OCC - Előzmények

UTMB. Először még túrázóként találkoztam ezzel a rövidítéssel, miközben a teljesítménytúra naptárat böngésztem. Szó nem volt akkor még futásról, azt hittem, hogy ez is csak egy túra, de nagyon durvának tűntek a számok, a táv is, de főleg a szintemelkedés, és annyira lehetetlennek látszott, hogy befészkelte magát a fejembe...

Persze akkor még csak a bakancslistámra se kerülhetett fel, vagy 36 kilométer volt addig a maximum, amit túráztam (mármint felnőtt koromban), és épp azon gondolkoztam, hogy egyszer meg kéne csinálni a Kinizsi százast. Meg is feledkeztem róla, aztán később, amikor már rendszeresen futkároztam, a terepfutás világában ismét szembe jött ez a rövidítés. Oké, túrázni már sokat tudok, de futni nem, továbbra is maradt a lehetetlen kategóriában. 2016 végén aztán lefutottam a Piros 85-öt, ami után már egyre kevesebb dolog tűnt lehetetlennek, és mivel ezzel elég kvalifikációs pontot szereztem az UTMB egy rövidebb távjára, regisztráltam rá, de nem sorsoltak ki. Szerencsére. 2017-ben aztán rájöttem, hogy nem szabad ennyire gyorsan haladni, az év végére már addig jutottam, hogy pár évig elsősorban aszfalton szeretnék futni, és ott is inkább a rövidebb távokkal kezdve. Decemberben némi tipródás után azért rányomtam a regisztrációra, hogy ne vesszen el az előző évi, és így 2019-ben biztosan indulhassak, de nem szerettem volna, ha kisorsolnak. Gondolom mondanom se kell, hogy mi lett a sorsolás eredménye :)

Igen, rajta vagyok a listán :)

Az idei évet viszont nem variáltam meg emiatt, maradt minden a terv szerint, őszre egy 10k-s aszfaltos versenyt jelöltem ki célnak, az OCC-re pedig mint egy remek kis kalandra tekintettem. Egészen júniusig ez nem is változott, sőt, akkoriban inkább le szerettem volna mondani, hogy ne zavarja meg az edzéstervem egy ultra. Aztán kicsit besokaltam az intenzív edzésektől, mivel korábban nem csináltam ilyet, eléggé nehéznek éreztem, pedig az eredményei tetszettek, de nagyon hiányoztak az igazán hosszú, laza futások. Kicsit ezért átértékeltem a dolgokat, és bár nyilván ez a lehető legrosszabb megoldás, mindkét versennyel foglalkozni kezdtem. Öt héttel az OCC előtt megcsináltam a Vulkántúrát privát nyári kiadásban, ami alapvetően jól sikerült, közben nem volt gond, de a vártnál jóval jobban kifektetett, 4 napig nagyon durva izomlázam volt. Aztán próbáltam valamelyest pótolni a kiesett edzéseket, és kvázi sorozatterheléssel felkészíteni magam az ultra távra, így lett két 100 km fölötti hét laza futásokkal, de a végére azért éreztem, hogy ez sok, úgyhogy jött egy rápihenő hét a versenyre.

Pénteken éjjel indultunk autóval, szombat reggel pedig Salzburgban elszakadt az ékszíj... Egy szervizt találtunk nyitva, ott megnézték, generátor is kuka, hétfőre lesz alkatrész, addig várnunk kell. Kötöttünk az utasbiztosításhoz autó assistance-t is, na gyerekek, ha ilyesmiben gondolkoztok jól nézzétek meg a részletes feltételeket, mert a mienk az égvilágon semmire se volt jó. Szervizdíjból nem térít, szállításból csak 300 eurót. Felmerült bennünk, hogy inkább Magyarországra vitetnénk az autót, hogy ott javítsák meg, úgyhogy kértünk árajánlatot rá, na ekkor kiderült, hogy a 300 euro az kb. akkor lenne segítség, ha a határ 20 kilométeres körzetében robbanunk le, amúgy semmi jelentősége. Szóval ezután csak imádkozni tudtunk, hogy velünk ne történjen semmi, mert ha az utasbiztosítás is ennyire jó, akkor rácseszünk. Ezen a ponton nagyon úgy tűnt, hogy a versenyből semmi sem lesz, de próbáltam pozitív maradni, és megoldani a problémákat. Vasárnap kisütött a Napocska, egy nagyon jót futottam Salzburg belvárosában, majd onnan fel egy kis hegyecskére. Fentről jól láttam a Magas-Tauern behavazódott csúcsait. Hétfőn tovább indultunk, majd megálltunk Svájc északi részén, kedd reggel itt is futottam egy jót a meglepően meleg időben.

Ausztria, Salzburg

Svájc, Jura kanton

Végül kedden késő délután érkeztünk meg Chamonix-ba, vagyis az attól 1-2 kilométerre lévő kempingbe, de csak gyorsan felállítottuk a sátrat, és rohantunk a városba. Minden szálláson adnak egy jegyet az ott tartózkodás idejére, amivel a völgyben ingyen lehet használni a buszokat. Többféle járat is van, szinte bárhova el lehet jutni, és elég sűrűn, fél óránkánt járnak. Mi épp egy megálló mellett vagyunk, így fel sem merült, hogy autóval menjünk, nem is tűnik olyannak ez a hely, mint ahol könnyedén lehetne autóval közlekedni, parkolni. Chamonix központjában a szobornál találkoztunk a többi magyarral, ahol a már-már hagyományos közös fotó is elkészült. Én gyakorlatilag szinte egyáltalán nem tudok közösségi futáson részt venni, próbálok kevés versenyre is menni, így most nagyon örültem, hogy néhány futóval összeismerkedhetek személyesen is, mert hát azért ilyen-olyan alkalmazásokon keresztül "ismerem" néhányukat.

A magyar csapat, legalábbis egy része

Szerdán korán keltem, az előrejelzés délutánra esőt ígér, így még mindenképp érdemes kihasználni a jó időt egy kis átmozgató futásra. A Compressport szervezett egy közösségi futást reggelre, ami gyakorlatilag tökéletes volt erre a célra. Megint buszra szálltam, viszont egy jó nagy pakkot is cipeltem, mivel 10-től tudok menni átvenni a rajtszámomat, amire pedig a kötelező felszerelést is vinni kell. Legalább szokjuk egymást egy kicsit. :) Nagy nehezen sikerült megtalálnom a magyar "küldöttséget", akikkel egy nagyon jót futottunk. Ekkor tudtam meg, hogy valami ajándékot is osztogattak, csak elfogyott, de lesz valami más a futás után, így még nem maradtam le. :) Hát inkább lemaradtam volna... "Ügyesen" beálltam a színpadhoz az első sorba, csak épp mindenkinek annyira kellett a repicucc, hogy rendesen nekinyomtak a színpadnak, és komolyan féltem, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. A szervezők is elég idegesek lettek ettől, végül amikor megint nagyon nyomni kezdtek, inkább felugrottam a színpadra, aztán szépen elmentem, nincs nekem olyan nagy szükségem erre, de egyébként szerintem a többieknek sem, azért az itt lévő terepfutók nem épp a szegénységi küszöb alatt élők közül kerülnek ki, teljesen érthetetlen ez a viselkedés. Aztán különben szerencsém lett, mert egyrészt nem nyomtak halálra, másrészt az egyik szervező okosan a tömeg mögé indult osztogatni, hogy kicsalja az embereket, és közben kaptam én is egy zsákot. Szóval ez az egész ijesztő helyzet egy bármikor megvásárolható, Endless Backpack - Mont Blanc 2017 -ért alakult ki. Egy 29 euros cuccért tényleg agyon kell nyomni a másikat?

A futás után csatlakozott a család is, és együtt indultunk el a rajtszámot átvenni. A versenyközpont az expón túli területen volt, úgyhogy még jól végignéztük azt is. Szép volt, jó volt, de engem a boltok annyira nem hoznak lázba, viszont a versenyek standjai annál inkább. Szerencsére Asszony mindig hatékonyan rángat tovább, mielőtt rábeszélnének valami hülyeségre :) A rajtszám átvételénél először egy vicces jelenet zajlott le, megindultunk hárman befelé, amikor szóltak, hogy a gyerek nem mehet be. Nézek bután, hiszen még csak 11 éves, csak nem várják el, hogy ott hagyjuk egyedül, hát mégis milyen emberek ezek? Aztán magyarázza a hölgy, hogy csak versenyzők mehetnek be, ja, hogy úgy, így már értem, akkor nincs is semmi gond, hiszen Feleségem nem versenyzik, ő se jöhet. Előző nap már küldtek SMS-t, hogy csak a Basic kit kell a versenyre, úgyhogy extra dolgokat nem kellett hozni. Bent először nyomtattak egy listát, amin be volt jelölve, hogy melyik kötelező felszerelést kell a tálcára raknom. Ez is fura volt, mert kérték a zsákot, viszont a tálcára semmi mást nem tehettem, csak amit kértek, így ami meg nem kellett, azt nem tudtam hova rakni, ott szerencsétlenkedtem velük. Elég sokat kellett sorba állni, míg odajutottam egy ellenőrhöz, aki mindent rendben is talált, bár azért itt is vicces volt, hogy a mobilnál rákérdezett, hogy működik-e három országban? Nem, ez direkt olyan kiadás, ami csak egy országban működőképes :) Na ezután még vagy háromszor sorba kellett állni, szóval azért annyira nem ment gördülékenyen, jobb ha számítasz rá, hogy fél óra elmegy akkor is, ha nincsenek sokan.

Expo

Rajtszám átvétel

A rajtszám átvétele után még megnéztük, hogy honnan fog hajnalban indulni a transzfer busz. Szerencsére itt az expóhoz közeli körforgalomtól fog menni, amit autóval könnyen meg tudunk közelíteni, ez most elég fontos, hiszen olyan korán még nem járnak a helyijáratos buszok, 4,5 kilométert meg nem szívesen gyalogolnék, és nem elsősorban a távolság miatt, hanem mert így is elég korán kell kelni. A sátorhoz visszatérve újrapakolom a cuccot, hogy indulásra teljesen kész legyen, megcsinálom reggelre a szendvicseket, és felöltözök futócuccba, arra veszem rá a "pizsit", hogy hajnalban már ne kelljen semmin gondolkozni. Készen állok.

---

Itt folytatódik!

---

Strava: https://www.strava.com/athletes/19638366

Kövess Facebookon is! https://www.facebook.com/gaboruton/

Vulkántúra 2016.

Videó belülről: https://youtu.be/GaIOBq_SjYw


Tavaly eléggé be voltam rezelve, nagyon soknak tűnt a 2200 méternyi szintemelkedés ezen a  negyvenpár kilométeres távon. Az volt. Akkor még csak túráztam, elég rendesen megszenvedtem, de végül percre pontosan sikerült a célként kitűzött 10 órás teljesítést elérnem. A végén ehhez "nagyon sokat" kellett kocognom. Szinte már már futni, azok után, hogy voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem tovább menni sem bírok. Futni, hmm, hát igazából nem is olyan rossz. Egyszer talán én is fogok, egyszer, talán... Egy év elteltével újra itt állok a Börzsöny szívében. Nem hajnali 6-kor, hogy még talán világosban beérjek, szigorúan napfelkelte után. Nincs is nálam fejlámpa. Most sem lesz kevés a szint, a hegyek nem változtak, én viszont elég sokat. A tolom neki, aztán majd meglátjuk taktikával indulok, legalább 160-as átlagpulzust tervezek. Azt bírnom kell. A Piros 85-ön Csévi nyeregig 5 óra 42 perc alatt jutottam, 45,7 kilométert és 1800 m szintet legyűrve addig. Ebből kiindulva ideális körülmények között egy 6 órás célkitűzés reális lehet. A frissítési tervet most megpróbálom nagyon komolyan venni. Óránként egy zselét 2 dl vízzel, és 3 óránként egy liter izót tervezek. Izo keverésre és víz utántöltésre Nagy-Hideg-hegyen, Fekete-völgyben, majd ismét Nagy-Hideg-hegyen lesz lehetőség. Ez óránként kb. 35 g szénhidrát, és fél liter víz, eléggé minimalista, de lesz nálam tartalék bőven. Amire igazából figyelnem kell, hogy a pontokon ne zablájak be zsíroskenyérből, csokiból. :)

A Piros 85-ön nagyon szuper volt a szintrajzos tetkó az alkaromon, sokat nézegettem, és rengeteget segített útközben. Most viszont már hideg van, kell a hosszú felső, az alkaromon hiába is lenne bármi. Az átlátszó telefontartó tokom telefonnal iszonyat kényelmetlen, de ha csak egy papír van benne, az nem zavar, és így folyamatosan tudom nézegetni a nekem érdekes infókat. A főbb pontokat, időtervet, jelzéseket írtam fel, és egy hevenyészett szintrajzon megjelöltem az izo keverési pontokat, 10-es kilométereket. Nagyon hasznos volt végig, az itinert nem kellett kinyitnom.



Ininer, időterv, szintrajz

Sokat szöszöltem a telefonnal, nem találtam rajta a tracker programot. Alighanem valamelyik gyerek keze lehet a dologban... Megint nem tudok tracket rögzíteni, mindegy, haladjunk, már majdnem fél 8 van mire nekivágok. Hamar beállítom a tervezett 160-as pulzust, jól érzem magam, gyorsan el is érem az első ellenőrzőpontot. Pecsételés után bevetem magam az erdőbe, aztán egy jó meredek szakaszon sétára kell váltanom. Hirtelen nagyon tisztán emlékszem a helyre, a tavalyi érzésekre. Most egész más, vidáman váltok vissza futásra, mikor szelídülni kezd az emelkedés szöge.  Bár egy jegesebb részen előzve megcsúszok párszor, az időjárással valójában hatalmas szerencsénk van: a nagyon hideg hétköznapok után jó alaposan át van fagyva a föld, legfeljebb a felső egy-két centi saras, alatta betonkeménységű, viszont épp erősen plusz van, így nem jegesek a kövek. Melegem is van, felmerül bennem, hogy esetleg túlöltöztem. A túrázók nagyon szépen elengednek mindig, ezúton is köszönöm nekik, és azt különösen, hogy érkezésemre többször "futó!" felkiáltással reagáltak, jó ezt hallani, legalább már úgy nézek ki, még ha olyan gyors nem is vagyok. :)  Ahogy kezd meredekebbé válni az emelkedő, eszek egy zselét, inkább menet közben akarom letudni, a pontokon nem kéne ezzel időt tölteni. Egy-két futó megelőz, nem próbálok senkivel sem menni, csak magamra figyelek. Már itt is a felvonó, de mielőtt felérnék, egy tányért azért még lefejelek. Sajnos a csúcson köd fogad. Gyors pecsét, kis kulacsokat feltöltöm vízzel a mosdóban, és már megyek is ki. Meleg és párás volt bent, nemigen marasztalt. Idővel jól állok, 4 perc előnnyel indulok tovább. Meredek, havas lejtőn próbálnak sokan sikertelenül egyensúlyozni, hát akkor csapassunk, szerintem csúszós terepen futva sokkal könnyebb. Elég havas ezen a részen, örülök neki, végre egy kis téli hangulat. Aztán jön egy nagyon meredeken emelkedő rész, amire felkapaszkodva szuper kilátásban gyönyörködhetnénk, de csak a visító szélben a gerincen átbukó ködöt látni. Mondjuk ez sem utolsó látvány.

Nyomkban telet tartalmaz

Néha egy varjú károgása teszi teljessé a hangulatot, már nem érzem úgy, hogy túlöltöztem volna :) Azért az nem merül fel, hogy a nálam lévő tartalék széldzsekit felvegyem, de tempósra veszem a figurát, emlékeim szerint Csóványos után már nem lesz ilyen kitett. Van még egy keményebb emelkedő a végén, és már a kilátónál is vagyok, bár az előnyöm apadt egy percet a tervhez képest. Reménykedtem benne, hogy majd jól átnézek innen a Tátrára, hát ez ma nem fog összejönni. Érkezik két futó is a pontra, "Hát akkor kezdődjön a tánc!" felkiáltással indulnak tovább, én meg mögöttük. Itt jól futható rész jön, nagyon nyomják neki, egy ideig megyek velük, de meg kell álljak cipőfűzőt kötni. Nem meglepő módon nem látom őket többé. Jól haladok a lejtmenetben, de hirtelen arra leszek figyelmes, hogy mindenhol csak zöld kereszt jelzést látok, és mintha nem azt követném. Gyorsan ellenőrzöm is, valóban, zöld sáv, majd négyzet kéne legyen a menü a következő pontig, kereszt sehol, lehet megfordulni. Pár perc visszakapaszkodás után embereket látok 50-100 méterre tőlem, toronyiránt keresztülvágok, hogy minimalizáljam a veszteséget. Hát vagy öt percet itt biztos elszúrtam, de semmi gond, eddig jó vagyok. Miután ismét a jó úton haladok, nagyon ismerős lesz a terep, fel is tudom idézni, hogy milyen szakaszok jönnek. Zselézek egyet, majd a Fekete-völgy előtti meredek lejtőn az izót is mind megiszom. Gyors pecsét után irány a mosdóba bekeverni az izót.

A csap automata.

A csap csak egy másodpercig ad vizet.

A csap gonosz.

Csak akkor ad vizet, ha épp akar, a kesztyűs kezemnek nemigen engedelmeskedik, és ha épp ad, akkor meg olyan erővel, hogy ki is csapja a zsákból. Ami egyébként alá sem fér. Olyan 5-6 percnyi szenvedés árán sikerült nagyjából 8 decire feltölteni a zsákot, hát akkor sűrűbb lesz, nem érdekel, már mindenem csurom víz. Nagyon fölhúzom magam, sosem szerettem az automata csapokat, de most kifejezetten megutáltam. Nem a megfelelő idegállapotban indulok neki a következő szakasznak, ráadásul nagyon fázom, hiába volt bent meleg, a sok állás miatt kihűltem. A tervhez képest négy perc lemaradásban vagyok, és azon kezdek filózni, hogy tavaly is innen kezdődött a szenvedés. Folyamatosan próbálom pozitív gondolatokkal megtölteni a fejem, de sajnos kezdem ugyanazokat a fájdalmakat érezni ugyanazokon a helyeken, mint tavaly, ami csak erősíti a negatív visszacsatolást. Elérek ahhoz a helyhez, ahol tavaly a lövöldöző emberek elől menekülő vaddisznó száguldott át előttem, ez most elmaradt, hoppá, máris egy pozitív változás! És igazából most csak az egyik térdem fáj, az izmaim meg alig fáradnak, nincs görcsölés se. Jó lesz ez! Átnézek a hajdan volt kaldera túloldalára, ott a csóványosi kilátó, milyen elérhetetlenül messzinek tűnik, pedig nem oly rég még ott álltam. Még mindig meg tudok lepődni, hogy micsoda távolságokat képes megtenni az ember lábbal. Próbálom észben tartani, hogy itt tavaly nagyon sokszor azt hittem, már Salgóvár következik, de mindig volt kis lefele, hogy aztán egy még nehezebb emelkedő következhessen.

Amikor már nagyon kegyetlen a meredekség, megpillantom a zászlót, most már tényleg mindjárt fenn vagyok. Csak egy gyors pecsét, és futok is, elég nagyra nőtt a hátrányom. A Magyar-hegyre az előbbiekhez képest kellemes emelkedő vezet, próbálom erőltetni, felérkezés után pedig a meredek lejtőn mindent beleadok. Valaki van mögöttem, de úgy tűnik nem akar előzni. Egy, a mély avarban megbúvó mozdíthatatlan követ súrol a talpam, a cipő sarokrésze bele is akad, nem nagyon, csak épp annyira, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Reflexből próbálom az esést elkerülni, de mivel elég nagy a tempó, hatalmas ütést kap a jobb lábam, ahogy próbálom lefékezni magam vele. Már majdnem sikerül stabilizálódnom, de iszonyatos fájdalom közepette a teljes vádlim görcsbe rándul, így kiengedem, és a maradék sebességet a másik lábammal megfogva megállok, majd gyorsan lehajolok, hogy kicsit nyújtsam. A mögöttem lévő srác nagyon jófej, megáll, próbál segíteni. Semmi gond mondom, csak botlás volt, mindjárt helyrejön. Mondjuk abban a pillanatban igazából ezt én sem hittem el, valójában a "na, akkor itt a vége" gondolat fordult meg a fejemben. De nem érdekel, negatív gondolatok ki, két-három fájdalmas lépés után már futok is. Végül alig néhány tíz méterrel lemaradva a srác mögött leértem Magyar-völgybe, és még egy percet faragtam is a hátrányomból.

Jobb oldalt a teából töltő srácnak: Köszi, hogy megálltál!

A kis kulacsaimat megtöltöm vízzel, aztán futok tovább. Nem esik jól, hogy finoman fogalmazzak, tavaly itt nagyon depis voltam, és most sincs ez másként. Amikor végre jól láthatóan emelkedik, akkor kicsit belesétálok, de ez csak arra volt jó, hogy egyre kevésbé akarjak futni. A síknak tűnő, (bár szerintem itt tuti végig emelkedik) szinte aszfalt keménységű úton egyáltalán nem akaródzik a futás, a pulzus lesesése is arra utal, hogy nem igazán erőltetem meg magam. Hát nem gondoltam, hogy ennyire meg fogok zuhanni ezen a futáson, teljesen le vagyok döbbenve. Nagyon várom, hogy végre megkezdődjön az utolsó csúcstámadás, mert ez a belesétálgatós, vagyis már egyre inkább csak belefutogatós szenvedés kikészít, inkább mennék a meredeken fel. Bányapusztánál felszívom magam, és dühből nekimegyek az emelkedőnek. Hamar legyűröm az első meredekebb részt, és már vissza is tért a kedvem a futáshoz. Néhány ember mellett elfutok, majd az emelkedő dózerúton sétára váltok, valaki tartja a tempómat. Hamarosan már mellettem van, beszélgetést kezdeményez a belső utunkról, jó felütés volt. Bár jól esik a társaság, de meggyőződésem, hogy csak akkor tudjuk kihozni magunkból a maximumot, ha teljesen önző módon, a másikkal egyáltalán nem törődve simán otthagyjuk, ha akár csak egy kicsit is visszatartana. Az antiszociális futók klubját is csak azért nem alapítom meg, mert úgysem vennék be senkit. :) Egy tényleg nagyon szép bükkös részen fotózna egyet, de nagyon helyesen leszűrte a mozgásomból, hogy én aztán egy másodpercet sem fogok elvesztegetni, és azt mondja "inkább maradok veled beszélgetni". Örülök neki különben, ő is épp elég mély gödörben volt, amikor utolértem, őt a társaság most ösztönzi a haladásra, én meg próbálok keményebbnek tűnni, mindig egy kicsivel előbb kezdem, és tovább tartom ki a futást, mint egyedül tenném. A Nagy-Hideg-Hegy második megmászása így végül elég jó hangulatban és tempóban tellik, de sajnos a Bányapusztáig tartó szánalmas tempó miatt már esélyem sincs a 6 órás célra, 21 percnyire duzzadt a hátrányom. Az ellenőrzőponton pecsételés közben mondják, hogy a teára várni kell, én kimegyek a mosdóba izot keverni. A srác kérdezi, hogy "akkor nem várjuk meg a teát?" Hát tutira olvas a gondolataimban! :)

Innen már csak lejtő a célig a piroson. A motiváltságom nem nagyon segíti a célidő elérhetetlensége, de azért a nagyon meredek részen túljutva belehúzok. A társaság miatt az önmarcangoló laza tempó most kizárt, fussunk csak le szépen, aztán majd hazafele sajnáltatom magam. Az erdőben lefelé tökéletes meredekségű a pálya, az ideális körülmények között egészen jó tempót tudok felvenni. A Magas-Taxi turistaháznál kicsit elbizonytalanodunk, arra emlékszem tavalyról, hogy itt eltévedtem, és biztosan nem az aszfalton kell menni. Jelek, szalagok sehol, de a ház  mögül kibukkanva megismerem a rétet, meglátjuk az ösvényt, egy embert. A villanypóznákhoz kiérve a srác előreáll, nagyon megjött a kedve, olyan 5 perces tempóra állunk be. Nagyon hosszú ez a szakasz, egyszer fel is dobja, hogy benne lenne a sétában, hát én azt biztos nem, de lassíthatunk kicsit, elég magas a pulzusom. Lassítani nem akar, neki az nem jó, nekem meg mindegy, hamarosan célba érünk, nyomhatjuk neki. A célig végül néhány 10 méternyire leszakadok, egy simább részen vissza kellett vennem, már becsipogott az óra. Jó volt így a vége, magamtól biztos nem erőltettem volna ennyire. Ezzel sikerült elég sokat faragni a hátrányból, és így csak 12 perccel léptem túl a 6 órás tervet.

Sokkal inkább meglepett vagyok, mint csalódott. Csalódott akkor lennénk, ha nem tettem volna oda magam, vagy nagyot hibáztam volna, de nem erről van szó, egyszerűen nem volt több bennem. Miért nem sikerült a terv? Miért volt ilyen nehéz a pálya? Hiszen a Piros elején kicsit több távon csak 400 méterrel volt kevesebb a szint, nem számíthat ez olyan sokat. Hát pontosabban utánaszámolva ott 39,4 m+/km, itt pedig 50,8 m+/km volt az átlag szintemelkedés, az azért mégsem ugyanannyi. A szint eloszlása pedig egész más, itt van néhány, nekem még nagyon durván meredek emelkedő, és hát a lejtők között is akadt elég meredek ahhoz, hogy még az is nehéz legyen. A Piros 85-től egy nagy pofont vártam, de a Pilis és a Budai hegyek kesztyűs kézzel bántak velem, hát most az év utolsó megpróbáltatásán a Börzsöny bepótolta.

Hát akkor Boldog Új Évet Kívánok! :)


Szervezők honlapja: http://www.borzsonyhegyseg.hu