Az utóbbi két évben november közepén Siófokon futottam félmaratont, ami
azért tetszett meg nagyon, mert ez már elég későn van, hogy ne legyen meleg,
de még a hó, jég se túl valószínű, és a pálya is nagyon jó, teljesen sík.
Sokáig az idén is ezt terveztem, de a Wizz air félmaraton után eléggé
elbizonytalanodtam, mivel az órám vagy fél kilométerrel többet mért ott,
mint korábban Siófokon, ami hatalmas különbség. A Wizz air ugye hitelesített
pálya, és az ott mért többlet nagyjából meg is felel az általánosnak, mindig
kb. 1 % többlet szokott lenni, plusz amit csalinkázok. Siófokon viszont még
21 km-t se mért ugyanez az óra, ami képtelenség, kevesebb sehogy se lehet,
szerintem a pálya rövidebb volt, és hiába BSI rendezés, nem hitelesített,
szóval biztosan nem tudható. Megnéztem az
AIMS
oldalán, hogy milyen lehetőségek lennének Siófok helyett hitelesített pályán
futni hasonló időpontban, és az azzal pont egyidőben rendezett Verona
félmaratont találtam csak, amiről viszont korábban jókat hallottam. Már
nyomtam is a nevezésre, kiváló év végi kirándulós program lesz ez.
A kirándulás része tényleg nagyon klassz volt, Verona fantasztikus város,
imádtam befutni a verseny előtti laza futások alatt a belvárosát, az olasz
kaját nagyon szeretem, és amúgy is most nagyon rámfért ez a kis
kikapcsolódás. A rápihenés egyébként elég jól ment már ekkorra, egész
héten csak könnyű futásaim voltak, de a hétfői teljes pihenőt leszámítva
minden nap futottam, nekem valahogy ez válik be a legjobban. Persze
aggódtam kicsit az előző heti 103 kilométeres mennyiség miatt, Edzőbá
szerint is baromság volt ennyit futni azon a héten, de igazából ez ugye
nem célverseny, valójában egy maratoni felkészülés alapozásában vagyok.
Szóval nem akartam a verseny miatt nagyon visszavenni, a pihenőheteket úgy
tologattam, hogy erre és a verseny utáni hétre essenek, de ennyi. Amúgy
jobban belegondolva az utóbbi fél év heti átlaga 80 km feletti, ahhoz
képest a 103 se egy kiugró érték, nem kéne, hogy nagyon hátráltasson a
versenyen, ha annak hetében rendesen rá tudok pihenni, és ebben nem volt
hiba. Már péntek délután megérkeztünk a városba, szombaton kényelmesen
elbuszoztunk az expohóz, ami egyébként a rajt területe is volt, míg a
szállást direkt a céltól pár száz méterre foglaltam, mert sajna hazafelé
sietni kell.
A verseny rajta 8:15-kor volt, ezért hajnali 5 órakor keltünk, hogy tudjak
rendesen reggelizni, szeretem ha van 3 óra emészteni. Persze amúgy se
aludhattunk volna sokkal tovább, mert várt még ránk nagyjából 40 perc séta
a rajtig. Mindenképp gyalog akartunk menni, egyrészt busszal se volt
sokkal gyorsabb az expóra menet, másrészt a hétvégi hajnali időpontban ki
tudja jár-e már bármi? Ráadásul ki tudtuk használni az alkalmat, hogy a
csomagjaink egy részét elvigyük az útbaeső parkolóban lévő autónkhoz, így
a verseny után nem kell a szálláshoz hozni a kocsit, a maradék cuccot el
tudjuk majd vinni. Érezhető volt, hogy nincs meleg, de azért azon erősen
meglepődtem, hogy teljesen jeges volt az autó, nem igazán számítottam erre
az elmúlt napok kiváló időjárása után. Ez nem is lenne amúgy gond, nekem
futáshoz teljesen rendben van a hőmérséklet, viszont a karszárat és a
kesztyűt sikerült elkevernem, csak egy atléta van rajtam a versenyre…
Végül pont időben, egy órával a rajt előtt érkeztünk meg a helyszínre,
ahol rögtön beálltunk a toi-toi-okhoz álló sorba. Döbbenetesen kevés volt
egyébként belőlük erre a hatalmas tömegre. A találkozási helyszínek
átbeszélése után elkezdtem melegíteni, nem volt vészes a hideg, csak a
kézfejeim akartak lefagyni. Futás a tömeg miatt nem sok volt, egy
kilométernyit sikerült összeköröznöm, de sok mobilizációs gyakorlatot
végeztem el. 8-kor el is indultam a rajt felé, a centizgetés helyett
inkább megpróbálok arra rászokni, hogy jó korán beálljak, legalább 10
perccel a rajt előtt legyek már a helyemen. Gyorsan sikerült, mert pont
itt volt a piros zóna megnyitva, ahova egy gyors ellenőrzés után be is
jutottam. A futók nagy része azonnal állt be a tömegbe, így maradt egy
nagy üres tér itt, én inkább maradtam, hogy tudjak még tornázgatni a
rajtig, gondoltam úgyis a zóna végéből akarok rajtolni. Csak akkor álltam
be a tömegbe, amikor a rajt előtti percekben előre engedték a következő
zónát, közéjük nem akartam bekeveredni. Itt viszont egy kellemes
meglepetés ért, hirtelen megszűnt a hideg, és konkrétan láthatóan remegett
a levegő a futók tömege felett, mint nyáron a tűzforró aszfaltnál,
hihetetlen, de az emberek olyan mennyiségű hőt termeltek, és annyira
elszigeteltek a hideg levegőtől, hogy rendesen meleg lett.
Felcsendült az olasz himnusz, rövid idő múlva pedig eldördült a
rajtpisztoly. Az épp megkezdett sétálásból hamar megállás lett, olyan
közelinek tűnt a rajtkapu, eléggé meglepődtem, hogy 1 perc kellett, míg
eljutottunk odáig. A döcögős rajt után még kamerázgattam kicsit, jól
éreztem magam, gondoltam belefér az 5 perces tempó erre a pár száz
méterre, de lassan el kellene kezdeni a versenyt. Az első kanyar után
próbáltam gyorsítani, de egyszerűen a tömegben képtelen voltam 4:40-en
belülre kerülni, csak a következő kanyar után tudtam néha, amikor
többekkel kiválva a tömegből, a járdákon próbálunk tempósabban haladni.
Közben meg is volt egy kilométer, olyan 4:45 alatt, ami már most 20
másodperces hátrányt jelent a tervhez képest. Próbáltam nyugodt maradni,
sok van még vissza, legalább nem futottam el. Viszont ahelyett, hogy
javult volna a helyzet, kezdett egyre szűkebb lenni az út, ahogy kifelé
haladtunk a városból, így továbbra is be voltam ragadva, miközben
megláttam a 2. kilométert jelző táblát, ahol nyomtam is egyet az órán. Épp
csak rápillantottam a 9:07-es időre, nem is jegyeztem meg pontosan, de
éreztem, hogy bár még mindig nem az igazi, nem is vészes, aztán több tíz
méterrel később csippant az órán az automatikus kilométer. Érdekes. Még
szűkebb út valami fás területen, egy lány nagyon próbál haladni, beállok
mögé, de nemsokára látom, ahogy elkezd kifordulni a bokája, miközben az
aszfaltról letérve az út melletti gödrös talajon próbált előzni,
szerencsére időben elkapta, és gond nélkül megúszta, viszont így nem jó,
nincs értelme ennyit kockáztatni. Maradok az úton, emelkedni kezd, amikor
elérem a 3. kilométert. A manuális csippantás szerint 4:24 volt, de nem
tudok ezen gondolkodni, nagyon csökken a tempó, már 5 percen kívül
vagyunk! Ahogy lejteni kezd, elkezdek csapatni, kezd fogyni a türelmem,
azért most már haladni is kéne. Szinte fartlekezés lett a negyedik
kilométer, ami lehet túl sokat kivesz belőlem, és így is csak 4:29 az idő,
de újra városi környezetbe érünk, az út kiszélesedik, eljön a lenyugvás és
a fókuszálás ideje. Egy darabig még ingadozik a tempóm, többször túl
gyors, érzem is a levegővételemen, de pár száz méter után teljesen
stabilra beállok, és érzésre amúgy minden rendben van. Hamar eljön a
frissítőpont, természetesen semmit nem akarok most magamhoz venni, a
maratonin előadott vedelés után nem merek inni se. Közben lemaradtam az
ötödik kilométert jelző tábláról, viszont az óra automatikusan kidob egy
4:19-et, upsz, kicsit gyors, de semmi baj, behoztam valamennyit, és most
már úgyis visszavettem. Az első 5k kb. 22:16 lehetett, azaz a tervezett
4:25-ös tempóhoz képest összesen nagyjából 11 másodperccel vagyok
elmaradva, sokat viszahoztam, most már csak tartani kéne.
Lányomat keresem nagyon, valahova ide jött, attól félek lemaradtunk
egymásról a nagy tömegben. Sokat futok még a frissítőpont után, szinte már
el is könyveltem szomorúan a dolgot, amikor egyszer csak meghallom a
hangját, ahogy szurkol, iszonyatosan feldob, szerintem itt el is dőlt
minden a verseny kimenetelét illetően. Tökéletesen fókuszáltan futok
tovább, már kellően szétrázódott a mezőny, persze rengeteget előzök, de
nem akadályoznak a tempómban. A 6. kilométer táblánál nyomok egyet az
órán, 8:33 a kettő egyben, uhh, azért ez egy kicsit gyors, a 4:17 még nem
az én világom, óvatosabban kellene. Persze mostanra már egyértelmű lett,
hogy amúgy is gyorsabban futok a tervnél, mert érdekes módon a szokásostól
eltérően az új órám a Stryde-al rövidebbnek méri a távot, így lassabnak a
tempót a valóságosnál. Ez egy hitelesített pálya, szóval a kilométer
táblákat szentírásnak kell venni, és eddig nagyon pontosan tért el az óra
és a táblák, mindig pont 3-4 másodperc volt a különbség. Sajnos tegnap
kidobtak az atlétikai pályáról, ahol meg akartam csinálni a Stryde
kalibrációját, így nem csoda, ha nem tökéletes még a dolog. Viszont
annyira jól érzem magam, hogy arra jutok, az óra szerinti 4:25-re állok
be, ami ugyan kicsit gyorsabb lesz a valóságban, de legalább behozom az
elején felhalmozott lemaradást. Nem mondom, azért párszor jöttek olyan
gondolatok, hogy nem kéne gyorsabban futni a tervnél, nehogy baj legyen,
de valahogy olyan pozitív hangulatba kerültem, hogy sehogy se tudott semmi
ilyen gondolat eluralkodni rajtam. Meg tudom csinálni, csak ezen járt az
eszem. Közben volt valami várostábla is, jól elfutottunk Verona
központjától és el is jött a hetedik kilométer, szépen tartom a tempót,
pedig itt még kis emelkedés is volt, de egyáltalán nem zavar. Előveszem a
kis zselémet, elmammogtatom, inni nem tudok rá, de nem foglalkozom vele,
majd ha lesz frissítő iszok, ha nem, akkor nem. Lazán megívelve kukába
hajítom a tasakot egy kedves kertvárosi részen, és már el is jön a
nyolcadik kilométer, szalad az idő. Van itt néhány kanyar, de nagy íven
lehet venni őket, nem zökkent ki, sőt egyre könnyebb futni, kicsit lejteni
kezd az út. Egy hídhoz közeledünk, elő is veszem a kamerát, hogy videózzak
kicsit, jól néz ki a folyó, jól néz ki a rengeteg futó a partján, de
baromi jó most ez! A nagy örömködésben jól be is lassultam, vissza kell
gyorsan szedjem a tempóm.
Jó messzire ellátni, sokára lesz még a visszafordító, de hamarosan
feltűnnek a mezőny előtt haladó motorosok, majd az időt mutató autó is, 45
percet mutat, és bizony már a tizedik kilométeren is túl vagyok. A második
5k 21:43 lett, és épp 44 perc az összidőm eddig, azaz már úgy 10
másodpercnyi előnyre fordítottam az eddigi hátrányomat a tervhez képest.
Érkeznek az elsők, állati jól néz ki, ahogy futnak, szurkolok nekik,
viszont lassan át kell térjek a bal oldalra, mert egy nagyobb csoportot
kezdek utolérni, akik az egyik iramfutó körül tömörülnek. Szép lassan
elhaladok mellettük, és hirtelen már a 11. kilométert is elhagyjuk, meg is
van a féltáv, és még mindig tök jó minden, semmi jele annak, hogy itt ma
bármi is rosszul alakulhatna! Szinte repül az idő, elérjük a
visszafordítót, ez mondjuk baromi szűk volt, de semmi panasz nem lehet,
eddig hibátlan a pálya, és az idő, az meg egyenesen csodálatos! Gyönyörű
őszi napsütés, a színek egyszerűen fergetegesek, a hőmérséklet ideális, a
levegő meg se mozdul, ennél jobbat kívánni sem lehet. Most már kezd
ismerős lenni néhány srác, akik kilométerek óta stabilan egy tempót futnak
velem, két Bergamoi mögé be is állok, csak könnyebb, ha ők törik az utat.
Olyan 13 kilométernél felbukkan egy frissítőállomás, hát már el is
felejtettem az előző zselét, igazából mindjárt jön a következő, de semmi
gond, felkapok egy üveget, és iszok egy-két decit, majd a többiek példáját
követve eldobom az út szélére a palackot. Furcsa volt, hogy nem pohárban
van a frissítő, de amúgy nekem praktikusabb, ebből sokkal könnyebb inni,
és a víznél talán mindegy is, de az ilyen powerade szerű italnál azért
elég durva pazarlás, hogy egyet belekortyolnak, és elhajítják az egész
üveget. A másik furcsaság az első kuka volt, ami rögtön az asztalok mögött
volt takarásban, hát ilyen gyorsan képtelenség kibontani az üveget és még
inni is belőle, hogy abba bedobjuk, bár utólag visszagondolva ez
valószínűleg a lassabbaknak szólt. Jelzés ara vonatkozóan viszont semmi
nem volt, hogy később is lesz kuka, így abba 1, azaz pontosan 1 lány futó
dobta az üvegét, tényleg mindenki más az út szélére hányta. Ha gonosz
akarnék lenni, mondhatnám, hogy ez nem olyan sokat rontott az olasz
szeméthelyzeten, de ez nyilván nem teljesen igaz, és ráadásul egy fiatal
fiú szedegette is össze őket, remélem senki se találta fejbe. Kicsit
elmorfondíroztam ezeken a dolgokon, de mivel a 14. kilométer is eljött,
elkezdtem majszolni a második zselémet. Bakker, megvan a kétharmad, és
minden annyira csodás, nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el! A 15.
kilométernél 1:05:47 az összidőm, a harmadik 5k-m így 21:47 lett,
gyakorlatilag tökéletesen egyenletesen haladok.
Baromi jó ez a folyóparti rész a nyílegyenes úttal, fullra a futásra lehet
koncentrálni, teljesen rajta is vagyok, azonnal érzem is, amikor a
Bergamoi srácok lassulni kezdenének, már állok is ki mögülük, amúgy
érdemes most oldalt váltani, mert megint egy iramfutót körülvevő
csoporthoz közelítünk. Próbálok jó felvételeket is lőni közben, beállok
eléjük, a kamerát rájuk fordítva, lelkesek nagyon, imádom! Pár száz méter
után feltűnik, hogy nem szakadok el tőlük, biztos lassultam, gyorsan
vissza is állítom a tempóm. Jön egy híd, nagyon figyelek, hogy a lányom
itt lesz-e, de ez még nem az, de már látom a 17. kilométertáblát, annyira
durva, már alig van vissza, hogy repülhet így az idő, miért nincs semmi
szenvedés? Újabb híd, ahol egy fura kis torony van a folyó közepén,
érdekes. Elszórtan van errefelé már néhány szurkoló, de inkább az
iramfutókkal futók csinálják a hangulatot, és van egy-két DJ is, akik
zenélnek az utcán. El is kezdtem gondolkodni rajta, hogy azért ennél
sokkal nagyobb hangulat szokott lenni a pesti versenyeken, a zenés pontok,
a lelkes szurkolók rengeteget hozzátesznek egy ilyen futáshoz, és hát
számomra nagyon meglepő, hogy az olaszok ilyen csöndben néznek, egészen
más vérmérsékletre számítottam. Rákanyarodunk egy hídra, ahol frissítőpont
is van, persze ilyen közel a verseny végéhez már biztos nem fogok inni,
próbálom elkerülni a megálló embereket, amikor meghallom lányom
szurkolását, nagyon megörülök neki! Repülnek a kilométerek, még mindig nem
merem elbízni magam, de amikor már két kilométer sincs vissza, és egy
gyönyörű téren futok át, szól valami zene, hát ott teljesen
elérzékenyülök, nem tudom, de nem is akarom visszatartani, ez most kell,
ezt most rohadtul megérdemlem, annyi munka, annyi küzdelem, annyi feladás
után végre pontosan olyan a futásom ezen a versenyen, amilyen az
álmaimban, egyszerűen tökéletes, semmi szenvedés, semmi probléma, teljesen
jól vagyok, könnyedén megy, és imádom az egészet! A huszadik kilométert
1:27:35-nél csippantom, azaz 21:48 volt a negyedik 5k, még mindig brutál
egyenletes a tempóm!
Nagyon kevés van hátra, mindössze 1100 méter, ez még három pályakör sincs,
és még mindig rendkívül erősnek érzem magam, kicsit sem fogytam el,
kezdjek el hajrázni? Nem, egyáltalán nem akarok, ezt most nagyon ki akarom
élvezni, minden méterét ezzel a jóleső tempóval futni, mert ilyen még sose
volt, ez a táv sose adta magát nekem ilyen könnyen! Inkább próbálok
videózni még, és tényleg csak élvezni az egészet, így is brutál egyéni
csúcsot futok, egy hajrával elérhető néhány másodperc mit számít már? A
célbaérkezés leírhatatlan érzés, olyan volt, mint amikor először sikerült
lefutnom egy félmaratont, és ez nagyon megnyugtató, féltem már, hogy sose
fogok újra a közelébe se kerülni azoknak az élményeknek.
Verdikt
Az idei év eddig eléggé felemás volt, sok pozitívumot tudok felsorolni,
fizikailag szerintem életem formájában vagyok, de a célversenyek nagyon
nem sikerültek. A sikertelen pesti maratoni után már teljesen elfogadtam,
hogy zsinórban ez lesz a második év, amikor egyik PB-met se sikerül
megjvaítani, és mivel ez nem célverseny volt, nem stresszeltem rá,
teljesen elvárások nélkül érkeztem. Na persze azért nem fekete-fehér a
dolog, mert bár az edzéstervem fő vonalát nem szakítottam meg emiatt,
kemény mennyiség volt az előző héten, viszont ezen a héten rendesen
rápihentem, nem olyan volt, mint a pesti félmaraton, amikor egy erős
edzéshét végén álltam oda. A "nem stresszeltem rá" dologról is csak
annyit, hogy ez nem egy kapcsoló, amit egyszerűen kikapcsolok, előtte nap
és a rajt előtt is azért volt bennem feszültség rendesen, szerintem ez
nálam elkerülhetetlen, viszont érezhetően kevesebb, és a verseny közben is
mintha sokkal nyugodtabb lettem volna. Na meg valamiféle tempóterv azért
kell legyen az ember fejében a rajtnál, amivel nekivág, ez most itt nekem
4:25/k volt, ami majdnem 10 másodperc/km-el gyorsabb a PB-m tempójánál,
szóval azért még egy nagyobb fejreállás esetén is valószínű volt a
javítás. Végül az 1:32:20-as eredményem, több, mint három és fél perccel
lett jobb, ráadásul azon a távon, amiről eddig azt gondoltam, hogy nekem a
legnehezebben megy. Valahogy számomra eddig a maratoni tempója élt úgy a
fejemben, mint ami viszonylag kényelmes érzés, és ott csak a táv hossza
miatt lesz a vége kellemetlen, amivel szemben a félmaratonon már egy
kényelmetlenül gyors tempót kell nyomni, amihez képest viszont baromi
hosszú, és mondjuk egy 10k akármilyen gyors is, azért csak hamarabb véget
ér, így a félmaraton volt a mumusom. Érdekes módon most kényelmesnek
éreztem a tervezettnél is gyorsabb tempót, talán túlságosan is, az is
elképzelhető, hogy még több van bennem, amit ki lehet hozni jövőre!
A pulzusadatok is erre engednek következtetni, de olyan 8 kilométertől
elkezd nagyon ingadozó lenni a grafikon, nem igazán vagyok biztos benne,
hogy az órát rendesen meghúztam, ráadásul új, még semmi tapasztalatom
nincs vele, hogy a rögzített értékek mennyire valósak. Eléggé gyanús az
egész, szerintem az első 5k-ra a 158 a másodikra a 160 reális lehet, de
utána nem hinném, hogy csökkent volna, 161-162 körül lehetett az inkább,
de még ez is sokkal alacsonyabb, mint amit engedhetnék, Siófokon például
170 körül volt. Mondjuk az azért kellemetlenebb is volt, lassultam is a
második felén, és a végére teljesen el is fogytam, szóval most ez az
óvatosabb megközelítés jobbnak tűnik. Főleg mentálisan sokkal jobb nekem
az erősen célba érés, a negatív szplit, mert azok a versenyek, ahol
teljesen kifacsarom magam, de elfutom az elejét, még akkor is rossz
szájízt hagynak, ha egyébként az időeredménnyel amúgy elégedett lennék.
Persze tudom, hogy én teszem ezt saját magammal, csak rajtam múlik, hogy
fejben hogyan élem meg ezeket a helyzeteket, de igazából ebben kicsit sem
akarok változni, hiszen ez az egész a teljesítménykényszerre vezethető
vissza, abból pedig nem akarok engedni, szeretem, ez visz előre. Én soha
nem leszek egy örömfutó versenyen, számomra az edzések adják a futás
örömét, versenyen midig 120%-ot fogok beleadni, és biztos, hogy sokszor
pofára fogok még esni, ahogy az idén annyiszor, de nem baj. Hajrá!