UltraBalaton 2021 - JövőreInkábbÁtússzuk

Még ha nagyon roszzul is megy egy év, még ha a saját versenyeimet, céljaimat kukába is dobom, az UltraBalaton közeledése valahogy mindig felráz, és edzésre késztet. Ilyen bolondos gondolat szokott megszállni, hogy "a csapattársak számítanak rám" :)

---

2019. [16:56 | 3. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2019/05/ultrabalaton-2019.html

2020. [16:42 | 2. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2020/10/ultrabalaton-2020-jovoreinkabbatusszuk.html

---

Az idei UltraBalaton teljesítésért talán többet küzdöttem előtte, mint a versenyen, és nem az edzésekre gondolok, az természetes. A tavalyi versenyen Lindáék bejelentették, hogy idén mást terveznek, és átadnák a szervezést is valakinek. Nekem a két UB hihetetlen sok élményt adott ezzel a csapattal, nagyon nem szerettem volna, ha véget ér a dolog, így kezdetben nem volt kérdés, hogy ha más nem akarja, akkor én vállalom a szervezést. Aztán a lelkesedésem elég gyorsan lenullázódott, amikor kiderült, hogy mindenki másfelé kacsingat, gyakorlatilag nincs is csapat. De még így is csak egy nagyon pici kapaszkodó hiányzott, hogy ne engedjem el a dolgot, és ezt Gábor adta meg, amikor jelezte, hogy ő jön, és segít a szervezésben, vannak ismerősei, akik közül biztos jönnek páran, meg majd megoldjuk valahogy. Ennél több nem is kellett! A májusi időpont miatt kicsit több, mint fél év volt csak a következő versenyig, elég hamar eljött a nevezés, úgy kellett köridőt megadnunk, hogy mindössze ketten alkottuk a csapatot. A maximum köridő 28 óra, hirtelen felindulásból 23-at adtunk meg, egyrészt ki tudja milyen csapatot sikerül összehozni, másrészt nem is annyira vágytunk arra, hogy megint utolsóként induljunk, és csak éjjel fussunk, amikor 2020-ban a győztes csapat meg szépen nyugiban nappal futotta végig, és már rég wellneseztek, amikor mi még a hideg éjszakában, a szakadó esőben küzdöttünk féltávnál. Az elején még nagyon lelkesen vetettük bele magunkat a szervezésbe, össze is jött a csapat, de ahogy fokozódott a vírushelyzet, úgy fogyott a lendületünk is.

Március elején elkaptam a koronavírust, majd április elején jött a bejelentés, hogy októberre halasztják a versenyt. Ezzel nyilván teljesen leállt minden. Én épp a márciusi karantén miatt kiesett futások utóhatásait próbáltam ledolgozni, pár hétig még ki is tartott a lendület, de a meleg végül az alig pislákoló kis motitivációmat is porrá zúzta. Szinte semmit se futottam, és csak július közepén kezdtem újra, amikor egy versenyen kiderült, hogy mennyire nem tudok futni. Gyakorlatilag nulláról kellett kezdenem felépíteni a formámat, ami végeredményben hasznos volt, mert így eléggé komolyan ráálltam az ügyre. Augusztus elején, 8 héttel az UB előtt kezdtem újra szervezkedni, de nem mondanám, hogy túl lelkesen, a formám is szar, meg bármikor kitalálhatják megint, hogy mindent letiltanak, bezárnak, karantén, maradj otthon, stb., ebben a bizonytalanságban nem szívesen fektet az ember rengeteg munkát egy ilyen hobbi dologba. Amiről mindjárt kiderült, hogy még annál is több munka lesz, mert a már összeállt csapatból közben ketten is visszamondják, szóval még tagokat is találni kell, ami egyáltalán nem olyan könnyű, a kért tempó rendesen szűkíti a kört. A Wizz Air-en találkozunk Lacival, és gyorsan sikerül Ádám személyében egy szuper új futót beszerveznie, így már csak egy hiányunk volt. Hamarosan aztán Matyi is visszatért a csapatba, aki eredetileg sérülés miatt mondta volna le, de sokat javult az állapota, és egy kicsit lazább tempóban mégis vállalná a versenyt. Szuper!

Minden készen áll! Ja nem...

Még mielőtt minden szép és jó lett volna, sajnos az egyik tagnál komoly kétségek merültek fel a tempóját illetően. A Facebook falára kitett eredményei és az interneten fellelhető, nem virtuális, hanem valós, ellenőrizhető eredményei között még csak nem is szakadéknyi, hanem egyenesen kontinensnyi űr tátongott. Csak, hogy érthető legyen miről beszélek: virtuális félmaratoni tempója 3:53/km, egy két évvel ezelőtti valós versenyen meg 6:52/km-t futott... Félreértés ne essék: semmi baj nincs azzal, ha valaki 6:52/km-es tempóban fut félmaratont, szép teljesítmény, jóval átlagember feletti! Azzal viszont már nagyon is sok baj van, ha valaki megpróbálja átverni a másikat, és nem csak egy embert, hanem egy egész csapatot. Az emiatti rossz előérzetem miatt beosztottam kezdő futónak, lányom bringájával kísérem majd, és ha valóban elfogadhatatlanul lassú lenne, akkor a következő ponton leváltjuk, és hatan csináljuk végig. Persze később még rákérdezek, hogy milyen tempóval tervezzek az ő szakaszaira, amire azt a választ kapom, hogy "a 7k az ha jól tudom 30 vagy 40 perc". Hogy mi? Csak, hogy érthető legyen, mekkora a különbség, nézzük a két végletet: az egész körre tervezett átlagtempónk 7k-ra vetitve 31,5 perc. Az átlag kihozásához van egy minimum tempó, amit mindenkinek tudnia kell, Lajost idézve: "de amúgy ha 5:20-as emberünk van akkor kb. mi is futhatjuk, mert ha még futni kell 5 km-t pluszba az se 5:20 lesz nekünk. Tehát van egy sebesség ahol már nem éri meg embert kerseni". Ez azt jelenti, hogy ha valaki 37 percnél lassabb 7k-t tud csak a csapatból, ahelyett biztosan jobban járunk, ha mi futjuk le 6 fős csapatként, és ez még nem is volt szigorú, szerintem inkább 5 perc alatt (35 perces 7k) van a határ. Szóval a 7k lefutására azt mondani, hogy ha "jól tudom 30 vagy 40 perc" annyira nonszensz, hogy órák kellenek, míg magamhoz térek. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook falán lévő 1:21-es virtuális félmaratonhoz kb. 25!!! perces 7k-t kellene tudnia, és ha valaki ilyen teljesítményre (ráadásul női eredményről van szó!) képes, az ki van zárva, hogy fogalma sincs a tempójáról, mert idézem: "nem szoktam mérni". Végül amikor megnyílt a rajtcsomag felvételi lehetőség, és már csak neki nem volt a csaaptból a részvételhez kötelező védettségie, vagy versenyengedélye, akkor betelt a pohár, nem érdekelt már, hogy csak két hét van hátra, hogy akit közben próbáltam beszervezni, senki se vállalta, meg kellett hozni a nehéz döntést, és kirakni a csapatból, lesz, ami lesz... A csapattal megterveztük a hatfős teljesítést is, persze azért mindenki próbálkozott még ismerősök között, de aztán egy Facebook csoportba tett felhívásom nyomán ránk talált Bence, aki már első pillanattól szimpatikus volt. Nagyon megkönnyebültem, végre minden rossz érzésem elszállt a versennyel kapcsolatban, és igazából csak ekkor kezdtem el tényleg várni a rajtot, már nem egy nyomasztó feladatot láttam benne, és ez jó! :)

Minden készen ál, de most már tényleg!

A hajnali rajtidőpont miatt az ott alvás volt a leglogikusabb választás, viszont mivel pénteken dolgoztam, csak olyan este 8 óra fele tudunk elindulni. A szállásra érkezve gyakorlatilag azonnal le kell feküdni, és így is kevés idő marad az alvásra, nem épp optimális kezdet. Nagyon izgulok a lányok 3 fős csapatáért, ébredés után első dolgom ránézni hol tartanak, és rohanásba is kezdünk, hogy odaérjünk a befutóra. Bár magáról a befutóról épp lemaradtunk, nem indulhat annál jobban a nap, mint hogy a második helyhez gratulálhatok, iszonyatosan örülök Nekik! Nincs túl sok időnk viszont, csipog a telefon, jönnek az üzenetek a csapattársaktól, nemsokára nekünk is oda kell tennünk magunkat. Mindenki megérkezik, megbeszélünk még néhány dolgot, de hamar eljön a hajnali 5 óra 10 perc, amikor már rajtolunk is. Olyan megilletődött a csapat, látszik, hogy nem vagyunk öszeszokva, többen nem is tudják, hogy zajlik a rajt. Pedig annyi mindenről beszéltünk, ha nem is személyesen, csak az utóbbi időben szokásos online formákban, de ez valahogy kimaradt :) Lajos csipogtat és elfut, a verseny ezzel számunkra kezdetét vette, de a többiek mintha még aludnának, kicsit noszogatni kell őket, hogy talán el kéne induljunk a váltópontra. A tihanyi elágazó után látjuk, hogy a bringaút hiányzik, teljesen fel van túrva, szegény futóknak ezen a részen elég rossz lehet, ráadásul most kezdődött a verseny, nem egy jó első benyomás. A váltópont behajtóját eltévesztjük, túl kell mennünk, és visszafordulni, de mi még bőven időben odaérünk, viszont a másik autó Lajos érkezése előtt percekkel még sehol sincs, pedig Bencének kellene futni tőlük, megy a telefonálgatás, teljesen felkészületlenek vagyunk most erre a helyzetre, nagy szerencse, hogy az utolsó pillanatban végül befutnak, szépen sikerül a váltás. Ez nagyon necces volt, és szinte csak nézői voltunk az eseményeknek, csapatkapitányként pedig én végképp nem lehetek néző, ennél sokkal jobbnak kell lennem, ha dobogóra akarunk állni. Beszéltünk róla persze, hogy ha nincs a váltóponton a következő futó, akkor tovább kell futni, de mivel az egyik autó ott volt, készen kellett volna álljon valaki közülünk a váltásra, ha mégse értek volna oda. De most nincs idő ezen filózni, én vagyok a következő, és még fel kell vennünk egy kulcsot is. Az idén legalább azt a hibát nem követtük el, hogy valakinek számára teljesen ismeretlen autót kelljen vinnie élesben, Matyi vezet az én futásomig, addigra össze tudnak barátkozni az autóval, és nem kerülnek ciki helyzetbe. Bár mint kiderült, hosszú még a nap :)

A rajt előtti pillanatok

Első szakaszom: Balatonakali - Zánka

Futásra készre öltözök, fejlámpát is veszek, elég sötét van még. Szofi bringáját is le kell szerelnem, sokat elszöszölök vele, új a tartó, lehet gyakorolni kellett volna. Betolok egy zselét, és ejteném meg a szokásos toi-toi látogatásomat, meglepetésemre azonban sorba kell állnom. Kicsit kevesebb időm lesz így bemelegíteni, amiről kiderül, hogy leginkább semennyi se lesz, a toi-toi-ból kijőve gyakorlatilag azonnal váltanom kell a nagyon hamar megérkező Bencét. Az órámmal se stimmel valami, a profilok között nincs ott a futás, valami fura képhiba is megjelenik, mindegy, elindítok egy egyéb kinti edzést, és nekiiramodok. Az órával sokáig szöszölök, váltogatom a képernyőket, hogy valami hasznosat lássak, végül találok egy olyat, ahol legalább a pulzusom látszik, meg km/h-ban a sebesség, de az is csak vagy egy kilométer után, mert GPS-t se talált. Lassan elfogadom inkább a helyzetet, a futás végülis elég jól megy, erősnek érzem magam, szerintem a tempóm se rossz, a pulzus meg rendben van, a pálya pedig szuper a bringaúton. Elég sokat előzök, csodálkozom is rajta, hogy ilyen sok csapat van már pályán. Rövid ez a szakaszom, csak 6,3 km, közben egyet kell csippantanom csak, ami után kicsit kellemetlenebb lesz a pálya, az országúton folytatjuk, ami emelkedik is. Nem szeretek autók között futni, sose szerettem, ráadásul nemrég volt Lubics Szilvi balesete, Szofi pedig mögöttem teker, nyilván aggódok miatta. Közben megbeszéltük, hogy ő valószínűleg továbbmegy, átbeszélünk még pár dolgot, hogy mivel tud segíteni a futónak, mire figyeljen. A váltópont előtt volt még egy trükkös tábla, ami balra mutatott, de mintha láttam volna valakit, aki meg egyenesen folytatta, kiabáltam is egy ott álló szervezőnek, hogy most merre, és nyilván nem arra kellett, az az autós kísérőknek szólt, hát lehetne mondjuk más színű az egyértelműség kedvéért. Nagyon hamar eltelt ez a szakasz, nem hajtottam ki magam teljesen, de azért erősen futottam, a hivatalos adatok szerint 4:39-es átlaggal. Ennek nagyon örülök, mert sokkal könnyebben ment, mint amit vártam a múlt szombati tempófutásom alapján.

Tovább az északi parton

Lacinak egy jóval dombosabb szakasz következett utánam, meg ő egy "kicsit" erősebb tempóban fut, Szofi nem bírja tartani vele a lépést, telefonál, hogy vegyük fel. El is megyünk érte, és szerencsére ezzel kapcsolatban mindenre felkészültünk, hiszen még csak 14, de végül nem is kell a helyzetmegosztás ahhoz, hogy megtaláljuk egymást. Elkezdem felszerelni a bringáját, de ehhez lábujjhegyre kell álljak, amitől mindkét vádlim durván meghúzódik, basszus, nyújtani kellett volna, meg nem csinálni ilyen hülyeséget, fáj rendesen. Kicsit pánikba is esek, azonnal nyújtani kellene, gyorsan neki is állok egy arra alkalmasnak látszó kövön. Az eddigi pörgést hirtelen pár perc tökéletes nyugalom váltja fel, enyhül a fájdalom, és csak gyönyörködök a Balaton feletti csodálatos napfelkeltében. Közben szólnak, hogy amúgy egy kőkereszten nyújtok, felnézek, és tényleg, egy pillanatra el is szégyellem magam, de igazából miért is kéne? Semmi rosszat nem teszek, hálát is adok mindezért, hiszem, hogy nem véletlenül épp itt álltunk meg, és nem véleltlenül épp itt húztam meg a vádlim.

Felirat: "E jel a hegyen A halhatatlan Messiásnak Jézus Krisztusnak emeltetett 1906."

Nyújtás közben ebben gyönyörködöm - Évi fotói, jó szeme van hozzá :)

Szerencsére időnk is van, a következő váltásnál nem kell ott lennünk, úgy is döntünk, hogy kihagyjuk, a Varga pincészethez megyünk. Útközben olyan gyönyörű dolgokat látunk, hogy szinte hihetetlen: a táj már önmagában fantasztikus, de mindez reggeli fényekben, a völgyekben megülő ködfelhőkkel, a ködösségeken átszűrődő fák látványával felturbóza kezd sok lenni, és amikor feltűnik még egy csoport ló is egy mezőn, "na jó, ki kapcsolta be a lócsorda szimulációt, így már túl giccses lett", röhögésben törünk ki, de tényleg, mintha a Truman Show-ban lennénk, és valaki szórakozna velünk. Eddig se volt rossz hangulat a kocsinkban, de ezekben a percekben mindenki teljesen felszabadult, innentől egy percre se csendesedtünk el. A pincészetnél mindig nagy élet szokott lenni, minden jóval, semmi másra nem vágyom, mint hogy igyak végre egy jó kávét. Matyival ketten megyünk fel, elég kihalt minden, a WC is zárva, kezd gyanús lenni a dolog. A bódék még teljesen csukottak, kicsit tovább menve megtaláljuk a szó szerint épp csak épülő pontot. Hmm. Az egyik szervezőtől megkérdezem, hogy a csippantó azért már ugye készen áll, merthogy hamarosan érkezik a futónk, és megdöbbenésemre azt a választ kapom, hogy "őőő, hát nem". Tessék? Egy másik szervező mondja, hogy "Nyugodtan üljünk le pár órára, majd ebéleljünk, és folytassuk utána a versenyt". TESSÉK???

A tökéletes lelki nyugalomból egy pillanat alatt szalad fel a vérnyomásom az egekbe: mi ide versenyezni jöttünk, nem pihengetni! Miért nincsenek kész a pontok? Elég feszült beszélgetés kezdődik a pontok építéséért felelős szervezővel, és nem nagyon közeledik az álláspontunk, nem találunk semmilyen megoldást. Ő azzal érvel, hogy mi adtunk meg rossz köridőt, mutatja az excel tábláját, amiben a megadott köridők alapján benne van, hogy melyik csapat mikor hol lesz, és hogy ők ez alapján építik a pontokat, meg hogy ha szólunk, akkor tudott volna módosítani. Az ő szempontjából persze teljesen igaza van, viszont mi meg azzal érveltünk, hogy a szabályzatban csak az van, hogy a köridőnél nem futhatunk csak max. egy órával lassabban, a gyorsabbat semmi nem tiltja, meg hogy valamikor márciusban kellett megadni a köridőt, azóta azért változott pár dolog. Meg ez a bármikor szólhattunk volna dolog is jól hangzik, csak épp az ő szabályzatuk kifejezetetten tiltja a köridő változtatást, a rajtidőpontba meg aszerint semmi beleszólásunk nincs, mi meg a szabályoknak megfelelően jártunk el. Sőt, mivel azért felmerült bennünk, pontosabban Lajosban ez a lehetőség, ezért 1-2 hete teljesen átnyálaztuk a szabályzatot és a programtáblát, sehol nem esik szó a pontok nyitásáról, a célról találtuk meg, hogy 9-kor nyit, oda meg jóval később érünk a tervünk szerint, ezért azt feltételeztük, hogy annak megfelelően a köztes pontok is készen fognak állni. Ezekre csak az volt a válasz, hogy a szabályzatot meg a programtáblát nem ő írta, én ezt értem is, de mégiscsak a rendezvényt képviseli, azért ez így elég lerázós. Felvetettem, hogy nekünk az is megfelel, ha állunk itt mondjuk 5 órát, amit jóváírnak, és addigra már mindennel biztosan készen lesznek. Ilyenre viszont nincs lehetőség, mert idén nincs jóváírás a vonatoknál se, nincs jóváíró chip. Szóval vagy azt választjuk, hogy állunk, és az időt elengedve veszünk részt a versenyben, ami így nekem nevetséges, versenyen időt elengedve mégis hogy vennénk részt, vagy megyünk tovább az üres pályán. Azért kaptunk annyi ígéretet, hogy próbálnak nagyon sietni. Lementünk a többiekhez, gyorsan vázoltuk a tényállást, és hamar megegyeztünk abban, hogy csak a folytatás jön szóba, ugyanúgy mindent beleadunk a futásba, és próbáljuk siettetni a pontépítéseket.

Ennek megfelelően mentünk tovább, a felhőtlen jókedv véget ért, feszült légkör váltotta fel, ugyanakkor mindenki a probléma megoldásán dolgozott, és ez nagyon jó volt, bármilyen negatív kisugárzás veszélyesen rombolhatta volna a csapatmorált. Úgy gondoltuk, már a jelenlétünkkel gyorsabb munkára tudjuk ösztökölni őket, ezért minden ponton megjelentünk, és majdnem mindenhol beszéltünk is a szervezővel, egyre barátságosabb hangnemben, az egymásra való haragudás úgysem segít. A szabályzatot közben újra tüzetesen átnyálaztuk, és sehol sem szerepelt az benne, hogy kötelező lenne az időmérő rendszerben csipogtatni, ezt a szervezővel beszélve ő is megerősítette, csak azt emlegette folyamatosan, hogy megóvja a többi csapat az eredményt, ha azt látják, hogy mi nem csipogtunk. Én itt, nem is tudom hány ponttal a pincészet után már teljesen pozitívan láttam a helyzetet, óvjanak ha akarnak, úgyse lesz alapjuk, hogy kizárjanak, ahhoz nekik kell bizonyítaniuk, hogy mi nem teljesítettük szabályosan a pályát, amit nem tudnak, mert mi teljesíteni fogjuk minden szabályt betartva! Persze azért legyünk felkészültek a támadásokra, megszerveztem, hogy minden pontra, ahol csipogni kéne az egyik autónk odamegy, ellenőrzi a csipogtatót, és ha az még nem áll készen mire a futónk odaér, akkor fotóznak, videóznak ezerrel. Ez persze rengeteg plusz munkát jelent, hiszen így nem csak a váltópontokra megyünk, hanem az összes köztesre is, ami több, mint kétszer annyi, rendkívül pörgős lesz ez így. Lajos futása lett a fordulópont, az ő 10 kilométerében négy szakasz is volt, sejtettük, hogy vége, ennyi pontot nem fognak tudni felépíteni ilyen rövid idő alatt. Balatongyörök nyugatnál volt az utolsó csippantásunk 70 kilométernél, alig több, mint 5 órával a rajtunk után, a maradék 2/3-nyi távot már biztosan üres pályán tesszük meg.

Fényképes bizonyíték a váltásunkról :)

Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény

A sok pontlátogatás miatt a keszthelyi ponton se igazán maradt időm bemelegíteni, pedig itt már megkértem Matyit, hogy szedje le a bringát, nehogy megint meghúzzam a vádlim. Ismét csak egy gyors toi-toi látogatás, némi kocorászás az épülő ponton, ami egyébként szintén egy nagy kedvencem. Két éve nagyon jó volt éjjel itt lazulni a parton, tavaly aztán az eső tett keresztbe, most meg nincs kész :) A szinkronizálással az órám is megjavult, így azért jobb nekikezdeni a futásnak. Ismerős a pálya, tavaly is én futottam itt, mesélem is a sztroikat Szofinak, hogy hol tartottak fel a vasúti átkelőben - ahol most ő meg rossz irányba megy, vissza kell fordulnia -, aztán hol kezdett el ömleni az eső, ami majd kimosta a kontaktlencsét a szememből. Most nyugiban futhatok, egy-két futó előzése hoz csak némi eseményt, meg hogy az egyikük bringás kísérője kicsit később visszaelőzött. Rákapcsolt a futó? El akar kapni, vagy mi?

Csippantás nincs, fotó, boldogság van

Meg is felejtkezem az egész ügyről, nemsokára meglátok egy nagy útépítést, basszus, ezt már tavaly is építették, még nincs kész? Változott persze a környék, most már van egy nagyon keskeny betonalagút, amire 90 fokban kell ráfordulnom, és persze nem lassítok, de így meg épphogy sikerül csak elkerülnöm az ütközést az alagútban szemből érkező bringással, és az is csak annak köszönhető, hogy erősen fékezett. Iszonyat káosz lesz hirtelen, jó néhányan érkeznek még fékezve, az előttem lévő bringás pedig inkább megállt, néz hátra, őt is ki kell kerülnöm, miközben még jönnek szembe, a lábam meg többször megcsúszik a poros, sima tükörbetonon. Nagyon megijedtem, ez baromi veszélyes szituáció volt, én meg egy hangyányit se lassítottam közben, teljesen versenymódban vagyok. Az alagút végén szólok az érkezőknek, hogy vigyázzanak, nagyon csúszik. Végre kint, biztonságban, a bringás megint megelőz, de csak pár száz métert tart a nyugalmam, fel kell futnom a hídra, ahol keresztezem a nagy forgalmú utat, az egyik irány áll is teljesen. Felérve látom a bringást az út túloldalán állni, és felém nézni, mintha arra figyelne, hogy biztonságban átjussak az úton. Itt sem sokat tökölök, de már kezd kattogni az agyam, hogy a bringás srác tutira nem csak úgy erre kirándulgat, a futót, akivel korábban volt, már nagyon elhagytuk, biztosan nem őt kíséri, nem lehet, hogy köze van a versenyhez? Kicsit előre ment, beszélni nem tudok vele, de a maradék két és fél kilométeren többször hátranéz, tutira igazam van, a ponton majd mondom a többieknek, hogy derítsék ki. A nagy gondolkozás közben egyre gyorsulok, az utolsó kilométerben elkezd szúrni az oldalam, de nem érdekel, nyomom tovább. Egyre jobban fáj, a pulzusom is megy fel, nem hagyom magam, már közel a váltópont, ezt már ki kell bírnom.

Az utolsó agyondokumentált váltás

A déli part

A váltóponton már azzal várnak a többiek, hogy mi vagyunk az elsők, és a bringás srác a verseny felvezetője. Jéé, pont erre gondoltam :) Ez viszont megváltoztat mindent! Saját bringás kísérőnk van, ami nagyszerű, többet nem kell félnünk eltévedéstől, a futónak csak követnie kell őt, így sokkal könnyebb lesz. De ez még mindig csak a kisebbik jó! A legfontosabb, hogy innentől nem kell szórakoznunk a fotós dokumentálással, hiszen egy szervező látja minden egyes mozzanatunkat, minden szabálytalanságra vonatkozó vádat le tudunk seperni az ő tanúskodásával! Ez egyszerűen fantasztikus! Ebbe csak az rondíthatna bele, ha valaki megelőzne minket a pályán, de a többiek alaposan megfigyelték a többi hozzánk közel futó csapat helyzetét, potenciálját, és ezt lehetetlennek minősítették. Vége a rohanásnak, nekünk ráadásul triplán, mert a következő három futó a másik autóban ül, olyan két és fél óra múlva kell Balatonbogláron legyünk, ki is használjuk az időt. Én jó alaposan lenyújtok, amíg a bringát Matyi felszereli, közben meglátjuk a pontépítő szervezőt, megköszönöm neki a privát bringás kísérőt, pár palack vizet is kapunk ellátmányként, bár én mondtam Lajosnak, hogy van még egy hatos pakk a kocsiban, nem kellett volna kérnie, na mindegy. Korábban sokat poénkodtunk ezen, hogy a végén még jóbarátok leszünk :D Közben jön a sztori is, amíg én futottam arról beszéltek, hogy minden ponton jól fel kell hívjuk magunkra a figyelmet, emlékezzenek ránk, és ez szuper jól sikerült az előzőnél, Matyi nem tudta hatástalanítani a riasztót, az autó meg szirénázott, dudált, villogott, tuti soha nem felejtik el, hogy ott jártunk :) Rengeteget röhögünk, ismét mindenki teljesen felszabadult, egyre jobb sztorik jönnek, miközben már az M7-esen hagyjuk magunk mögött a kilométereket. Meg is döbbenek, hogy milyen sokat megyünk, ellenőrzök mindent, de tényleg jó helyre tartunk. Érkezés után az októberhez képest elég meleg napsütésben piknikezünk, a világ ismét egy szuper hely :) Lacit Évi váltja, a bringás kísérőnk, Dani pedig próbál valamit enni, inni, de szegény nem nagyon van ellátva, mivel nincsenek pontok, így nem jut semmihez. Persze innen nem megy sehova ellátmány nélkül, feltankoljuk mindennel, amit csak kér, már ő is csapattag, akár akarja, akár nem, nem hagyjuk az út szélén! :)

Piknik Balatonbogláron

Balatonföldvári szelfipont

Ez a sétány nagyon szép, jó volt itt futni

Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Zamárdi

A következő futásom előtt Matyi és Évi akartak egy-két képet csinálni, ezért megálltunk, aztán inkább rendesen leparkoltam, és elővettem én is fényképezőgépemet, ez tényleg egy nagyon szép hely. Induláskor érzem még kicsit a vádlimat, de az első kilométer végére bemelegszik, viszont helyette támad az oldalszúrás, amit azért elég korainak tartok, és nem is értek, mert elég gyenge tempóban kezdtem. Próbálok kicsit gyorsítani, de nem nagyon megy, a harmadik kilométer sikerül már kicsit jobban, de a fájdalom ekkor meg eléggé erősödik. Nem is emlékszem semmi másra, csak arra koncentrálok, hogy valahogy kibírjam, legalább ezt a tempót, közben vakon követem Danit, nem érzékelem a körülöttem lévő világot. Varázslatos módon 4 kilométernyi kőkemény szenvedés után hirtelen sokkal jobbá válik a helyzet, felgyorsulok 4:30-as tempóra, és rendkívül örülök, amikor egy-egy szembejövőtől kapok egy hajrát. Az oldalam még mindig nagyon szúr, de talán egy picit enyhébb a fájdalom, és hát ugye gyorsulást is lehetővé tett, amitől fejben sokkal könnyebbé vált az egész. Nem is akadok ki, amikor ráfordulunk a számomra már unalomig ismer gyögykavicsos útra, persze most nem is áll arasznyi víz alatt, így igazából nem mondanám annyira rossznak. Ráadásul a szakaszom nemsokára véget ér, eddig mindig a következő is hozzá tartozott. Belegondolva azért kicsit vicces, hogy még akkor is én futom az általam legjobban utált szakaszt, amikor én állítottam össze a tervet, tényleg nem voltam részrehajló. Legalábbis nem mindenben :D

Ez már nem bizonyítéknak készült :) 

Irány az északi part!

A váltás után két srác jön oda hozzánk, nem értik, hogy mit keresünk itt, hiszen ők fogják építeni a pontot, de még semmit nem hoztak hozzá. És tényleg, eddig a legtöbb helyen legalább a vizet láttuk lepakolva, itt már abszolút semmi sincs, ami arra utalna, hogy valami verseny van. Vagy lesz, vagy mi :) A következő futásomig tutira nem eszek semmit, biztos vagyok benne, hogy a szilárd kaja miatt volt az erős oldalszúrásom, most már kibírom addig zselével, meg cukros kólával. Lajos próbálja most felszerelni a bringát, de nagyon nem megy neki, aztán Szofi is, majd én is segítünk, így már hármunknak nem megy, valami hihetetlen sok időt elszerencsétlenkedünk. Még az a szerencse, hogy Matyit csak felvennünk kell a következő ponton, így nem idegeskedtem, a többiek meg nem hitték el nekem, hogy nem érünk oda, pedig tényleg nem értünk.

Itt már hárman küzdünk a felszereléssel, Évi meg röhög rajtunk :)

Miután sikeresen összeszedtük elárvult Matyinkat, egyenesen az északi part felé vettük az irányt. Balatonfűzfűig most a másik kocsi futói viszik a váltóbotot, ami ugye itt a chip, és mivel csipognunk igazából már rég nem kell, sok hülyeség kap szárnyra azzal kapcsolatban, hogy miért is visszük magunkkal, mint valami ereklyét, talán nevet is kéne adni a gyereknek. :) Fűzfőn találunk egy nyitva lévő helyet, ahol ihatok végre egy kávét. Reggel a Varga pincészetnél jobb lett volna, viszont itt meg egy nagyon jó beszélgetés alakult ki a rendelkezésre álló mintegy órás szünetünk alatt, mielőtt újra mi jövünk a végéig. A másik autóban ülőknek ez így elég fura lehet, nekik végereményben itt van a vége, a befutótól még majdnem 30 klilométerre, úgy 2 órával előtte. A váltás után lassan haladunk a kocsival, végig 50-es korlát, lámpák állítnak meg, olyan hosszú az út, tényleg ilyen sokat fut Évi? Számolgatni kezdek, és hát ugye 13 km/h-ás sebesség fölött futunk, ha az autós átlagtempó mondjuk csak 40-re jön ki, mert szuttyogás van, meg lámpák, akkor bizony alig háromszor vagyunk gyorsabbak az autóval, mint futva. Tök brutál ebbe belegondolni, futás közben nekem nem tűnik soknak a táv, pedig az, még egy 6-7 kilométeres szakasz is tök hosszú. A túl közeli váltások veszélye is ilyenkor látszik jobban, egy komolyabb eltévedés, dugó, baleset, vagy ugye egy elhúzódó bringafelszerelés miatt nem is olyan nehéz lemaradni a váltásról. Matyi még az utolsó futása előtt is nagyon izgul, ami igazából tök jó, minden csapattag nagyon komolyan veszi a versenyt az utolsó pillanatig, de őrajta ez nagyon látszik is. Ellátjuk világítással rendesen, még az űrből is jól fog látszani, tutira lesz a környéken néhány UFO észlelés :) A következő ponton látjuk is messziről az érkezését, Lajos váltja itt, túl a 200-on, egyre közelebb a célhoz.

"Én soha nem káromkodom"

Ez gondolom még az egyéniek versenyéről maradt itt :)

Negyedik futásom: Csopak - Balatonfüred cél

Első UltraBalatonomon rám osztották az utolsó szakaszt, most én osztottam ki, na ebben kicsit magam felé hajlott a kezem :) Talán felülmúlhatatlan az első, ahogy mindent beleadva futok a Balaton partján egy gyönyörű fasoron a Tagore sétányon egy brutál nehéz, és fantasztikus éjjel után, amikor már csak percek választanak el attól, hogy átszeljem a célvonalat. Talán az, de most először vagyok csapatkapitány, ami sokkal keményebb munka volt, mint gondoltam, ez is egy különleges első alkalom lesz. Izgatottan is várom Csopakon a váltást, hogy végre kilőhessek, szó sem lehet kényelmes kocogásról. Jól be is kezdek az első kilométeren, a körülmények is jelentősen javultak a nappali meleg után, ahogy elfordulunk az erdős rész felé, kellemes hűvös légtömegek csapnak meg. Imádom! Ezt a részt amúgy is nagyon, bár most sötét van, sokszor futottam már itt, pontosan tudom mi van körülöttem, szinte látom is. Az úthoz kiérve kezdődik az emelkedő, Szofi emiatt nem akart itt kísérni bringával, autóból már sokszor látta, hiába mondtam neki, hogy nem olyan vészes, nem tudtam meggyőzni. Veszítek persze némi időt, de elég jól megy, lefele nem is küldöm meg rögtön, lassan, folyamatosan gyorsulok. A lejtő alján odaszólok Daninak, "Megvan az utolsó ellenőrzőpont!" Tisztán emlékszem milyen, amikor itt van :) Már tényleg alig van vissza, teljesen belemerülök a futásba, nagyon jó tempóban haladok. Az éjjeli sötét ellenére a Tagore sétányon még elég sokan sétálgatnak, és többen is bíztatnak, aminek nagyon örülök, persze a rajtszámtól és a bringás felvezetőtől úgy tűnhet egy külső szemlélődő számára, mintha itt valami különleges dolog történne, mondjuk nekem az is :) A sétány utáni másfél kilométerben újra jön az oldalszúrás, de tartom magam, mert folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem hagyhatok benne egy másodpercet sem, mivel nem tudjuk a többi csapat milyen időt fog elérni, nem tudjuk mennyire lesz szoros. Az emelkedőkön egyre rosszabb lesz, az utolsó domb pedig a befutó előtt már tényleg nagyon nem esik jól, de közben meg Dani ott csattog velem a futásra teljesen alkalmatlan bringás cipőben, miután körbetekerte az egészet és eldobta a bringát, ez erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg hányni a célvonal előtt. Így tényleg nem hagytam benne semmit, a lelkiismeretem teljesen tiszta, ha egy másodperccel kapunk ki, én tudom, hogy nem tudtam volna fordítani rajta, most nem.

A verseny után, vagyis a mi futásunk után a verseny

A célba érés megint fantasztikus élmény volt, és szinte már különleges, mert itt végre tudtam csippantani. Utána kicsit össze is zavartak, félreértettem, hogy még be kell futni a célba, de igazából arról volt szó, hogy együtt befutunmk-e, én vagy kétszer megindultam, hogy akkor befutok, azt hittem változott valami a végén. De nem, semmi se változott, célba értünk, a versenynek vége, le lehet nyugodni. Végül 9 előtt értünk be, de így is foglalkozik velünk a szpíker, sőt, Muki, a verseny főszervezője is személyesen kijön hozzánk gratulálni. Telefonnal csinálnak fényképeket, Facebookra is kirakják, hogy beértünk, nagyon jó fejek. Nem olyan merevek, mint a szabályzatuk, valószínűleg tényleg meg lehetett volna beszélni mindent a verseny előtt, na igen, a kommunikáció hasznos dolog tud lenni :) Matyi minden szögből, minden pózban meg szeretné örökíteni a pillanatot, ami így már nem is annyira pillanat, inkább úgy egy fél óra. Amikor már azt hittük, hogy vége a megpróbáltatásainknak, megérkezett a hivatalos fotós is, nagyon aranyos volt, úgyhogy ismét megjelentünk a célban, talán sose megyünk el innen, ennyi idő tuti soha senki nem töltött még el itt. Az eredményünk brutálisan jó lett, a vártnál is sokkal jobb, 15:42 (215,7 km -> 4:22/km ), ami pontosan egy órával jobb, mint a tavalyi! Mi mindent megtettünk, minden csapattag totálisan odatette magát, most már csak kb. egy fél napot kell várnunk, hogy kiderüljön, mire lesz ez elég? Elvileg este 6-kor indult az utolsó csapat, azaz mindössze 3 órája, tehát ha 13 óra múlva (holnap délelőtt 10) egy csapat még nincs célban, akkor már elméletileg nem végezhet előttünk. Lehet izgulni.

Az UltraBalaton Facebook oldalán egy darabig mi voltunk a sztárok :)

Az utolsó pont, ahol csippantottunk, nem megnyugtató...

Nagyon fáradt vagyok, de azért még nyomkodom a telefont elalvás előtt, jó lenne tudni valamit a verseny állásáról, de a szerver sokszor lehal, valamikor 11 után adom fel. Hajnalban 5 körül ki kell mennem mosdóba, de nyilván más se jár a fejemben, ránézek annak a pontnak az állására, ahol utoljára csipogni tudtunk, elvileg mostanra minden gyors csapatnak át kellett itt haladnia. Hát eléggé kiábrándító a helyzet, számomra meglepően szoros itt az állás, nem is nézegetem tovább, inkább visszafekszek. Reggel már mindenki az adatokon pörög, főleg Lajos, gyakorlatilag folyamatos közvetítést kapunk, és elég jól képbe is került, jól nyomja. :) A köztes pontokról ugye nincsenek adataink, így nehéz elhelyezni, hol állhatunk, de ekkor már eléggé valószínű a dobogó, és még a második helyben is reménykedhetünk. Izgalmas volt, végül a dobogó legalsó fokára lett elég az időnk. A másodiktól 15, az elsőtől 32 perccel maradtunk el, ez tempóban 4 és 9 másodperc kilométerenként, nem sok, de valójában nem is kevés. Az első helyre biztosan nem lett volna esélyünk, a második hely már sokkal elérhetőbb lett volna. Felmerül a kérdés, hogy ha tudjuk verseny közben az állást, akkor tudott volna mindenki ennyivel gyorsabb lenni? Nem hiszem, azt tudom, hogy én biztosan nem tudtam volna a magam 30 kilométerével pontosan 2 teljes perccel gyorsabban végezni, sőt, az utolsó szakaszban egy másodperc nem maradt, és nekem úgy tűnt, azért a többiek se hagytak benne túl sokat. Szerintem azért ez már olyan szint, ahol elég percízen be tudja mindenki lőni, hogy mire képes, és azt hozza is a futásában. Olyan logisztikai hibát pedig nem vétettünk, ami akár csak egy másodperccel is rontotta volna az időnket, szóval nekem meggyőződésem, hogy kihozta magából a csapat a lehető legjobbat, edzeni kell tovább, hogy még jobbak legyünk :) Már írtam, de muszáj még egyszer megemlítenem, hogy egy teljes órával lett jobb az időnk a tavalyinál, tényleg jók voltunk: az 1340 db, igen ezerháromszáznegyven 4-13 fős csapat közül a 16. legjobb idő lett a miénk, szóval nagyjából 1324 csapat lassabb volt nálunk, de ki számolja :)

https://runtiming.hu/verseny/ub2021/ub2021-csapat4/helyezesek?category=7-fos-ferfi-csapat

Az eredményhírdetésig még sok idő van, és én valahogy teljesen elkalkuláltam magam, nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy a szállodában töltjük a napot, de persze 10-ig el azt kell hagyni. Ezt nem gondoltam át teljesen, nyilván nem aludtam valami jól, az első éjjel is rossz volt, és hát csak volt kis futás is, napközben sok pihenésre lett volna még szükségem, legalább 1-2 óra alvással. Jövőre tutira szabit veszek ki a verseny köré, öreg vagyok én már ehhez :) A veszprémi állatkertben múlatjuk az időt a gyerekekkel, sok kávét kell meginnom közben, hogy életben tudjak maradni. Az eredményhírdetésre mindenki visszajött a csapatból, a lányok is itt vannak mindhárman, nagyon jó így együtt ünnepelni! Mindhárom 7 fős férfi csapat itt van a dobogón, Évi egyedüli nőként áll köztünk, nagyon megérdemelten! Végig ezért az eredményért dolgoztunk, a csapattól gyakorlatilag elvárás volt a dobogó, de ha bárki is azt gondolja, hogy magától értetődő volt, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Talán ebből a posztból kiderült, hogy mennyi nehézséget kell leküzdeni, mennyi nehéz döntést kell meghozni, mennyire hibátlanul kell végigcsinálni, hogy eddig eljussunk, és ez még csak az én szemszögem. Nyilván a többieknek is volt nem kevés nehézsége, ők is sok munkát tettek bele ebbe, és nem csak a futó tagokra gondolok, egy ilyen csapat nem csak a futóiból áll, külön köszönet jár Orsinak a sofőrködésért, és a hozzánk csapódó Daninak a bringás kíséretért. Végül szerencsére minden nagyon jól alakult, idén is nagyszerű embereket ismerhettem meg, talán ez a legjobb az egész UltraBalatonban. A következő napokban már mindenkinek azon járt az esze, hogy hogyan fogunk még jobb eredményt elérni, sok az ötlet, szóval nem is kérdés, jövőre ugyanitt! :)

JövőreInkábbÁtusszuk 2021

2019-ben a 7 fős csapatban együtt futottunk, most 3 fős női csapatként 2. helyezést értek el, nagyon jó volt együtt ünnepelni!

UltraBalaton 2020 - JövőreInkábbÁtusszuk

A tavalyi évem elég mozgalmas volt, sok jó versenyen voltam, sok jó eredményt értem el, de mégis kiemelkedett közölük első váltóversenyem, az UltraBalaton. Egy nagyon jó csapattal hozott össze a sors, ambíciózus céllal, és profi kivitelezéssel, öröm volt a részévé válni, na meg persze dobogóra állni.

---

A 2019-es beszámoló: https://gaboruton.blogspot.com/2019/05/ultrabalaton-2019.html

---

Nem volt kérdés hát, hogy idén is szeretnék ott lenni, de aztán ahogy ez az év alakult, leginkább csak reménykedni lehetett, hogy az októberre tolt időpontban meg fogják rendezni, szerintem a legtöbben egyáltalán nem hittek benne. A szervezők részéről volt egy próbálkozás, hogy szeptemberre előrehozzák, nekem elég vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, és nem az előrehozott időpont miatt, hanem hogy a másik is maradt volna, azaz két versenyt rendezését fontolgatták. Dobogóra esélyes csapatként nekünk sehogy se lett volna jó az eredmény számítása, ha két külön versenyként tekintenek rá, akkor nyilván egész más értéke van egy olyan dobogónak, ami igazából az első hatnak jár. Sőt, ha mondjuk úgy jön ki, hogy az erős csapatok velünk versenyeznek, a másikon meg a gyengébbek, akkor gyakorlatilag az ötödik csapat magasabban állhatna a dobogón, mint mi harmadikként... Ha meg egybe veszik, akkor várunk egy hónapot a végeredményre? Na meg az se mindegy, hogy teljesen más körülmények között futott eredményeket hasonlítanánk össze, de igazából ez most is hasonlóan történt, de ne szaladjunk ennyire előre.

Minden volt, csak jó előjel nem

A verseny időpontjához közeledve is teljes volt a bizonytalanság, de szerencsére a tavaszinál jóval több beteg ellenére ezúttal a valós súlyossághoz mért intézkedések születtek, és semmi akadályt nem gördítettek a rendezvény elé, leszámítva persze, hogy a határzár miatt a külföldieknek és a külföldön élő magyaroknak erősen nehézzé vált a részvétel. Két héttel a verseny előtt tartottunk a csapattal egy közös futást, ami nekem rettentő rosszul ment, esélyem se volt végigfutni a 20 km-t, olyan 13-ra rövidítettem, egy pihenő közbeiktatásával. 6,5 km után álltam meg, hogy majd itt megvárom őket visszafele, de igazából olyan rosszul lettem, hogy erős kétségeim voltak a visszafutással kapcsolatban. Nem volt meleg egyáltalán, de ömlött rólam a víz, folyt az orrom, rossz volt a gyomrom, és szédültem is, szerintem években mérhető, hogy mikor éreztem magam utoljára ilyen szarul. Megittam szinte az összes nálam lévő vizet, meg egy zselét is megettem, javult annyit a helyzet, hogy a kb. fél órás pihenő után vissza tudtam velük futni, sőt, kevésbé volt szenvedős. Ezután még vagy egy hétig jóval rosszabbul mentek az edzések az addigi nem túl fényes teljesítményemhez képest is. A szörnyen sikerült Wizz 10k eleve nem kecsegtetett semmi jóval, de így még több okom volt komolyan aggódni azon, hogy mi lesz a versenyen. Egy pozitvum azért mégis akadt: a két héttel ezelőttinél majd' 3 kilóval könnyebb vagyok, bár ez sovány vigasz, már ha a sovány szó bármennyire is illik a még mindig 70 kg fölötti súlyomhoz.

A 2020-as csapat :)

A rajt

Az indulás kicsit döcögősre sikerült: Csaba a megbeszélt időpontban ugyan a megfelelő nevű utcában volt, csak épp nem jó városban :) Na mindegy, gondoltam ezzel talán megvan a kötelező gikszer, és innen már minden sima lesz. Időben leérünk, a többiekkel is megtaláljuk egymást, aztán a rajt környékén kolbászolva kiderül, hogy lehet előbb indulni, ha akarunk. Nagy belelkesedés, induljunk persze, el is rajtolunk, a késői érkezés miatt viszont így nagyon hirtelen történik minden, ráadásul én vagyok a következő futó, menni kell. Állítólag az 1-3 fős versenyen sok volt az eltévedés, és a két nappal ezelőtti pályamódosítás miatt teljesen át lett variálva a menetrendünk, most jön a módosított szakasz, amiről semmit sem tudok, idén bringás kísérőnk sincs, és persze én futom, aki bárhol el tud tévedni, na ebből vajon mi fog kisülni? A váltópontra érkezve a bemelegítésem egyik autótól a másikig futásban merül ki, miközben próbálok biztosító tűt szerezni a rajtszámomhoz. Szerencsére sikerül, ezúton is köszönöm a kedves futótársnak a kisegítést! Ebéd óta nem ettem, úgyhogy egy zselével nyomom fel a cukorszintemet, és eléggé izgatottan, vagyis inkább idegesen várom Petit, sose álltam még ilyen kevés önbizalommal a rám váró kihívás előtt.

Még világosban, de már fejlámpával száguldok lefele

Első szakaszom: Balatonudvari - Balatonakali

Jól sikerült váltás után megindulok az itt még erősen lejtő pályán, a chipet szokás szerint a kezemben szorongatom, semmi mást nem viszek magammal. Nem szoktam ilyen távon frissíteni, bár ha nagyon meleg lenne, ha inni nem is, de a magam locsolására jó ötlet lenne vizet vinni. Egyébként októberhez képest meglepően meleg van, vagy 26 fok, az érkező hidegfront csinál még egy kis nyarat, mielőtt lecsapna. Úgy érzem, hogy "kicsit" talán túlzottan bekezdtem a lejtőn, amit a 170-ig felszaladó pulzusom is alátámaszt, valamennyire visszaveszek, de az első kilométerre 4:03-at ír az órám, úgyhogy asszem' nem eléggé... Lassítgatok, de még így is a 4:50-re tervezett tempómnál jóval gyorsabban, 4:33 alatt teljesítem a második kilométert. Meglepően jó ez a tempó, és mégis rakétaként száguld el mellettem egy futó, mi a fene? Már majdnem elkeseredtem, de Józsa Gábort ismerem fel a rakéta tempójú futóban, így azért egész más, mégiscsak egy olimpikonról beszélünk :) Érdekes a futóstílusa, valahogy teljesen kicsapja oldalra a lábait, összetéveszthetetlen. Nagyon inspiráló, amikor egy ilyen jó futót láthatok testközelből futás közben, így érezni igazán, hogy mennyire gyors az a tempó, amit ők tudnak, kívülről ezt nem igazán látni.

Egy emelkedővel hagyom el a várost, hogy a 71-essel párhuzamosan folytassam a futást, a messzire belátható, de eléggé hullámos bringaúton. Ezen a két kilométeren van időm filózni azon, hogy honnan ilyen ismerős a pálya, és egyre inkább kezd gyanús lenni, hogy a Maratonfüreden már kétszer is futottam erre, csak az ellenkező irányba, és ha ez tényleg az a rész, amire gondolok, akkor balra fogok fordulni egy nagy lejtőre. Ami csak ebből az irányból lejtő, a Maratonfüreden Badacsony felől a legkegyetlenebb rész. És még csak nem is megnyugtató, hogy innen lejtő lesz, hiszen ahhoz előtte valamikor csak fel kell mászni, gyanús, hogy ez a hullámzás becsapós, és jóval többet emelkedik itt, mint amennyit lejt :) Érzem is, hogy már nem pörög annyira, kezd kellemetlen lenni a futás, kicsit a tervezett tempónál lassabban megy, de van tartalék, és ez legalább biztosan tartható a pulzusom szerint. Balra fordulok, bizony ez az a rész, lehetne durván csapatni lefele, de nem vagyok olyan állapotban, óvatosan eresztem meg, inkább rápihenek a maradékra. A síkra érve megelőz egy lány, a pólója hátuljából Timire tippelnék, legalábbis fura lenne, ha Évike futna Timi feliratú polóban :) Kinyögök neki egy hajrát, és hogy nagyon szép tempóban fut, erre azt mondja, "hát váltóban könnyű". Ja, hát mondjuk én is épp olyan váltóban vagyok, na meg férfi, és mégis lassabb, na mindegy, van még hova fejlődni. Tartok egy egész jó tempót ebben a kilométerben, viszont így túlságosan felmegy a pulzusom, és a hetedik kilométerben már 177 az átlag, nem is esik valami jól, de már nincs sok vissza. A váltópont előtt még át kell jutnom egy zebrán, megállítják a forgalmat, legalábbis balról, jobbról pedig egy nyerges érkezik, meg kell állnom az út közepén, és végignézni, ahogy gyök kettővel elcsorog előttem a szerelvény. Mindössze 2 méterre voltam a csipogótól, klasszikus Gábor :)

Pörög tovább

A kamion jelentette kellemetlenség ellenére nagyon boldog vagyok, hatalmas megkönnyebbülés, hogy ilyen jól ment ez a szakasz. A tervezett, de az előzmények miatt valójában már csak nagyon kis eséllyel remélt 4:50-es tempót is sikerült túlszárnyalnom a 4:44-es "száguldással". Nem volt lazsálás, sőt, az elejét kicsit túl is toltam, a 173-as átlagpulzusom szerint is mindent kihoztam magamból. Jó lenne kicsit megszusszanni, de ez nem az a sztori, a verseny még épp csak elkezdődött, menni kell tovább a következő pontra. Mennek szépen a váltások, mindenki gyorsabb a vártnál, elég hamar viszonylag megnyugtató előnyt építünk fel a 3. helyezettel szemben, az elsőhöz közelebb vagyunk, de az is már nagy különbség. Jobb helyzetben vagyunk így, mint reméltük, viszont a harmadik helytől nagyon szoros a mezőny, és mivel az első helyre nem igazán reális rámenni, arra kell koncentrálnunk, nehogy hátra csússzunk a sűrűjébe. A salföldi váltóponton kerül kis homokszem a gépezetbe, Csaba fut tőlünk, nekem kell vezetnem, de a szervezők nem engednek ki, tolatnom kéne, és sehogy se jövünk rá, hogy hogyan is lehet hátramenetet kapcsolni... Vér ciki a helyzet, tök hülyének néznek, hogy miért nem megyünk már az útból, majd jó hosszú vergődés után kapunk segítséget a másik kocsiból Lindától, így végre kijutunk a pontról. Na igen, kellett volna előtte vezetni az autót, és nem élesben rájönni, hogy hiányzik valami info. Továbbra is jól haladunk, és lehetőségünk lenne két pontot kihagyni, mert csak a másik autóból futnak, de többet szeretnénk együtt lenni a többiekkel, ezért csak egyet hagyunk ki, a másodikat. A keszthelyi Tescós pontról fogok futni, tavaly ott baromi jó volt, le lehet ülni sziesztázni, ropogtatni, miegymás, úgy gondoltam ott lesz a legjobb eltölteni a kis pihenőnket. A ponthoz tartva iszonyatos erejű vihar csap le ránk, a radar szerint épp csak súrolta a Balaton csücskét, mint később kiderült, az épp futó csapattársunk kis szemerkéléssel megúszta. A tervezett lazulás helyett maradunk az autóban, és a radarképet nézegetjük, amiből az derül ki, hogy hullámokban jön az eső, és kb. 20 percen belül el is ér minket a következő. Eleinte úgy tűnt, gyengébb lesz, de ahogy közeledett, egyre erősödött, és ebből is brutál zápor kerekedett, amit sajnos már nem úszott meg a futónk sem. Lassan elül ez a hullám is, de látom, hogy a futásom közben is lesz még, el is teszem a telefont, készülni kezdek, bemelegítek, amíg épp nem ömlik az eső.

Mintha a Balaton bevonzotta volna a legdurvább viharokat, de nekem biztos semmi közöm hozzá :)

Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény

Fél éjfél előtt kicsivel váltunk, próbálok most nem nagyon bekezdeni, sikerül is felvenni a tervezettnél csak pár másodperccel gyorsabb tempót. A hatalmas pocsolyák miatt kb. száz méter alatt csurom víz lettem mindenhol, a lábam is vizes, de a futásban ez nem akadályoz. Egy esemény volt csak, Szabó Gábor személyében egy újabb szuper futó száguldott el mellettem, amúgy az első két kilométeren gond nélkül ment a 4:45-ös tempó. Ami viszont a harmadik kilométerről már nem mondható el: utolértem négy futót pár bringás kísérővel. Itt már keskeny a bringaút, és épp kanyarogni kezdett, hiába kiabáltam, hogy balról jövök, levágta előttem az utat, és kénytelen voltem lelassítani a tempójukra, valahol 6 percen kívül. Nagy nehezen sikerült két előzés, aztán vasúti átjáróhoz érkeztünk, ahol az előttem lévők szépen megálltak, és illedelmesen végighallgatták egy segítőtől az itinert arról, hogy a korlátok között kell végigszlalomoznunk. Na ezt is sétálva!!! csinálták meg, három agyvérzést kaptam közben, a síneken előztem is egyiküket, de a másik oldalon megint sétálva kellett átjutnom... Iszonyat időt vesztettem, vagy 35-40 másodpercet, idegből rá is kapcsoltam, ami persze butaság, az ilyesmit nem lehet behozni, viszont nagyon túl lehet tolni. Mintha csak odafönt is egyetértés lenne, és mi más hűthetné le a kedélyeimet, mint egy jó kiadós zuhé.

Két brutál dörgés után úgy kezdett ömleni az eső, amilyet még sose tapasztaltam futás közben, pedig én aztán nem kerülöm az ilyen helyzeteket, eső még nem tartott vissza az indulástól. Szél már igen, az más :) Persze viharos szél is jár a felhőszakadáshoz, de fura mód nem pontosan szemből, inkább oldalról, ami a futásban annyira nem akadályoz, az viszont igen, hogy a kontaktlencsémet konkrétan majdnem kimosta a szememből az iszonyat erővel becsapódó víz. Esküszöm, szinte már fájt, és pillanatokon belül szó szerint a tökökmön is folyt a víz. Gyakorlatilag szinte rögtön egy folyóban gázoltam, a cipőmben is állt a víz, és nagyon nehéz is lett, tovább rontva a helyzetet. Fel is merült bennem, hogy kicsit megállok, ha nem láttam volna korábban a nyíl egyenes, és sima bringautat magam előtt kilométereken keresztül, akkor meg is tettem volna, de így nyomtam tovább, teljesen vakon, a fejlámpa által megvilágított esőfüggönyön kívül semmit sem láttam. Néha persze kicsit meglassultam, de aztán kompenzáltam, lett egy 4:48-as kilométer a szakadó esőben, aminek persze megvolt az ára, 179-ig felment a pulzusom, a visszalévő 5 kilométer így nagyon kemény lesz. Olyan 2-3 perc lehetett a durvulás, utána kicsit alább hagyott, esett persze, de már nem iszonyat brutál módon, hanem csak nagyon :) Most van egy csippantópontom, utána kezdődik a tényleg kemény küzdelem, nagyon erősnek kell maradnom fejben, hogy tovább tudjam tartani a tervezett tempómat ilyen magas pulzus mellett. Az utolsó előtti kilométeren feltámadt a szél, itt kicsit megrogytam, az utolsó kilométerre viszont össze tudtam szedni magam, az eső is elállt. Egész eddig alig találkoztam futóval, persze a váltópont előtti métereken elkezdték előzni egymást, viszont itt jól reagáltak, balról jövök felkiáltásomra visszasoroltak, de így is súroltuk egymást. Ez már brutál kemény menet volt, de teljesen elégedett vagyok, majdnem meglett a tervezett tempó, igazából a feltartás nélkül sima lett volna, a kegyetlen felhőszakadás ellenére is.

Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Siófok

Balatonföldvár, vasárnap hajnali 4 óra. Villámlik, dörög az ég, ömlik az eső. Nagyon fázok, ugrálok a váltópont sátra alatt, próbálok bemelegedni, és közben azon gondolkodom, hogy nincs az az Isten, hogy én kifussak oda. Ez egy baromság, miért tenném? Többen nem indulnak tovább, amikor beér a csapattársuk. Eleget áztak már, mondják. Igen mi is, már én is. Nincs is több száraz ruhám, ökörség lenne megint bőrig ázni. Gondolatmenetemet Gábor érkezése szakítja félbe. Minden az arcára van írva... Átveszem a chipet, és újra kint szaladok a vak sötétben, a szakadó esőben. A szabadtéri sport már csak ilyen, nem mi határozzuk meg a körülményeket, de ha eredményt akarunk, nem lehet picsogni, nincs kifogáskeresés, csinálni kell, a legjobbat kihozni abból, amit osztottak, hiszen mindenki ugyanúgy szív. Vagyis ezesetben mint kiderül, egyálatlán nem így van. Peti figyelt fel rá, hogy az első helyezett csapat már rég célban van, mivel ők reggel indultak, azaz dierkt olyan rossz köridőt adtak meg, hogy reggeli rajt időpontot kapjanak, így alig kellett éjjel futniuk, az esőből meg lehet semmit sem kaptak. Azért ez így nem teljesen fair, de sajnos a szabályzat lehetővé teszi. Szóval sötét, eső, futás, és egy kis bizonytalan érzés. Alig láttam Gábor arcát, biztosan ő volt az egyáltalán? A mi chipünket szorongatom a kezemben, vagy egy másik csapatét? Alvás hiányában eléggé furcsa dolgok történnek az ember agyában, tényleg percekig komolyan gondoltam, hogy elnézhettem. Hamarosan viszont elgurul mellettem először a csapat egyik, majd a másik autója is, és nyilván nem szurkoltak volna önfeledten, ha nem lenne minden a legnagyobb rendben. Még egy pillanatnyi bizonytalanság tör rám, amikor egy nagyobb úthoz érve az autónk jobbra fordul, én meg balra, vajon ők miért a másik irányba mennek? Szerencsére itt hamar jön egy jelölés, így megint biztos lehetek egy darabig, hogy minden jól megy.

Elég rossz minőségú járdán folytatódik a pálya, komoly koncentrációt igényel, hogy ne essek el. Furcsán ismerős a hely, tavaly is volt egy ilyen szakaszom, de gondolom minden városban, házak melletti járdán ugyanezt érezném. Két kanyar után egy utcával bejjebb, az úton futhatok, itt már elég kényelmes, viszont sajnos nem bírom tovább visszatartani a pisilést. A váltás előtt ugye nem tudtam elmenni mosdóba, és már ott nagyon kellett, a folyamatos eső meg egyre ingerelt, amikor elég előnyre tettem szert az utoljára előzött futóval szemben, meg kellett álljak egy bokorban. Rendkívül kellemetlen eset, akárohogy is nézem, ezt erősen elcsesztem, sok időt rabolok el ezzel a hibával a csapattól. Újra egy nagyobb út melletti rettenetes járdán kell futni, erősen figyelnem kell a lábam elé, és kezd nagyon fárasztó lenni, nem tudok 5 percen belüli tempót tartani. Úgy egy kilométer után pedig megint rámjön a para, milliónyi kereszteződés volt, nem láttam nyilat már percek óta, hamarosan következik a csippantópont, ami viszont a parton van, én meg nem, tutira eltévedtem. Biztos annyira a lábam elé néztem, hogy nem vettem észre a táblát. El is döntöttem, hogy akármi is lesz, hamarosan elfordulok balra, a part irányába, még max. pár száz méter fér bele. Erre végül nem lett szükség, megláttam egy nyilat, és ezzel egy időben egy futót bringás kísérővel, kint az úton. Basszus, nekem is ott kellett volna futni! Befordulunk balra, lassan megelőz a futó, és a bringás, maradok a bringás mögött. Újra egy ismerős rész, balra újépítésű társasházak, áhh, Csopaknál is pont ilyen, biztos azzal keverem. A bringás kísérő jobbra tart, én nem is figyeltem, futok utána, de bakker, ez egy füves terület, valami mező, na mindegy, csak tudják merre kell futni. Nyilván itt is nagyon koncentrálnom kellett a lépéseimre, mikor egy pillanatra felnézek, meglepően konstatálom, hogy nincs is futó a bringás előtt. Most akkor mi a franc van? Nem is kísérő? De ki bringázna errefele hajnali 4-kor az esőben? Szerencsére észreveszek távol futókat, amikor kiérünk egy útnak kinéző valamire, de nem rendes út ez, valami kavics. Ó, basszus, ez az a rohadt gyöngykavics, tavaly is ilyennel szívtam! De az idén utánam, Peti futja azt a szakaszt, nem gondoltam volna, hogy az előtte lévő szakaszon is kapok ebből.

Rendkívül nehéz ebben futni, főleg, hogy nagyrészt víz áll mindenhol, többször kimegyek én is a fűre, mint mások, de azon meg az aszfaltos Nike annyira csúszik, hogy ugyanolyan szívás, és még ráadásul a bokám is elég nagy veszélyben érzem. Próbálom tartani a tempót, de nagyon fárasztó a lábaimnak itt szerencsétlenkedni, és még csak most érek a feléhez. A pontnál rengeteg ember több sátor alatt, néhol táncikálnak, láthatóan jól érzik magukat, én meg kiabálok, hogy hol a csippantó? Semmi válasz, még meg is kell állnom keresgélni, mire valaki kinyögi végre, hogy elromlott, nem kell csipogni. Fasza. Azt hiszem ez a mozzanat taszított teljes apátiába, nem tudtam folytatni a küzdelmet tovább a kavicsban, elhagyott a hitem. Nem, nem az erőm, az már rég nem volt, jó ideje csak a lelkesedés vitt előre. Teljesen beszakadt a tempóm, épp csak 5:20-on belüli kilométereket tudtam hozni, és közben az is egyértelművé vált, hogy nem lesz hamar vége ennek terepezésnek, mivel ez bizony az, pontosan ez az a szakasz, ahol tavaly is szívtam, azért volt ennyire ismerős minden. Egy előnye azért van ennek, így talán nem fogok eltévedni, tudom hol hibáztunk tavaly. Kijutva az aszfaltos részre azért próbálkoztam még visszagyorsulni, de olyan fáradtság áradt a lábaimból, hogy ez csak tökéletes mentális állapotban sikerülhetett volna, így nem. Keservesen lassan telnek el az utolsó kilométerek a váltásig, nem épp így képzeltem az utolsó szakaszom, ez nem túl felemelő. Az 5:10-es átlag eléggé elkeserítő, nagyon rosszul bírtam, sokkal rosszabbul, mint tavaly, de az viszont igaz, hogy akkor a 2. futásom volt, most meg a 3., eleve fáradtabban kezdtem, és a gyenge formámhoz képest ez se rossz, harmadik futásnak ugynolyat futni ezen a szar pályán esőben, mint egy hónapja a 10k-s versenyen, azért nem a világ vége.

Az UltraBalatonon mindig szuper az idő :)

A végjáték

Ezzel számomra véget is ért a verseny, de még elég sok volt hátra, és itt jött nekünk egy hosszabb szünet, amikor tudtunk kicsit aludni. Mennyivel jobb lett volna futás előtt, és mennyivel jobb lenne, ha lenne még száraz ruhám, így csak annyit tehetek, hogy leveszem a csurom vizes cipőt és zoknit, mezítláb még mindig jobb. Mire úgy háromnegyed óra múlva felébredünk, már világos van, egész más így, teljesen visszatér az életkedvem! A még mindig vizes zokni és cipő visszavétele mondjuk nem esik jól, de már tök mindegy, nyugalom lesz úrrá rajtam, rajtam már nem múlik semmi, és sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Nem nagyon tudom hol vagyunk, valahol az északi parton, egy parkolóban várjuk a következő váltást. Tökéletesen tiszta égbolt, verőfényes napsütés, már csak távoli emléknek tűnnek az éjjeli megpróbáltatások, bár még próbálok napos részre helyezkedni, hogy szárítsa a még mindig vizes ruháimat. Végre lehet fotózni is, az utolsó 2-3 váltásról legalább lesz bizonyíték :) A csopaki strandon gyakran megfordulunk, de most egész más arcát mutatja a Balaton, nincsenek fürdőzők, a víz haragosan csapkod, a színe is sár, annyira felkavarták a viharok. Megvan az utolsó váltás, hamarosan vége, de nincs már semmi izgalom, Csilla biztosan simán hozni fogja szokásos szuper tempóját, a helyezésünk fix, és a tavalyi idő javítása is biztos. Azért a célbaérkezés izgalmak nélkül is felemelő érzés, egy ilyen hoszú, és kemény éjszaka után.

Csabát váltja Gábor

Akár csobbanhatnánk is

Gábort váltja Csilla az utolsó szakaszra

Mindenki rendkívül unott fejet vágott, de a fényképezőgép látványa rögtön mosolyt csalt az arcokra 

Csilla a célban

Pózolni próbálunk a célfotóhoz

Tavaly 3., idén 2., jövőre?

Második hely!

Második helyezést értünk el a 7 fős férfi csapatok között, ami akárhogy is nézzük, szuper eredmény! Összesen 50 csapat volt ebben a kategóriában, ráadásul a miénk valójában vegyes csapat, nem csak férfiakból áll. Viszont gyorsan hozzá is tenném, hogy a csajok kiemelkedően jó futók! Idén konkrétan lassabb voltam náluk... A 16:42:40-es időnkkel több, mint egy órával előztük meg a harmadik csapatot, viszont az elsőtől is hasonló mértékben maradtunk le, ami nyilván jóval nagyobb különbség annál, mint amit a kedvezőbb körülmények jelentettek nekik azzal, hogy reggel indultak. Mi végig sötétben, kialvatlanul, viharokban küzdöttünk az elemekkel, ők meg kipihenten, nappal, szép időben futották le, gyakorlatilag nem ugyanazt a versenyt teljesítettük. Persze olyan jó tempót mentek, hogy nem kérdés, jobbak nálunk, de szerintem nem sportszerű szándékosan kamu köridőt megadni a reggeli rajt időpontért. Mindegy is, a lényeg, hogy elképesztően jó volt a csapatunk idén is, mindenki kihozta magából a maximumot, hiba nélkül vettünk minden akadályt, és javítottunk a tavalyi időnkön. Mondjuk a javításhoz én nem tettem hozzá semmit, remélem jövőre már segítehetek egy még jobb eredmény elérésében. Köszi Nektek, szuper volt!

Ultrabalaton 2019.

Egyedül futok. Edzésen is, versenyen is. Talán nem azért, mert teljesen antiszociális lennék, régen csak időm nem volt rá, hogy másokkal eddzek, ma meg már az edzésterv betartása miatt se igazán fér bele. Versenyeken pedig leginkább a saját teljesítményemre voltam kíváncsi, így egészen a januári zúzmaráig meg sem fordult a fejemben, hogy váltóban fussak.

Igazából jövőre nem akarom a Zúzmarán a félmaratont lefutni, de eléggé szeretem ezt a rendezvényt, így merült fel bennem, hogy váltóban megpróbálnám, ami akár egész jó eredményt is hozhatna. Ennyi volt a fellángolás, aztán ment tovább minden a szokásos mederben, egyedül edzettem, egyedül versenyeztem, míg szembe nem jött egy felhívás keringőre: Ultrabalaton csapatba keresnek gyors futót, 4:30-ban kellene 3x10 km körüli távot futni, cél a dobogó. Hmm. Még decemberben Dani felkért, hogy kísérjem bringával az UB-n, amit el is vállaltam, végül aztán még korainak érezte, én viszont addigra már rápörögtem a rendezvényre :) Azonnal csaptam is volna le a lehetőségre, de muszáj volt kicsit átgondolnom, hogy fér bele ez a versenynaptárba. Két héttel előtte 6 órás Sárváron, ami után nyilván nem leszek épp a leggyorsabb formámban. Végül arra jutottam, hogy ennek a tempónak még akkor is mennie kell.

A csapat (balról: Peti, Én, Gábor, Zsófi, Csilla, Niki, Bence, lent Linda és Laci)

A csapattársaim (Gábor írása a versenyről) lelkesen szervezték a dolgot, nagyon alaposan át volt gondolva minden, ami nagyon tetszett, viszont kicsit meg is ijesztett, hogy milyen komoly logisztikára is lesz szükség ezen a versenyen. Bevállaltam a sofőrködést is az egyik autóban, gondoltam legalább nem fogok unatkozni. Kis naiv :) A verseny előtt egy személyes találkozót is összehoztunk, ami a Vivicittán volt, mivel kb. az egész csapat futott ott, és be is zsebeltek egy halom trófeát, aminél jobb előjel nem is kellett :) Sárvár után viszont elég mély gödörbe kerültem, mert bár a verseny másnapján még könnyedén futottam egy laza 15 kilométert, mintha semmi gond nem lenne, a versenyről szóló posztot viszont már orvosi rendelőben várva írtam, ahol kiderült, hogy mi bajom van: övsömör. Ráadásul botrányosan magas vérnyomást is mért a doki, egy halom gyógyszerrel, és eléggé elkeseredve mentem haza. Persze futás se volt utána, ilyen hosszú kihagyásom talán még nem is volt. A verseny hetén szerdán már kimentem futni, és másnap jobban éreztem az izmaimat, mint a sárvári hétvége után... Elég ijesztő volt, utána csak pénteken futottam egy átmozgatót, és nagyon nem tudtam, mire számíthatok a versenyen, bár a tervezett tempóban futva se volt igazán gond, azért volt már jobb is.

Talán még sose hagytam ki egy teljes hetet, de ez utóbbi 1 évben biztos, hogy nem...

Nagyon vegyes érzésekkel indulok útnak szombat délben. Otthon az élő közvetítést néztem, hajnal óta rajtoltak már, alig vártam, hogy ott legyek, viszont eléggé félek, hogy mit fogok tudni produkálni, sőt, még a vezetéssel is lehet gond, mert a biztonsági öv rettenetesen ingereli az övsömörtől még mindig égő bőrömet. Vettem rá hűsítő krémet, meg viszek magammal fájdalomcsillapítót is, de ahhoz tényleg csak végső esetben nyúlnék, nagyon nem az én világom a gyógyszerrel futás. Hamar próbára lett téve a magamra erőltetett pozitív hozzáállás, a nulláson majdnem egy órát álltam dugóban, így nem érünk le időben a közös ebédhez. A csomagok megfelelő autókba pakolása után megyünk is le a versenyközponthoz, nekem a pólót is ki kell cseréltetni, szerencsére ez gond nélkül megy. A többiek pizzáznak, és bár már kezdek éhes lenni, későbbre terveztem az evést, mert az én első futásom nagyon sokára lesz még. Hamar elrepül az idő, és eljön a 16:50, amikor számunkra is megkezdődik végre a verseny. A rajtnál kicsit elalszunk, én kb. fel se fogom, hogy a csippantással kezdődik el a verseny :) Érdekes élmény a rajt, kicsit fura, hogy nem kell futnom, de dolgunk azért akad, mennünk kell az első váltáshoz.

A rajt pillanata

Nagyon profi dolog, hogy a Waze-ba csak be kelle ütnünk hányadik UB pontra akarunk menni, és már indulhatunk is, imádom! Mondjuk én nem használtam még ezt a programot, nincs is beállítva, így elég fura útvonalakon visz, néha olyan kis utcákba kell befordulni, hogy észre se veszem, mire meglátom már nem tudok bekanyarodni, így a csomagokat is sikerül összerendezni hátul :) Mondjuk túl sokat nem tudtak mozogni, én azt hittem szinte üres lesz az autó, mert hát baromi nagy a hely, de tömve vagyunk, mindenki fel van készülve a világvégére, hetekig kihúznánk egy atomháború után is :) Bőven időben megérkezünk, így meg tudjuk keresni az online eredményeket is, ami alapján tudunk saccolni, hogy mikorra várható a váltás. Ez a későbbiekben annyira jól működik, hogy szinte másodpercre pontosan be tudjuk lőni az érkezéseket, persze a sík terepeken már könnyebb, itt még azért a sok domb miatt nem olyan egyszerű. A váltás tökéletes, én meg figyelek nagyon mindenkit, hogy majd jól sikerüljön nekem is.

Saját videónk a versenyről, vigyázz spoiler!

A mi kocsinkból Gábor váltotta Nikit, úgyhogy megyünk is tovább a következő váltóhelyre. Nagyon jó tempóban futotta meg ezt az elég dombos szakaszt, és egy ismét szuper váltás után Csilla következik, akit pedig Bence fog majd váltani, és mivel ők a másik kocsival mennek, így viszonylag sok időnk van. Gábor kocog még egy kicsit, egy csapnál megmosakszunk, majd elindulunk a Varga pincészet felé, mert úgy értettük, hogy Laci előreteker oda, és ott fel kell tankoljuk. Útközben nekem kezdenek kétségeim támadni, elég messze van, és most először szembesülünk azzal is, hogy igen sokan vannak ezen a rendezvényen, sok kísérőautóval, amik hamar bedugítják a kis utakat. Eddig ez annyira nem tűnt fel, mivel majdnem utolsóként rajtoltunk, szellős volt, még pontbontást is láttunk. Viszont kiválóan kezelik a helyzetet mindenhol, a rendőrök igen határozottan irányítanak, és a szervezők is jól reagálnak a kihívásokra. Laci persze még nem ért ide, utólag belegondolva erre mondjuk nem is volt semmi esély, és csak kb. 20 percet tudunk várni, utána indulnunk kell vissza Salföldre, hogy le ne maradjunk a váltásról. Salföldön a forgalmi helyzet még rosszabb, de sikerül találni gyorsan parkolóhelyet, ami mondjuk messzebb van, de így kimaradunk a tülekedésből.

Salföld, elég nagy a tömeg, és már sötétedik

A forgalom miatt itt módosítottuk is kicsit a tervet, a másik kocsi nem várja meg Bencét, hanem előremennek a pincészethez, mivel onnan Petinek kell majd futni, és ez egy rövidebb szakasz, féltünk, hogy esetleg lekéshetik. Bence érkezett, mint a villám, Zsófi pedig gyorsan el, és mi is rögtön elindultunk. Örömmel konstatáltuk, hogy feljöttünk a 4. helyre, túl sokáig voltunk hatodikok, már kezdtünk aggódni. Újra a pincészetnél, de már teljes sötétségben, a hangulat viszont még mindig remek, és ezen a ponton aztán van minden, ami csak kell. A többiek kávéznak, én nem merek, nehogy felnyomja a pulzusom, inkább elmegyek itt mosdóba, szeretem kihasználni, ha van rendes angol wc. A sötétben találok egy kivilágított, gigantikus Ultrabalaton feliratot, amit nappal nem vettünk észre pár méterről, így a Varga pincészet táblájával szelfiztünk :) Végre én fogok következni, már nagyon várom, vagy 5 órája megy a verseny, és még egy centit nem futottam. Na jó, a kamerával pár métert azért mégis. Még indulás előtt átöltözök a futócuccba, innen Gábor vezet, és érdekes módon az ő Waze-ja sokkal okosabb, nem megyünk sikátorokban :)

Valaki megunta a szelfizős szerencsétlenkedésünket, és csinált rólunk egy jó képet :)

A pontnál várakozva kezdek kicsit kétségbe esni, Petivel még nem sokszor találkoztam, és a rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően tutira nem fogom felismerni, meg is kérem Gábort, hogy segítsen. Valójában persze a vak sötétben amúgy sem látunk semmit, az egyik reflektor teljesen elvakít, ha az érkező futók felé nézünk. Annyiban könnyebb a helyzetünk, hogy sokan nem bringás kísérővel érkeznek, így kicsit tudjuk szűkíteni a kört, és végül csak megtaláljuk egymást. Felmarkolom a chipet, és rohanok, mint a meszes, végre futok! Gyorsan le is kell hűtsem a lelkesedésemet, és lassítani a tempón. Előzetesen úgy terveztem, hogy mindegyik szakaszt óvatosan, 4:30-al kezdek, és ha jól megy, akkor folyamatosan gyorsítok. Egyfolytában veszek vissza a tempóból, de valahogy mindig visszagyorsulok, így az első 6 kilométeren nem nagyon mentem 4:20 fölé, a pulzusom meg anaerob küszöb közelében volt, szidom is magam, még kétszer kell majd futnom, nem kéne minden puskaport ellőni. Viszont egész eddig tudunk beszélgetni Lacival, annyira nem lehet vészes. Nagyon jó volt, hogy velem volt, és nem csak a beszélgetés miatt, előzésekkor rengeteget segített, egyszer sem kellett hátranéznem, biztosította az utat, hátulról, előre meg kiabált nekik, hogy "balról jövünk". Nekem csak futnom kellett, ez hatalmas segítség volt már ezen a szakaszon is, pedig végig bicikliúton futottam.

Laci és Linda a bringás kísérőink

Aztán a hetedik kilométerben kezdem nem túl jól érezni magam, a pulzusom is feljebb megy, kezd ijesztő lenni a helyzet. Úgy másfél kilométeren keresztül tart ez az állapot, aztán hirtelen minden könnyebb lesz, én meg rájövök, hogy itt volt az emelkedő, és mivel nem volt túl sok szint, a sötétben észre se vettem :) Már majdnem teljesen megnyugszok, amikor meglátom az úton mellettem álló kocsisort. A pont még vagy másfél kilométer, ha ekkora dugó van, vajon odaértek a kocsival? Teljes pánikba esek, megkérem Lacit, hogy hívja fel őket, üzenem, hogy "bakker, két perc múlva ott vagyunk"! Persze már rég ott voltak, Gábor ügyesen parkolt, nem várta ki a dugót, gond nélkül váltunk. A szakasz végén jól éreztem magam, csak az emelkedős részen volt némi rossz érzés, meg is nyugszok, mert ezek szerint nem futottam azért annyira ki magam. 4:24 lett az átlagtempóm a 10,5 kilométeren, ami a kategóriánkban a 3. leggyorsabb volt, így növeltük az előnyünket az időközben átvett 3. helyen. Szuper :)

Sajnos viszont azonnal tovább is kell indulni, pedig biztos sokat segítene a következő futásokhoz egy kis nyújtás. Az autóból kiszállni nem is valami jó érzés, kicsit aggaszt a dolog, de a sétálgatás segít, és amíg a lányok a wc-re várnak, nyújtogatok is kicsit. Keszthelyen van a Tesco-s pont, ami az egyik legjobb, poén a kosarakból kirakott kapu, nameg a sok ingyen cucc, és a kanapék is sokat dobnak a hangulaton. A parton vagyunk, innen látjuk, hogy már villognak a viharjelzések, és egyre gyakrabban látunk villámlást is. Dörögni viszont nem dörög, úgyhogy még jó messze van, talán tényleg bejön az előrejelzés, és nem lesz komoly eső. Niki váltja Gábort, viszont a következő ponton Bence jön, így nem kell annyira rohannunk. Gondoltuk Balatonberényben lesz egy kis időnk hengerezni, viszont minden tiszta víz és sár, itt egy jó nagy felhőszakadás lehetett nemrég. Örülünk, hogy megúsztuk, de egyre valószínűbb, hogy nem lesz mindig ilyen szerencsénk. Niki érkezését próbálom kamerázni, de a végén akkora hajrát vágott le, hogy nem tudom tartani, kicsit leszakadok. A srác, akit nemrég előzött meg, vissza akarta előzni, hogy mi értelme ennek, azt nem tudom, Niki nem hagyta, inkább rákapcsolt a végén :) 6 perc fölé növeltük az előnyünket a 4. helyezettel szemben, de még rengeteg van vissza, és a hatodik is fél órán belül van, szóval nem nyugodhatunk meg teljesen.

Keszthelyen a Tesco pont volt az egyik legjobb

A következő váltáshoz haladunk Balatonfenyves felé, amikor beleautózunk egy baromi erős zivatarba. Na kezdődik... Hát nincs nagy öröm az autóban, de mi legalább fedett helyen vagyunk, Bencének és a bringásoknak most sokkal rosszabb lehet kint, és Zsófi is elég kemény szakasznak néz elébe. A pontra érve alábbhagy az eső, kiszállok, hogy előkeressem a dzsekim, hát hirtelen elég hideg is lett. Hajnali egy óra van, sötét, eső, szél, Zsófi teljesen beöltözve várja a váltást. Csatlakozok hozzá, próbálok felvételeket készíteni, és kicsit oldani a feszültséget. Bence elég csapzottan érkezik meg, de szerencsére valamennyire megúszták, a nagyon heves esőt elkerülték, persze így se lehetett kellemes. Zsófi futása alatt romlik a helyzet, jobban esik, feltámad a szél is. A bringás kísérőinket is kezdi megviselni az idő, ők ugye folyamatosan kint vannak, nincs lehetőségük felmelegedni. Alsóbélatelepen adunk is plusz ruhákat Lacira. Peti váltotta Zsófit, utána pedig Csilla jön, így most egészen Balatonszemesig megyünk, ahol Gábor fog következni. Neki ez már a harmadik lesz, nekem meg még csak egy volt, még meg is néztük, hogy cseréljünk-e, de a távok miatt nem lett volna jó sehogy se, hiába, jól volt ez összerakva, nem volt jobb megoldás.

A pillanat, amikor épp nem esett :)

Végre így most jön több mint egy óra üresjárat, amire nagy szükség van, durván pörgős ez az egész. Vedelem a kólát, hogy ne aludjak el, néha még ki is megyek sétálni, kell a mozgás, most épp nem esik, de azért elég hűvös van. Gábor fog következni, és csak 10 kilométeres ez a szakasza, úgyhogy átöltözök futáshoz, mert a következő pontra gyorsan át kell még vezetnem, ott én váltom, ki tudja mennyi időm lesz. Talán egyedül ezen a ponton volt, hogy a csippantós ember nem valami jól reagált az érkezésünkre, de csak pár másodperc volt a kavarodás, és amúgy mindenhol kifogástalanul ment minden, a szervezés kiváló volt. Igazából itt se volt nagy gond, csak túlságosan hozzászoktunk a jóhoz :) Kicsit továbbfutottam Gábort kamerázva, visszamenve aztán kerestem Csillát, mert úgy volt, hogy mi visszük tovább, mivel egy baleset miatt a másik autó nem ér ide. Végül mégis ideértek, és már a kocsiban voltak, indultak, nem értettem hova sietnek, hiszen nekem kell sietni, én váltok legközelebb :) Beírom a célt, elindulunk, elég bágyadt vagyok. Nagyrészt csak lassan lehet menni, meg már az időérzékem sincs a helyzet magaslatán, így egy idő után elkezdek azon aggódni, hogy nem jó helyre megyünk. Már tuti mentünk 10 kilométert, és a GPS szerint még mindig tök messze vagyunk, nem lesz ez jó. A lányok átnézik a terveket, többször is, de mindig az jön ki, hogy Balatonföldvár strand-ra kell menni. Itt két Balatonföldvár nevű pont volt, a másodikat hívták strandnak. Amikor megérkezünk azért még rákérdezek, hogy ez-e a strand, és még mindig nehezen hiszem el, hogy jó helyre jöttünk. Már majdnem megnyugodtam, aztán az időmérő rendszerben nem jelenik meg az előző pont ideje 3 perccel a várható érkezés után se, mondjuk volt már ilyen, akár jó helyen is lehetünk :) Persze ide, és időben érkezik Gábor, így 4 óra pár perckor végre újra futhatok.

A lábaim gond nélkül veszik fel a tempót, viszont hamar elkezd kicsit fájni a hasam, és úgy érzem, mintha tiszta sósav-kóla keverék lötyögne benne. Persze mindig ez van a kólától, nem kellett volna ennyit inni éhgyomorra, de egyrészt enni már nem ehettem, másrészt meg valamivel ébren kellett tartanom magam. Laci nagyon küzd az álmossággal, neki a déli part hosszan egyenes szakaszai se tetszenek, én viszont odavagyok értük, futáshoz ez a legjobb. Az első kilométer megint a 4:20-hoz van közel, lassítok, felveszem a 4:30-as utazótempót. Egy-két kilométer után rendeződik a gyomrom, mármint nem lett teljesen jó, de elviselhető, és nem fog gondot okozni. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy a második, vagy a harmadik pontnál van-e vége a szakaszomnak, inkább a háromra hajlok, de mindegy, a távot tudom. Egy majdnem eltévedést leszámítva egészen addig jól megy minden, amíg ki nem érünk a Balatonpartra, ahol brutál erős szél csap szembe, az aszfalt meg homokká változik, amit hatalmas méretű pocsolyák szabdalnak fel. Elég nehézzé válik a tempó tartása, előzéskor se mindig tudom, hogy hol kerüljek, Laci sokszor módosítja, hogy honnan érkezünk :) Brutális ez a rész, és úgy érzem soha se lesz vége, bár fogynak a kilométerek. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, a homokot vízben álló, apró szemű kavics váltja fel. Szerencsére ez viszont már nem tart túl sokáig, véget ér az UB terep betétje, újra aszfalt. Az elején majdnem eltévedésem miatt Laci folyamatosan mondja az irányt, aminek nagyon örülök, nekem ez rengeteget segít. Egy helyen viszont rossz helyen volt a tábla, egy kis "utcába" befordultam, pedig a következőbe kellett volna, nem csak én jártam így, az előttem lévőt már fordították vissza, így én csak olyan 15 másodpercet vesztettem. Ezután tökéletesen egyenletes tempóban futottam végig a maradék 6 kilométert, ahol Linda is csatlakozott hozzánk, és felhők mögött kelő Nap fényében a 160-as kilométer jelzést is láttam az úton. Már csak 60 van vissza :)

Mintha terepversenyről jöttem volna :)

A második futásom is meglepően jól sikerült, 4:29 lett a 12,8 km átlaga. Három kis szakaszból állt, az elsőn kategória 2., a másik kettőn kategória 3. időt futottam, és már 35 perces előnyünk van a negyedikkel szemben. Ez már elég jelentős előny, innen nagyot kéne hibáznunk ahhoz, hogy ezt elveszítsük, bár a maradék 60 kilométer azért még mindig nem kevés. Engem Bence váltott, de 13 kilométert kell fusson, ez még neki is eltart vagy ötvenegynéhány percig, úgyhogy nyújtok egy kicsit, mielőtt tovább indulunk. A többiek csodálkoznak, hogy miért vagyok tiszta sár, hát nekem nem szakadó eső, hanem ez jutott :) Bekajálom az utolsó szendvicsem, hogy helyre tegye a gyomrom, de kéne még venni valamit, mert ez kevés lesz. A következő váltáshoz közeledve egy baromi meredek lejtőn megyünk le, amin szembe sétálnak fel a futók, szegény Niki eléggé kiakad, amikor rájövünk, hogy ez az ő szakaszának az eleje. Hát igen, mindenkinek úgy rémlett, hogy még egy darabig sík lesz, meglehetősen kellemetlen meglepetés. Bence a szokásos rakéta tempóban érkezik, a váltás után egy kicsit futok Nikivel az emelkedőn, de a lábaim jelzik, hogy még regenerálódni kéne.

Megint szakad az eső, pedig az előbb még félig kék eget is láttunk. Balatonakarattyán reméltem, hogy találok valami kajáldát, de egy darab fagyizón, igen, fagyizón kívül nem volt nyitva semmi. Nem tudom a tulaj milyen piaci rést vélt látni itt 10 fokban a szakadó esőben, de szerintem fagyira nem volt túl nagy most a kereslet :) Balatonkenesén viszont végre van egy hot-dogos, persze kártyával nem lehet fizetni, de legalább tud visszaadni tízezresből. Egy pillanatra azért megállt bennem az ütő, hogy nem fogok tudni enni, valaki persze nyilván kisegített volna, de akkor is. A bringás kísérőink, Laci és Linda is megállnak kicsit, kapnak jó forró teát, szegények már eléggé leharcoltak. Mindketten körbetekerik a Balatont, de eredetileg úgy volt, hogy egyikük mindig előremegy pihenni, viszont túl gyorsak voltunk, igazából sose volt elég idejük pihenni, inkább már együtt mennek. Az időjárás továbbra sem kíméli őket, ez egy nagyon kemény menet nekik. Peti váltotta Zsófit, őt pedig Csilla fogja, így most megint van egy kis időnk, amit Alsóörsön töltünk el. Gábornak sikerül aludnia is kicsit, én egész jól vagyok, azt hittem az álmosság sokkal rosszabb lesz, de valahogy a futások mindig felébresztettek, és egy csomó energiát adtak. Na meg már közeledik az én futásom, amivel a végére is érünk a körnek.

Gábornak sikerült pár percet aludnia :)

Zsófi váltja Csillát, és most a változatosság kedvéért nem esik az eső, sőt, néha még napsütést is látunk a távoli dombokon, viszont hogy ne legyünk teljesen elkényeztetve, azért erősen fúj a szél. Bepattanok az autóba, irány Csopak, már alig várom. Rövid szakasz volt, hamar érkezik Zsófi, eléggé zilált állapotban, átveszem a chipet, és kilövök. Az órát elfelejtettem elindítani, úgy tűnik az alvás hiánya kezd már kijönni. Az első pár száz méteren csak az jár a fejemben, hogy Zsófi mennyire kifutotta magát, és hát őszintén szólva eddig azon filóztam, hogy kicsit akár lazábbra is vehetem az utolsó szakaszt, hiszen most már tényleg hatalmas előnyünk van, de nyilván erről szó sem lehet, hiszen mindenki tisztességgel végignyomta a szakaszait, nekem is ezt kell tennem, még ha nem is múlik rajta semmi. A Balatonfüredig tartó részen sok volt az emelkedő, nyomtam neki, de már nem kellett figyelnem, hogy ne hajtsam túl magam, ahhoz már elég fáradt voltam. Az utolsó pont épp a lejtő alján volt, annyira bennem volt a lendület, hogy eszem ágában se volt megállni csippantani, végül még csak nem is lassítottam, menet közben érintettem a chipet.

A Tagore sétányon volt a legjobb futni 

Jött a part, a Tagore sétány, fantasztikus volt, úgy érzem megkaptam a kárpótlást az előző sarazásért :) A városban már kevésbé esett jól a futás, meg újra emelkedni kezdett, de amikor megláttam a távolban a cél előtti körforgalmat, elcsuklott a légzésem nem is kevés időre, hirtelen iszonyat boldog lettem, hihetetlen feszültség volt bennem az előzmények miatt, fogalmam se volt, hogy mi lesz itt, és annyira szuper volt, annyira jól ment, annyira jó volt a csapat, hogy azt el se tudom mondani. Tökéletes, csak ez az egy szó jut eszembe. Bringások tömegei vannak előttem a körforgalomban, próbálok mindenkit kikerülni, nagyon akarok hajrázni. Az utolsó részen persze valami köveken kell futni, meg egy homokos részen keresztül, én ki is akartam kerülni, csak szóltak, hogy nem, nem, át a homokon :) A célegyenes emelkedik, és még mindig ez a hülye kő van, tolom azért, csippantok, majd hirtelen nincs több út, megállok, és kéredzem, "Megvagyunk?" Olyan fura volt ez a befutó, a sátor pont olyan volt, mint a többi negyvenakárhány ponton, nem éreztem úgy, hogy ez a cél. Pedig ez, és örülök a harmadik helynek, a többiek meg annak, hogy behúztuk 17 óra alá, mert ők ezen izgultak végig, én meg nem tudtam róla semmit, még jó, hogy nyomtam neki :)

A célfotó kicsit ziláltabb, mint a rajt :)

Az utolsó szakaszom csak 7,7 kilométer volt, 4:31-es tempóban futottam meg, ami tekintve a dombokat teljesen rendben van. Viszont itt már csak a kategóriában negyedik és ötödik időket futottam, de nem azért, mert lassú voltam, hanem még néhány csapat nagy csatában volt a helyezésekért, gondolom beleadtak mindent. Az ötödik helyezett csapatnak végül majdnem sikerült is befognia a negyediket, de szerencsére ez a csata mögöttünk több, mint 50 perccel zajlott, a hatodikra pedig majdnem másfél órát vertünk. 16:56:44 lett a végeredmény, ami sokkal jobb lett, mint amivel számoltunk. Ez leginkább annak köszönhető, hogy mindenki jobbat futott, mint amit vártunk, és hogy mindenki egyenletesen hozta a formáját, nem lassultunk le a végére. Az átlagunk 4:37 lett, amivel tényleg megérdemeltük a dobogót a 7 fős férfi csapatok között, főleg, hogy mi valójában vegyes váltó voltunk. Azt se mondhatnám, hogy kicsi volt a mezőny, összesen 58 darab 7 fős férfi váltó volt, és erősebb is volt a mezőny, mint tavaly, szóval azért nem volt könnyű dolgunk.

A végeredmény

Nagyon kellett most a lelkemnek ez a verseny, egyből kirántott a gödörből, és azóta is a fellegekben járok :) Nem győzöm a csapatot dicsérni, és nem, nem kötelező udvariasságból, tényleg brutál jó volt mindenki. Eléggé maximalista vagyok, emiatt eléggé féltem is, hogy milyen lesz nekem váltóban, vajon mennyire lesznek a többiek is elszántak, és hát kicsit sem kellett csalódnom, minden szépen meg volt tervezve, és gördülékenyen, gyakorlatilag tökéletesen lett kivitelezve. Ezt szeretem :) Olyan szempontból is első volt nekem ez a verseny, hogy többször kellett futnom, nem nagyon tudtam, hogy mennyire fogják bírni a lábaim, főleg, hogy nyújtani nem nagyon tudtam, de ezzel se volt gond, úgy tűnik megvan a kellő edzettségem, hogy egy egész erős tempóban meg tudjam csinálni, szinte lassulás nélkül. Érdekes, hogy a cél előtt ugyanaz az érzés jött, mint egy ultrán, holott csak 30 kilométert futottam, talán azért, mert a futáson kívül volt munka rendesen a versennyel, fáradt voltam, kialvatlan, úgy tűnik ez is elég hozzá, nem kell teljesen szétcsapnom magam :) Minden egyfolytában abba az irányba mutat, hogy nem kell nekem mindenáron extrém ultrákra mennem, sőt! Túl sok ultrásnál látok rossz példát, brutális sérüléseket, baromi hosszú kihagyásokat, nekem meg az kell, hogy folyamatosan futhassak, ezt nem akarom kockáztatni. Pár napja megnyílt a Piros 85 regisztrációja, én meg teljesen el vagyok bizonytalanodva. Nem tudom, akarom-e?

A dobogón

Az eredményhirdetés után

A kupával :)

Gábor Úton