséért tett erőfeszítéseket. Eltartott egy darabig, amíg kijutottunk a saras területről, és kicsit aggódni is kezdtem, hogy ha felfele lazulunk, lefele meg nem tudunk haladni a sártól, akkor azért nem lesz olyan könnyű tartani az időtervet. Persze a saras rész után jó tempóban tudunk futni, hamar ledolgozzuk a hátrányt, és a 13 órához szükséges 7:48/km-es átlagon belülre kerülünk. Ami igazából akkor lenne 7:48, ha pontosan 100 km lenne a táv, de "csak" 98 km meg egy kicsi, szóval úgy jó tíz perc tartalék még van ehhez képest. Hamarosan újra emelkedni kezd a hosszú-hegyi első ellenőrzőpont felé, de elég jó tempóban haladunk felfele is és teljesen jókor érkezünk meg az első pecsétért.

Frissen, fiatalosan :) Fotó: Rakk Gyula

Kellemes lejtőzés kezdődik, és sár sincs, gyorsan elrepülnek a kilométerek a Pilisre vezető szerpentinig, ami az egyik legszebb része a túrának. Ide is óvatosan megyünk fel, bár itt-ott még emelkedőn is belekocogunk, magasabb is a pulzusom, mint az elején, de még mindig teljesen jó. Érzésre elég hamar felérünk, és szép lassan ereszkedni kezdünk egy nagyon jól futható részen, csak néhány helyen kell lassítani a sár miatt, de itt sajna történik egy esés. Kis ideje csatlakozott hozzánk egy srác, közöttünk futott, és pont láttam, ahogy egy nagy kőbe rúg, majd hatalmasat esik. Szerencsére nem lett semmi baja, gyorsan felugrik, és futunk tovább. Hamarosan elérjük a második pontot, itt egy hosszabb szünetet tartunk feltankolni a készleteket. Veszek egy liter vizet, és egy meggyes sört, fél liter vízből izót keverek a két szoft kulacsba, fél liter meg megy az ivózsákba, a sört meg rögtön megiszom. Finom volt :) Rengeteg idő elment ezen a ponton, de kb. ilyen sűrűn kell majd nagyobb feltöltés, csak kicsit gyorsabban kéne csinálni.

Némi sík után folytatódik a kellemes lejtőzés az erdőben, ez megint egy jó kis rész. Az egyik elágazónál megtorpanunk, beszélgetés közben nem figyeltük a jeleket, hozzá kell még szoknunk, hogy már nem nagyon van ki után menni. Az erdőből kiérve újból egy kedvenc rész, szuper a kilátás, 3 éve itt lettem biztos benne, hogy sikerülni fog, és most sincsenek efelől kétségeim. HotDogMan már kitelepült az útnál, persze nem állunk meg csak kicsit arréb a kesztölci kitelepülésnél egy levendula szörpre, és némi fejzuhanyra. A következő részt nem szeretem, sok a nyílt terep, a Nap meg már nagyon erősen süt, többször vissza is vettünk a tempóból a meleg miatt. Jó ötlet lett volna felvenni a sapit... Dorog után megkezdjük a mászást a Getére, amit továbbra se tartok egy nagy kihívásnak, szerintem eltúlozzák a jelentőségét ezen a túrán, nekem a csúcsról lefele menet jóval komplikáltabb. Ráadásul lefele van az a rész is, ahol be kell fordulni a dzsindzsába, és meredeken felmenni a löszben. Ezután viszont tök jó lesz az útvonal, először kibukkanunk a Windows háttérnek való pipacsos búzamezőknél, ami az idén mondjuk elmaradt, csak beszántott üres földek látványa fogad minket. Kis csalódás, de aztán újabb szuper rész, ahonnan látni az esztergomi bazilikát a Dunával együtt, imádom. Hamarosan vége a lejtőzésnek, beérünk a tokodi pincékhez, ami után jön egy tényleg meredek mászás. Ezt nem különösebben szeretem, viszont nem túl hosszú, és utána csak le kell futni Mogyorósbányára, ami már a féltávot jelenti.

Bár itt nem látszik jól, de itt is frissek és fiatalosak vagyunk :) Fotó: Várnai Gergely

Újabb nagyobb töltést tartunk, amihez kicsit lassan tudom megvenni a liter vizet, meg a fél literes kólát. Ugyanúgy fél litert keverek be izónak, fél liter a zsákba, a kólát meg rögtön megiszom. Nekem kicsit sok az idő, amit itt töltünk, mennék már, nem akarom, hogy nagyon lemerevedjenek a lábaim, na meg pár perccel már túl vagyunk a félidőn is. Nagyon meleg van, szerencsére hamar bemegyünk az erdőbe, és itt egy egész kellemes szakasz következik, van benne szint is, de nem vészes. 3 éve volt itt egy feltételes pont, mert könnyű levágni egy komolyabb részt a túrából, most nincs, csak sátrazókat látunk. Hamarosan kiérünk az erdőből, itt is figyelni kell, a kék váratlan helyen fordul balra, a kerítés mellé. Megint nyílt terep, és még mindig nagy a meleg, de nem tart soká, és ismét árnyas helyen futunk a forrásig, ahol megállunk inni, mosakodni. Miközben lemerül az órám, újra nyílt terepen futunk, most épp aszfalton, majd ismét emelkedésbe kezdünk. Szerencsére azért hamar ismét erdőbe érünk, és az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor Jani elmeséli, hogy hogyan tévedt el, amit egy az egyben megismétlünk :) Persze rutinosan hamar megfordulunk, nem komoly a dolog, jót röhögünk rajta. Kellemes lejtőzést követően a Bika-völgyben megállunk egy szódára, mielőtt megkezdjük az egyik legkevésbé kedves szakaszomat. Kis emelkedéssel kezdünk, ez nem vészes, aztán jön a hullámzás a villanyvezetékek mellett, ami rém unalmas, és nem is szép, viszont hosszú. Utána több kereszteződésnél is alaposan körülnézünk, félek az eltévedéstől, és azt hiszem, hogy már tudom hol rontottuk el 3 éve. Most minden jól megy, Pusztamarótra megfelelő irányból érkezünk :)

A Gerecsére mászás közben kezdem először érezni, hogy fáradok, de ezen nem aggódom, 65 kilométer után fura lenne frissnek lenni, meg ha itt felérünk, már nem lesz túl sok szint. Bányahegy felé haladva a nagyrészt lejő úton kicsit elkezdek aggódni, már nagyon régóta futunk, és csak nem érünk oda, az idő meg telik. Jani nem aggódik, mert az ő fejében lévő időterv szerint jól állunk, nekem viszont sehogy se jön ki a matek, bár ennek oka nagyrészt az volt, hogy rosszul emlékeztünk hány kilométernél van ez a pont. Amikor nagy nehezen végre beérünk a pontra, és kiderül a pontos helyzetünk, kicsit megnyugszom, és elkezdem elvégezni az utolsó nagy töltést. Ismét iszok egy kólát, de most elég rossz az időzítés, mert épp a pont előtt kicsivel zseléztünk, így hangyányit sok cucc lesz a gyomromban, amit már ivás közben érzek, de nem akartam továbbvinni a palackot. Pató Balázsékkal beszélgetünk egy kicsit, mindenki jól néz ki, saját elmondásunk szerint is jól érezzük magunkat, és mivel nem versenyen vagyunk, talán nem is vetít senki :) Jani nagyon nyugodt, még egy szendvicset is elkezd békésen eszegetni, én már sürgetem, számolgattam még, és újra ideges lettem. Az útvonalat is kérdezem a többiektől, próbálok felkészülni arra, hogy esetleg egyedül kell befejeznem. Mindenki szerint csak a sárgán kell nyílegyenes menni, jól hangzik. Ez persze nyilván nagyon nem így van, vagy a nyílegyenes alatt tök mást értünk :) Bányahegyről kifutva előre állok, próbálok egy viszonylag jó tempót felvenni, de a gyomrom eléggé korlátoz, kell némi idő, amíg rendeződik a helyzet. Jani pár kilométer után átveszi a tempó diktálását, és egy kicsit rá is kapcsol. Amikor rövid sétára váltunk egy emelkedőn, mondom is neki, hogy nekem kicsit erős most ez a tempó, de ne foglalkozzon velem, nyugodtan menjen csak. Igazából részemről ez már teljes elengedés volt, picit vissza is veszek, de nagyon sokáig pár méternél jobban nem maradok le. Közben viszont látótávolságba kerülnek Balázsék, ekkor Jani érezhetően még jobban rákapcsolt, én meg elkezdtem lemaradni tőle. Elképesztő mennyi tartalék van még benne. Persze igazából csak nagyon lassan maradok le, Balázsékhoz képest pedig tartom a távolságot. Egyedül maradva erősen lassul az idő, nagyon hosszúnak tűnik Koldusszállásig az út, aminek talán az lehet a fő oka, hogy végig futni kellett, és ahhoz azért már kicsit fáradt vagyok, jobb lett volna néhány emelkedő pihengetni.

Koldusszálláson nincs még csippantó, felírnak minket, és aláírást kapunk pecsét helyett. A többiek elég sokat eltökörésznek, én nem látom értelmét húzni az időt, így is túl sokáig tartott ez az egész. Viszonylag lelkesen kezdek bele a következő szakaszba, próbálok pozitív lenni, mert ez lesz a legrosszabb rész. Eleinte örültem, mert az elmúlt 3 év alatt a kövek elég jól bediffundáltak a talajba, így már nem olyan kellemetlen. Az emelkedő már nem esik jól, kezdek elég nehezen haladni, vagy legalábbis úgy érzem. Amikor viszont lehetne futni, nagyon nem akaródzik, és az egyik próbálkozásomkor görcsöl is egyet a lábam. A bányahegyi túltöltés után nagyon sokáig nem ment le semmi, így valószínűleg most egy kicsit eléheztem, valószínűleg amiatt kezdek negatívvá válni, próbálok is gyorsan tenni ellene. Megelőz egy srác, akit az előző pontnál hagytam el, az útvonalról beszélünk, ő úgy tudja van még valami trükk, nekem meg az rémlik, hogy végig ezen a kövesen kell menni, de mondom, erre ne vegyen mérget. A tatai útvonalat próbálom még megtudni, de sajnos ő sem ismeri. Hamarosan Balázsék is visszaelőznek, ajánlják, hogy vegyem fel a tempójukat, de ezt most lehetetlennek érzem. Szerencsére még látótávolságban vannak, amikor letér az út balra be az erdőbe, így nem tévedek el, és a lejtős egynyomos erdei ösvényen a futáshoz is megjön a kedvem. Valószínűleg felért a cukor az agyamba:) Erre viszont tutira nem voltam 3 éve... Ahogy egyre hosszabban tart a lejtő, egyre vidámabb vagyok, fogynak a kilométerek, és azt tudom, hogy ha elérem a templomromot, onnan már semmi emelkedő nem lesz. Végig lejtve és síkon el is érem a pontot, ahol szerencsére van már személyzet. Tőlük is próbálom megtudni a tatai útvonalat, sikertelenül.

Az órám még mindig számolja a kilométereket, de mivel a GPS-t lekapcsolta, így nyilván nem túl pontos, próbálom kikalkulálni, hogy valójában mennyi van vissza, és az mennyi ideig tart. Egész jó előrejelzéseket teszek magamnak, ami fenntartja a lelkesedésemet, és jól is megy minden, amíg be nem érek a meredek, köves részre. Kint még teljesen világos volt, a fák között viszont már meglepően sötét van, de nem akarok megállni elővenni a fejlámpát, úgy gondolom, hogy túl sok időt veszítenék vele. Végül szerintem a rossz látási viszonyok miatti óvatoskodással sokkal több idő megy el. Végre kiérek, de még egy rövid szakaszon túl meredek az aszfalt, a fáradt lábaimmal nem tudok lecsapatni, de aztán normálisan futható meredekségűre szelídül. Baj határában Beke Tamás áll egy helyben, kérdezem van-e valami baj, de nincs, együtt futunk tovább. Dumálunk, és mondja az utat is, tök jól tudja, de aztán a templomnál ő megáll inni én meg elbizonytalanodom, mert nem látok jelzést, persze hamar meglelem. Kicsit türelmetlen vagyok már, meg feszült amiatt, hogy nem tudom pontosan az utat, és Tatán már jelzésekben sem bízhatok. Lement a Nap, de még mindig elég világos van, egészen hihetetlen, hogy az erdőben milyen sötét volt már. Megérkezek a sínekhez, persze pont most megy egy vonat, de itt nem hiszem, hogy kapok jóváírást, mint ahogy az UB-n szokás :) Továbbra se tudom merre kell menni, leszólítok egy helyit, aki szépen elmondja hogyan jutok el a célig. Persze így is teszek egy kis kerülőt, és a parknál egyszerre lyukadunk ki Tamással, ahonnan már együtt futunk be a célba, miközben Jani már szembe jön hőfóliába burkolva, már jó rég beérhetett. Kamerázgatok még, meg a kártyát sem készítettem elő, így eltart egy darabig, míg a célban is lecsippantok. 13:08, ami elvileg túl van 8 perccel a kitűzött célon, de ennek nincs jelentősége, csak az utolsó szakaszon, meg a célban eltöltöttem ennyit feleslegesen, szóval a célt én teljesítettnek nyilvánítom. :) A kihívásból egyrészt a fejből tájékozódást nem tartottam be, bár meglepően sokra emlékeztem, nem bonyolult az útvonal, igazából nem túl sokat kellett volna még memorizálnom. Itinert, vagy gépet még így se kellett bevetni, de igazából nagyrészt Jani navigált, a végefele pedig kérdezősködtem. Másrészt az utántöltés se felelt meg teljesen a kihívásnak, bár a vizek vásárlása csak határeset, mert pár száz méteren belül "szabályosan" is juthattam volna vízhez, csak a meggyes sör és a két kóla lóg ki, hiába csak pontokon vettem, az eredeti elképzelésbe ez se fér bele. Viszont finomak voltak :)

Így nézett ki a futás belülről

Utóhatások

Néhány napig iszonyat erős izomlázam van, a lépcsőzés nem nagyon megy, de ebben még önmagában semmi csoda nem lenne, számítottam rá. Ezen kívül mindössze egy darab vízhólyagom lett az egyik lábujjam oldalán, ami se menet közben, se utána nem zavart, mivel nem rajta járok. A cipő és zokni választás rendben volt. A táska súlyától a felsőtestemben is van izomláz, meg eléggé mozgott sokszor, ettől jó néhány helyen kidörzsölődés is. Ez a táska nem az igazi, az az egészen elasztikus fajta kellett volna. Az első napokban úgy éreztem, hogy semmi gond nincs, aztán teltek a napok, és nagyon nem akart múlni az izomláz. Egészen csütörtökig vártam az első futással. Még akkor sem voltam meggyőződve róla, hogy menni fog, ezért terembe mentem, fél órát sikerült kocogni a padon, aztán tekertem még felet. A mozgás már nagyon hiányzott, de egy csalódás volt az egész. Másnap a bokám előtt a lábfejemen valami szúró fájdalom jelentkezik... Vasárnapig megint nem futok, akkor egész jó, de másnapra újra fáj. Már vasárnap azt mondtam, hogy nem ér meg ennyit egy ultra, de aztán még egy újabb hét megy veszendőbe... Megint csak hétvégén próbálkozok, és még mindig érzem a fájdalmat. A harmadik héten már többet sikerül futni, de még akkor csütörtökön is meg kell szakítsam az edzést, annyira fájni kezd. Ez viszont már nagyon elkeserítő.

Nem ez a jó irány

Az idén a téli jégen futás miatti kis izomhúzódást leszámítva semmi sérülésem nem volt, sőt, igazából amióta odafigyelek, hogy ésszel fussak, azóta egyáltalán nincs ilyen gondom. Na most lett. Ez most túl sok volt nekem. Persze ezt sejtettem is, de megint bele kellett fussak ebbe, hogy most már végleges, de legalábbis sok évre szóló döntést hozzak: többé nem vállalok ekkora kockázatot. Piros 85 kihúzva, és minden más terepultra is felejtős. Legfeljebb 6 órás jöhet szóba aszfalton, annál hosszabb egyelőre semmiképp. A sérülésen kívül van egy másik nyomós okom is: a Kinizsi utolsó száz méterein, és a célba érkezve sem éreztem semmit. Elégedett voltam persze, örültem, mert sikerült véghez vinnem, amit terveztem, de csak ennyi, semmi több. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet ez, és arra jutottam, hogy önmagában egy ultra teljesítése se hozza mindenképp a határtalan flow-t, más is kell hozzá. Szerintem két dolog képes rá nálam: ha a határaimon túl teljesítek, vagy ha sikerül olyat véghezvinnem, amit iszonyatosan akartam. A célkitűzés itt most teljesen reális volt, nem kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, és olyan nagyon nem is voltam rákattanva. Bár nem ekkora távra edzettem, de ettől függetlenül azért a fizikai felkészültségem alapvetően elegendő erre a kihívásra. Se fizikailag, se mentálisan nem volt komoly gondom, csak elhanyagolható kis görcsök, és egy kis holtpont volt 80 után, de ezek jelentéktelenek, nem hogy nem léptem át a határaimat, igazából még nagyon közel se voltam. Szóval semmi mélypont, ahonnan feljöhettem volna, semmi fizikai végkimerültség, amit le kellett volna győznöm, semmi fájdalom, amit hősiesen tűrnöm kellett volna.

Apropó hősiesen

Nem értek egyet azzal, hogy bármi hősies lenne abban, ha valaki jóval a határain túl próbál teljesíteni, és egyik mélyponttól a másikig bukdácsol, miközben iszonyatos fájdalmakat érez. Szerintem a futáshoz nem tartozik hozzá a fájdalom. Az ultrafutáshoz sem. Nekem nem az a hős, aki legyőzi a fájdalmat, hanem az, aki komoly edzésmunka után, megfelelő felkészültséggel áll oda a neki megfelelő nehézségű kihívás rajtjába, így elkerülve azt, hogy egy fájdalmas szenvedés legyen az egész. Nekem nem az a hős, aki végighányja a futást, vagy eléhezve küszköd, hanem az, aki a felkészülés során a neki megfelelő frissítést is kidolgozza, és tudatosan alkalmazza. Nekem nem az a hős, aki a nem megfelelő cipő okozta vízhólyagokat, leeső körmöket a végsőkig tűri, hanem az, aki addig dobálja ki a drágán megvett, menőre marketingelt szarokat, amíg meg nem találja a neki megfelelőt. Persze ez így unalmasan hangzik, de azért az se lehet véletlen, hogy az élmezőnytől ritkán jön olyan versenybeszámoló, amelynek olvasása közben a kétes kimenetelű teljesítés okán lerágod a körmöd. Mert nem olyan. Egy jó futás tudatosan megtervezett, profin kivitelezett, egyszóval tök unalmas. Na jó, ez két szó volt, szóval akkor legyen dögunalamas :)

Csak az ultra számít?

Nem kell mindenkinek ultrát futnia. Nekem sem. Hosszú időre volt szükségem, mire idáig eljutottam, amiben persze nagy szerepet játszott az ultrafutást körülvevő erőteljes fényezés, legendák, misztériumok. Pedig az ultrafutásban sincs semmi különleges, bár azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sok éves, ténylegesen rendszeres és megfelelően strukturált futás után érdemes csak belevágni, mint ahogy egy maratont sem jó ötlet fogadásból, egy hónap után megpróbálni. Persze sokan megemlítik ezt is, de a hangjukat hamar elnyomják a "az ultrafutók a hősök" jellegű ingerek, meg a valójában nem túl nagy sportértékkel bíró teljesítmények túldimenzionálása. Ma sajnos semmilyen téren sem divat a kemény munka, minden gyorsan kell, minél könnyebben. Egy elért maratoni eredményt javítgatni jóval munkásabb, és sokkal kevésbé menő, mint a meglévő felkészültséggel nekivágni egy túlhype-olt ultrának, és "hősiesen" teljesíteni az "emberfeletti" kihívást. Ugyanakkor ez csak ideig-óráig működik, sokaknál hamar jönnek a durva sérülések, kihagyások az edzésben, aminek eredménye a stagnáló, vagy nagyon lassú fejlődés. Ez nem lehet az én utam. Mostanra kikristályosodott bennem, hogy nekem mi a fontos a futásban: a fejlődés, az egészség, és a futás. Amíg a korom engedi, szeretnék gyorsulni, és úgy futni, hogy az az egészségemet szolgálja. Furcsa lehet, hogy nekem a futásban a futás a fontos, pedig egyszerű: a Kinizsi alatt a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor nem volt kedvem futni. Így számomra nincs értelme, én már azt is nehezen viselem hogy sokat kell sétálni egy terepultrán, de az, hogy még a kedvem is elmegy a futástól, az már végképp sok. Szomorú ez a felismerés, ez a pillanat, ráadásul pont a Kinizsi után, ami miatt annak idején ezt az egész futás dolgot kezdtem, bár egy érdekes keretet ad ez így ennek a sztorinak. Azt hittem, hogy a terepultrák felé vezet az utam, de most már el kell engednem ezt a vonalat, és abba az irányba menni, ami passzol hozzám, ami igazából én vagyok.

Gábor Úton

Ultrabalaton 2019.

Egyedül futok. Edzésen is, versenyen is. Talán nem azért, mert teljesen antiszociális lennék, régen csak időm nem volt rá, hogy másokkal eddzek, ma meg már az edzésterv betartása miatt se igazán fér bele. Versenyeken pedig leginkább a saját teljesítményemre voltam kíváncsi, így egészen a januári zúzmaráig meg sem fordult a fejemben, hogy váltóban fussak.

Igazából jövőre nem akarom a Zúzmarán a félmaratont lefutni, de eléggé szeretem ezt a rendezvényt, így merült fel bennem, hogy váltóban megpróbálnám, ami akár egész jó eredményt is hozhatna. Ennyi volt a fellángolás, aztán ment tovább minden a szokásos mederben, egyedül edzettem, egyedül versenyeztem, míg szembe nem jött egy felhívás keringőre: Ultrabalaton csapatba keresnek gyors futót, 4:30-ban kellene 3x10 km körüli távot futni, cél a dobogó. Hmm. Még decemberben Dani felkért, hogy kísérjem bringával az UB-n, amit el is vállaltam, végül aztán még korainak érezte, én viszont addigra már rápörögtem a rendezvényre :) Azonnal csaptam is volna le a lehetőségre, de muszáj volt kicsit átgondolnom, hogy fér bele ez a versenynaptárba. Két héttel előtte 6 órás Sárváron, ami után nyilván nem leszek épp a leggyorsabb formámban. Végül arra jutottam, hogy ennek a tempónak még akkor is mennie kell.

A csapat (balról: Peti, Én, Gábor, Zsófi, Csilla, Niki, Bence, lent Linda és Laci)

A csapattársaim (Gábor írása a versenyről) lelkesen szervezték a dolgot, nagyon alaposan át volt gondolva minden, ami nagyon tetszett, viszont kicsit meg is ijesztett, hogy milyen komoly logisztikára is lesz szükség ezen a versenyen. Bevállaltam a sofőrködést is az egyik autóban, gondoltam legalább nem fogok unatkozni. Kis naiv :) A verseny előtt egy személyes találkozót is összehoztunk, ami a Vivicittán volt, mivel kb. az egész csapat futott ott, és be is zsebeltek egy halom trófeát, aminél jobb előjel nem is kellett :) Sárvár után viszont elég mély gödörbe kerültem, mert bár a verseny másnapján még könnyedén futottam egy laza 15 kilométert, mintha semmi gond nem lenne, a versenyről szóló posztot viszont már orvosi rendelőben várva írtam, ahol kiderült, hogy mi bajom van: övsömör. Ráadásul botrányosan magas vérnyomást is mért a doki, egy halom gyógyszerrel, és eléggé elkeseredve mentem haza. Persze futás se volt utána, ilyen hosszú kihagyásom talán még nem is volt. A verseny hetén szerdán már kimentem futni, és másnap jobban éreztem az izmaimat, mint a sárvári hétvége után... Elég ijesztő volt, utána csak pénteken futottam egy átmozgatót, és nagyon nem tudtam, mire számíthatok a versenyen, bár a tervezett tempóban futva se volt igazán gond, azért volt már jobb is.

Talán még sose hagytam ki egy teljes hetet, de ez utóbbi 1 évben biztos, hogy nem...

Nagyon vegyes érzésekkel indulok útnak szombat délben. Otthon az élő közvetítést néztem, hajnal óta rajtoltak már, alig vártam, hogy ott legyek, viszont eléggé félek, hogy mit fogok tudni produkálni, sőt, még a vezetéssel is lehet gond, mert a biztonsági öv rettenetesen ingereli az övsömörtől még mindig égő bőrömet. Vettem rá hűsítő krémet, meg viszek magammal fájdalomcsillapítót is, de ahhoz tényleg csak végső esetben nyúlnék, nagyon nem az én világom a gyógyszerrel futás. Hamar próbára lett téve a magamra erőltetett pozitív hozzáállás, a nulláson majdnem egy órát álltam dugóban, így nem érünk le időben a közös ebédhez. A csomagok megfelelő autókba pakolása után megyünk is le a versenyközponthoz, nekem a pólót is ki kell cseréltetni, szerencsére ez gond nélkül megy. A többiek pizzáznak, és bár már kezdek éhes lenni, későbbre terveztem az evést, mert az én első futásom nagyon sokára lesz még. Hamar elrepül az idő, és eljön a 16:50, amikor számunkra is megkezdődik végre a verseny. A rajtnál kicsit elalszunk, én kb. fel se fogom, hogy a csippantással kezdődik el a verseny :) Érdekes élmény a rajt, kicsit fura, hogy nem kell futnom, de dolgunk azért akad, mennünk kell az első váltáshoz.

A rajt pillanata

Nagyon profi dolog, hogy a Waze-ba csak be kelle ütnünk hányadik UB pontra akarunk menni, és már indulhatunk is, imádom! Mondjuk én nem használtam még ezt a programot, nincs is beállítva, így elég fura útvonalakon visz, néha olyan kis utcákba kell befordulni, hogy észre se veszem, mire meglátom már nem tudok bekanyarodni, így a csomagokat is sikerül összerendezni hátul :) Mondjuk túl sokat nem tudtak mozogni, én azt hittem szinte üres lesz az autó, mert hát baromi nagy a hely, de tömve vagyunk, mindenki fel van készülve a világvégére, hetekig kihúznánk egy atomháború után is :) Bőven időben megérkezünk, így meg tudjuk keresni az online eredményeket is, ami alapján tudunk saccolni, hogy mikorra várható a váltás. Ez a későbbiekben annyira jól működik, hogy szinte másodpercre pontosan be tudjuk lőni az érkezéseket, persze a sík terepeken már könnyebb, itt még azért a sok domb miatt nem olyan egyszerű. A váltás tökéletes, én meg figyelek nagyon mindenkit, hogy majd jól sikerüljön nekem is.

Saját videónk a versenyről, vigyázz spoiler!

A mi kocsinkból Gábor váltotta Nikit, úgyhogy megyünk is tovább a következő váltóhelyre. Nagyon jó tempóban futotta meg ezt az elég dombos szakaszt, és egy ismét szuper váltás után Csilla következik, akit pedig Bence fog majd váltani, és mivel ők a másik kocsival mennek, így viszonylag sok időnk van. Gábor kocog még egy kicsit, egy csapnál megmosakszunk, majd elindulunk a Varga pincészet felé, mert úgy értettük, hogy Laci előreteker oda, és ott fel kell tankoljuk. Útközben nekem kezdenek kétségeim támadni, elég messze van, és most először szembesülünk azzal is, hogy igen sokan vannak ezen a rendezvényen, sok kísérőautóval, amik hamar bedugítják a kis utakat. Eddig ez annyira nem tűnt fel, mivel majdnem utolsóként rajtoltunk, szellős volt, még pontbontást is láttunk. Viszont kiválóan kezelik a helyzetet mindenhol, a rendőrök igen határozottan irányítanak, és a szervezők is jól reagálnak a kihívásokra. Laci persze még nem ért ide, utólag belegondolva erre mondjuk nem is volt semmi esély, és csak kb. 20 percet tudunk várni, utána indulnunk kell vissza Salföldre, hogy le ne maradjunk a váltásról. Salföldön a forgalmi helyzet még rosszabb, de sikerül találni gyorsan parkolóhelyet, ami mondjuk messzebb van, de így kimaradunk a tülekedésből.

Salföld, elég nagy a tömeg, és már sötétedik

A forgalom miatt itt módosítottuk is kicsit a tervet, a másik kocsi nem várja meg Bencét, hanem előremennek a pincészethez, mivel onnan Petinek kell majd futni, és ez egy rövidebb szakasz, féltünk, hogy esetleg lekéshetik. Bence érkezett, mint a villám, Zsófi pedig gyorsan el, és mi is rögtön elindultunk. Örömmel konstatáltuk, hogy feljöttünk a 4. helyre, túl sokáig voltunk hatodikok, már kezdtünk aggódni. Újra a pincészetnél, de már teljes sötétségben, a hangulat viszont még mindig remek, és ezen a ponton aztán van minden, ami csak kell. A többiek kávéznak, én nem merek, nehogy felnyomja a pulzusom, inkább elmegyek itt mosdóba, szeretem kihasználni, ha van rendes angol wc. A sötétben találok egy kivilágított, gigantikus Ultrabalaton feliratot, amit nappal nem vettünk észre pár méterről, így a Varga pincészet táblájával szelfiztünk :) Végre én fogok következni, már nagyon várom, vagy 5 órája megy a verseny, és még egy centit nem futottam. Na jó, a kamerával pár métert azért mégis. Még indulás előtt átöltözök a futócuccba, innen Gábor vezet, és érdekes módon az ő Waze-ja sokkal okosabb, nem megyünk sikátorokban :)

Valaki megunta a szelfizős szerencsétlenkedésünket, és csinált rólunk egy jó képet :)

A pontnál várakozva kezdek kicsit kétségbe esni, Petivel még nem sokszor találkoztam, és a rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően tutira nem fogom felismerni, meg is kérem Gábort, hogy segítsen. Valójában persze a vak sötétben amúgy sem látunk semmit, az egyik reflektor teljesen elvakít, ha az érkező futók felé nézünk. Annyiban könnyebb a helyzetünk, hogy sokan nem bringás kísérővel érkeznek, így kicsit tudjuk szűkíteni a kört, és végül csak megtaláljuk egymást. Felmarkolom a chipet, és rohanok, mint a meszes, végre futok! Gyorsan le is kell hűtsem a lelkesedésemet, és lassítani a tempón. Előzetesen úgy terveztem, hogy mindegyik szakaszt óvatosan, 4:30-al kezdek, és ha jól megy, akkor folyamatosan gyorsítok. Egyfolytában veszek vissza a tempóból, de valahogy mindig visszagyorsulok, így az első 6 kilométeren nem nagyon mentem 4:20 fölé, a pulzusom meg anaerob küszöb közelében volt, szidom is magam, még kétszer kell majd futnom, nem kéne minden puskaport ellőni. Viszont egész eddig tudunk beszélgetni Lacival, annyira nem lehet vészes. Nagyon jó volt, hogy velem volt, és nem csak a beszélgetés miatt, előzésekkor rengeteget segített, egyszer sem kellett hátranéznem, biztosította az utat, hátulról, előre meg kiabált nekik, hogy "balról jövünk". Nekem csak futnom kellett, ez hatalmas segítség volt már ezen a szakaszon is, pedig végig bicikliúton futottam.

Laci és Linda a bringás kísérőink

Aztán a hetedik kilométerben kezdem nem túl jól érezni magam, a pulzusom is feljebb megy, kezd ijesztő lenni a helyzet. Úgy másfél kilométeren keresztül tart ez az állapot, aztán hirtelen minden könnyebb lesz, én meg rájövök, hogy itt volt az emelkedő, és mivel nem volt túl sok szint, a sötétben észre se vettem :) Már majdnem teljesen megnyugszok, amikor meglátom az úton mellettem álló kocsisort. A pont még vagy másfél kilométer, ha ekkora dugó van, vajon odaértek a kocsival? Teljes pánikba esek, megkérem Lacit, hogy hívja fel őket, üzenem, hogy "bakker, két perc múlva ott vagyunk"! Persze már rég ott voltak, Gábor ügyesen parkolt, nem várta ki a dugót, gond nélkül váltunk. A szakasz végén jól éreztem magam, csak az emelkedős részen volt némi rossz érzés, meg is nyugszok, mert ezek szerint nem futottam azért annyira ki magam. 4:24 lett az átlagtempóm a 10,5 kilométeren, ami a kategóriánkban a 3. leggyorsabb volt, így növeltük az előnyünket az időközben átvett 3. helyen. Szuper :)

Sajnos viszont azonnal tovább is kell indulni, pedig biztos sokat segítene a következő futásokhoz egy kis nyújtás. Az autóból kiszállni nem is valami jó érzés, kicsit aggaszt a dolog, de a sétálgatás segít, és amíg a lányok a wc-re várnak, nyújtogatok is kicsit. Keszthelyen van a Tesco-s pont, ami az egyik legjobb, poén a kosarakból kirakott kapu, nameg a sok ingyen cucc, és a kanapék is sokat dobnak a hangulaton. A parton vagyunk, innen látjuk, hogy már villognak a viharjelzések, és egyre gyakrabban látunk villámlást is. Dörögni viszont nem dörög, úgyhogy még jó messze van, talán tényleg bejön az előrejelzés, és nem lesz komoly eső. Niki váltja Gábort, viszont a következő ponton Bence jön, így nem kell annyira rohannunk. Gondoltuk Balatonberényben lesz egy kis időnk hengerezni, viszont minden tiszta víz és sár, itt egy jó nagy felhőszakadás lehetett nemrég. Örülünk, hogy megúsztuk, de egyre valószínűbb, hogy nem lesz mindig ilyen szerencsénk. Niki érkezését próbálom kamerázni, de a végén akkora hajrát vágott le, hogy nem tudom tartani, kicsit leszakadok. A srác, akit nemrég előzött meg, vissza akarta előzni, hogy mi értelme ennek, azt nem tudom, Niki nem hagyta, inkább rákapcsolt a végén :) 6 perc fölé növeltük az előnyünket a 4. helyezettel szemben, de még rengeteg van vissza, és a hatodik is fél órán belül van, szóval nem nyugodhatunk meg teljesen.

Keszthelyen a Tesco pont volt az egyik legjobb

A következő váltáshoz haladunk Balatonfenyves felé, amikor beleautózunk egy baromi erős zivatarba. Na kezdődik... Hát nincs nagy öröm az autóban, de mi legalább fedett helyen vagyunk, Bencének és a bringásoknak most sokkal rosszabb lehet kint, és Zsófi is elég kemény szakasznak néz elébe. A pontra érve alábbhagy az eső, kiszállok, hogy előkeressem a dzsekim, hát hirtelen elég hideg is lett. Hajnali egy óra van, sötét, eső, szél, Zsófi teljesen beöltözve várja a váltást. Csatlakozok hozzá, próbálok felvételeket készíteni, és kicsit oldani a feszültséget. Bence elég csapzottan érkezik meg, de szerencsére valamennyire megúszták, a nagyon heves esőt elkerülték, persze így se lehetett kellemes. Zsófi futása alatt romlik a helyzet, jobban esik, feltámad a szél is. A bringás kísérőinket is kezdi megviselni az idő, ők ugye folyamatosan kint vannak, nincs lehetőségük felmelegedni. Alsóbélatelepen adunk is plusz ruhákat Lacira. Peti váltotta Zsófit, utána pedig Csilla jön, így most egészen Balatonszemesig megyünk, ahol Gábor fog következni. Neki ez már a harmadik lesz, nekem meg még csak egy volt, még meg is néztük, hogy cseréljünk-e, de a távok miatt nem lett volna jó sehogy se, hiába, jól volt ez összerakva, nem volt jobb megoldás.

A pillanat, amikor épp nem esett :)

Végre így most jön több mint egy óra üresjárat, amire nagy szükség van, durván pörgős ez az egész. Vedelem a kólát, hogy ne aludjak el, néha még ki is megyek sétálni, kell a mozgás, most épp nem esik, de azért elég hűvös van. Gábor fog következni, és csak 10 kilométeres ez a szakasza, úgyhogy átöltözök futáshoz, mert a következő pontra gyorsan át kell még vezetnem, ott én váltom, ki tudja mennyi időm lesz. Talán egyedül ezen a ponton volt, hogy a csippantós ember nem valami jól reagált az érkezésünkre, de csak pár másodperc volt a kavarodás, és amúgy mindenhol kifogástalanul ment minden, a szervezés kiváló volt. Igazából itt se volt nagy gond, csak túlságosan hozzászoktunk a jóhoz :) Kicsit továbbfutottam Gábort kamerázva, visszamenve aztán kerestem Csillát, mert úgy volt, hogy mi visszük tovább, mivel egy baleset miatt a másik autó nem ér ide. Végül mégis ideértek, és már a kocsiban voltak, indultak, nem értettem hova sietnek, hiszen nekem kell sietni, én váltok legközelebb :) Beírom a célt, elindulunk, elég bágyadt vagyok. Nagyrészt csak lassan lehet menni, meg már az időérzékem sincs a helyzet magaslatán, így egy idő után elkezdek azon aggódni, hogy nem jó helyre megyünk. Már tuti mentünk 10 kilométert, és a GPS szerint még mindig tök messze vagyunk, nem lesz ez jó. A lányok átnézik a terveket, többször is, de mindig az jön ki, hogy Balatonföldvár strand-ra kell menni. Itt két Balatonföldvár nevű pont volt, a másodikat hívták strandnak. Amikor megérkezünk azért még rákérdezek, hogy ez-e a strand, és még mindig nehezen hiszem el, hogy jó helyre jöttünk. Már majdnem megnyugodtam, aztán az időmérő rendszerben nem jelenik meg az előző pont ideje 3 perccel a várható érkezés után se, mondjuk volt már ilyen, akár jó helyen is lehetünk :) Persze ide, és időben érkezik Gábor, így 4 óra pár perckor végre újra futhatok.

A lábaim gond nélkül veszik fel a tempót, viszont hamar elkezd kicsit fájni a hasam, és úgy érzem, mintha tiszta sósav-kóla keverék lötyögne benne. Persze mindig ez van a kólától, nem kellett volna ennyit inni éhgyomorra, de egyrészt enni már nem ehettem, másrészt meg valamivel ébren kellett tartanom magam. Laci nagyon küzd az álmossággal, neki a déli part hosszan egyenes szakaszai se tetszenek, én viszont odavagyok értük, futáshoz ez a legjobb. Az első kilométer megint a 4:20-hoz van közel, lassítok, felveszem a 4:30-as utazótempót. Egy-két kilométer után rendeződik a gyomrom, mármint nem lett teljesen jó, de elviselhető, és nem fog gondot okozni. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy a második, vagy a harmadik pontnál van-e vége a szakaszomnak, inkább a háromra hajlok, de mindegy, a távot tudom. Egy majdnem eltévedést leszámítva egészen addig jól megy minden, amíg ki nem érünk a Balatonpartra, ahol brutál erős szél csap szembe, az aszfalt meg homokká változik, amit hatalmas méretű pocsolyák szabdalnak fel. Elég nehézzé válik a tempó tartása, előzéskor se mindig tudom, hogy hol kerüljek, Laci sokszor módosítja, hogy honnan érkezünk :) Brutális ez a rész, és úgy érzem soha se lesz vége, bár fogynak a kilométerek. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, a homokot vízben álló, apró szemű kavics váltja fel. Szerencsére ez viszont már nem tart túl sokáig, véget ér az UB terep betétje, újra aszfalt. Az elején majdnem eltévedésem miatt Laci folyamatosan mondja az irányt, aminek nagyon örülök, nekem ez rengeteget segít. Egy helyen viszont rossz helyen volt a tábla, egy kis "utcába" befordultam, pedig a következőbe kellett volna, nem csak én jártam így, az előttem lévőt már fordították vissza, így én csak olyan 15 másodpercet vesztettem. Ezután tökéletesen egyenletes tempóban futottam végig a maradék 6 kilométert, ahol Linda is csatlakozott hozzánk, és felhők mögött kelő Nap fényében a 160-as kilométer jelzést is láttam az úton. Már csak 60 van vissza :)

Mintha terepversenyről jöttem volna :)

A második futásom is meglepően jól sikerült, 4:29 lett a 12,8 km átlaga. Három kis szakaszból állt, az elsőn kategória 2., a másik kettőn kategória 3. időt futottam, és már 35 perces előnyünk van a negyedikkel szemben. Ez már elég jelentős előny, innen nagyot kéne hibáznunk ahhoz, hogy ezt elveszítsük, bár a maradék 60 kilométer azért még mindig nem kevés. Engem Bence váltott, de 13 kilométert kell fusson, ez még neki is eltart vagy ötvenegynéhány percig, úgyhogy nyújtok egy kicsit, mielőtt tovább indulunk. A többiek csodálkoznak, hogy miért vagyok tiszta sár, hát nekem nem szakadó eső, hanem ez jutott :) Bekajálom az utolsó szendvicsem, hogy helyre tegye a gyomrom, de kéne még venni valamit, mert ez kevés lesz. A következő váltáshoz közeledve egy baromi meredek lejtőn megyünk le, amin szembe sétálnak fel a futók, szegény Niki eléggé kiakad, amikor rájövünk, hogy ez az ő szakaszának az eleje. Hát igen, mindenkinek úgy rémlett, hogy még egy darabig sík lesz, meglehetősen kellemetlen meglepetés. Bence a szokásos rakéta tempóban érkezik, a váltás után egy kicsit futok Nikivel az emelkedőn, de a lábaim jelzik, hogy még regenerálódni kéne.

Megint szakad az eső, pedig az előbb még félig kék eget is láttunk. Balatonakarattyán reméltem, hogy találok valami kajáldát, de egy darab fagyizón, igen, fagyizón kívül nem volt nyitva semmi. Nem tudom a tulaj milyen piaci rést vélt látni itt 10 fokban a szakadó esőben, de szerintem fagyira nem volt túl nagy most a kereslet :) Balatonkenesén viszont végre van egy hot-dogos, persze kártyával nem lehet fizetni, de legalább tud visszaadni tízezresből. Egy pillanatra azért megállt bennem az ütő, hogy nem fogok tudni enni, valaki persze nyilván kisegített volna, de akkor is. A bringás kísérőink, Laci és Linda is megállnak kicsit, kapnak jó forró teát, szegények már eléggé leharcoltak. Mindketten körbetekerik a Balatont, de eredetileg úgy volt, hogy egyikük mindig előremegy pihenni, viszont túl gyorsak voltunk, igazából sose volt elég idejük pihenni, inkább már együtt mennek. Az időjárás továbbra sem kíméli őket, ez egy nagyon kemény menet nekik. Peti váltotta Zsófit, őt pedig Csilla fogja, így most megint van egy kis időnk, amit Alsóörsön töltünk el. Gábornak sikerül aludnia is kicsit, én egész jól vagyok, azt hittem az álmosság sokkal rosszabb lesz, de valahogy a futások mindig felébresztettek, és egy csomó energiát adtak. Na meg már közeledik az én futásom, amivel a végére is érünk a körnek.

Gábornak sikerült pár percet aludnia :)

Zsófi váltja Csillát, és most a változatosság kedvéért nem esik az eső, sőt, néha még napsütést is látunk a távoli dombokon, viszont hogy ne legyünk teljesen elkényeztetve, azért erősen fúj a szél. Bepattanok az autóba, irány Csopak, már alig várom. Rövid szakasz volt, hamar érkezik Zsófi, eléggé zilált állapotban, átveszem a chipet, és kilövök. Az órát elfelejtettem elindítani, úgy tűnik az alvás hiánya kezd már kijönni. Az első pár száz méteren csak az jár a fejemben, hogy Zsófi mennyire kifutotta magát, és hát őszintén szólva eddig azon filóztam, hogy kicsit akár lazábbra is vehetem az utolsó szakaszt, hiszen most már tényleg hatalmas előnyünk van, de nyilván erről szó sem lehet, hiszen mindenki tisztességgel végignyomta a szakaszait, nekem is ezt kell tennem, még ha nem is múlik rajta semmi. A Balatonfüredig tartó részen sok volt az emelkedő, nyomtam neki, de már nem kellett figyelnem, hogy ne hajtsam túl magam, ahhoz már elég fáradt voltam. Az utolsó pont épp a lejtő alján volt, annyira bennem volt a lendület, hogy eszem ágában se volt megállni csippantani, végül még csak nem is lassítottam, menet közben érintettem a chipet.

A Tagore sétányon volt a legjobb futni 

Jött a part, a Tagore sétány, fantasztikus volt, úgy érzem megkaptam a kárpótlást az előző sarazásért :) A városban már kevésbé esett jól a futás, meg újra emelkedni kezdett, de amikor megláttam a távolban a cél előtti körforgalmat, elcsuklott a légzésem nem is kevés időre, hirtelen iszonyat boldog lettem, hihetetlen feszültség volt bennem az előzmények miatt, fogalmam se volt, hogy mi lesz itt, és annyira szuper volt, annyira jól ment, annyira jó volt a csapat, hogy azt el se tudom mondani. Tökéletes, csak ez az egy szó jut eszembe. Bringások tömegei vannak előttem a körforgalomban, próbálok mindenkit kikerülni, nagyon akarok hajrázni. Az utolsó részen persze valami köveken kell futni, meg egy homokos részen keresztül, én ki is akartam kerülni, csak szóltak, hogy nem, nem, át a homokon :) A célegyenes emelkedik, és még mindig ez a hülye kő van, tolom azért, csippantok, majd hirtelen nincs több út, megállok, és kéredzem, "Megvagyunk?" Olyan fura volt ez a befutó, a sátor pont olyan volt, mint a többi negyvenakárhány ponton, nem éreztem úgy, hogy ez a cél. Pedig ez, és örülök a harmadik helynek, a többiek meg annak, hogy behúztuk 17 óra alá, mert ők ezen izgultak végig, én meg nem tudtam róla semmit, még jó, hogy nyomtam neki :)

A célfotó kicsit ziláltabb, mint a rajt :)

Az utolsó szakaszom csak 7,7 kilométer volt, 4:31-es tempóban futottam meg, ami tekintve a dombokat teljesen rendben van. Viszont itt már csak a kategóriában negyedik és ötödik időket futottam, de nem azért, mert lassú voltam, hanem még néhány csapat nagy csatában volt a helyezésekért, gondolom beleadtak mindent. Az ötödik helyezett csapatnak végül majdnem sikerült is befognia a negyediket, de szerencsére ez a csata mögöttünk több, mint 50 perccel zajlott, a hatodikra pedig majdnem másfél órát vertünk. 16:56:44 lett a végeredmény, ami sokkal jobb lett, mint amivel számoltunk. Ez leginkább annak köszönhető, hogy mindenki jobbat futott, mint amit vártunk, és hogy mindenki egyenletesen hozta a formáját, nem lassultunk le a végére. Az átlagunk 4:37 lett, amivel tényleg megérdemeltük a dobogót a 7 fős férfi csapatok között, főleg, hogy mi valójában vegyes váltó voltunk. Azt se mondhatnám, hogy kicsi volt a mezőny, összesen 58 darab 7 fős férfi váltó volt, és erősebb is volt a mezőny, mint tavaly, szóval azért nem volt könnyű dolgunk.

A végeredmény

Nagyon kellett most a lelkemnek ez a verseny, egyből kirántott a gödörből, és azóta is a fellegekben járok :) Nem győzöm a csapatot dicsérni, és nem, nem kötelező udvariasságból, tényleg brutál jó volt mindenki. Eléggé maximalista vagyok, emiatt eléggé féltem is, hogy milyen lesz nekem váltóban, vajon mennyire lesznek a többiek is elszántak, és hát kicsit sem kellett csalódnom, minden szépen meg volt tervezve, és gördülékenyen, gyakorlatilag tökéletesen lett kivitelezve. Ezt szeretem :) Olyan szempontból is első volt nekem ez a verseny, hogy többször kellett futnom, nem nagyon tudtam, hogy mennyire fogják bírni a lábaim, főleg, hogy nyújtani nem nagyon tudtam, de ezzel se volt gond, úgy tűnik megvan a kellő edzettségem, hogy egy egész erős tempóban meg tudjam csinálni, szinte lassulás nélkül. Érdekes, hogy a cél előtt ugyanaz az érzés jött, mint egy ultrán, holott csak 30 kilométert futottam, talán azért, mert a futáson kívül volt munka rendesen a versennyel, fáradt voltam, kialvatlan, úgy tűnik ez is elég hozzá, nem kell teljesen szétcsapnom magam :) Minden egyfolytában abba az irányba mutat, hogy nem kell nekem mindenáron extrém ultrákra mennem, sőt! Túl sok ultrásnál látok rossz példát, brutális sérüléseket, baromi hosszú kihagyásokat, nekem meg az kell, hogy folyamatosan futhassak, ezt nem akarom kockáztatni. Pár napja megnyílt a Piros 85 regisztrációja, én meg teljesen el vagyok bizonytalanodva. Nem tudom, akarom-e?

A dobogón

Az eredményhirdetés után

A kupával :)

Gábor Úton

OCC - A verseny

Soha nem tudok elaludni verseny előtt, mindig túlságosan izgatott vagyok. De most min kéne izgulnom? Persze nehéz lesz a verseny, de nem inkább idejutni volt igazán nehéz? És nem csak a konkrét kiutazásra gondolok, hanem arra az útra, amit a sikertelen Kiss Péter emléktúra óta bejártam. Mindössze 2,5 évnyi futómúlttal nem várok csodákat, de egy biztos teljesítést igen. Nyugodt vagyok. Gyorsan elalszok...

---

A beszámoló első része a rajt előttről: http://gaboruton.blogspot.com/2018/09/occ-elozmenyek.html

---

Nagyon korán érkezek meg a helyszínre, még csak épp elkezdtek építkezni, és hát a tér annyira kicsi, a hangosítást szerelő embertől meg is kérdezem, hogy hol lesz a rajt? Zavart körülnézés után mondja, hogy hát itt, talán kandikamerát keresett szegény :) Aztán felfújják a kaput, kicsit egyértelműbb lett a helyzet. Hamarosan ellenőrök is érkeznek, és elkezdik a lézengő versenyzők kötelezőjét ellenőrizni, persze engem is elkapnak. Most mindent be kell mutatni, persze nincs gond, és kapok is egy "le lett ellenőrizve a srác" pöttyöt a rajtszámomra, amitől azt remélem, hogy így a verseny közben már csak békénhagynak. Szokásos módon a rajt előtt egy órával befejezem az ivást, és gondoltam akkor be is állok a megfelelőnek tartott helyre. Ezt elég jól tettem, 10 perc múlva már dugig van a tér, mozdulni se lehet. Az utóbbi időben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy egy versenyen a rajtpozíciómat jól válasszam meg, itt pedig ennek még nagyobb feneket kerítettem, holott ilyen hosszú versenynél talán nem is kéne különösebben számítson. Két okból viszont nagyon is oda kell rá figyelni: a nagy tömeg (1500 fő!), és a szűk utcák, majd egynyomtávú erdei ösvények nem épp kompatibilisek, ha nem a mezőny elején vagy, sokszor feltartanak, sőt, még akár több perces sorbanállások is előfordulhatnak. A másik veszély, hogy túl előre áll az ember, magával ragadja a tömeg lendülete, és elfutja az elejét. Próbáltam egy jó komprumisszumot találni, de inkább az előrébb állást választom, bízom benne, hogy sikerül visszafognom magam, és a megfelelő pulzust tartva elkerülnöm a túl gyors kezdést. Elég kínkeserves így várni a rajtig, főleg a mellettem lévő nagy darab brazil miatt, aki nagyon be van zsongva, amivel nem is lenne baj, ha nem lökdösne folyamatosan. Az utolsó percekben hatalmas a hangulat, végre visszaszámlálás és indulhatunk is! Még innen viszonylag előlről is csak szép lassan kocogunk ki, de legalább végig futómozgással, és nálunk nem is esik el senki, mint ahogy sajnos a legelején történt: https://www.instagram.com/p/BnVT6M4AwV0/?utm_source=ig_web_button_share_sheet

A kicsi téren viszonylag előre álltam, a szűk utcákon mi még egész jól haladtunk

Szűkös, kanyargós kis utcákban kocogunk, de hamar kiérünk szélesebb útra, ahol kicsit emelkedik is a tempó. Nagyon próbálom visszafogni magam, nem könnyű, folyamatosan hagynak le a versenyzők. Szerencsére megkezdődik az eddig sehol máshol nem tapasztalt szurkolás, iskolás csoportok bíztatnak az út szélén, elképesztő a hangulat! A folyamatos pacsizás el is tereli a figyelmemet a többiekről, minden feszültség megszűnik, a saját kis komfortzónámban futok, és csak jól érzem magam. Az órámnak van valami lámpaláza, versenyek elején sose akar jól mérni, most is csak valamikor 1 kilométer után érkeznek normális pulzusadatok, így addig a tempót próbáltam lazára venni. Az első másfél kilométer emelkedett, így még a visszafogott tempó se volt valami laza, de aztán megkezdődött az első gyaloglós mászás, 2,5 kilométerig meg is volt 200 szint. Pár ütéssel magasabbra kúszott a pulzusom, mint szerettem volna, de nem volt komoly túllépés, és még mindig rengetegen előztek. Hamar felértünk, majd meredeken megindultunk lefelé, továbbra is széles, kiskavicsos dózerúton futunk, ami gyakorlatilag olyan, mintha aszfalt lenne. Itt is rettenetesen belendülnek a versenytársak, én inkább szeretném lecsökkenteni a pulzust, és nem szétcsapni magam már a legelején, így lassabb tempóra állok be, ami így is 4:30-as... Nem sokáig tart a száguldás, de nem eléggé lassítok le, megint kicsit magasabb lesz a pulzusom, mint kéne. Átsétálunk egy kis falun, majd fölé kerülve futunk rövid ideig nagyjából szintúton. Újabb kis település meredek utcáin kaptatunk, miközben kocsira pakolt hangfalakból övült a Final Countdown. A házakat elhagyva, mintegy 7 kilométerrel a rajttól lépünk először igazi terepre, és ez mindjárt egy jó meredek emelkedő, köves, szűk erdei ösvényen. A talaj teljesen száraz, nyoma sincs a tegnap délutáni esőzéseknek. Nagyon gyorsan gyűlnek a szintek, a fenyők között lenézve látom a kígyózó tömeget, a házak pedig nem messze vannak, hanem inkább mélyen.

Még nagyon sűrű a mezőny, lassulunk, amivel most szerencsém van, mert épp a nekem ideális tempót vesszük fel, szépen beáll a pulzusom olyan szintre, amit szerettem volna. Ez eléggé feldobja a hangulatomat, hiszen így már nem előznek, viszont nem is futom el, eddig tökéletesen alakulnak a dolgok. Szépen haladunk, amikor az egyik hajtűkanyar előtt azt hallom, hogy valaki márkaneveket sorol. Hát, fura marketing szokások vannak errefelé, gondoltam, de aztán meglátom a két srácot, egyikük nézi a cipőket, és diktálja a másiknak, hogy ki miben van. Ezek szerint akkor nem valami kamu módszerrel gyártják a statisztikákat, tényleg megszámolják :) Egyre magasabban vagyunk, nem sokkal fölöttünk felhőben az erdő, de azt a részt végül elkerüljük, vagy a felhő ment arrébb. A frissítést terv szerint csinálom, 15 percenként kell bevinnem valamit, és most jött el az 1:15-ös sótabi isoval ideje, amit szépen be is tolok, aztán pár perc múlva majdnem vissza is jön. Ajjaj, na ez baj, még sehol sem tartok, és már probléma van a frissítéssel, na akkor újratervezés. A folyamatos rosszullétet jó lenne elkerülni, úgyhogy kihagyok egy zselét, viszont víz helyett csak isot iszok, hogy valamennyi szénhidrát azért kerüljön be. Még a protein szeletet próbálom betolni, de annyira gusztustalan az állaga, mintha valami port ennék, ami közben ragacsos is, és alig viszi le a folyadék, na ez volt az utolsó próbálkozásom vele a verseny alatt, a fehérje nem létkérdés. Felérünk az első ponthoz Champex-Lac-ba, de csak átszaladok, nem kell még semmit magamhoz vennem. Egy óra és 25 perc kellett a 788 méter szinttel nehezített 9,7 kilométerhez, és csak az 588-ik helyen haladok át a mérőponton.

Champex-Lac

Az ellenőrzőpont után a Champex tó mellett futunk el, ezt nagyon vártam, a videókban annyira szépnek tűnt, és hát nem kicsit az! A teljes szélcsendben a felülete tükörsima, a víz pedig kristálytiszta, brutál jól néz ki. A tavat elhagyva egy völgyben folytatjuk a futást, úgy 5 kilométeres szakaszon alig van szintemelkedés, néhol még lejt is, egy eseménytelen fél óra alatt meg is van ez a rész. Itt már kezd változni a verseny képe, mondhatnám elkezdődött az igazi verseny, engem már nem előz senki, én viszont kezdek befogni néhányat azok közül, akik nagyon túlerőltették az elejét. Aztán megkezdődik az első igazán nagy mászás, 4,5 km-en kell 700 méter szintet legyűrni, ez már azért elég kemény lesz. Sajnos a tömeg eléggé nehezíti a dolgomat, itt már tényleg csak egy nyomon járható ösvényen haladunk, viszont még sűrű a mezőny, tömött sorban mászunk. Többször is előfordul, hogy nagyon leesik a pulzusom, és kénytelen vagyok előzgetésbe kezdeni, de a botozók miatt még ez is baromi nehéz, ugyanis nem tudok közel menni hozzájuk, viszont az előzési lehetőségek gyakran olyan rövidek, hogy nem tudom kivitelezni a manővert ilyen távolról indítva. Egyszer egy kicsúszó bot majdnem érzékeny területre vág, a nagy ijedtség után még nagyobb távolságot tartok a botoktól. Az emelkedő első felében volt ez igazán problémás, utána egy jobb csoporttal haladok, és már olyan meredek, hogy elérem a megfelelő pulzust. Kicsit ijesztő, hogy egyetlen kilométerhez majdnem 20 perc kell, de amikor már közeledik a 2000 méteres magasság, elérem a táv harmadát úgy, hogy a szintnek ennél nagyobb része megvan, szóval ha nem zuhanok össze, akkor az eddigi 3 óra alapján jó vagyok egy 9 órás teljesítésre!

Cahmpex-Lac

Ez az emelkedő egyébként eddig a legszebb, többször keresztezünk hegyi patakokat, amik meredeken tartanak a völgyek irányába, mindent magukkal sodorva, csak a csupasz sziklákkal nem bírnak. Az erdőszintet elhagyva épp egy ködös részre kerülünk, ami az addigitól gyökeresen eltérő növényzettel teljesen olyan érzést ad, mintha hirtelen egy másik világba csöppentünk volna. Elképesztő a látvány, de itt már egészen futható a pálya, nincs idő nézelődni, inkább a lábunk elé kell nagyon koncentrálni, hogy az eddigiekhez képest gyors tempó a köves, kanyargós úton nehogy balesethez vezessen. Sajnos itt megint nehéz előzések várnak rám, néhányan nem tudják felvenni a tempót, azt nem nagyon tudom eldönteni, hogy az emelkedő csinálta ki őket, vagy egyszerűen túlóvatoskodják. Úgy egy kilométernyi futás után ellenőrzőponthoz érkezünk, kézzel csippantanak, és itt már el is fogok tölteni pár percet. A frissítési tervhez képest több gélt is kihagytam, kicsit tartok az eléhezéstől, ezért most kicsit megpróbálok lehiggadni, nyugodtan enni-inni. Keverek egy iso-t, eszek egy gélt, és át is pakolom a géleket a könnyen elérhető helyekre, nem kapkodok, olyan 3-4 perc megy el. 20,5 kilométernél tartok, és az 1625 méter megmászott szint már majdnem az összes fele. Sikerült 74 helyet javítanom, így az 514-ikre jöttem fel. A frissítési probléma kezd helyreállni, szerintem újra megfelelő mennyiségben viszem be a szénhidrátot, és már egyáltalán nem vagyok rosszul, úgyhogy eddig minden rendben, optimistán folytatom az utat.

Az első nagy mászás

Kezdetben nagyon szuper ködös, vadregényes erdőben futunk lefele, erősnek érzem magam, elég sokat is előzök, bár itt vizes a föld, és nedvesek a kövek, nem csúszok meg egyszer sem. Szerencsére ez a talaj nem olyan, mint nálunk az agyagos, ami egy ilyen aszfaltos cipőnek ennyi nedvességgel korcsolyapálya lenne, ez valahogy eléggé tapad, semmi bizonytalanság nincs bennem a talajfogásokkor. Sajnos a csodaerdő nem tart örökké, viszont megint lelkes szurkolókkal találkozunk, majd néhány pillanatig látom Trientet mélyen lent. Egy darabig kényelmes úton futunk, aztán bevetjük magunkat az erdőbe, és egy nagyon szuper, visszafordítókkal tűzdelt technikás lejtmenetbe kezdünk. Eléggé élvezem ezt a részt, itt is előzök párat, pedig a tempó kifejezetten gyenge, de sokaknak meggyűlik a baja a lejtmenetekkel. Ismét széles dózerútra érünk, na itt szinte megfeleződik a tempó, tudok 4:30-at diktálni a lejtőn, ami azért megnyugatató. Trientben ismét sok szurkoló van, szívesen mosakodnék a csapoknál, nagyon tetszik ez a rész (Billy Yang - Mont Blanc film 10 percnél), de sajna itt tömeg van, úgyhogy csak átfutok, meg a ponton is, hiszen gyakorlatilag csak fél órája töltöttem fel a készleteket. Öt kilométerrel csökkent a visszalévő táv, és újabb 28 helyet javítottam, így már benne vagyok az első ötszázban.

Trient

Trienttől távolodva megint a célidőn morfondírozom, nemsokára elérem a féltávot, és ha addig nem gyűjtök szinteket, akkor nem tudok majd a kétszeres idővel számolni, valamennyit rá kéne hagynom. A dilemmám hamar megoldódott egy meredeken felfele vezető ösvénnyel, gyorsan fog itt pörögni a szint. Egész pontosan ismét 4,5 kilométernyi emelkedés jön, benne 760 méter szinttel. Itt már kicsit ritkásabban vagyunk, nem igazán tartanak fel, de előzni kell párat. Szépen fel tudom vinni a puzusom a meredek részeken, aztán a tető közelében, ahol kicsit gyorsulni kellene, ott már nem annyira. A féltávot végül pont 4 és fél óránál érem el, és hiába van meg a felénél több szint, a várható lassulás miatt már nem bízok a 9 órában, a kilencfél tűnik reálisnak, de legalább rosszabb esetben is tartható az eredetileg kitűzött 10 órán belüli teljesítés. Ez persze annyira nem dob fel, és alig tellik el 5-10 perc, amikor a kézfejemre pillantva azt látom, hogy iszonyatosan be van dagadva! Na hát erről van szó, pillanatok alatt rosszabbá válhat a helyzet! A nagy ijedtségben azonnal vizet kezdek inni. Aztán gyorsan végiggondolom a dolgot: ha a sóháztartással függ össze a bedagadás, akkor a szövetek sejtközi állományába azért nyomja ki a szervezet a vizet, hogy csökkentse a vérben az arányát, azaz valójában a nátrium a kevés! Na erre a legrosszab vizet inni, az csak tovább rontja a helyzetet, már keresem is elő a sótablettákat, és iso-val beveszek egyet. Eléggé beparázok ettől, sosem történt még lyen, ráadásul kb. most először szedegettem sótablettát, persze azért elég meleg van, izzadok, mint a ló, és ilyen hosszút nem nagyon futottam még melegben. A nemrégiben a Vulkántúra útvonalán futott edzés mondjuk hasonló volt, viszont ott a frissítésem csak iso-ból és vízből állt, és bár el is éheztem rendesen, de só legalább úgy tűnik elég volt benne.

Szerencsére viszonylag hamar kezdődik a lejtős rész, ami lefoglalja a figyelmem, a parázás alábbhagy. Megint elég jó kis terepen lehet lejtőzni, és itt már kezd igen szellős lenni a mezőny, az előzések nem jelentenek problémát. Ismét felszabadultan futok, sokat vagyok teljesen egyedül, csak én, és a természet, ráadásul itt botrányosan szép hegyekkel körülvéve, na igen, ezt imádom a terepfutásban. Öt és fél kilométerrel és 35 perccel később Vallorcine-ba érkezem, itt ismét frenetikus a szurkolás, ha lehet, még jobban feldobódok. Ez a verseny ebben a szakaszában tökéletesen ötvözi azt a két dolgot, amit én nagyon szeretek: a nagy aszfaltos versenyeken lévő szurkolást és a magányos futást. Ezek így együtt szinte sehol sincsenek meg, talán ettől igazán különleges itt futni. Na meg a hegyek. Ezek nagyon király hegyek :) Már egy ideje löbög rajtam a rajtszám, a bal felső saroknál elszakadt, majd megkérek valakit a ponton, hogy javítsa meg, most úgyis tervezek egy hosszabb megállót. A pont előtt van egy nagy vájú tele vízzel, szivacsokkal, mintha csak engem várt volna, jó alaposan megmosom a fejem. Nagyon sok só volt már az arcomon, jól esik megszabadulni tőle, és legalább eszembe juttatja, hogy kell még tablettázni. Egy versenyzőtárs segít visszarögzíteni a rajtszámom, és közben kérdezi hol tartunk, kicsit meglep, hogy a sok techmániás, trendicuccos között akad valaki, akinek nincs GPS-es órája (vagy csak lemerült?) Egy zselé, meg egy só csusszan le, és megint feltöltöm a könnyen elérhető zsebeket zselével, aztán kólát kérek a puha kulacsomba, nagyon jól esik, úgyhogy jöhet még egy, végül isot keverek bele. Nézem még, hogy valami sósat kéne enni, bekapok pár szem mogyorót, de valahogy nem hoz lázba, viszont a dinnye, na az baromi jó, megeszek párat. A mosakodással együtt 7 perc elment, ez azért kicsit sok, bár eddig a 36 kilométer és 2500 szint alatt ez csak a második megállásom, szóval talán nem vészes. Jól éreztem, hogy ez a hegymenet nagyon sokakat megviselt, felfele is sokat előztem, lefele meg nagyon könnyedén jutottam előre a mezőnyben, mint utólag kiderült ezen a puklin 122 helyet javítva jöttem fel a 364-ik helyre!

Vallorcine

A pont után síknak tűnő szakasszal kezdünk, de valahogy nehezen megy a futás, és elég sok sétálgató versenyzőt is előzök. Nagyon tűz a Nap, a fűből iszonyatos pára száll fel, a hasam meg tele, egyre kényelmetlenebb futni, a sok sétáló ember láttán végül én is belesétálok. Na akkor kezdődhet a harc a pulzus magasan tartásáért, gondoltam, bár most nem is alacsony, mert azért nagyrészt sunyin, néha meg egyértelműen emelkedik végig. Lehet a meleg tett be nagyon, vagy már én is kezdek leharcolódni, nem is tudom, nemsokára 2/3 táv, újra számolgatok. Pár perccel túllépek a 6 órán, mire elérem a 38 km-t, és ráadásul szint előnyöm sincs, bár nem sokat romlott a helyzet, még sincs túl sok remény a 9 órára, a végére valószínűleg jelentősebben le fogok lassulni. Mennyire durva már, hogy 6 óra alatt még egy maratonnyi táv sincs meg, nem gyenge a pálya! Kicsivel több, mint fél óráig tart ez a felváltva futás/sétálás szenvedés, miközben 4 kilométert se tettem meg, ez azért eléggé visszavetette a jókedvemet. Úgy egy kilométernyi lejtő javított a hangulatomon, különösen, amikor a Mont-Blanc is a látóterembe került, aztán megint emelkedni kezdett, de csak az idegesítő módon, és már egyfolytában azon gondolkoztam, hogy nagyon nem gyűlik a szint, kéne már valami rendes hegy. Az órám már korábban kiírta, hogy csak 1 órányi működés van hátra, gondoltam akkor az emelkedőt kihasználva töltőre rakom. Sok szerencsétlenkedés után a terv csúnyán megbukott, mint kiderült, az M430-on lévő csatlakozó teljesen alkalmatlan ilyesmire, egyáltalán nem marad benne, a legkisebb mozdulatra is szétjön, amit hát elég nehéz elkerülni futás közben. Itt már tudatosan próbáltam nem felhergelni magam, mindegy, nem számít, mondogattam, mér, amíg mér. Egy meredekebb lejtő után aszfalt, Argentiere-be érkezek, na itt most egész jó futni, és a ponton egy rövid, 3 perces megállót iktatok be. Leginkább kólát szeretnék inni, meg a szokásos dolgok, persze sótabi is, de szerencsére mostanra már normalizálódott a helyzet, a kezeim újra normálisan néznek ki. Azért csak összejött 250 méter szint ezen a szakaszon, és valahogy 34 hellyel megint előrébb kerültem, de ez mehetett volna jobban is. Sokkal jobban. Leginkább végig futva.

Vallorcine és Argentiere között

A pont után egy ideig még tart a szurkolóktól beszerzett mentális erő, aztán elkezdek azon aggódni, hogy már 12 kilométer sincs hátra, de még rengeteg a szint, és akkor ez most hogy lesz, két pukli van még vissza, vagy csak egy? De egy hogy lehetne, amikor még vagy ezer méter szint van (nem volt annyi :) ), és úgy emlékszem az utolsó hegy még kétezres sincs, Chamonix meg ezer méteren van, de kettő pukli meg már a távba nem fér bele, áhh, sehogy se jön ki a matek. Az órám pedig merülőben, azt se tudom majd, hogy mikor lesz meg az összes szint, áááá, ez teljesen kiborít. Amikor már rendesen emelkedek egy ideje, fel is hívom Feleségem, hogy nézze már meg hol tartok, és mi van vissza, mert szerintem alig van egy tizes, de hiányzik a szint, mennyi hegy van még? Csak egy van vissza mondja, és 49 kilométernél érek fel, onnan meg lejtő. Még a kempingben vannak, mondom akkor gyorsan induljatok el, mert már nincs is olyan sok vissza, nehogy lemaradjatok a befutóról. És sört, és kólát, kérek a célba, és hideg legyen, nagyon hideg. Nem, nem, nem akarok választani, mindkettőt akarom! Kicsit megnyugszom, és tisztább lesz a kép, szóval akkor már csak egy nagy mászás, háh, alig 4 kilométer, az egy óra alatt gondolom megvan, aztán csak lefelé, de szuper lesz már! A kemény kezdés után kicsit enyhébb rész jön, néha még kis szintút is van, de aztán egyre durvul a terep, néhol brutálisan meredek, és egy magas kőre való fellépés közben a jobb vádlim görcsöl egyet. Na basszus! Oké, nincs semmi baj, volt már ilyen, ezzel nincs vége semminek, csak sokkal óvatosabb kell legyek. Sajnos most már előznek, és a pulzusom is túl alacsony, de legalább utóbbit nem sokáig kell nézzem, mert le is kapcsolja a mérést az óra. Iszonyatosan lassan tellik az idő, minden lépésnél félek, hogy jobban begörcsöl, teljesen egyedül maradok, csak egy lánnyal előzgetjük egymást. Neki jól megy az emelkedő, én meg még tudok futni, ha síkra vált. Ez jól is jön, mert meg kell állnom kis dologra, egy alkalmas helyen előrefutok, és elintézem. Jéé, sose szoktam pisilni versenyen, mindig annyira kevés folyadékot viszek be, hogy nem kell, most úgy tűnik végre elég volt. Már csak a sót kéne hozzáigazítani, hogy ne dagadjak be :) Szerencsére semmi ijesztő színe nincs, futok is gyorsan tovább. Amikor az újabb meredek emelkedőkön már azt hittem sosem lesz vége, egyszer csak kilépünk az erdőből, és egy széles, köves úton kigyózunk felfelé. Hát ez hihetetlen, eddig nem láttam senkit, most meg egy csomó ember van előttem, nem is annyira szakadtam le. Az eddigiekhez képest ezen a köves úton egész jó menni, egyenletesen emelkedik, csak tenni kell a lábakat egymás után, és előbb-utóbb úgyis felérek. A kilátás szuper, a felvonókat nézem, hogy azért innen van még felfele rendesen, de mintha a kigyó nem arra tartana, talán csak addig az épületnek tűnő objektumig kell menni? Szerencsére igen, hamarosan fenn is vagyok a La Flegere-n! Az egyik puha kulacsot vízzel töltöm fel, és csak egy sótabit kapok be, innen már akármi lesz, legurulok valahogy. Biztos ami tuti alapon azért megkérdezem, hogy van-e még mászás, de tényleg nincs, csak 8 kilométer és -900 méter szint. Azért hirtelen elég soknak tűnik az ereszkedés, ez még akár elég cifra is lehet. 11 hellyel csúsztam hátrébb az utolsó hegyen, itt már egyértelműen elkezdtem elfogyni.

La Flegere

Ugyanolyan széles, köves úton kezdünk ereszkedni, mint amin felfelé a végén másztunk, egész jó tempóban indulok neki, a lányt hamar meg is előzöm, nem tud már rendesen futni, inkább csak kóvályog. Egy-két embert még előzök, amikor mellettem jó nagy sebességkülönbséggel húznak el ketten, na mondom mi a szösz, itt ilyen tempóban is lehet futni? Hát akkor hajrá, rákapcsolok, bár már nem az igazi a koordinációm ehhez a tempóhoz, tartom velük a lépést. Nézem az előttem lévő srácot, nincs rajta zsák, hmm, akkor csak övtáskával fut, vagy mi? Hát abba tuti nem fér el a kötelező, DE NEKI MIÉRT NEM KELL KÖTELEZŐ??? Jön egy visszafordító, így szemből is látom őket, nincs rajtuk rajtszám, áhá, szóval ezért nem kell kötelező, viszont akkor én meg mi a francér megyek ilyen eszetlen tempót, tuti rossz vége lesz, lassítsak már kicsit. Némileg visszafogottabb tempóban futok tovább, itt most nehezebb, köves, sziklás a terep, sokkal jobban oda kell figyelni. Előzgetem a versenytársakat, a kövek elmaradnak, sima erdei ösvényen folytatódik a cikkcakkban lefelé tartó út. Lihegést hallok mögöttem, na nehogymár valaki megelőzzön, majd a visszafordítóban jól megnézem, lehet ő is versenyen kívül van. A visszafordítóban hátrafordulok, és akkor páff, kicsúszik a lábam, baromi nagyot zakózok, a kamera elrepül. A jobb vádlim azonnal teljesen görcsbe rándul, a hátamra fordulok, és próbálom kinyújtani, ekkor érkezik a srác, aki egyébként versenyben van, azonnal megáll, és nyújtani kezdi a lábam. Csak pár másodperc kell, mondom oké vagyok, gyorsan felállok, ilyenkor azonnal tovább kell futni, bár az első néhány lépés rettenetes, de gyorsan javul, nem szabad engedni a fájdalomnak. Fel is veszem a srác tempóját, hamarosan egy patak keresztezésénél ül egy versenyző a köveken, kérdezzük, hogy mi a helyzet, de nincs nagy gond, tovább küld minket. Kezd kicsit sok lenni az esemény, le kéne higgadnom, és csak a biztonságos lefutásra koncentrálni. De közben azért persze előzni is :)

A középső hegymenet volt a legmeredekebb, mégis az utolsó volt a legkeményebb

Egyre jobb minőségű az út, valamikor egy étterem teraszán is átfutok, aztán széles dózerúttá válik, gondolom egyre közelebb vagyok már a városhoz. Megint számolgatok, mert a versenyidőt azért látom az órán, hihetetlen, de még akár 9 órán belül is meglehet! Talán csak 3-4 könnyű kilométer van hátra, iszok kis vizet, aztán kiöntöm a maradékot, az iso-val is így teszek. Mi a francnak cipeltem, ezt már rég megtehettem volna! Egyre izgatottabb vagyok, most már közeledek, egyre több kirándulóval találkozok, basszus, ezt megcsináltam, tényleg megcsináltam! Lakott területre érve szabályosan kalapál a szívem, annyira elönt az adrenalin, hogy az út felett átvezető fémlépcsőn is felfutok, most már nem állíthat meg semmi, hello Chamonix, megjöttem! Furcsamód nem mindenki ilyen lelkes, kettőt is előztem csak a lépcsőn felfelé. Segítők mutatják az utat a kordonok közé, balra az expo, jobbra a folyó, fúúú, ez már nagyon közel van, mindjárt véget ér ez a fantasztikus kaland. Elöntenek az érzelmek, újabb fémlépcső, az előttem lévőt egy fotós kérdi, hogy akar-e képet, és meg is áll neki, hát ezt nem hiszem el, nekem bármit ígérhetnének, tuti le sem lassítanék :) Már csak pár száz méter a héten sokszor bejárt utcákon, hatalmas a tömeg, mindenki szurkol, na ez olyan, ami sehol máshol nincs! Ez a befutó tényleg egy életre szóló élmény, és ráadásul előttem nincs senki, úgy fogadnak, mintha kb. én nyertem volna :)

A verseny belülről

A célba végül jóval 9 órán belül értem, 8:52:50 lett egész pontosan, és a 323. helyen futottam be, azaz nem csak a hegyre felfele elvesztett 11 helyet szereztem vissza, hanem még meg is toldottam 7-el. Persze ez már a korábbiakhoz képest (588. voltam az első ponton) azért inkább stagnálás, mint előretörés, szóval kicsit már kevés voltam az utolsó hegyre, de ezt elsősorban annak tudom be, hogy emelkedőkre nem edzettem, sőt, idén igazából terepen is alig futottam. Viszont nem számít ez annyit, mint ahogy sokan gondolják, ha fejlődsz síkon, annak a hegyeken is lesz eredménye, na jó, a TOP10-nél tényleg sokat számít :) Az eredményemmel maximálisan elégedett vagyok, persze nem ment zökkenőmentesen, de nagy hiba nem volt benne, szerintem sokkal jobbat most ilyen körülmények között nem tudtam volna futni. A frissítés volt szokás szerint a gyenge láncszem, még mindig nem találom a nekem optimális mennyiséget, de igazából most nem volt kritikus a helyzet, viszont újdonságként megjelent a sóprobléma. Ezen a versenyen a zsákban teljesen feleslegesen vittem 2 liter vizet, elég sűrűn volt pont ahhoz, hogy a két fél literes puha kulaccsal végigcsináljam. Ehelyett most az egyik kulacsban végig cipeltem az isot, és a végén kiöntöttem, verseny közben hozzá se nyúltam. A zsák meg 2 literről indult, a végére fogyott ki, azaz átlagosan másfél liter plusz folyadékot cipeltem feleslegesen, azért ez eléggé luxus. A pontokon nem töltöttem nagyon sok időt, kettőt teljesen ki is hagytam, egyedül Vallorcine-ban volt túlzás a 7 perc, azon azért lehetne faragni. A meleg volt szerintem, ami a legjobban hátráltatott, de itt, az év ebben a szakában nagyon nehéz lenne ideális időt kifogni, mert ha hidegebb van, akkor szinte biztos, hogy esik is, ami önmagában még nem lenne baj, de ha csúszós a pálya, az lassíthat, és a szeles idő se túl jó. Ennek ellenére ha az élmezőnyt nézzük, akkor mégiscsak jóval könnyebbnek tűnik a tavalyi esős év, az idei meleg, és a 2016-os még melegebb év pedig az eddigi legnehezebbeknek.

Az OCC eddigi győztesei, idejük, ITRA pontszámuk, és hogy mekkora előnnyel nyertek

Bár Németh Csabi idejét leszámítva eddig nincsenek túl erős magyar eredmények ezen a versenyen, azért én nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddigi 30 teljesítésből a 6. legjobb időt futottam. Végre először úgy érzem, hogy nem estem túlzásba, épp a megfelelő távot választottam, amit szépen végig is tudtam futni. Nekem fontos, hogy terepversenyeken is a futás domináljon, és ez a pálya a rengeteg szint ellenére elég jól futható, sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyi legenda lengi már körül a versenyt, hogy én már csak négykézláb teljesíthető emelkedőkre, és futhatatlan meredekségű lejtőkre számítottam, de egyáltalán nem ilyen volt, nem mondanám sokkal keményebbnek, mint a Mátra, vagy a Börzsöny egyes részeit. Persze ez csak egy része a teljes UTMB körnek, ott azért magasabbra is megy a pálya, lehetnek rajta még komolyabb emelkedők, de én a szintrajzok alapján ezt nem tartom valószínűnek.

Magyarok eredményei az OCC-n. A hátrány az adott év győzteséhez képesti lemaradás.

És hogy mikor jön el az ideje az UTMB-nek? Hát őszintén szólva ez a vártnál is sikeresebb OCC teljesítés most inkább eltávolított tőle, mintsem közelebb hozta volna. Paradoxnak tűnhet a dolog, de viszonylag egyszerű a magyarázat: amilyen jól ment most, ugyanezt szeretném a hosszabb távokon is. Végig jól érezni magam, és a magamnak felállított kritériumok szerint megfelelő tempót menni. Az OCC-n az utolsó harmadban már kevésbé ment a síkon futás, és az utolsó hegy is nagyon kemény volt, szóval határon voltam, ennél hosszabb táv jelenleg csak annyival lassabban menne, amilyen lassan nem akarom teljesíteni, hiába lehetne meg szintidőn belül. Mindenképp tartom a fokozatosságot, és csak a klasszikus távokra pályázom, tehát a következő a CCC lesz, és csak aztán próbálkoznék meg az UTMB-vel, majd sok-sok év múlva. Most az átlagtempóm 56,3 kilométerrel számolva 9:28 perc/km volt, ha ezt a tempót akarnám tartani a CCC-n 16:04-et kéne menni, az UTMB-n meg 27:09-et, ami már eléggé lehetetlennek látszik. Nehéz kérdés, mert futni szeretnék, nem túrázni, de ezek meg már olyan idők, amire nem biztos, hogy valaha is képes leszek. Idén még nem regisztrálok semmire, így a következő futás 2-4 év múlva lesz esedékes a sorsolástól függően. Jövőre majd eldöntöm, hogy ez elég lehet-e egy szép CCC-re, mert ha úgy döntök, hogy megpróbálom, akkor még a pontokat is össze kell rá szedni. Egyelőre valószínűbbnek tartom, hogy inkább az OCC-re fogok visszatérni.

Gábor Úton