Még ha nagyon roszzul is megy egy év, még ha a saját versenyeimet, céljaimat kukába is dobom, az UltraBalaton közeledése valahogy mindig felráz, és edzésre késztet. Ilyen bolondos gondolat szokott megszállni, hogy "a csapattársak számítanak rám" :)
Az idei UltraBalaton teljesítésért talán többet küzdöttem előtte, mint a versenyen, és nem az edzésekre gondolok, az természetes. A tavalyi versenyen Lindáék bejelentették, hogy idén mást terveznek, és átadnák a szervezést is valakinek. Nekem a két UB hihetetlen sok élményt adott ezzel a csapattal, nagyon nem szerettem volna, ha véget ér a dolog, így kezdetben nem volt kérdés, hogy ha más nem akarja, akkor én vállalom a szervezést. Aztán a lelkesedésem elég gyorsan lenullázódott, amikor kiderült, hogy mindenki másfelé kacsingat, gyakorlatilag nincs is csapat. De még így is csak egy nagyon pici kapaszkodó hiányzott, hogy ne engedjem el a dolgot, és ezt Gábor adta meg, amikor jelezte, hogy ő jön, és segít a szervezésben, vannak ismerősei, akik közül biztos jönnek páran, meg majd megoldjuk valahogy. Ennél több nem is kellett! A májusi időpont miatt kicsit több, mint fél év volt csak a következő versenyig, elég hamar eljött a nevezés, úgy kellett köridőt megadnunk, hogy mindössze ketten alkottuk a csapatot. A maximum köridő 28 óra, hirtelen felindulásból 23-at adtunk meg, egyrészt ki tudja milyen csapatot sikerül összehozni, másrészt nem is annyira vágytunk arra, hogy megint utolsóként induljunk, és csak éjjel fussunk, amikor 2020-ban a győztes csapat meg szépen nyugiban nappal futotta végig, és már rég wellneseztek, amikor mi még a hideg éjszakában, a szakadó esőben küzdöttünk féltávnál. Az elején még nagyon lelkesen vetettük bele magunkat a szervezésbe, össze is jött a csapat, de ahogy fokozódott a vírushelyzet, úgy fogyott a lendületünk is.
Március elején elkaptam a koronavírust, majd április elején jött a bejelentés, hogy októberre halasztják a versenyt. Ezzel nyilván teljesen leállt minden. Én épp a márciusi karantén miatt kiesett futások utóhatásait próbáltam ledolgozni, pár hétig még ki is tartott a lendület, de a meleg végül az alig pislákoló kis motitivációmat is porrá zúzta. Szinte semmit se futottam, és csak július közepén kezdtem újra, amikor egy
versenyen kiderült, hogy mennyire nem tudok futni. Gyakorlatilag nulláról kellett kezdenem felépíteni a formámat, ami végeredményben hasznos volt, mert így eléggé komolyan ráálltam az ügyre. Augusztus elején, 8 héttel az UB előtt kezdtem újra szervezkedni, de nem mondanám, hogy túl lelkesen, a formám is szar, meg bármikor kitalálhatják megint, hogy mindent letiltanak, bezárnak, karantén, maradj otthon, stb., ebben a bizonytalanságban nem szívesen fektet az ember rengeteg munkát egy ilyen hobbi dologba. Amiről mindjárt kiderült, hogy még annál is több munka lesz, mert a már összeállt csapatból közben ketten is visszamondják, szóval még tagokat is találni kell, ami egyáltalán nem olyan könnyű, a kért tempó rendesen szűkíti a kört. A Wizz Air-en találkozunk Lacival, és gyorsan sikerül Ádám személyében egy szuper új futót beszerveznie, így már csak egy hiányunk volt. Hamarosan aztán Matyi is visszatért a csapatba, aki eredetileg sérülés miatt mondta volna le, de sokat javult az állapota, és egy kicsit lazább tempóban mégis vállalná a versenyt. Szuper!
Minden készen áll! Ja nem...
Még mielőtt minden szép és jó lett volna, sajnos az egyik tagnál komoly kétségek merültek fel a tempóját illetően. A Facebook falára kitett eredményei és az interneten fellelhető, nem virtuális, hanem valós, ellenőrizhető eredményei között még csak nem is szakadéknyi, hanem egyenesen kontinensnyi űr tátongott. Csak, hogy érthető legyen miről beszélek: virtuális félmaratoni tempója 3:53/km, egy két évvel ezelőtti valós versenyen meg 6:52/km-t futott... Félreértés ne essék: semmi baj nincs azzal, ha valaki 6:52/km-es tempóban fut félmaratont, szép teljesítmény, jóval átlagember feletti! Azzal viszont már nagyon is sok baj van, ha valaki megpróbálja átverni a másikat, és nem csak egy embert, hanem egy egész csapatot. Az emiatti rossz előérzetem miatt beosztottam kezdő futónak, lányom bringájával kísérem majd, és ha valóban elfogadhatatlanul lassú lenne, akkor a következő ponton leváltjuk, és hatan csináljuk végig. Persze később még rákérdezek, hogy milyen tempóval tervezzek az ő szakaszaira, amire azt a választ kapom, hogy "a 7k az ha jól tudom 30 vagy 40 perc". Hogy mi? Csak, hogy érthető legyen, mekkora a különbség, nézzük a két végletet: az egész körre tervezett átlagtempónk 7k-ra vetitve 31,5 perc. Az átlag kihozásához van egy minimum tempó, amit mindenkinek tudnia kell, Lajost idézve: "de amúgy ha 5:20-as emberünk van akkor kb. mi is futhatjuk, mert ha még futni kell 5 km-t pluszba az se 5:20 lesz nekünk. Tehát van egy sebesség ahol már nem éri meg embert kerseni". Ez azt jelenti, hogy ha valaki 37 percnél lassabb 7k-t tud csak a csapatból, ahelyett biztosan jobban járunk, ha mi futjuk le 6 fős csapatként, és ez még nem is volt szigorú, szerintem inkább 5 perc alatt (35 perces 7k) van a határ. Szóval a 7k lefutására azt mondani, hogy ha "jól tudom 30 vagy 40 perc" annyira nonszensz, hogy órák kellenek, míg magamhoz térek. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook falán lévő 1:21-es virtuális félmaratonhoz kb. 25!!! perces 7k-t kellene tudnia, és ha valaki ilyen teljesítményre (ráadásul női eredményről van szó!) képes, az ki van zárva, hogy fogalma sincs a tempójáról, mert idézem: "nem szoktam mérni". Végül amikor megnyílt a rajtcsomag felvételi lehetőség, és már csak neki nem volt a csaaptból a részvételhez kötelező védettségie, vagy versenyengedélye, akkor betelt a pohár, nem érdekelt már, hogy csak két hét van hátra, hogy akit közben próbáltam beszervezni, senki se vállalta, meg kellett hozni a nehéz döntést, és kirakni a csapatból, lesz, ami lesz... A csapattal megterveztük a hatfős teljesítést is, persze azért mindenki próbálkozott még ismerősök között, de aztán egy Facebook csoportba tett felhívásom nyomán ránk talált Bence, aki már első pillanattól szimpatikus volt. Nagyon megkönnyebültem, végre minden rossz érzésem elszállt a versennyel kapcsolatban, és igazából csak ekkor kezdtem el tényleg várni a rajtot, már nem egy nyomasztó feladatot láttam benne, és ez jó! :)
Minden készen ál, de most már tényleg!
A hajnali rajtidőpont miatt az ott alvás volt a leglogikusabb választás, viszont mivel pénteken dolgoztam, csak olyan este 8 óra fele tudunk elindulni. A szállásra érkezve gyakorlatilag azonnal le kell feküdni, és így is kevés idő marad az alvásra, nem épp optimális kezdet. Nagyon izgulok a lányok 3 fős csapatáért, ébredés után első dolgom ránézni hol tartanak, és rohanásba is kezdünk, hogy odaérjünk a befutóra. Bár magáról a befutóról épp lemaradtunk, nem indulhat annál jobban a nap, mint hogy a második helyhez gratulálhatok, iszonyatosan örülök Nekik! Nincs túl sok időnk viszont, csipog a telefon, jönnek az üzenetek a csapattársaktól, nemsokára nekünk is oda kell tennünk magunkat. Mindenki megérkezik, megbeszélünk még néhány dolgot, de hamar eljön a hajnali 5 óra 10 perc, amikor már rajtolunk is. Olyan megilletődött a csapat, látszik, hogy nem vagyunk öszeszokva, többen nem is tudják, hogy zajlik a rajt. Pedig annyi mindenről beszéltünk, ha nem is személyesen, csak az utóbbi időben szokásos online formákban, de ez valahogy kimaradt :) Lajos csipogtat és elfut, a verseny ezzel számunkra kezdetét vette, de a többiek mintha még aludnának, kicsit noszogatni kell őket, hogy talán el kéne induljunk a váltópontra. A tihanyi elágazó után látjuk, hogy a bringaút hiányzik, teljesen fel van túrva, szegény futóknak ezen a részen elég rossz lehet, ráadásul most kezdődött a verseny, nem egy jó első benyomás. A váltópont behajtóját eltévesztjük, túl kell mennünk, és visszafordulni, de mi még bőven időben odaérünk, viszont a másik autó Lajos érkezése előtt percekkel még sehol sincs, pedig Bencének kellene futni tőlük, megy a telefonálgatás, teljesen felkészületlenek vagyunk most erre a helyzetre, nagy szerencse, hogy az utolsó pillanatban végül befutnak, szépen sikerül a váltás. Ez nagyon necces volt, és szinte csak nézői voltunk az eseményeknek, csapatkapitányként pedig én végképp nem lehetek néző, ennél sokkal jobbnak kell lennem, ha dobogóra akarunk állni. Beszéltünk róla persze, hogy ha nincs a váltóponton a következő futó, akkor tovább kell futni, de mivel az egyik autó ott volt, készen kellett volna álljon valaki közülünk a váltásra, ha mégse értek volna oda. De most nincs idő ezen filózni, én vagyok a következő, és még fel kell vennünk egy kulcsot is. Az idén legalább azt a hibát nem követtük el, hogy valakinek számára teljesen ismeretlen autót kelljen vinnie élesben, Matyi vezet az én futásomig, addigra össze tudnak barátkozni az autóval, és nem kerülnek ciki helyzetbe. Bár mint kiderült, hosszú még a nap :)
 |
| A rajt előtti pillanatok |
Első szakaszom: Balatonakali - Zánka
Futásra készre öltözök, fejlámpát is veszek, elég sötét van még. Szofi bringáját is le kell szerelnem, sokat elszöszölök vele, új a tartó, lehet gyakorolni kellett volna. Betolok egy zselét, és ejteném meg a szokásos toi-toi látogatásomat, meglepetésemre azonban sorba kell állnom. Kicsit kevesebb időm lesz így bemelegíteni, amiről kiderül, hogy leginkább semennyi se lesz, a toi-toi-ból kijőve gyakorlatilag azonnal váltanom kell a nagyon hamar megérkező Bencét. Az órámmal se stimmel valami, a profilok között nincs ott a futás, valami fura képhiba is megjelenik, mindegy, elindítok egy egyéb kinti edzést, és nekiiramodok. Az órával sokáig szöszölök, váltogatom a képernyőket, hogy valami hasznosat lássak, végül találok egy olyat, ahol legalább a pulzusom látszik, meg km/h-ban a sebesség, de az is csak vagy egy kilométer után, mert GPS-t se talált. Lassan elfogadom inkább a helyzetet, a futás végülis elég jól megy, erősnek érzem magam, szerintem a tempóm se rossz, a pulzus meg rendben van, a pálya pedig szuper a bringaúton. Elég sokat előzök, csodálkozom is rajta, hogy ilyen sok csapat van már pályán. Rövid ez a szakaszom, csak 6,3 km, közben egyet kell csippantanom csak, ami után kicsit kellemetlenebb lesz a pálya, az országúton folytatjuk, ami emelkedik is. Nem szeretek autók között futni, sose szerettem, ráadásul nemrég volt Lubics Szilvi balesete, Szofi pedig mögöttem teker, nyilván aggódok miatta. Közben megbeszéltük, hogy ő valószínűleg továbbmegy, átbeszélünk még pár dolgot, hogy mivel tud segíteni a futónak, mire figyeljen. A váltópont előtt volt még egy trükkös tábla, ami balra mutatott, de mintha láttam volna valakit, aki meg egyenesen folytatta, kiabáltam is egy ott álló szervezőnek, hogy most merre, és nyilván nem arra kellett, az az autós kísérőknek szólt, hát lehetne mondjuk más színű az egyértelműség kedvéért. Nagyon hamar eltelt ez a szakasz, nem hajtottam ki magam teljesen, de azért erősen futottam, a hivatalos adatok szerint 4:39-es átlaggal. Ennek nagyon örülök, mert sokkal könnyebben ment, mint amit vártam a múlt szombati tempófutásom alapján.
Tovább az északi parton
Lacinak egy jóval dombosabb szakasz következett utánam, meg ő egy "kicsit" erősebb tempóban fut, Szofi nem bírja tartani vele a lépést, telefonál, hogy vegyük fel. El is megyünk érte, és szerencsére ezzel kapcsolatban mindenre felkészültünk, hiszen még csak 14, de végül nem is kell a helyzetmegosztás ahhoz, hogy megtaláljuk egymást. Elkezdem felszerelni a bringáját, de ehhez lábujjhegyre kell álljak, amitől mindkét vádlim durván meghúzódik, basszus, nyújtani kellett volna, meg nem csinálni ilyen hülyeséget, fáj rendesen. Kicsit pánikba is esek, azonnal nyújtani kellene, gyorsan neki is állok egy arra alkalmasnak látszó kövön. Az eddigi pörgést hirtelen pár perc tökéletes nyugalom váltja fel, enyhül a fájdalom, és csak gyönyörködök a Balaton feletti csodálatos napfelkeltében. Közben szólnak, hogy amúgy egy kőkereszten nyújtok, felnézek, és tényleg, egy pillanatra el is szégyellem magam, de igazából miért is kéne? Semmi rosszat nem teszek, hálát is adok mindezért, hiszem, hogy nem véletlenül épp itt álltunk meg, és nem véleltlenül épp itt húztam meg a vádlim.
 |
| Felirat: "E jel a hegyen A halhatatlan Messiásnak Jézus Krisztusnak emeltetett 1906." |
 |
| Nyújtás közben ebben gyönyörködöm - Évi fotói, jó szeme van hozzá :) |
Szerencsére időnk is van, a következő váltásnál nem kell ott lennünk, úgy is döntünk, hogy kihagyjuk, a Varga pincészethez megyünk. Útközben olyan gyönyörű dolgokat látunk, hogy szinte hihetetlen: a táj már önmagában fantasztikus, de mindez reggeli fényekben, a völgyekben megülő ködfelhőkkel, a ködösségeken átszűrődő fák látványával felturbóza kezd sok lenni, és amikor feltűnik még egy csoport ló is egy mezőn, "na jó, ki kapcsolta be a lócsorda szimulációt, így már túl giccses lett", röhögésben törünk ki, de tényleg, mintha a Truman Show-ban lennénk, és valaki szórakozna velünk. Eddig se volt rossz hangulat a kocsinkban, de ezekben a percekben mindenki teljesen felszabadult, innentől egy percre se csendesedtünk el. A pincészetnél mindig nagy élet szokott lenni, minden jóval, semmi másra nem vágyom, mint hogy igyak végre egy jó kávét. Matyival ketten megyünk fel, elég kihalt minden, a WC is zárva, kezd gyanús lenni a dolog. A bódék még teljesen csukottak, kicsit tovább menve megtaláljuk a szó szerint épp csak épülő pontot. Hmm. Az egyik szervezőtől megkérdezem, hogy a csippantó azért már ugye készen áll, merthogy hamarosan érkezik a futónk, és megdöbbenésemre azt a választ kapom, hogy "őőő, hát nem". Tessék? Egy másik szervező mondja, hogy "Nyugodtan üljünk le pár órára, majd ebéleljünk, és folytassuk utána a versenyt". TESSÉK???
A tökéletes lelki nyugalomból egy pillanat alatt szalad fel a vérnyomásom az egekbe: mi ide versenyezni jöttünk, nem pihengetni! Miért nincsenek kész a pontok? Elég feszült beszélgetés kezdődik a pontok építéséért felelős szervezővel, és nem nagyon közeledik az álláspontunk, nem találunk semmilyen megoldást. Ő azzal érvel, hogy mi adtunk meg rossz köridőt, mutatja az excel tábláját, amiben a megadott köridők alapján benne van, hogy melyik csapat mikor hol lesz, és hogy ők ez alapján építik a pontokat, meg hogy ha szólunk, akkor tudott volna módosítani. Az ő szempontjából persze teljesen igaza van, viszont mi meg azzal érveltünk, hogy a szabályzatban csak az van, hogy a köridőnél nem futhatunk csak max. egy órával lassabban, a gyorsabbat semmi nem tiltja, meg hogy valamikor márciusban kellett megadni a köridőt, azóta azért változott pár dolog. Meg ez a bármikor szólhattunk volna dolog is jól hangzik, csak épp az ő szabályzatuk kifejezetetten tiltja a köridő változtatást, a rajtidőpontba meg aszerint semmi beleszólásunk nincs, mi meg a szabályoknak megfelelően jártunk el. Sőt, mivel azért felmerült bennünk, pontosabban Lajosban ez a lehetőség, ezért 1-2 hete teljesen átnyálaztuk a szabályzatot és a programtáblát, sehol nem esik szó a pontok nyitásáról, a célról találtuk meg, hogy 9-kor nyit, oda meg jóval később érünk a tervünk szerint, ezért azt feltételeztük, hogy annak megfelelően a köztes pontok is készen fognak állni. Ezekre csak az volt a válasz, hogy a szabályzatot meg a programtáblát nem ő írta, én ezt értem is, de mégiscsak a rendezvényt képviseli, azért ez így elég lerázós. Felvetettem, hogy nekünk az is megfelel, ha állunk itt mondjuk 5 órát, amit jóváírnak, és addigra már mindennel biztosan készen lesznek. Ilyenre viszont nincs lehetőség, mert idén nincs jóváírás a vonatoknál se, nincs jóváíró chip. Szóval vagy azt választjuk, hogy állunk, és az időt elengedve veszünk részt a versenyben, ami így nekem nevetséges, versenyen időt elengedve mégis hogy vennénk részt, vagy megyünk tovább az üres pályán. Azért kaptunk annyi ígéretet, hogy próbálnak nagyon sietni. Lementünk a többiekhez, gyorsan vázoltuk a tényállást, és hamar megegyeztünk abban, hogy csak a folytatás jön szóba, ugyanúgy mindent beleadunk a futásba, és próbáljuk siettetni a pontépítéseket.
Ennek megfelelően mentünk tovább, a felhőtlen jókedv véget ért, feszült légkör váltotta fel, ugyanakkor mindenki a probléma megoldásán dolgozott, és ez nagyon jó volt, bármilyen negatív kisugárzás veszélyesen rombolhatta volna a csapatmorált. Úgy gondoltuk, már a jelenlétünkkel gyorsabb munkára tudjuk ösztökölni őket, ezért minden ponton megjelentünk, és majdnem mindenhol beszéltünk is a szervezővel, egyre barátságosabb hangnemben, az egymásra való haragudás úgysem segít. A szabályzatot közben újra tüzetesen átnyálaztuk, és sehol sem szerepelt az benne, hogy kötelező lenne az időmérő rendszerben csipogtatni, ezt a szervezővel beszélve ő is megerősítette, csak azt emlegette folyamatosan, hogy megóvja a többi csapat az eredményt, ha azt látják, hogy mi nem csipogtunk. Én itt, nem is tudom hány ponttal a pincészet után már teljesen pozitívan láttam a helyzetet, óvjanak ha akarnak, úgyse lesz alapjuk, hogy kizárjanak, ahhoz nekik kell bizonyítaniuk, hogy mi nem teljesítettük szabályosan a pályát, amit nem tudnak, mert mi teljesíteni fogjuk minden szabályt betartva! Persze azért legyünk felkészültek a támadásokra, megszerveztem, hogy minden pontra, ahol csipogni kéne az egyik autónk odamegy, ellenőrzi a csipogtatót, és ha az még nem áll készen mire a futónk odaér, akkor fotóznak, videóznak ezerrel. Ez persze rengeteg plusz munkát jelent, hiszen így nem csak a váltópontokra megyünk, hanem az összes köztesre is, ami több, mint kétszer annyi, rendkívül pörgős lesz ez így. Lajos futása lett a fordulópont, az ő 10 kilométerében négy szakasz is volt, sejtettük, hogy vége, ennyi pontot nem fognak tudni felépíteni ilyen rövid idő alatt. Balatongyörök nyugatnál volt az utolsó csippantásunk 70 kilométernél, alig több, mint 5 órával a rajtunk után, a maradék 2/3-nyi távot már biztosan üres pályán tesszük meg.
 |
| Fényképes bizonyíték a váltásunkról :) |
Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény
A sok pontlátogatás miatt a keszthelyi ponton se igazán maradt időm bemelegíteni, pedig itt már megkértem Matyit, hogy szedje le a bringát, nehogy megint meghúzzam a vádlim. Ismét csak egy gyors toi-toi látogatás, némi kocorászás az épülő ponton, ami egyébként szintén egy nagy kedvencem. Két éve nagyon jó volt éjjel itt lazulni a parton, tavaly aztán az eső tett keresztbe, most meg nincs kész :) A szinkronizálással az órám is megjavult, így azért jobb nekikezdeni a futásnak. Ismerős a pálya, tavaly is én futottam itt, mesélem is a sztroikat Szofinak, hogy hol tartottak fel a vasúti átkelőben - ahol most ő meg rossz irányba megy, vissza kell fordulnia -, aztán hol kezdett el ömleni az eső, ami majd kimosta a kontaktlencsét a szememből. Most nyugiban futhatok, egy-két futó előzése hoz csak némi eseményt, meg hogy az egyikük bringás kísérője kicsit később visszaelőzött. Rákapcsolt a futó? El akar kapni, vagy mi?
 |
| Csippantás nincs, fotó, boldogság van |
Meg is felejtkezem az egész ügyről, nemsokára meglátok egy nagy útépítést, basszus, ezt már tavaly is építették, még nincs kész? Változott persze a környék, most már van egy nagyon keskeny betonalagút, amire 90 fokban kell ráfordulnom, és persze nem lassítok, de így meg épphogy sikerül csak elkerülnöm az ütközést az alagútban szemből érkező bringással, és az is csak annak köszönhető, hogy erősen fékezett. Iszonyat káosz lesz hirtelen, jó néhányan érkeznek még fékezve, az előttem lévő bringás pedig inkább megállt, néz hátra, őt is ki kell kerülnöm, miközben még jönnek szembe, a lábam meg többször megcsúszik a poros, sima tükörbetonon. Nagyon megijedtem, ez baromi veszélyes szituáció volt, én meg egy hangyányit se lassítottam közben, teljesen versenymódban vagyok. Az alagút végén szólok az érkezőknek, hogy vigyázzanak, nagyon csúszik. Végre kint, biztonságban, a bringás megint megelőz, de csak pár száz métert tart a nyugalmam, fel kell futnom a hídra, ahol keresztezem a nagy forgalmú utat, az egyik irány áll is teljesen. Felérve látom a bringást az út túloldalán állni, és felém nézni, mintha arra figyelne, hogy biztonságban átjussak az úton. Itt sem sokat tökölök, de már kezd kattogni az agyam, hogy a bringás srác tutira nem csak úgy erre kirándulgat, a futót, akivel korábban volt, már nagyon elhagytuk, biztosan nem őt kíséri, nem lehet, hogy köze van a versenyhez? Kicsit előre ment, beszélni nem tudok vele, de a maradék két és fél kilométeren többször hátranéz, tutira igazam van, a ponton majd mondom a többieknek, hogy derítsék ki. A nagy gondolkozás közben egyre gyorsulok, az utolsó kilométerben elkezd szúrni az oldalam, de nem érdekel, nyomom tovább. Egyre jobban fáj, a pulzusom is megy fel, nem hagyom magam, már közel a váltópont, ezt már ki kell bírnom.
 |
| Az utolsó agyondokumentált váltás |
A déli part
A váltóponton már azzal várnak a többiek, hogy mi vagyunk az elsők, és a bringás srác a verseny felvezetője. Jéé, pont erre gondoltam :) Ez viszont megváltoztat mindent! Saját bringás kísérőnk van, ami nagyszerű, többet nem kell félnünk eltévedéstől, a futónak csak követnie kell őt, így sokkal könnyebb lesz. De ez még mindig csak a kisebbik jó! A legfontosabb, hogy innentől nem kell szórakoznunk a fotós dokumentálással, hiszen egy szervező látja minden egyes mozzanatunkat, minden szabálytalanságra vonatkozó vádat le tudunk seperni az ő tanúskodásával! Ez egyszerűen fantasztikus! Ebbe csak az rondíthatna bele, ha valaki megelőzne minket a pályán, de a többiek alaposan megfigyelték a többi hozzánk közel futó csapat helyzetét, potenciálját, és ezt lehetetlennek minősítették. Vége a rohanásnak, nekünk ráadásul triplán, mert a következő három futó a másik autóban ül, olyan két és fél óra múlva kell Balatonbogláron legyünk, ki is használjuk az időt. Én jó alaposan lenyújtok, amíg a bringát Matyi felszereli, közben meglátjuk a pontépítő szervezőt, megköszönöm neki a privát bringás kísérőt, pár palack vizet is kapunk ellátmányként, bár én mondtam Lajosnak, hogy van még egy hatos pakk a kocsiban, nem kellett volna kérnie, na mindegy. Korábban sokat poénkodtunk ezen, hogy a végén még jóbarátok leszünk :D Közben jön a sztori is, amíg én futottam arról beszéltek, hogy minden ponton jól fel kell hívjuk magunkra a figyelmet, emlékezzenek ránk, és ez szuper jól sikerült az előzőnél, Matyi nem tudta hatástalanítani a riasztót, az autó meg szirénázott, dudált, villogott, tuti soha nem felejtik el, hogy ott jártunk :) Rengeteget röhögünk, ismét mindenki teljesen felszabadult, egyre jobb sztorik jönnek, miközben már az M7-esen hagyjuk magunk mögött a kilométereket. Meg is döbbenek, hogy milyen sokat megyünk, ellenőrzök mindent, de tényleg jó helyre tartunk. Érkezés után az októberhez képest elég meleg napsütésben piknikezünk, a világ ismét egy szuper hely :) Lacit Évi váltja, a bringás kísérőnk, Dani pedig próbál valamit enni, inni, de szegény nem nagyon van ellátva, mivel nincsenek pontok, így nem jut semmihez. Persze innen nem megy sehova ellátmány nélkül, feltankoljuk mindennel, amit csak kér, már ő is csapattag, akár akarja, akár nem, nem hagyjuk az út szélén! :)
 |
| Piknik Balatonbogláron |
 |
| Balatonföldvári szelfipont |
 |
| Ez a sétány nagyon szép, jó volt itt futni |
Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Zamárdi
A következő futásom előtt Matyi és Évi akartak egy-két képet csinálni, ezért megálltunk, aztán inkább rendesen leparkoltam, és elővettem én is fényképezőgépemet, ez tényleg egy nagyon szép hely. Induláskor érzem még kicsit a vádlimat, de az első kilométer végére bemelegszik, viszont helyette támad az oldalszúrás, amit azért elég korainak tartok, és nem is értek, mert elég gyenge tempóban kezdtem. Próbálok kicsit gyorsítani, de nem nagyon megy, a harmadik kilométer sikerül már kicsit jobban, de a fájdalom ekkor meg eléggé erősödik. Nem is emlékszem semmi másra, csak arra koncentrálok, hogy valahogy kibírjam, legalább ezt a tempót, közben vakon követem Danit, nem érzékelem a körülöttem lévő világot. Varázslatos módon 4 kilométernyi kőkemény szenvedés után hirtelen sokkal jobbá válik a helyzet, felgyorsulok 4:30-as tempóra, és rendkívül örülök, amikor egy-egy szembejövőtől kapok egy hajrát. Az oldalam még mindig nagyon szúr, de talán egy picit enyhébb a fájdalom, és hát ugye gyorsulást is lehetővé tett, amitől fejben sokkal könnyebbé vált az egész. Nem is akadok ki, amikor ráfordulunk a számomra már unalomig ismer gyögykavicsos útra, persze most nem is áll arasznyi víz alatt, így igazából nem mondanám annyira rossznak. Ráadásul a szakaszom nemsokára véget ér, eddig mindig a következő is hozzá tartozott. Belegondolva azért kicsit vicces, hogy még akkor is én futom az általam legjobban utált szakaszt, amikor én állítottam össze a tervet, tényleg nem voltam részrehajló. Legalábbis nem mindenben :D
 |
| Ez már nem bizonyítéknak készült :) |
Irány az északi part!
A váltás után két srác jön oda hozzánk, nem értik, hogy mit keresünk itt, hiszen ők fogják építeni a pontot, de még semmit nem hoztak hozzá. És tényleg, eddig a legtöbb helyen legalább a vizet láttuk lepakolva, itt már abszolút semmi sincs, ami arra utalna, hogy valami verseny van. Vagy lesz, vagy mi :) A következő futásomig tutira nem eszek semmit, biztos vagyok benne, hogy a szilárd kaja miatt volt az erős oldalszúrásom, most már kibírom addig zselével, meg cukros kólával. Lajos próbálja most felszerelni a bringát, de nagyon nem megy neki, aztán Szofi is, majd én is segítünk, így már hármunknak nem megy, valami hihetetlen sok időt elszerencsétlenkedünk. Még az a szerencse, hogy Matyit csak felvennünk kell a következő ponton, így nem idegeskedtem, a többiek meg nem hitték el nekem, hogy nem érünk oda, pedig tényleg nem értünk.
 |
| Itt már hárman küzdünk a felszereléssel, Évi meg röhög rajtunk :) |
Miután sikeresen összeszedtük elárvult Matyinkat, egyenesen az északi part felé vettük az irányt. Balatonfűzfűig most a másik kocsi futói viszik a váltóbotot, ami ugye itt a chip, és mivel csipognunk igazából már rég nem kell, sok hülyeség kap szárnyra azzal kapcsolatban, hogy miért is visszük magunkkal, mint valami ereklyét, talán nevet is kéne adni a gyereknek. :) Fűzfőn találunk egy nyitva lévő helyet, ahol ihatok végre egy kávét. Reggel a Varga pincészetnél jobb lett volna, viszont itt meg egy nagyon jó beszélgetés alakult ki a rendelkezésre álló mintegy órás szünetünk alatt, mielőtt újra mi jövünk a végéig. A másik autóban ülőknek ez így elég fura lehet, nekik végereményben itt van a vége, a befutótól még majdnem 30 klilométerre, úgy 2 órával előtte. A váltás után lassan haladunk a kocsival, végig 50-es korlát, lámpák állítnak meg, olyan hosszú az út, tényleg ilyen sokat fut Évi? Számolgatni kezdek, és hát ugye 13 km/h-ás sebesség fölött futunk, ha az autós átlagtempó mondjuk csak 40-re jön ki, mert szuttyogás van, meg lámpák, akkor bizony alig háromszor vagyunk gyorsabbak az autóval, mint futva. Tök brutál ebbe belegondolni, futás közben nekem nem tűnik soknak a táv, pedig az, még egy 6-7 kilométeres szakasz is tök hosszú. A túl közeli váltások veszélye is ilyenkor látszik jobban, egy komolyabb eltévedés, dugó, baleset, vagy ugye egy elhúzódó bringafelszerelés miatt nem is olyan nehéz lemaradni a váltásról. Matyi még az utolsó futása előtt is nagyon izgul, ami igazából tök jó, minden csapattag nagyon komolyan veszi a versenyt az utolsó pillanatig, de őrajta ez nagyon látszik is. Ellátjuk világítással rendesen, még az űrből is jól fog látszani, tutira lesz a környéken néhány UFO észlelés :) A következő ponton látjuk is messziről az érkezését, Lajos váltja itt, túl a 200-on, egyre közelebb a célhoz.
 |
| "Én soha nem káromkodom" |
 |
| Ez gondolom még az egyéniek versenyéről maradt itt :) |
Negyedik futásom: Csopak - Balatonfüred cél
Első UltraBalatonomon rám osztották az utolsó szakaszt, most én osztottam ki, na ebben kicsit magam felé hajlott a kezem :) Talán felülmúlhatatlan az első, ahogy mindent beleadva futok a Balaton partján egy gyönyörű fasoron a Tagore sétányon egy brutál nehéz, és fantasztikus éjjel után, amikor már csak percek választanak el attól, hogy átszeljem a célvonalat. Talán az, de most először vagyok csapatkapitány, ami sokkal keményebb munka volt, mint gondoltam, ez is egy különleges első alkalom lesz. Izgatottan is várom Csopakon a váltást, hogy végre kilőhessek, szó sem lehet kényelmes kocogásról. Jól be is kezdek az első kilométeren, a körülmények is jelentősen javultak a nappali meleg után, ahogy elfordulunk az erdős rész felé, kellemes hűvös légtömegek csapnak meg. Imádom! Ezt a részt amúgy is nagyon, bár most sötét van, sokszor futottam már itt, pontosan tudom mi van körülöttem, szinte látom is. Az úthoz kiérve kezdődik az emelkedő, Szofi emiatt nem akart itt kísérni bringával, autóból már sokszor látta, hiába mondtam neki, hogy nem olyan vészes, nem tudtam meggyőzni. Veszítek persze némi időt, de elég jól megy, lefele nem is küldöm meg rögtön, lassan, folyamatosan gyorsulok. A lejtő alján odaszólok Daninak, "Megvan az utolsó ellenőrzőpont!" Tisztán emlékszem milyen, amikor itt van :) Már tényleg alig van vissza, teljesen belemerülök a futásba, nagyon jó tempóban haladok. Az éjjeli sötét ellenére a Tagore sétányon még elég sokan sétálgatnak, és többen is bíztatnak, aminek nagyon örülök, persze a rajtszámtól és a bringás felvezetőtől úgy tűnhet egy külső szemlélődő számára, mintha itt valami különleges dolog történne, mondjuk nekem az is :) A sétány utáni másfél kilométerben újra jön az oldalszúrás, de tartom magam, mert folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem hagyhatok benne egy másodpercet sem, mivel nem tudjuk a többi csapat milyen időt fog elérni, nem tudjuk mennyire lesz szoros. Az emelkedőkön egyre rosszabb lesz, az utolsó domb pedig a befutó előtt már tényleg nagyon nem esik jól, de közben meg Dani ott csattog velem a futásra teljesen alkalmatlan bringás cipőben, miután körbetekerte az egészet és eldobta a bringát, ez erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg hányni a célvonal előtt. Így tényleg nem hagytam benne semmit, a lelkiismeretem teljesen tiszta, ha egy másodperccel kapunk ki, én tudom, hogy nem tudtam volna fordítani rajta, most nem.
A verseny után, vagyis a mi futásunk után a verseny
A célba érés megint fantasztikus élmény volt, és szinte már különleges, mert itt végre tudtam csippantani. Utána kicsit össze is zavartak, félreértettem, hogy még be kell futni a célba, de igazából arról volt szó, hogy együtt befutunmk-e, én vagy kétszer megindultam, hogy akkor befutok, azt hittem változott valami a végén. De nem, semmi se változott, célba értünk, a versenynek vége, le lehet nyugodni. Végül 9 előtt értünk be, de így is foglalkozik velünk a szpíker, sőt, Muki, a verseny főszervezője is személyesen kijön hozzánk gratulálni. Telefonnal csinálnak fényképeket, Facebookra is kirakják, hogy beértünk, nagyon jó fejek. Nem olyan merevek, mint a szabályzatuk, valószínűleg tényleg meg lehetett volna beszélni mindent a verseny előtt, na igen, a kommunikáció hasznos dolog tud lenni :) Matyi minden szögből, minden pózban meg szeretné örökíteni a pillanatot, ami így már nem is annyira pillanat, inkább úgy egy fél óra. Amikor már azt hittük, hogy vége a megpróbáltatásainknak, megérkezett a hivatalos fotós is, nagyon aranyos volt, úgyhogy ismét megjelentünk a célban, talán sose megyünk el innen, ennyi idő tuti soha senki nem töltött még el itt. Az eredményünk brutálisan jó lett, a vártnál is sokkal jobb, 15:42 (215,7 km -> 4:22/km ), ami pontosan egy órával jobb, mint a tavalyi! Mi mindent megtettünk, minden csapattag totálisan odatette magát, most már csak kb. egy fél napot kell várnunk, hogy kiderüljön, mire lesz ez elég? Elvileg este 6-kor indult az utolsó csapat, azaz mindössze 3 órája, tehát ha 13 óra múlva (holnap délelőtt 10) egy csapat még nincs célban, akkor már elméletileg nem végezhet előttünk. Lehet izgulni.
 |
| Az UltraBalaton Facebook oldalán egy darabig mi voltunk a sztárok :) |
 |
| Az utolsó pont, ahol csippantottunk, nem megnyugtató... |
Nagyon fáradt vagyok, de azért még nyomkodom a telefont elalvás előtt, jó lenne tudni valamit a verseny állásáról, de a szerver sokszor lehal, valamikor 11 után adom fel. Hajnalban 5 körül ki kell mennem mosdóba, de nyilván más se jár a fejemben, ránézek annak a pontnak az állására, ahol utoljára csipogni tudtunk, elvileg mostanra minden gyors csapatnak át kellett itt haladnia. Hát eléggé kiábrándító a helyzet, számomra meglepően szoros itt az állás, nem is nézegetem tovább, inkább visszafekszek. Reggel már mindenki az adatokon pörög, főleg Lajos, gyakorlatilag folyamatos közvetítést kapunk, és elég jól képbe is került, jól nyomja. :) A köztes pontokról ugye nincsenek adataink, így nehéz elhelyezni, hol állhatunk, de ekkor már eléggé valószínű a dobogó, és még a második helyben is reménykedhetünk. Izgalmas volt, végül a dobogó legalsó fokára lett elég az időnk. A másodiktól 15, az elsőtől 32 perccel maradtunk el, ez tempóban 4 és 9 másodperc kilométerenként, nem sok, de valójában nem is kevés. Az első helyre biztosan nem lett volna esélyünk, a második hely már sokkal elérhetőbb lett volna. Felmerül a kérdés, hogy ha tudjuk verseny közben az állást, akkor tudott volna mindenki ennyivel gyorsabb lenni? Nem hiszem, azt tudom, hogy én biztosan nem tudtam volna a magam 30 kilométerével pontosan 2 teljes perccel gyorsabban végezni, sőt, az utolsó szakaszban egy másodperc nem maradt, és nekem úgy tűnt, azért a többiek se hagytak benne túl sokat. Szerintem azért ez már olyan szint, ahol elég percízen be tudja mindenki lőni, hogy mire képes, és azt hozza is a futásában. Olyan logisztikai hibát pedig nem vétettünk, ami akár csak egy másodperccel is rontotta volna az időnket, szóval nekem meggyőződésem, hogy kihozta magából a csapat a lehető legjobbat, edzeni kell tovább, hogy még jobbak legyünk :) Már írtam, de muszáj még egyszer megemlítenem, hogy egy teljes órával lett jobb az időnk a tavalyinál, tényleg jók voltunk: az 1340 db, igen ezerháromszáznegyven 4-13 fős csapat közül a 16. legjobb idő lett a miénk, szóval nagyjából 1324 csapat lassabb volt nálunk, de ki számolja :)
 |
| https://runtiming.hu/verseny/ub2021/ub2021-csapat4/helyezesek?category=7-fos-ferfi-csapat |
Az eredményhírdetésig még sok idő van, és én valahogy teljesen elkalkuláltam magam, nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy a szállodában töltjük a napot, de persze 10-ig el azt kell hagyni. Ezt nem gondoltam át teljesen, nyilván nem aludtam valami jól, az első éjjel is rossz volt, és hát csak volt kis futás is, napközben sok pihenésre lett volna még szükségem, legalább 1-2 óra alvással. Jövőre tutira szabit veszek ki a verseny köré, öreg vagyok én már ehhez :) A veszprémi állatkertben múlatjuk az időt a gyerekekkel, sok kávét kell meginnom közben, hogy életben tudjak maradni. Az eredményhírdetésre mindenki visszajött a csapatból, a lányok is itt vannak mindhárman, nagyon jó így együtt ünnepelni! Mindhárom 7 fős férfi csapat itt van a dobogón, Évi egyedüli nőként áll köztünk, nagyon megérdemelten! Végig ezért az eredményért dolgoztunk, a csapattól gyakorlatilag elvárás volt a dobogó, de ha bárki is azt gondolja, hogy magától értetődő volt, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Talán ebből a posztból kiderült, hogy mennyi nehézséget kell leküzdeni, mennyi nehéz döntést kell meghozni, mennyire hibátlanul kell végigcsinálni, hogy eddig eljussunk, és ez még csak az én szemszögem. Nyilván a többieknek is volt nem kevés nehézsége, ők is sok munkát tettek bele ebbe, és nem csak a futó tagokra gondolok, egy ilyen csapat nem csak a futóiból áll, külön köszönet jár Orsinak a sofőrködésért, és a hozzánk csapódó Daninak a bringás kíséretért. Végül szerencsére minden nagyon jól alakult, idén is nagyszerű embereket ismerhettem meg, talán ez a legjobb az egész UltraBalatonban. A következő napokban már mindenkinek azon járt az esze, hogy hogyan fogunk még jobb eredményt elérni, sok az ötlet, szóval nem is kérdés, jövőre ugyanitt! :)
 |
| JövőreInkábbÁtusszuk 2021 |
 |
| 2019-ben a 7 fős csapatban együtt futottunk, most 3 fős női csapatként 2. helyezést értek el, nagyon jó volt együtt ünnepelni! |
