NN CityRun 5k 2024.

A maraton és én. Elég hektikus kapcsolat ez, most épp szünetet tartunk, persze a futás nem állhat le, de most valami mást szeretnék, valami rövidebbet, valami gyorsabbat.

A maraton utáni 3 hétnyi, mindenféle értelemben maratoni betegeskedés után végre összeállt a fejemben, hogy merre tovább, mik lesznek a következő célok. A felkészülést 5000 méteres távra próbálom fókuszálni, szeretnék valami előrelépést elérni, gyorsulni valamennyit, amíg még a korom engedi. Igazából én eléggé szeretek ilyesmi távokat futni, szeretem a gyorsaságot. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, a még rövidebbeket még jobban szeretem, a tavalyi 1500 méteres versenyem például az egyik kedvencem volt, de ezekre egyáltalán nem vagyok felkészülve, és túl nagy kockázatot jelent így ilyenekkel próbálkozni. Az 5000 méterre való felkészüléssel viszont ezen a téren is fejlődhetek, az intenzívebb résztávok biztosan sokat segítenek. A félmaratoni, maratoni tempóm visszaesésétől pedig azért nem tartok, mert a heti mennyiségekeket továbbra is növelni szeretném, és az 5000 méter is még erősen aerob táv, az alapok így nem igazán változnak, a nem specifikus felkészüléssel vesztett pár percet szerintem hamar felülmúlja a további fejlődésem.

Nagy előnye az 5000 méternek, hogy ezt nem csak évente két-háromszor tudom megpróbálni lefutni, mint egy maratonit, igazából csak rajtam múlik hányszor próbálkozom vele. Természetesen a versenytempón megfutott próbálkozások azért így is korlátosak, na meg erős edzéshéten nem is sok értelme van, hiszen rápihenés nélkül nyilván nem lehet kihozni a maximumot az aktuális formából. Ami viszont az igazán szomorú, hogy itthon versenykörülmények között nincs olyan bődületesen sok lehetőség, nincsenek itt "park run"-ok, mint Angliában, hogy bármelyik hétvégén fussak egy 5k-t (közben azért nézelődtem a témában, és Bécsben viszont van, hmm). Valamiért itthon ez a táv nem igazán népszerű, a versenyszervezők is kb. csak azért rendeznek ilyen rövid távot, de még 10k-t is, hogy aki nem tud még többet futni, annak is legyen valami... A névnapomon viszont épp Budapesten, az NN CityRun-on választható volt az 5k-s táv is, gondoltam ez egy jó felmérő lehet, hogy honnan indulok. Persze még csak a második rendes edzéshét végén jártam, így nyilván a formám még sehol sincs, de legalább nagyon fáradt vagyok a hirtelen megugrott edzésterheléstől, nagy csodákat nem vártam.

A rajtnál próbáltam a lehető legjobban félreállni a kilövő rakéták elől, és nem felvenni a tempójukat, de így is kellett úgy 10-15 másodperc míg lelassultam 4 perces körüli tempóra. Utána egész jól elvoltam magammal, hamar elkezdtek kidurranni a bekezdők, viszont a széles rakparton semmi gondot nem okozott az visszaelőzésük. Az elején jobb szerettem volna inkább olyan 4:10-es tempó körül futni, de mivel inkább lejtett a pálya, és a szelet sem éreztem, nem gondoltam problémának, ha kicsit gyorsabb. Az első kilométer végül 4:08 lett, szóval egyáltalán nem túl gyors, de olyan rengeteget se hagytam benne, ez így ideálisnak tűnik. A második kilométer is nagyon jól megy, két srác előz meg nagyon lassan, kérdezik, hogy mi a terv, mondom olyan 4:05-ös tempó, ők a 4 percesre céloznak, sok sikert kívánunk egymásnak, és elcsendesedünk, azért ez nem egy csacsogós táv :) A második kilométer már 4:03, baromi jól megy, nyugodtnak érzem magam, csendesen halad a verseny, terv szerint minden. Alig tellik el viszont 100-150 méter, jön a visszafordító a felső rakpartra, ami ugye jár némi emelkedővel, de ami igazán arculcsapással ér fel, az a brutál szembeszél. Hirtelen teljesen megváltozik a verseny hangulata, erre nem vagyok felkészülve lelkileg, nem tudom tartani a tempót. Hamarosan ráfordulunk a Szabadság hídra, azaz további emelkedő, majd csippan a harmadik kilométer 4:17-el. Hát ez azért durván lassú volt. Kis fellélegzés a híd második felének lejtése, de a végén rögtön visszafordítanak, és kezdhetjük elölről. A híd közepétől elvileg már végig csak lejt a pálya, próbálok is visszagyorsulni valamennyire, de nagyon nehezen megy, és csak 4:16 lesz ez is. Ezután viszont teljesen elengedtem, az utolsó 100 métert leszámítva kicsit sem próbálkoztam, amit a 4:21-es utolsó kilométer is elég jól mutat.

Verdikt

Az eredményem 21'06" lett, amivel nyilván kicsit sem vagyok elégedett, múlt szombaton edzésnek futottam 21'14"-et... Szerencsére ennek nincs semmi jelentősége, nem egy jó időeredmény volt a cél, inkább csak versenyzési tapasztalatok gyűjtése, de azért egy 20'25" körülire tippeltem, ami nagyon mellé ment. Az egy picit megnyugtató azért, hogy a két srác se nagyon tudott meglógni, ők is rendesen belassultak, szóval nem csak én rogytam meg nagyon. Az új óra megbízhatatlan optikai pulzusmérése miatt vettem egy új pántot, elég szépnek tűnik a rögzített görbe, ez mindenképp jó döntés volt. Ami azonnal szemet szúr, hogy a 171-es pulzust nem tudtam átlépni (az átlag csak 166!), és hogy vissza is esett a pulzusom az utolsó kilométerekre. Utóbbi egyértelműen azt mutatja, hogy visszavettem, nem a szél, meg a kis emelkedések miatt esett ennyit a tempóm. A 171-es plafon viszont rendkívül elgondolkodtató, korábban simán feltoltam 180-ig ilyen távon, de még 10k-n is 175 körüli átlaggal futottam, ami brutális eltérés, és egyáltalán nem értem! Persze valamikor 2018 eleje óta nem használok pulzuspántot, szóval szinte az összes emlékem optikia méréshez kapcsolódik, lehet ezeket el kell felejteni, és újragondolni a zónáimat. Azért edzéseken már ezzel is mértem 174-175-öt 1000 méteres résztávon, szóval az is benne van a pakliban, hogy a keringésem már előrébb tart, és a lábaimat kell jobban felkészíteni a gyors futásokra. Majd kiderül.

Sevilla Maraton 2024.

Még épp hogy csak elindult az év, de futottam már egy formába hozó félmaratont a Zúzmarán, és el is jött a tavaszi szezon célversenye, irány Sevilla!

A Budapest maraton kudarca után szerettem volna egy olyan maratonra nevezni, ahol a lehető legjobb esélyeim vannak arra, hogy végre fussak egy normálisat ezen a távon. Ehhez nekem talán a legfontosabb, hogy az időjárási körülményekben a lehető legkevesebb kockázat legyen, de sajnos a meleg idő lehetőségét úgy kizárni, hogy közben még a fagyra se legyen esély, és persze a szél se fújjon, az nem is olyan egyszerű. Erre a legjobb esélyt az év nagyon korai szakszában láttam valami mediterrán vidéken. Persze az alapvető volt, hogy hitelesített legyen a pálya, és az se hátrány, ha minél inkább sík, kanyarok se legyenek, szóval vannak igények rendesen. Ha mindezek mellett még szép helyen is fekszik, az már egyenesen csodás. Bármennyire is tűnik hosszúnak a kívánságlista, azért vannak ilyen versenyek, amik közül Sevillát találtam számomra a legszimpatikusabbnak.

A Budapest maratonra való felkészülés gyakorlatilag tökéletes volt, szerintem nagyon jó volt a terv, és azt tökéletesen is hajtottam végre, semmi kihagyás nem volt. Viszont egy nagyon hosszú időszakról van szó, hiszen gyakorlatilag Bécs után rögtön kezdődött, így majdnem fél év, 25 hét volt összesen. Ezután gondolom nem kell túlmagyaráznom a gyenge eredmény okozta csalódottságomat, viszont érdekes módon inkább motivált arra, hogy a következő felkészülés végén már jó eredmény is legyen, mert amúgy abban nem kételkedtem, hogy a felkészülés sikeres volt, és életem formájában vagyok. És pont az év végén a Verona félmaratonon kipattanó siker volt az, ami a motivációmat visszavetette, úgy tűnik engem a kudarc visz igazán előre. Miután egy hiteles félmaratoni pályán sikerült végre két év után egy maszív egyéni legjobbat futnom, nagyon megkönnyebbültem, bebizonyosodott, hogy jó amit csinálok, teljesen megnyugodtam, és ez sajnos rám olyan hatással van, hogy kiengedek. Persze lehet, hogy 30 héten át pontosan betartani egy merev, szisztematikus edzéstervet egyszerűen már sok, és szükség volt egy kis lazításra. Sajnos utána a korán jött havas tél kavart be teljesen, el is engedtem az eredeti mennyiségi terveket, próbáltam azért nem túlzottan visszaesni, még padon is futottam többször, de az egész egy kínszenvedés volt. Még egy betegség is jött, de mindezek ellenére a Zúzmarán csak pár másodperccel futottam lassabbat, mint Veronában, pedig ez a pálya jelentősen rosszabb volt, és felkészülési versenyként nem is volt célom még ilyen gyorsan se futni. Ezúttal viszont ennek a sikernek teljesen pozitív eredménye lett, nagyon megnyomtam a felkészülés utolsó blokkját, és baromi jól ment, a 120 kilométeres csúcshét az eddigi legerősebb lett. A 6 hetes görülőátlag is a plafonon, teljesen magabiztosan repülök Sevillába.

6 hetes gördülőátlag tavaly, és az idén. Tavaly épp Bécsnél volt a minimumon, Budapest előtt viszont nagyon szépen felépítettem

Zselét és sótabit előre tervezetten nem hoztam magammal, előbbi túl sok helyet fogalt volna, utóbbit nem akartam magyarázni a reptéren, hogy a kis simítózáras tasakban milyen tablettákat próbálok átcsempészni :) Szerencsére a kedvenc kis zseléim elég eljterjedtek a világon, Dechatlon Sevillában is van, sót viszont nem találtam, majd rájöttem, hogy a vaseline viszont kimaradt a csomagból... Az expón minden jóra fordult, meglepően olcsón pótoltam a hiányokat, és még a tészta partira is sikerült eljutnom, talán ez volt az első, amin részt vettem.

A versenyszett

A verseny

Majonézes krumplisaláta és egy nagy bagett. Ezeket próbáltam az 5:30-as ébredés után mielőbb magamba tuszkolni. Hogy miért, azt senki se kérdezze, magam se értem, hogy gondoltam ezt jó ötletnek. Ráadásul nagyon sok is volt, de letuszkoltam, mert hogy ugye kell az energia a maratonra. Utána leküldtem még fél liter tejeskávét is, mert kell a kávé, tegnap majd szétrepedt a fejem amiatt, hogy nem ittam pénteken. Nem kapok levegőt, annyira fullon vagyok, lehet sok volt? Na mindegy, 3 óra a rajtig, addigra biztos eltűnik. Két órával a rajt előtt kilépek a szállásról a vak sötét, csendes éjszakába. Pedig már nem annyira éjszaka van, fél hét, otthon ilyenkor már kezdenek beindulni az emberek, itt a fura időzóna miatt nagyon nem. Busszal megyek, bár simán lesétálhatnám ezt a 3 kilométert, csak az eltévedéstől félve nem teszem. Egyedül vagyok, csak az van nálam, amivel a rajtba állok, mert nem akarok csomagot leadni, úgyhogy telefon sincs, nem tudok azzal odanavigálni. Na jó, van nálam még egy literes kóla és 1 euro 40 cent, amit a buszjegyre kiszámolva hoztam, és amit a sofőr nem hajlandó elvenni, nem értem, mert csak spanyolul ismételgeti, de aztán leesik, hogy a futóknak ez ma ingyen van. Ez amúgy baromi szimpatikus dolog, bár most épp kiszúrt velem, mert így a pénzt el kell tegyem valahova úgy, hogy ne zavarjon futás közben.

A buszról leszállva megindulok érzésre, többen követnek, és csak egy idősebb úr kérdez rá pár száz méter múlva, hogy tudom-e merre kell menni? Természetesen fogalmam sincs, azt reméltem, hogy innen már hallani lehet valamit, és majd hang után megyek, de nem így lett. Pedig olyan határozottan megyek, mondja, de miért ne tenném, így legalább van 50% esélyem, hogy jó irányba indultam, ha nem indulok semerre, akkor meg még ennyi se. Kicsit próbálja győzködni magát, hogy ez lehet a jó irány, aztán megbeszéljük ki honnan jött, ki mit tervez a versenyen, szokásos dolgok. Kicsit meglepődök német származásán, túl barátságos, de aztán sok mindent megmagyaráz, hogy több évtizede Spanyolországban él. Megvan a rajt, persze itt csak az elit futók mehetnek be, én elmegyek oldalt, és megtalálom a ruhatárakat, wc-ket. Ez is elzárt terület, ide rajszámmal lehetett csak bejönni, de egy ilyen fura hosszúkás rész, és még bemelegítés közben se látom, hogy hol tudok majd beállni a zónába. Kezd aggasztani a dolog, de szerencsére fél órát terveztem hagyni a beállásra, annyi idő alatt csak sikerül. Hát tetemes részét fel is használtam, jó nagy sort kellett kiállni, hogy kijussak a területről, és utána is csak folytam tovább a tömeggel, nem láttam semmit. Aztán természetesen meglettek a bejáratok, nagy örömömre még wc-t is találtam, így még egyszer el tudtam menni.

Nagyon jó érzés volt ott állni a rajtban miközben még épp csak kelt fel a Nap, gyönyörűek a színek, tökéletesen tiszta ég, kellemes hőmérséklet, és körülöttem a sok-sok ezer futó. A 3:15-3:30-as zónába osztottak, a legelején állnak a 3:15-ös iramfutók, én is szépen előrementem a szalagig. Minden tökéletes, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Hallok a távolból egy pukkanást, ez lesz az, mindjárt kezdődik a kaland! Már a rajt alatt kimagasló szintű szurkolást kapunk, tiszta libabőr az egész, nem is sikerül fókuszba kerülnöm, átadom magam az élménynek. Aztán szép lassan csendesedik, csak a lépések hangja marad, és konstatálom is, hogy az első kilométer lassú lett, úgy 10 másodperc hátrányba kerülök, ideje elkezdenem odafigyelni. Felveszem az első három kilométerre tervezett 4:35-ös tempót gond nélkül, de amin csodálkozok, hogy a 3:15-ös iramfutókhoz egy centit sem közeledek, sőt, mintha kicsit nőtt is volna a távolság. Nagyon gyorsan jönnek a kilométerek, a pálya elképesztően jó, az első három kilométeren egy aluljáró jelentette az egyetlen változatosságot, amúgy nyílegyenes széles út. A negyedik kilométertől terv szerint 4:33-as tempóban folytatom, jól megy nagyon, gyakorlatilag alig lélegzem, érzésre bőven elég könnyű a tempó. Jön az első kanyar rá a hídra, átfutunk a folyó felett, és itt kicsit érezni kezdem az iramfutók közelségének kényelmetlenségét, elég nagy a tömeg, nagyon oda kell figyelni fordulások közben. Érzésre olyan, mintha egyik kanyar jönne a másik után, de a valóságban közben a kilométerek is nagyon gyűlnek, és már ennem is kell az első zselét 7 kilométernél. Utána a frissítőpontnál is baromira figyelni kell, de sikerül különösebb probléma nélkül abszolválni.

Előzetesen elég sokszor átgondoltam a taktikát, mert nagyon bizonytalan voltam azt illetően, hogy milyen célidőt próbáljak meg. Érzésre és a számok szerint is irtó jó formában voltam a verseny előtt, azt gondoltam, hogy a 3:15-ös időnek kényelmesen jönnie kell, de inkább olyan 3:12 körülit tartottam egy reális célnak. A 3:15-höz 4:37-es tempó kell, de én még egy 4:30-as tempót se tartottam elképzelhetetlennek, de az meg már 3:10-es idő, ami kicsit ijesztő volt. Nem akartam túl kényelmesen lefutni ezt a versenyt, de egy nagy fejreállástól is eléggé tartottam, szóval azt találtam ki, hogy több forgatókönyvvel készülök, amiknek közös az eleje, és menet közben dönthetek, hogy melyik úton megyek tovább. A teljesen közös szakasz az első 3 kilométer volt 4:35-ös tempóval, itt lehetett volna átállni 3:15-ön kívüli célra, ha nagyon rosszul megy (például felszalad a pulzusom 160-ra), ha pedig nem érzem elég jónak, akkor tovább tartani a 4:35-öt, és kis lassulással még épp meglesz a 3:15. Ha elképesztően jól megy, akkor pedig a gyorsabb verziókra lehet átállni, amihez első lépésként minimálisan emelek a tempón 4:33-ra. Az elején még az elképesztően jónál is jobbnak gondoltam, de szándékosan nem volt gyorsabb opció az elejére, úgy gondoltam, hogy ennyire korán csak a nagyon rossz verzió tud egyértelműen kiderülni, a jók között nem lehet pontosan választani. A következő választási pontot 10k-ra tettem, de még ez is a verseny nagyon korai szakaszában van, ezért itt is legnagyobb súllyal a pulzust akartam figyelembe venni. 160 alatt minden oké, elvileg még a 160-161 is rendben, de fölötte már problémás lehet.

Szóval épp a tizedik kilométerben vagyok, átváltok a nézeten, hogy ellenőrizzem a pulzust, és valami 17x-et mutat! Mi van??? Gyorsan próbálok megnyugodni, és logikusan gondolkodni, hiszen egészen biztosan fals az érték, ha ennyi lenne, teljesen másképp érezném magam. Meghúzom a szíjat, hogy sokkal szorosabb legyen, időnként ránézek, és kezd is lemenni, 161-162 körülre, de így nem tudok megbízni benne, ki tudja mi a valóság? Na jó, össze kell szednem magam, eddig teljesen jól ment minden, mehet a kis gyorsítás 4:30-ra. 22:59 és 22:44 volt az első két 5k, így a tizes 45:43, ami teljesen rendben van, megfelel a tervnek. Itt még kamerázgattam, és nem sikerült felvenni a tempót, jó, mondjuk csak 2 másodperccel maradtam el, de úgy gondoltam jobb lesz, ha inkább teljesen ráfókuszálok a futásra. Valahol 11 kilométer után készítettem az utolsó videót, amikor épp megelőztem a 3:15-ös iramfutókat. Innen megint felgyorsult a kilométerek fogyása, 14-nél megettem a második zselét, bekaptam egy sótablettát és ittam is rá a frissítőponton, minden remekül működött. A tempót itt már nem akartam görcsösen tartani, ha volt egy 1-2 másodperccel lassabb, elfogadtam, nem próbáltam behozni, nehogy túltoljam. Igazából annyira befókuszáltam, hogy alig emlékszem valamire, hirtelen el is jött a 20. kilométer, ahol meg kellett ennem a harmadik zselét. 22:35, 22:34 ez a két 5k, tökéletesen egyenletes, 45:09-es 10k, nem görcsöltem rá, és ez így teljesen jó is volt, mert azért ezt már nem éreztem szuper könnyűnek, de még mindig sokkal könnyebb volt, mint például a szimulációs edzésen, szóval nem aggódtam, simán lehet még rosszabb a helyzet, fogom tudni kezelni.

Hasonló fókuszban repültek el a következő kilométerek is, de kicsit sűrűbben kezdtek benne maradni 2-3 másodpercek. Aztán egyre többször szembe sütött a már egész magasan járó Nap, és kifutottunk valami autóútra, ahol kezdtem kényelmetlenül érezni magam, nem esett jól a Napon futni. A 25. kilométer 4:36 lett, az 5k így csak 22:43, ami azért jóval lassabb, és gyorsan úgy is döntöttem, hogy elengedem a 4:30-as tempót, próbálok inkább a 4:33-ra ráállni. Nem akartam semmit erőltetni, és egyre rosszabbul is éreztem magam a napos részeken, már kifejezetten melegnek találtam, de amikor árnyékban voltunk, az kellemes hideg volt, ami mindig kicsit helyretett. Eljött a 27. kilométer, a negyedik zselé ideje, meg is ettem, ittam is rá, de sajnos pár száz méteren belül elkezdett szúrni tőle az oldalam. Emiatt újabb terv módosítás, legyen csak 4:40 a tempó, azzal még mindig kényelmesen 3:15-ön belül célba tudok érni. Ez abszolút működőképesnek tűnt, de nem bírtam abbahagyni az agyalást, és azt gondoltam ki, hogy biztos keveset ittam a zselékre, azért szúr be az oldalam, úgyhogy akkor majd a következő ponton iszok még. Épp a 30. kilométer előtt jött el a frissítőpont, ahol meg is álltam, hogy rendesen tudjak inni, és lehúztam vagy 3 pohár vizet. Ezzel persze sok idő elment, 5 perces lett ez a kilométer, az 5k 23:34, a 10k 46:17, azaz itt több, mint egy percet eldobtam ahhoz képest, ahogy ennek a tizesnek nekiindultam.

Ezzel még semmi baj nem lett volna, bőven belefér, és meg is éri, ha ezzel sikerült stabilizálni a helyzetet. De sajnos ennek a szöges ellentéte derül ki a következő kilométeren, amit csak rettenetes fájdalmak árán tudtam 4:44-re megfutni: az eddigi jobb oldali, még elviselhető szúrás mellé a bal oldalamba úgy hasított bele a fájdalom, hogy azt hittem bepisilek. Nem is bírtam sokáig, egy bokros részen félreálltam, pisiltem gyorsan egyet, és próbáltam hányni is. Utóbbi sajnos nem sikerült, így ahogy megpróbáltam felvenni a tempót, újra rettenetesen fájni kezdett. Egy újabb kilométernyi szenvedés után megint megálltam és próbáltam megszabadulni a szörnytől a gyomromban, de magától nem akart kijönni, csak öklendeztem, annyira meg nem vágytam rá, hogy lenyúljak. Elég sok idő eltelt, nem láttam már értelmét tovább próbálkozni ezzel, futni kezdtem, de már csak épp annyira, hogy ne fájjon. Kicsivel 5 perces tempó alatt találtam meg azt a pontot, ahol elmúlt a fájdalom, így beálltam erre. Ezen a tempón egyáltalán nem fájt, és valószínűleg viszonylag kis fájdalommal tudtam volna olyan 4:50-es tempót, de összesen 3 és fél percnyi állás után már nem láttam értelmét legfeljebb másfél percnyi célidőért végigszenvedni. Na innentől viszont elég élénk emlékeim vannak, hihetetlen mennyire le tud lassulni az idő, ha szenved az ember. Ugyanakkor így viszont nagyon jól emlékszem, hogy 30 után micsoda szurkolást kaptunk! 5 kilométeren át végig mindkét oldalon tömött sorban álltak az emberek, a Plaza de España-n leírt kör pedig valami elképesztő volt! A szurkolók nem voltak kordonok mögé szorítva, és az eddigiekhez képest csak egy keskeny sávot hagytak a futóknak, úgy bíztattak minket centikről, mintha kb. a világ legmenőbb tettét vinnénk épp véghez, és bakker, itt el is hittem, hogy hatalmas királyok vagyunk! :) A megállásos 5k 27:10 alatt lett meg, utána stabli tempóra beállva 24:50 az utolsó 5k, a 10k így összesen 52:00, borzalom :)

Természetesen a 30. kilométernél elkövetett vedelésem után meg se fordult a fejemben, hogy a verseny hátralévő részén bármit is frissítsek, így viszont 40 körül már annyira szomjas voltam, hogy azt hittem rögtön meghalok. Ittam is egy kortyot egy frissítőponton, azért már tényleg meleg volt, és csak eltelt majdnem egy óra, ami alatt valószínűleg vagy egy liter vizet kiizzadtam. Az utolsó kilométerek gyönyörű helyeken vezettek át, több ismerős is volt a korábbi napok városnézéseiből, ilyen szempontból ez a maraton verhetetlen, valami fantasztikus ez a város, és akármennyire nem esik jól már futni, azért imádtam minden egyes percét az itt töltött időnek. Az utolsó száz méterek sem telnek el események nélkül, többen megállnak a 42. kilométert jelző kapunál, mintha célbaértek volna, kettőjüknek szólok is, hogy ez még nem a vége, még kétszáz méter visszavan, fussatok tovább! Na igen, ilyenkor már nehéz a célkaput is megkülönböztetni a többitől. Kicsit rágyorsítok a végére, de igazából csak az érdekel, hogy képes vagyok-e rá, vagy teljesen kinulláztam magam? Vegyesek az érzések, simán ment a 4:30, de nem tűnt úgy, hogy sokáig fenn is tudnám tartani. Valami 3:2x van a célkapun, megállítom az órám, az 3:20:05-öt mutat, és bár a célbafutáskor még nem ünnepeltem, pár másodperc múlva már nagyon is. Akárhogyis, csak lefutottam egy maratont, csak PB lett, csak egy fantasztikus városban vagyok, csak süt a Nap, a rohadt életbe, nincs min szomorkodni! Viszont még mindig nagyon szomjas voltam, a nagy örömködés közben a túlélés érdekében rögtön megittam egyben 1,5 liter folyadékot :)

Verdikt

Ez még csak a hatodik maratonim volt, amiből az első három nagyon jó élmény volt, mindegyik egyéni legjobb lett, és mindig azt éreztem, hogy egyre jobban megy ez a táv. Aztán jött a hatalmas pofon Bécsben, majd fél évnyi kőkemény célzott munka után egy újabb Budapesten. Ezek után akármilyen szarul is néz ki az 1:36-os első félmaratonra egy 1:44-es második, végre sikerült PB-t futnom, szóval elindult ez a dolog valamerre. Az összidő hivatalosan 3:20:00 lett, ami 6 perccel és 52 másodperccel jobb a 2021-ben futott eddigi csúcsomnál, azért ez elég masszív javulás akkor is, ha ennél jóval nagyobbra számítottam. Mostanra már három hét telt el a verseny óta, de ezóta se tudtam pontosan megfejteni, hogy miért így alakult? Ha más futotta volna, és csak a kilométerek idejeit nézném, egyértelműen azt mondanám, hogy simán el lett futva, ez egy klasszikus falnak szaladás volt. De én annyira másként éltem meg! Nagyon könnyűnek éreztem a futást, csak a korábbi PB-mnél éreztem még ennél is könnyebbnek, és a pulzusadatok is pontosan ezt mutatják. Kicsit magasabb volt most a pulzusom, mint 2021-ben, viszont egészen 30-ig határozottan alacsonyabb, mint 2018-ban, így azt gondolom, hogy ez nem egy elfutás volt, a 2018-as 4,89%-osnál kisebb kellett volna legyen a lassulás a második felére. Sőt, mivel a pulzus inkább a 2021-eshez volt közel, a lassulásnak is az akkori 0,78%-hoz kéne inkább közel esnie. Még a 2018-as lassulással is 3:16 lett volna a vége, a kettő között félúton már 3:14, szóval a 3:15-nek ezzel a kezdéssel is simán ki kellett volna jönnie. Akárhogy is nézem, nem találok kivetnivalót a kezdő tempóban, mind az edzések alapján, mind a két legutóbbi félmaratoni ideje, mind a versenyen rögzített pulzusadatok alapján teljesen reális volt az elképzelés.

Felmerül viszont akkor az örök kérdés, mégis min ment el a dolog? Ami biztos: a reggeli bezabálás majoznézes krumpliból nem segített... A frissítés egy érdekes kérdés, egyrészt van egy olyan érzésem, hogy sok ennyi zselé, másrészt viszont 2021-ben 6 kilométerenként ettem egyet, és működött. Valószínűleg a brutál reggeli töméssel együtt lett sok, talán ez a legvalószínűbb, és nem érdemes kevesebbel zselével próbálkozni, de a reggelit minimalizálni kell. A folyadék is inkább kevés lehetett, persze a 30-nál hirtelen felindulásból elkövetett vedelésnél bármilyen megoldás jobb lett volna. Ennyire kevés maratoni futás után még nyilván nem lehet elég tapasztalatom ebben, és biztosan tudom jobban is csinálni és biztosan sikerülne is előbb utóbb, de most már el kell döntenem, hogy akarom-e ezt egyáltalán? Fél évig dolgozni valamiért, hogy aztán egy rossz döntés a verseny előtt, vagy közben, vagy akár csak egy rossz nap, esetleg egy roszkor érkező betegség az egészet kukázza, ez egyszerűen túl nagy stressz nekem. Nyilván nem kukázza a felkészülést, mert az beépül, arra lehet építeni a következőt, de meddig lehet ilyen fél éves felkészüléseket csinálni úgy, hogy nem jön ki a végén az az eredmény, aminek ki kéne? Mert bár tényleg nagyon örülök ennek a masszív PB-nek, de volt két nagyon rossz maratonom, ez is sokkal elmaradt a várakozásaimtól, és közben eltelt másfél év! Persze épp ez a varázsa ennek a távnak, ebben tényleg van kihívás, de jelenleg nekem valami sokkal kézzelfoghatóbb, és gyakoribb visszajelzésre van szükségem. Most nem egy újabb maratoni felkészülésbe fogok belefogni, 5-10k-s távokra szeretnék rámenni. Nincs még konkrét cél, és azt sem tudom mikor térek vissza majd a maratoni távra való készülésre, lehet, hogy már ősszel, de az is lehet, hogy soha. Maratont persze biztosan fogok még futni, és igazából attól még, hogy nem arra készülök specifikusan, ha a rövidebb távokon folyamatosan javulok, a maraton is jobban fog menni, és simán elképzelhető, hogy már Bécsben tovább tudok javítani az időn, hiszen most szerintem sok maradt benne. Remélem nincs túl negatív kicsengése a beszámolónak, alapvetően nagyon elégedett vagyok a versennyel és az iránnyal is, csak én így működöm, ami jó volt, azon szerintem nincs értelme sokat filózni, a hibákból lehet leginkább tanulni. Hajrá!

Év	Első félmaraton	Második félmaraton	Lassulás	Lassulás %
2017 Maratonfüred	1:51:27	1:58:34	7:07	6,39%
2018 Maratonfüred	1:43:14	1:48:17	5:03	4,89%
2021 Budapest	1:43:02	1:43:50	0:48	0,78%
2023 Bécs	1:53:02	2:16:06	23:04	20,41%
2023_2 Budapest	1:39:30	2:00:07	20:37	20,72%
2024 Sevilla	1:35:47	1:44:13	8:26	8,80%

Évértékelés 2023.

Mindenféle motivációs problémák miatt kimaradt egy évértékelés, és ha már újra belecsapok, valami klassz kis összefoglaló nevet is ki kéne találni az elmúlt évnek. De semmi szpoiler, majd a végén :)

A 2023-as év elég döcögősen indult, a legutóbbi be nem fejezett versenyem után nem voltam túl motivált. Decemberben felszaladt pár kiló, és az edzések nem estek túl jól, kifejezetten nehezek voltak. Persze ahogy telt az idő, az edzések kezdték meghozni az eredményüket, a formám szépen javult, és lassan egy cél is körvonalózni kezdett a bécsi maraton képében. Többen is arra készültek a csapatból, és mivel az országos bajnokságra kivételesen nem írtak elő szintidőt, gondoltam talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy induljak rajta. Amúgy egyáltalán nincs problémám a szintidő intézményével, teljesen rendben van, ha egy országos szintű megmérettetésre nem állhat oda akárki, csak ugye azért az se néz ki túl jól, ha mindig csak 5-6 futó áll rajthoz. Egyébként egy amúgy ennyire népszerű sportnál mi lehet az oka az ilyen szintű érdektelenségnek az országos bajnokság iránt? Se indulók, se szurkolók, gyakorlatilag csak a családtagok tapsolják meg az OB dobogósokat, miközben több tízezer futó vesz részt ugyanazon a versenyen, hát elgondolkodtató dolgok ezek. Itt viszont ne keressétek a megoldást, nem fogom megmondani a tutit.

Szóval Bécs lett a cél, beindultak az edzések, jól is mentek már, de aztán beütött a szar: ugyanaz a sérülés, mint tavaly, bal lábam sípcsont mellett iszonyat gyulladás. Próbáltam nagyon visszavenni a mennyiségből, de sehogy sem akart javulni, voltak napok, amikor járni is alig bírtam. Rendkívül elkeserítő volt, és a maratonra szánt felkészítő félmaraton után se volt okom semmi örömre: féltáv környékétől lassítottam a fájdalom miatt, de őszintén szólva amúgy se ment volna. Ekkorra már a visszavett futásmennyiség hatását is erősen éreztem, a formám jelentős hanyatlásban volt. Valahogy még reménykedtem azért egy PB közeli futásban, bár a verseny reggelén a wc-n nézegetve az utolsó hetek pulzusértékeit, az agyam már pontosan tudta, hogy esélytelen. A szívem vitt még tovább az első tizesen, de utána akkora fejreállás lett belőle, hogy féltávnál csak azért nem álltam ki, mert ha valamelyik csapattársammal történik valami, akkor még egy nagyon rossz teljesítés is számíthat a csapatversenyben. Végül szerencsére nem lett rá szükség, nem éreztem volna megérdemeltnek, de nem bánok semmit, jó hogy elmentem, jó hogy végigcsináltam.

Bele kellett szaladnom ebbe a gigantikus pofonba, kellett az a belső utazás ott a maratonon, egyszerűen letaglózó élmény volt, összehasonlíthatatlan a korábbi 3 maratoni futásommal, amik úgy viszonylag rendben mentek. Rengeteg arca van ennek a távnak, és most megismertem egy olyat, amit valószínűleg a többség érez: egy brutális hosszúságú szenvedést, amit fejben kell elsősorban kibírni. Viszont az a szurkolás, ami ott volt! Elképesztő lelkesedés, rengeteg erőt tudtam meríteni belőle. A célban persze kicsit se tudtam örülni, de az elszántságom a változásra sziklaszilárd lett. Újra be kellett látnom, hogy a teljesítménykényszerem ellen küzdeni felesleges, ilyen vagyok, és kész, csináljam akkor viszont ennek megfelelően, hogy újra igazán élvezzem a futást. Érdekes ez amúgy, mert imádok futni, nyilván így 8 év és közben úgy kb. 20 000 kilométer lefutása után nem igazán gondolhatja senki komolyan, hogy ne szeretném önmagában ezt a sportot annyira, hogy PB-k nélkül megutálnám, és nem futnék soha többet. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ha nem csak céltalanul futkározok, hanem adok neki egy célt, és az ezáltal kijelölt úton futok végig, az sokkal, de sokkal szórakoztatóbb számomra. Az út maga a cél, ugye, vagy valami ilyesmi.

Egész hamar kipihentem a maratont, nem volt igazán tempó, ami hosszú regenerációt kívánt volna. Rögtön neki is álltam a mennyiség felépítésének, a tempókból pedig visszavettem, nem futottam a gyorsabb csoporttal, mert úgy gondoltam hogy ezt a sérülést a tempó súlyosbítja. Ahogy egyre több lett a kilométer, úgy javult a lábam állapota, és szerencsére a májusi UB se rontott rajta. Sajnos az UB-t is inkább csak koloncnak éltem meg, nem volt meg a korábbi években érzett lelkesedés. A csapatkapitánysággal járó feladatokat viszont így nem tudtam a megfelelő színvonalon végezni, és nagyrészt ennek köszönhetően a dobogóra se sikerült felállnunk. Ennek a kudarcnak is volt azért egy olyan vetülete, hogy egyértelműen megmutatta, valójában mennyire nehéz is dobogós helyezét elérni itt. Az UB-k rengeteget adtak nekem, fantasztikus futókkal, szuper emberekkel dolgozhattam együtt ezekért a dobogókért, és most már az is teljesen tiszta, hogy ezek egyike se magától értetődő dolog volt. A célban teljesen komolyan gondoltam azt a mondatomat, hogy jövőre nem jövök, bár azért pontosítanék rajta annyiban, hogy csapatkapitányként nem jövök. Valószínű, hogy futni se, de azt azért nem tudnám teljesen kizárni.

Szép lassan már csak rossz emlék maradt a sérülés, és az időközben berobbant nyári hőség sem akasztott meg, terv szerint ment minden. Volt már néhány rövid verseny, amik kezdték megmutatni, hogy jó irányba haladok, de pontosan nem tudtam mennyire. Az első komolyabb verseny a félmaratoni OB volt, amire viszont edzésből álltam oda, és elég nagy megborulás lett a második felére. Itt a terv még edzésből odállva is egy egyértelmű PB lett volna, egy percen felüli javítás legalább, és olyannyira komolyan gondoltam, hogy még csak meg se néztem, hogy pontosan mennyi a PB-m, egyáltalán nem gondoltam, hogy szoros lehet. Végül a közelébe se lett, de nem voltam igazán elégedetlen, a bécsi maraton előtti félmaratonhoz képest hatalmas előrelépés ez is. A szenior OB volt a következő igazi megmérettetés, ahol életem első 1500 méteres versenye kifejezetten jól is sikerült. Itt viszont pihenő hét végén álltam rajthoz, de egy maratoni felkészülésben azért ilyen távon mégse lehet csodákat várni, ahhoz képest tényleg nagyon jó lett. Mégis félsiker lett az a nap, mert utána indultam az 5000 méteren is, amit viszont feladtam 3 és fél körrel a vége előtt. Nem éreztem ezt akkor olyan nagy gondnak, mert az 1500 után nem vettem komolyan, és durván el is futottam az elejét, de mint később kiderült, hosszútávon sajnos nekem mentálisan az ilyen hibák nagyon rosszat tesznek.

Aztán eljött végül a Budapest maraton, amire a nagy revansot terveztem. A számok szerint nagyon is jó munkát végeztem, de tényleg, a majdnem fél évig tartó felkészülés alatt minden héten hoztam a tervezett mennyiséget, és a végére már a minőségi munka is egészen jó volt. Egyedül az igazán hosszú futásokkal voltak problémák, de én nem is igazán hiszek bennük, és korábban is simán tudtam maratonit futni úgy, hogy 25k, kb. 2 óra fölötti edzéseim nem voltak, úgyhogy ezen nem aggódtam. A terv 3:20 volt, ami mintegy 6 perccel lett volna jobb a két évvel korábban beállított legjobbamnál. Sajnos itt is a félmaratonihoz hasonló megborulás lett a vége, féltávnál még pontosan a tervnek megfelelő 1:39-nél járt az óra, de a célban már 3:36-ot láttam… Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy csak a bécsi és életem első maratonijánál sikerült gyorsabbat futnom, ami nagyon nagy csalódás volt. Na meg ez a mértékű megzuhanás teljesen érthetetlen és indokolatlan. Az 1:39-es kezdés kicsit sem lehetett gyors, hiszen ez még a legutóbbi félmaratonon futott tempómhoz képest is kellő mértékben lassabb, és valószínűleg a valódi formám sokkal jobb is ennél.

A hatalmas csalódás ellenére nem bánkódtam túl sokat, nem álltam le, kis pihenés után azonnal vágtam bele a következő maratoni felkészülésbe a tavaszi szezonra. Az elvégzett edzésmunkát élveztem, és úgy gondoltam, hogy bár az eredményeimen nem látszik, fizikailag sokat fejlődtem. Biztosan követtem el hibákat a versenyeken, de már teljesen úgy gondoltam, hogy a fejemben kell keresnem a probléma gyökerét, mert ha ott minden rendben lenne, akkor nem veszíthetnék ennyi időt még ordas nagy baromságok esetén sem. Persze voltak azért sejtéseim, a munkahelyi stressz már hosszú idő óta kezelhetetlen mértékűvé vált számomra. Szóval egy hétfőn megtettem a gyökeres változásokhoz szükséges első lépést, aztán vasárnap Veronában futottam félmaratont. Egy olyan félmaratont, amit már nagyon sok éve, vagy talán még sose: az elejétől a végéig hihetetlenül élveztem, teljesen magabiztosan futottam, egy szemernyi kétségem nem volt egy pillanatra sem, hogy végigfutom a tervezett tempóban. Még csak holtpont se volt, pedig a 2 évvel ezelőtti legjobbamat 4 perccel javítottam meg! A célbaérés katartikus élmény volt, teljesen elérzékenyültem, minden felgyülemlett feszültség kiszabadult ott, és én boldogan engedtem el. A kemény munka végre meghozta gyümölcsét, és milyen szép, milyen édes, milyen csodálatos!

Előtte próbáltam pozitív maradni a sikertelen versenyek ellenére, kapaszkodni a részsikerekbe, és egész jól is ment, de az igazság az, hogy azért hatalmas megkönnyebbülés volt ez az eredmény. Akármennyi is lehet a jó jel felkészülés közben, ebben a sportban végül úgyis csak a versenyeredmények számítanak. Egy rossz versenyre igazából semmi érvényes kifogás nem lehet, mindig minden az én döntéseim eredménye. Még a rossz időjárás is, hiszen a versenyt én válaszottam, számolnom kellett a lehetőségekkel. Szóval akárhogyis nézzük, igenis sokat számít, hogy az utolsó pillanatban végül csak sikerült egy jelentős PB-t futnom, és ez a kimászás éve lett, nem pedig zsinórban a második év PB nélkül. Az irány jó, haladok az úton, hajrá 2024!

Zúzmara félmaraton 2024.

Soha ne mond, hogy soha, mondják az okosok. Én annyira ezzel nem tudok azonosulni, sok olyan dolog van, amire teljes bizonyossággal rá tudom mondani, hogy soha. Viszont csak indokolt esetben használom, és szerencsére a Zúzmara félmaratonnal kapcsolatban is óvatosan fogalmaztam anno:

Szóval a 2019-es Gábor szerint az volt az utolsó Zúzmara félmaratonija egyéniben, a 2024-es Gábor viszont már tudja, hogy nem :) Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy eléggé kényszer szülte nevezés volt, mert nem találtam semmi más félmaratont ebben az időszakban. A Sevilla maraton most a célversenyem, az előtt 4-6 héttel mindenképp szerettem volna futni egy formába hozó versenyt, mivel nagyon keveset versenyzek, nekem ez különösen fontos. A zúzmara pont 4 héttel előttre esik, így ráadásul pihenő hét végén van, ami a lehető legjobb megoldás. Idén új a pálya is, nem a lovin kell küzdeni, szóval akár még jó is lehet. Aztán nevezés után - mikor máskor - elolvastam az útvonal leírását: a Megyeri hídon is átfutunk, nem örülök, de okés, viszont utána a lényeg: "A híd mindkét oldalán lépcsőkön is futunk fel vagy le"! Húú, hát azért ezen rendesen fennakadt a szemem, nem túl szokványos az ilyen betét egy utcai félmaratonin :)

A Verona félmaraton óta sajnos nem mentek zökkenőmentesen az edzések. A Budapest maratoni előtti felkészülésem alatt gyakorlatilag tökéletesen végrehajtottam a tervet, aztán utána kezdődött elvileg a Sevillai felkészülés, aminek az első négy hete a félmaratonig még mindig teljesen jó volt, a betervezett pihenőhét utána meg nyilván, de itt eléggé megakadt a dolog. Egyrészt a két hétnyi 70k alatti mennyiség kicsit ellustított, közben Edzőbá is próbált visszafogni, hogy kell egy kis pihenőidőszak, de végül a novemberben beütő havas tél adta meg a kegyelemdöfést. Próbáltam erőltetni az edzéseket hóban, fagyban is, aminek végül az lett az eredménye, hogy a csúszkálástól brutál izomlázam lett, és alig tudtam futni. Az egész december egy konstans szenvedés lett, ha csúszott, inkább terembe mentem padon futni, de ott meg a meleg csinál ki, szóval mindenhogy rossz volt. Az állandó hideg és sötét is kezdett már nagyon megviselni, elég komoly mélypontra csúsztam, de az év utolsó napjáig elért 3858 lefutott kilométer azért elégedetté tett, még akkor is, ha az is épp olyan futás volt, hogy hosszút kellett volna, de 10-nél elegem lett, és feladtam. Akárhogyis, ez 608 kilométerrel haladja meg az eddigi rekordomat, amit még 2018-ban hoztam össze. Január első hetének teljesen máshogy álltam neki, már hétfőn futottam, jól ment minden, aztán persze a második hétre meg is betegedtem kicsit. Azért majdnem 90 km összejött, és el is jött a verseny hete, lehet pihenni.

Őszintén szólva sokszor elbizonytalanodtam, hogy van-e értelme egyáltalán indulni ezen a versenyen, a januári időpont és az útvonal szinte garantálja a hatalmas szívást... Végül mindig arra jutottam, hogy ezt elsősorban egy mentális edzésnek szánom, arra meg pont jó, ha rendesen szivatós. Az utolsó napokon alakult is szépen a helyzet, kiadós havazás, utána a versenyig végig fagy, hogy még véletlenül se olvadjon el, a verseny napjára pedig a leghidegebb hajnalt jósolták -8 fokkal. Lett az -10 is, de kitartottam a rövidnadrág plusz póló karszár kombó mellett, mert elvileg gyorsan melegedni fog Napkelte után, és fagypont közelében ennél több már sok lenne. Balázs kicsit megijesztett azzal, hogy ő full hosszúban jött, pedig szintén nem fázós fajta, de tényleg gyönyörűen sütni kezdett a Nap, gyorsan emelkedett a hőmérséklet, mire odaértünk már -6, a rajtra állítólag -2 lett. Amúgy már útközben egyre jobb kedvem lett, amiben sokat segített a jó társaság, és az, hogy jelentősen kevesebb havat és jeget láttam itt Budakalászon, mint otthon Gyömrőn, sőt a legtöbb helyen teljesen száraz volt, ahol korábban sózták. A verseny előtt végre egyszer elég jól alakultak a dolgok, a bemelegítés is tök jó volt Balázzsal, csak utána a zselézére iváshoz találtam nehezen vizet, de az is meglett időben, teljesen jókedvűen álltam be a rajtzónába, semmi feszkó.

Az egyes zónában alig voltunk, így hiába akadozott az elején a kettesével rajtoltatás, még a zónából utolsóként is egy perc alatt kijutottam. Természetesen szokásosan jónéhányan baromira bekezdtek, de ezzel a rajtoltatással ez nem volt zavaró, kényelmesen elfértünk. Sokan megelőztek, de ilyenkor egyáltalán nem érdekel, a saját tempómmal törődtem, és alig 2 kilométer után már el is kezdtem a vissza előzéseket. Sose fogom megérteni, hogy egy 21 kilométeres versenyen mi értelme van az első kettőn ellőni minden puskaport, na mindegy :) Mindjárt az elején volt egy meredek felfutás a felüljáróra, de nagyon könnyednek éreztem a futást, így 4:25-ös tempóra gondoltam beállni a 4:30 körüli kezdés után. Aztán hamar jött a kellemetlen meglepetés, amikor befordultunk egy hatalmas beton placcra, ami tiszta hó volt, kicsit megijedtem, hogy innentől ilyen lesz az egész. Szerencsére csak 800 méter volt ez a szakasz, nagyrészt havas, ami még mindig jobb, mint a jég, lehet rajta futni, de azért lassít. Volt aki rettenetesen befékezett itt, szinte sétára, persze nehéz megmondani, hogy minek van értelme, elgondolkodtam én is rajta, hogy vajon érdemes-e a határon egyensúlyozni egy ilyen felkészülési versenyen, kockáztatva egy esetleges durva sérülést? Természetesen nyomtam tovább :D Újra kint a bringaúton szárazon folytatjuk tovább, és rögtön itt van egy frissítőpont, de persze ez még nagyon korai 10 percnyi futás után. Egy nyugodt hosszú egyenes után zenére mászhattunk fel a Megyeri hídra, ahol meglátva a teljesen tiszta, lesózott járdát, végképp megnyugodtam, ez olyan hosszú szakasz lesz, hogy a verseny nagy része már biztosan jól futható. Maga a híd alig emelkedik, nincs semmi szél még a Duna felett sem, nagyon jó itt futni, szép lassan előzgetek. Eljön az 5 km-es tábla 22:02-nél, eddig hibátlan.

A híd végén alig 200 méter alatt elveszítjük az eddig összeszedett szintet, aminek nem igazán örülök, hiába száguldottam le 4 percen belüli tempóval, csak pár másodperc a nyereség, sokkal többet veszítettem az emelkedőn. Aztán hirtelen egy frissítőpont, ami még mindig túl korai nekem, és a pálya legfurább része: lépcső fel a híd másik oldalára... Először izomból kettesével kezdem venni a lépcsőfokokat, de közben megijedek, hogy esetleg ezzel kinyírom a lábaim, úgyhogy a sokkal lassabb, de biztosabb módszerre állok át. A felfele 10 méter, azaz majd' négy emeletnyi lépcsőzés után nagyon hosszan tart a visszagyorsulás, de jól kezeltem fejben, és mivel se fizikailag, se a tempóval nem lett végül gond, a türelmes kivárás működött. Közben megettem egy zselét is, itt kényelmes volt, és fel voltam rá készülve, hogy inni nem fogok tudni rá, így ez se okozott gondot. A híd elhagyása újra lépcsőn történik, itt viszont már nem szórakozok, lecsapatok ész nélkül, közben 3-at előzve. Egy srác hamar visszaelőz, beállok mögé, gondoltam jó lesz kicsit huzatnom magam. Kezdetben picit erős volt a tempó, de tudtam, hogy előbb-utóbb visszalassul, hiszen eddig is közeledtem rá. Így is lett, de vagy egy kilométert tudtam mögötte futni, és még akkor sem volt igazán lassú, csak én úgy éreztem, hogy jól megy, nem akartam már 4:23-on kívülre lassulni. Beálltam előre, és hamarosan megláttam egy kukát, ahova végre kidobhatom a zselé zacsiját. Koncentrálok, hogy beletaláljak, de dobás közben a jobb lábammal jégre futok, azonnal durván kicsúszik alólam, és az idő itt egy pillanatra meg is állt... Szinte már éreztem a fájdalmat, amit a brutális becsapódás fog okozni, de valami csoda folytán szó szerint kitáncolom magam a szituációból, és még csak meg sem húzódik egyik izomom se. Kívülről is durván nézhetett ki, mert a srác mögöttem rögtön megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Mondom minden okés, és szerencsére nem nagyon tudtam tovább filózni ezen az eseményen, elég kanyargós rész volt ez, figyelni kellett, gyorsan túlléptem rajta, ami a verseny szempontjából a legjobb. Eljött a 10. kilométer is, csak 21:44 kellett ehhez az ötöshöz, pedig volt benne komplikáció rendesen.

Ekkor jöttem rá, hogy PB közeli tempóban haladok, ami egészen hihetetlen. Jobbra kell fordulni, egy oda-vissza szakaszra, amiben brutális 180 fokos visszafordító örvendeztetett meg bennünket. Itt láttam Lacit, nem sokkal előttem fordult. Utána rögtön megint egy oda-vissza szakasz a Lupa tó mellett, majd tovább a bringaúton. Ez jóval kanyargósabb, és hosszabb is, itt már Balázst is látom szembe érkezni, jó drukkolni kicsit. A megint brutális visszafordítónál úgy láttam, nem sokat közeledtem Lacihoz, és ezután még egy kis holtpont is jött. Nem nagy, nem volt vészes, de azért kicsit visszaesett a tempóm, minden kanyarban, minden kis emelkedőn, minden kis havas szakaszon időt vesztettem. Ez az 5k kicsit lassabb is lett 21:58, de az elsőnél még mindig gyorsabb.

A kanyargósabb erdős rész az itt már hatalmas szemből érkező tömeggel megint kicsit nehezített, de kezdtem visszagyorsulni, és közben Laci lassult, így meg is előztem többekkel együtt. Amikor végre kiértünk, már kézzelfogható közelségbe került a cél, pontosan tudtam mi van még vissza. Szerettem volna gyorsulni, próbálkoztam is, de valahogy minden kilométerben volt valami, ami miatt mégis lassabb lett. Itt volt ugye újra a 800 méternyi havas, ami mindjárt két kilométert is tönkretett, ráadásul közben szemből érkezőket is próbáltam a pályára irányítani, mert nem jó fele futottak. Gyorsulás helyett bár csak éppenhogy, de ez lett végül a leglassabb 5k-em 22:05-el.

Aztán a huszonegyedik kilométer végre összeállt, a felüljáróra felfutást kőkeményen megnyomtam, és bár kezdtek izzani a lábizmaim, de utána is erősnek éreztem magam, szépen tudtam gyorsulni. Bár nem tűnik egetverőnek a 4:18-as kilométer, de ugye ennek az elején még egy nagy emelkedő volt, és a verseny utolsó 800 méterén lenyomott 3:54/k tempó mutatta meg igazán, hogy azért akadt még tartalék a végére. Ezzel mindössze 3 másodpercre csökkentettem a táv második felének a hátrányát, így bár nem lett negatív split, de nagyon közel volt: 46'13" vs 46'16". A célban szinte el se hittem, hogy ilyen könnyedén futottam meg gyakorlatilag a PB időmet egy ilyen pályán, ez rendkívül bíztató a jövőre nézve!

Verdikt

Az összidő hivatalosan 1:32:29 lett, ami alig 9 másodperccel lassabb a Veronában futott PB-mnél, hát ilyen jóra tényleg nem számítottam! Az 5 kilométeres részidőket összehasonlítva a veronai azért egy picit jobban néz ki, de ott gyakorlatilag tökéletesek voltak a körülmények, és igazából a Zúzmara részidejei is teljesen rendben vannak:

	Verona 1:32:20	Tempó	Zúzmara 1:32:29	Tempó
1-5	22'16"	4:27	22'02"	4:24
6-10	21'43"	4:21	21'44"	4:21
11-15	21'47"	4:21	21'58"	4:24
16-20	21'48"	4:22	22'06"	4:25
utolsó 1,1k	4'46"	4:20	4'39"	4:14

Kicsit aggódtam már, hogy valójában milyen formában lehetek, versenyek nélkül azért nehéz belőni, és hát voltak most a felkészülés során problémáim, kihagyásaim, a hosszú futások meg nem mentek. Az edzések nagy része is messze nem ideális körülmények között zajlik, gyakran csúszós, így nem mérvadóak a számok, bár a szárazak viszont tényleg jónak tűntek, eddig csak ezek tartották bennem a hitet, de ez a mai verseny, hát ez most mindent bizonyossá tett. Komolyan kezd beérni a bécsi fiaskó után megkezdett munka, és az is bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, csak nem sikerült igazán sose kipróbálnom, hogy a megfelelő konzisztencia és a mennyiség növelése eredményezhet szintlépést. Úgyhogy megnyomom a maradék 4 hetet, ami után Sevillában tényleg felkészülten, nyugodtan állhatok rajthoz! Nagyon hiszek benne, hogy most a közben nevet kapott Sevilla π projektnek megfelelő 3:14-es tervezett célidő sikerülni fog, de igazából már az sem annyira érdekel, ha nem, mert tudom, hogy megvan bennem ez az idő, akkor is, ha esetleg egy rossz napon épp nem jönne ki. Sajnos a maratoni ilyen szempontból nagyon nehéz táv, nem lehet sűrűn próbálkozni, épp ezért Sevilla után valószínűleg átállok 5-10 km körüli programra, amúgy is mostanában megint jobban lázba hoz a gyorsabb futás :) Hajrá!