Az év több, mint fele eltelt már, de eddig nemigen volt miről írnom, és most se tudok túl sok pozitívumról beszámolni. Korábban viszont megígértem, hogy a hullámvölgyekből is lesz tudósítás, hát tessék :)
Az év elején még rendkívül jól mentek az edzések, bomba formában voltam, januárban 326 kilométert futottam, és közben edzéstempóban, 160-as átlagpulzussal 1:39:38-as (4:44/km) félmaratonig jutottam. Ez a 3. legjobb félmaratoni időm, csak versenyen futottam eddig ennél jobbat, nyilván jóval magasabb pulzussal, azaz egyértelműen sikerült életem legjobb formáját elérni. Bár a running indexem még nem döntötte meg a 2019 év eleji 65-ös csúcsot, valószínűleg ahhoz még a rendes gyorsító edzések kellettek volna. Februárban viszont kicsit megtört a lendület, felére csökkent a mennyiség. Sajna így hamarosan tetőzött is a formám a 63-as indexxel, ami után még csak enyhe visszaesés kezdődött, de még semmi gond nem volt, előfordul az ilyesmi.
Aztán jött a márciusi korona fertőzés: az addig is kicsit kevesebb futás a karantén alatt nullára redukálódott, a formám szabadeseésbe váltott. Közben a Vivicitta eltolását is bejelentették, amivel végképp elvették minden kedvemet, beindult a stressz evés, két hét alatt sikerült 5-6 kilót visszahíznom... Végülis egész hamar abbahagytam az önsajnáltatást, ahogy kiszabadultam, elkezdtem futni, de mintha megint előről kezdeném. Mennyiségileg nem volt olyan rossz az április és a május, 200 fölé visszatértem, de a versenyek hiánya és azok bizonytalan időpontja miatt semmi minőségi edzést nem végeztem, és a súlyomra se figyeltem, nem megy nekem, ha nincs mire tervezni, meg amúgy is motiválatlan voltam. Annyit sikerült elérnem, hogy az 52-es mélypontról június elejére 58-ig visszatornáztam az indexet, de ez még mindig más kávéház, megint nagyon messze vagyok egy 40 perces 10k lehetőségétől, ami hamarosan be is bizonyosodott.
Running indexem az év eddigi részében. Igen, idén már a második hullámvölgyben vagyok...
85. Tatai tófutás
Facebookot lapozgatva ugrott fel a Tatai tófutás eseménye következő hétvégére (június 5.), szeretjük azt a környéket, tavat körbefutni is szeretek, verseny se volt még az idén, gyorsan neveztem is befele. Épp ezen a héten romlott el az órám, így sajnos a versenyt anélkül kell teljesítenem, nem örülök neki. Reggeli mérlegeléskor 72,3 kg, ez se jó. Süt a Nap, fúj a szél, meleg van, minden ellenem dolgozik. A versenyről olyan nagyon sokat nem tudok írni, de azért megpróbálom összefoglalni: a helyszín nagyon tetszett, a szervezéssel nem volt gond, és nagyon jó volt emberek közt lenni. A bemelegítés igen rosszul esett, nem is volt túl komoly, aztán a rajt után óra nélkül se pulzust, se tempót nem tudtam, és azt se, hogy épp hol tartunk a versenyben... Az elején kb. a megfelelő tempóban kezdtem, de nagyon nem éreztem az erőt, úgyhogy kicsit lelassítottam. Egy lány megelőzött, mögé be tudtam állni 1-2 kilométerre pihenni, amitől kicsit erőre is kaptam, majd beálltam előre a végéig. Itt már lett volna erőm gyorsabban futni, de inkább maradtam felvezetőnek, ha már én is ennyi szélárnyékot kaptam. A pálya nagyon jó volt, teljesen sík, nagy része erdős részeken murván, de teljesen jól futható. Csak a hivatalos adatok vannak meg, eszerint 33:29 lett az időm, a pálya elvileg 7,1 km, szóval 4:43/km-es átlag jött össze. Tekintve a távot, legalább 7-8 percre vagyok a 40 perces 10k-tól, ez ténylegesen más kávéház, amolyan disznócsiga tempó :)
Szeretett órám elhalálozása
is elég fájdalmasan érintett. Több, mint három évig szolgált hűségesen, rengeteg kilométert tettünk meg közösen, hol fagyos hóban taposva, hol hőségben izzadva, hol tengerparton, hol 3000 méter felett a hegyekben, szóval nagyjából minden időben, mindenféle helyeken. Több pulzospántos kínlódás után váltottam erre az optikaira, és nekem nagyon bejött, így mindenképp ezen a vonalon gondoltam továbbmenni. Nem nagyon merültem bele a témába, felületesen nézegettem, hogy manapság melyik óra mit tud, és arra kellett rájönnöm, hogy nekem még mindig jó választás ez, igazából nincs szükségem a drágább órák plusz funkcióira, vagy legalábbis nem ér meg nekem dupla, tripla árat :) Szóval maradt a Polar M430, elég gyorsan sikerül is beszereznem, nem mintha nem lehetne óra nélkül futni, de én nem akarok. Aztán persze ahogy ilyenkor lenni szokott, új óra, új cipő, csak épp a futás hiányzik. Az egész évem nagyon fárasztó a futáson kívüli világban (mondjuk panaszra nincs okom, meg is van az eredménye), ami a motiválatlansággal együtt veszélyes terep, és sajna a júniusban berobbanó hőség volt az utolsó csepp. Minimális futással teltek, múltak a hetek, ismét szabadesésben lévő formával, 74,3 kg-ig felmenő súllyal, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy
a Vivicitta rajtjában állok a 2-es zónában...
Nem, hogy futással nem készültem a versenyre, de még azt se néztem meg, hogyan kéne odamenni. Valamiért a Mexikói útnál parkolunk le, és csak a metrószerelvényben tudatosul bennem, hogy az 1-es metró nem megy a Margitszigetre, mit is keresünk itt? Gyorsan kiszállunk, nézem a térképet, megszületik a vészterv, elsétálunk az 1-es villamosig, persze még a rajtszámot is fel kell vennem, hirtelen kevésnek tűnik az idő. Végül minden jól alakul, Csilláékkal találkozunk, jó lesz a hangulat, kis bemelegítést is megejtünk. Csilla 4:40-es tempót tervez, az jó lenne nekem is, bár nem hiszek benne, hogy menni fog, de miért ne próbálhatnám meg, nem igaz? :) Így kerültem a 2-es zónába, bár még próbáltak áttuszkolni az 1-esben lévő kb. 5 ember közé, de mondom, hogy úgy egy éve, amikor neveztem, még teljesen reális volt az 1-es zónás elképzelésem, de ma nagyon nem az, jól vagyok én itt. A rajt rendben lezajlik, pont megfelelő tempóban kezdünk, bár ez valószínűleg Csilla érdeme, én csak próbálok mellette maradni. Az első kilométert akár még úgy is jellemezhetném, hogy jól megy, valójában viszont felment a pulzusom 179-ig az Árpád hídra vezető emelkedőn, ami nem a könnyed tempó jele. 4:37-nél érünk az első táblához a hídon, és mivel nem néztem még meg a pulzusom, a lejtőn egész optimista vagyok a folytatást illetően, bár a déli napsütés nem igazán esik jól. A híd után észak felé fordulunk, már kezdem egyre inkább nem túl jól érezni magam, ránézek az órámra, látom a gyászos pulzust, úgyhogy kicsit vissza is veszek a tempóból. Lassan kezdek lemaradni, de ezzel még nem is lenne baj, gondoltam amíg 5 perceseken belül vagyok, addig jó. 3 kilométer után viszont a csökkentett tempó ellenére is elérem a 180-as pulzust, és elég rosszul is érzem magam, úgyhogy nem erőltetem tovább, félreállok az árnyékba. Nem bánom meg, hogy így döntök, itt ma amúgy sem lett volna jelentősége az időeredménynek, fényévekre vagyok formában az egyéni legjobbamtól, és az, hogy 4-5, esetleg 10, vagy akár 20 perccel futok lassabbat annál, már tök mindegy, nem éri meg kockáztatni. Szép lassan, többször megállva, folyamatosan vizezve magam jutok el a sziget bejáratáig, ahonnan viszont már élvezettel futok el a célig. Erőt merítek a szurkolókból, a körülöttem futók öröméből, amikor célba érnek, talán először, fantasztikus érzés, jól emlékszem még milyen volt :) Csillának pedig sikerül teljesítenie a célkitűzését, és 11. helyre fut be, fantasztikus eredmény! Ráadásul közben kétszer is segített rosszul lévő lányoknak, minden elismerésem!
Ha a pulzusom eléri a 180-at, onnan már nem sok van vissza...
Egyéni legrosszabb
Így esett, hogy sikerült egyéni legrosszabb időt futnom, ami persze azért nyilván nem reális, de egyértelműen jelzi, hogy baj van. A Running index pontosabb, visszaesett megint 52-re, szóval ugyanott vagyok, mint április elején, a korona után, ami azért még mindig jóval jobb, mint amikor az első versenyemen ennél jobb időt futottam. Egy halom versenyre be vagyok nevezve, persze a legtöbbre el lehet menni alibizni, de a maraton is jön, és azt bizony most nem tudnám lefutni, arra mindenképp rá kell gyúrjak. A másik meg az Ultrabalaton, ott meg a csapattársakat nem hagyhatom cserben, csak jó formában lehet odaállni. Úgyhogy ez most egy elég kijózanító pofon volt, világosan megmutatta, hogy nagyon kevés már az időm, azonnal neki kell állnom keményen edzeni, akkor is ha hőség van. Nincs több kifogás!
Már-már közhely, hogy 2020 egy különleges év volt, de nehéz lenne mást mondani rá. Mondjuk nekem már akkor különleges volt, mielőtt másoknak is különlegessé vált volna.
A 2020-as év kezdete futás szempontjából egy nagon mély gödörben ért, alig futottam, a motivációm nulla. Sajnos gyakorlatilag mindig elkezdett fájni valami, ha próbáltam visszaépíteni a rendszeres edzést. Egy pozitív pillanatomban hirtelen felindulásból a Vivicitta 7k távjára leadtam egy nevezést, és az erre való felkészülés akár jelenthette volna a kilábalás kezdetét is, de ezt meg végül elvitte a vírus... Rendkívül nehéz időszak volt, és furcsa mód a számomra rengeteg munkát, a 3 gyerekkel nem kis kihívást, és állandó erős stresszt hozó vírushelyzet volt az utolsó csepp, ami végül a gödörből való kilábalás kezdetét jelentette. Úgy egy hónap telt már el önsajnáltatással a tényleg nem egyszerű helyzetben, mikor elhatároztam, hogy ebből elég, azokra a dolgokra kell koncentrálnom, amik erőt adnak, és kétségkívül a futás ebben az élen áll. Mivel nyilvánvaló volt, hogy versenyek nem lesznek, mindenféle terv és cél nélkül kezdtem neki, hogy visszaépítsem a korábbi formám. Szóval cél igazából csak abban az értelemben nem volt, hogy nem valami kihívás teljesítése, egy konkrét idő megcélzása, vagy egy versenyen lebegett a szemem előtt, hanem hogy visszanyerjem azt a formát, amit egyszer már felépítettem. Igazából terv is úgy nem volt, hogy nem írtam konkrét edzéstervet magamnak, hanem csak a rendszerességre és mennyiségre koncentráltam. Eleinte hihetetlenül nehéz volt, ami nem csoda, hiszen úgy próbáltam fenntartani a motivációmat, hogy minden futás szarul esett, számomra iszonyat lassú tempóban sem ment sehogy se, és még csak sokat se tudtam futni. Nagyon sok héten át semmi pozitívum nem volt amibe kapaszkodhattam volna, igazából egyetlen dolog tartotta bennem a lelket: még tisztán emlékeztem arra, hogy jó formában milyen könnyedén futottam akár heti 100 kilométert is, mennyire élveztem az egészet, és hogy újra ezt akarom! Két hónap után már érződött némi változás, de ezzel el is telt már az év fele.
A súly probéma
A legnehezebb (érted;) ) problémát a súlyom jelentette, konkrétan sikerült túlsúlyos státuszba hízni magam. 75 kg felett voltam a mélyponton, ami elsőre talán nem mindenkinek tűnik soknak, csak épp én nem vagyok egy kosaras alkat, a 162 centimhez ez rengeteg. A pocakom akkor olyan volt, mintha a 7. hónapban lennék, csak még hozzá a fejem is igen kerek lett, amiből egyértelmű, hogy nem terhes vagyok. Már ha abból amúgy nem lett volna egyértelmű, hogy férfiként ez nem is igen lehetséges :) Nyilvánvaló, hogy a korábbi formámat csak úgy érhetem el, ha a súlyom is az akkori 64 kiló körül alakul. Sajnos ez nem ment teljesen a tervek szerint, ebben nagyon rossz vagyok, sose tudok egyenletesen fogyni, mindig megy a jójózás. Összességében viszont nem lehetek elégedetlen, 68 kg alatt fejeztem be az évet, ami 7 kg feletti eredmény. Még ezt a plusz súlyt is érzem persze erősen, de valahol a 70 kg elérése körül volt egy rendkívül nagy ugrás a teljesítményemben, amikor mindenféle értelemben megkönnyebültem :)
Az év második fele
Júniusban megnyitottak sok versenynevezési lehetőséget, elkezdtem hát terveket szövögetni:
Nyáron pedig viszonylag szabadon lehetett utazgatni, de a rendkívül bizonytalan helyzetben a repülés szóba se jött. Viszont meg kell ragadni minden lehetőséget, ki tudja, mi jön még, így ahogy alkalmunk nyílt rá, beültünk az autóba, és kedvenc nyaralóhelyemet vettük célba, az Alpokot. Hirtelen felindulásból elkövetett hegyrefutással kezdődött, aztán a világ legszebb hegye körül túrázgattunk pár napot:
Matterhorn - nem lehet elmesélni, mennyire brutális ennek a ehgynek a látványa
Én nem zsúfolt, forró tengerpartokon fetrengve szeretek nyaralni :)
Sok szép helyen futottam már, de 3000 méter felett a Matterhornnal szemben futni igazán nem mindennapi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom! Imádom a hegyeket, fantasztikus élmény volt, és rengeteg erőt adott a az év további részéhez. 2021-ben tutira vissza kell térnem, több időt rászánva. Már egész komoly tervek körvonalazódnak bennem :)
Versenyek
Szeptemberben elkezdődött a "versenyidőszak", aminek első állomása a Wizz Air félmaraton 10k távja volt. Iszonyat jó volt újra versenyezni, ebben az évben ez volt az első, viszont a déli rajt után a 31 fokban olyan gyenge teljesítményt produkáltam, ami még a legrosszabb rémálmaimat is alulmúlta. Bőven 5 percen kívüli tempó, Jézusom! Annyira felidegeltem magam ezen, hogy még aznap este kimentem, és futottam egy 50 percen belüli 10k-t, ami még mindig messze volt a tervektől, de azért visszaadott egy kis reményt. Persze erősen aggódni kezdtem, alig egy hónap a számomra egyetlen fontos idei versenyig, az UltraBalatonig, és igen erős pofáraesés körvonalazódik.
Az eleve nagyon rossz előjeleket tudta fokozni az élet: két héttel a verseny előtt tartott közös futásunkon képtelen voltam lefutni 20 kilométert, nagyon rosszul lettem, nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire betegnek. Még vagy egy hétig szenvedtem, de lassan javulni kezdett a helyzet, bár az, hogy két hét alatt 3 kilót vesztettem a súlyomból, kicsit ijesztő volt. Aztán a versenyen csoda történt, nem létezett olyan optimista forgatókönyv, mint ami megvalósult, mármint persze brutál nehéz volt, de megcsináltam!
Nagy lökést adott ez, az 5k rajtjához már nyugodtan álltam oda, nem erőltettem semmit, amúgy is minek, úgyse tudnék még csak közel sem kerülni a korábbi legjobb tempómhoz, az meg, hogy 25, vagy 30 másodperc/kilométerre maradok el attól, tényleg teljesen mindegy. Nagyon jól is sikerült ez a verseny, és mint nem sokkal később kiderült, 2020-ban ennél jobb már nem is lehet. Nincs több verseny, mindent törölnek.
Ebben a képben az egész év benne van: írtó küzdelemes, de a kemény munka, és a kitartás meghozza az eredményt
És akkor a számok
Az első futós évemet leszámítva 2020-ban gyűlt össze a legkevesebb kilométerem, mindössze 2502, és ebben már benne van, hogy a végét kicsit megnyomtam, hogy legalább a 2500 meglegyen... Viszont ez csak egy szám, aminél van ami sokkal beszédesebb: még több szám, grafikonokba rendezve :) 2019-ben ugyan több kilométerem lett, de ezt az év első fele hozta össze, utána brutál lejtmenet kezdődött. Ennek folytatása volt 2020 első felének rendkívül kevés futása, ami után egy jóval kiegyensúlyozottabb második félév következett. A running index grafikon még többet elárul: április közepén értem el a 49-es mélypontot, ami olyan 54 perces 10k-t, és 4 órán kívüli maratont jelent! Igazából egy maratont le se tudtam volna futni abban az állapotban, szóval ez is csak elméleti érték... Azóta viszont újra jó irányba mennek a dolgok, és az irány sokkal fontosabb mint bármi más. Bár szigorúan véve már nem 2020-as futás volt, de január 3 talán még elfogadható év végi formának: mindössze 157-es átlagpulzussal, edzéstempóban megfutottam a 3. legjobb félmaratoni időmet, 1:40:56-ot! A két jobb időm versenyen született, értelemszerűen jóval magasabb átlagpulzussal. Az április közepi index szerint versenytempóban tudtam volna 2 órás félmaratont futni, innen jutottam el év végére az edzésen futott 1:41-hez. Nagyon nagy küzdelem volt, mint ahogy ez az év minden más értelemben is. Viszont ha az ember nem kifogásokat keres, akkor sikeres tud lenni az ideálistól messze eső külső körülmények között is. Talán ez volt ennek az évnek a legfontosabb üzenete, és én igazán elégedett lehetek, mindent kihoztam belőle, és nem csak a futásban. Mondhatnám, hogy remélem 2021 jobb lesz, de nem, nem reménykedek, hanem teszek érte! Na hajrá, nyomjátok!
2019-ben hiába volt több kilométer, akkor leszállóágban voltam az év végén
Április közepén volt a mélypont, 49-es indexxel, azóta szépen jövök fel
Nagyon rég döntöttem el, hogy az idén visszatérek a Kinizsire, mégis szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulásom. Mert miért is ne így lenne? :)
Sajnos a vérnyomásom orvosnál mérve megint extrém értékeket mutatott, így nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt. Kinizsire kell orvosi igazolás, amit én a sportorvosival akartam kiváltani, de mivel csak beutalókat kaptam, meg nagyon sokára szóló időpontokat, így ez a terv reménytelenné vált. Pár héttel később, két nappal a Kinizsi előtt mentem vissza az orvoshoz, hogy megpróbáljam megszerezni az igazolást. Vittem a kis vérnyomás naplómat, amiben miden szép és jó, otthon nem mérek magas értékeket. A gyógyszertől most persze még alacsonyabb is, mint szokott. Úgy tűnik a rendelőkben túlzottan felidegelem magam, de a doki szerint az se jó, ha stresszhelyzetben ennyire felmegy, szóval még marad a gyógyszer. Szedem is szépen, bár nagyon nem vagyok boldog tőle. A vizsgálat végén odatoltam a lapot, teljesen rábízva a döntést, hogy ott leszek-e a Kinizsi rajtjában. Mivel amúgy semmi bajom sincs, a friss laboreredményeim is kiválóak, megkaptam a pecsétet, már nincs visszaút :)
Ugyanakkor ez a bizonytalanság teljesen rányomta a bélyegét a felkészülésemre, ami így gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem nagyon tudtam átgondolni, hogy hogy kéne megcsinálnom ezt a túrát, az útvonalat se igazán memorizáltam, így hamar el is engedtem, hogy a Kinizsi 13 kihívásban kitalált szabályokat teljes mértékben betartsam. A nevezéshez váró sorhoz tartva viszont összefutok Gyöngyösi Jánossal, akivel együtt terveztük megcélozni a 13 órát. Szerencsére neki van időterve is a pontokra, és sokszoros teljesítőként valószínűleg az utat is jól ismeri, úgyhogy teljesen rá fogom bízni magam minden tekintetben. Két hete egyéniben teljesítette az Ultrabalatont, szóval neki a távval biztosan nem lesz gondja, csak amiatt bizonytalan kicsit, hogy mennyire regenerálódott azóta. Érdekes amúgy, hogy igazából eddig se voltam különösebben ideges, mindent teljesen elengedtem, még a 13 órát is, végigmenni meg úgyis végigmegyek valahogy.
Az eredeti elképzelésem a kihívásról
A rajt előtt bementem még boltba vizet és szőlőcukrot venni, igen, ennyire nem voltam felkészülve. :) Egy elég feszült srácot egy palack vízzel a kezében engedtek előre mögöttem többen is, aztán én is, de nem akart menni, mert hogy úgyis ugyanoda megyünk. Mondom menjen csak nyugodtan, én ráérek, csak 8-kor indulok neki. Dumáltunk egy kicsit, aztán elő akartam venni a pénztárcámból pénzt, és akkor rájöttem, hogy azt már kivettem, és bezacskózva lapul az autóban lévő táskámban, ja és természetesen a bankkártyám is. Na mondom akkor elköszönök, megyek még egy kört, de a srác tök rendes volt, kifizette nekem, köszi még egyszer! Bezacskózok némi szőlőcukrot, ami persze nem útközbenre kell, az nem lenne túl jó ötlet, hanem a célban a gyors visszatöltésre. Iszok jó sokat, és a kötelező toi-toi-t is letudom, két perccel később érek a megbeszéltnél a rajthoz, Jani már azt hitte nekivágtam nélküle. Dehogy :)
Akkor vágjunk bele
Sétálgatással kezdünk, szép nyugodtan próbálom valami jó helyre elrakni a pecsételős lapot. Mennyivel másabb így, mint egy versenyen, ahol azonnal, indokolatlanul gyorsan futásnak eredünk, pedig 100 kilométeres távon ezen tényleg kb. semmi sem múlik. Persze azért hamar kocogásba kezdünk, de megbeszéltük, hogy csak semmi rohanás, az elejét nagyon óvatosra vesszük. Ezt is tesszük, nem sokat futunk a Nagy-Kevélyig vezető nagyrészt emelkedő úton. Mivel a legvégén indultunk, rengeteget kell előzzünk, hogy az elejére kerüljünk, de gyakorlatilag sehol sem okoz ez gondot, nagyon előzékenyen elengednek minket. Olyan 54 perc alatt érünk fel a csúcsra, ami mondjuk nagyon lassúnak tűnt, de bőven a terven belül van. Az átlagpulzusom eddig 148, ami egy tízessel alacsonyabb, mint az OCC elején, pedig ott is óvatosan kezdtem, és érdekes módon pont ugyanennyi szint volt benne, de ott egy kilométerrel több utat tettem meg ennyi idő alatt. Tulajdonképpen az Alpokban az OCC jobban futható volt. Mármint az első órában :) Igazából ha nem a 13 óra lenne a cél, hanem a leggyorsabb teljesítés, akkor ennél kicsit gyorsabb kezdés lett volna az ideális, de most nincs értelme pazarolni az erőt.
Az utóbbi időben mondhatni enyhe telünk volt, rengeteg eső esett, és meleg se volt, amit én egyáltalán nem bánok, egy tavasznak így kéne kinéznie, nem 30+ fokosnak. Eddig ennek sok nyoma nem volt, vizes a talaj, de nem volt sáros. Eddig. A meredek lefelén síelni tanulunk, jelentősen vissza is fogjuk magunkat, az aszfaltos cipők nem nagyon tapadnak, ahol pedig több embert is utolérünk, teljesen lelassítunk, nehogy elsodorjunk valakit. Csak egy necces helyzetem volt, amikor egy vékony gyökér marasztalta az egyik lábamat, de sikerült kivédeni a helyzetet, bár a másik vádlim azért megérezte az egyensúly visszanyeréséért tett erőfeszítéseket. Eltartott egy darabig, amíg kijutottunk a saras területről, és kicsit aggódni is kezdtem, hogy ha felfele lazulunk, lefele meg nem tudunk haladni a sártól, akkor azért nem lesz olyan könnyű tartani az időtervet. Persze a saras rész után jó tempóban tudunk futni, hamar ledolgozzuk a hátrányt, és a 13 órához szükséges 7:48/km-es átlagon belülre kerülünk. Ami igazából akkor lenne 7:48, ha pontosan 100 km lenne a táv, de "csak" 98 km meg egy kicsi, szóval úgy jó tíz perc tartalék még van ehhez képest. Hamarosan újra emelkedni kezd a hosszú-hegyi első ellenőrzőpont felé, de elég jó tempóban haladunk felfele is és teljesen jókor érkezünk meg az első pecsétért.
Frissen, fiatalosan :) Fotó: Rakk Gyula
Kellemes lejtőzés kezdődik, és sár sincs, gyorsan elrepülnek a kilométerek a Pilisre vezető szerpentinig, ami az egyik legszebb része a túrának. Ide is óvatosan megyünk fel, bár itt-ott még emelkedőn is belekocogunk, magasabb is a pulzusom, mint az elején, de még mindig teljesen jó. Érzésre elég hamar felérünk, és szép lassan ereszkedni kezdünk egy nagyon jól futható részen, csak néhány helyen kell lassítani a sár miatt, de itt sajna történik egy esés. Kis ideje csatlakozott hozzánk egy srác, közöttünk futott, és pont láttam, ahogy egy nagy kőbe rúg, majd hatalmasat esik. Szerencsére nem lett semmi baja, gyorsan felugrik, és futunk tovább. Hamarosan elérjük a második pontot, itt egy hosszabb szünetet tartunk feltankolni a készleteket. Veszek egy liter vizet, és egy meggyes sört, fél liter vízből izót keverek a két szoft kulacsba, fél liter meg megy az ivózsákba, a sört meg rögtön megiszom. Finom volt :) Rengeteg idő elment ezen a ponton, de kb. ilyen sűrűn kell majd nagyobb feltöltés, csak kicsit gyorsabban kéne csinálni.
Némi sík után folytatódik a kellemes lejtőzés az erdőben, ez megint egy jó kis rész. Az egyik elágazónál megtorpanunk, beszélgetés közben nem figyeltük a jeleket, hozzá kell még szoknunk, hogy már nem nagyon van ki után menni. Az erdőből kiérve újból egy kedvenc rész, szuper a kilátás, 3 éve itt lettem biztos benne, hogy sikerülni fog, és most sincsenek efelől kétségeim. HotDogMan már kitelepült az útnál, persze nem állunk meg csak kicsit arréb a kesztölci kitelepülésnél egy levendula szörpre, és némi fejzuhanyra. A következő részt nem szeretem, sok a nyílt terep, a Nap meg már nagyon erősen süt, többször vissza is vettünk a tempóból a meleg miatt. Jó ötlet lett volna felvenni a sapit... Dorog után megkezdjük a mászást a Getére, amit továbbra se tartok egy nagy kihívásnak, szerintem eltúlozzák a jelentőségét ezen a túrán, nekem a csúcsról lefele menet jóval komplikáltabb. Ráadásul lefele van az a rész is, ahol be kell fordulni a dzsindzsába, és meredeken felmenni a löszben. Ezután viszont tök jó lesz az útvonal, először kibukkanunk a Windows háttérnek való pipacsos búzamezőknél, ami az idén mondjuk elmaradt, csak beszántott üres földek látványa fogad minket. Kis csalódás, de aztán újabb szuper rész, ahonnan látni az esztergomi bazilikát a Dunával együtt, imádom. Hamarosan vége a lejtőzésnek, beérünk a tokodi pincékhez, ami után jön egy tényleg meredek mászás. Ezt nem különösebben szeretem, viszont nem túl hosszú, és utána csak le kell futni Mogyorósbányára, ami már a féltávot jelenti.
Bár itt nem látszik jól, de itt is frissek és fiatalosak vagyunk :) Fotó: Várnai Gergely
Újabb nagyobb töltést tartunk, amihez kicsit lassan tudom megvenni a liter vizet, meg a fél literes kólát. Ugyanúgy fél litert keverek be izónak, fél liter a zsákba, a kólát meg rögtön megiszom. Nekem kicsit sok az idő, amit itt töltünk, mennék már, nem akarom, hogy nagyon lemerevedjenek a lábaim, na meg pár perccel már túl vagyunk a félidőn is. Nagyon meleg van, szerencsére hamar bemegyünk az erdőbe, és itt egy egész kellemes szakasz következik, van benne szint is, de nem vészes. 3 éve volt itt egy feltételes pont, mert könnyű levágni egy komolyabb részt a túrából, most nincs, csak sátrazókat látunk. Hamarosan kiérünk az erdőből, itt is figyelni kell, a kék váratlan helyen fordul balra, a kerítés mellé. Megint nyílt terep, és még mindig nagy a meleg, de nem tart soká, és ismét árnyas helyen futunk a forrásig, ahol megállunk inni, mosakodni. Miközben lemerül az órám, újra nyílt terepen futunk, most épp aszfalton, majd ismét emelkedésbe kezdünk. Szerencsére azért hamar ismét erdőbe érünk, és az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor Jani elmeséli, hogy hogyan tévedt el, amit egy az egyben megismétlünk :) Persze rutinosan hamar megfordulunk, nem komoly a dolog, jót röhögünk rajta. Kellemes lejtőzést követően a Bika-völgyben megállunk egy szódára, mielőtt megkezdjük az egyik legkevésbé kedves szakaszomat. Kis emelkedéssel kezdünk, ez nem vészes, aztán jön a hullámzás a villanyvezetékek mellett, ami rém unalmas, és nem is szép, viszont hosszú. Utána több kereszteződésnél is alaposan körülnézünk, félek az eltévedéstől, és azt hiszem, hogy már tudom hol rontottuk el 3 éve. Most minden jól megy, Pusztamarótra megfelelő irányból érkezünk :)
A Gerecsére mászás közben kezdem először érezni, hogy fáradok, de ezen nem aggódom, 65 kilométer után fura lenne frissnek lenni, meg ha itt felérünk, már nem lesz túl sok szint. Bányahegy felé haladva a nagyrészt lejő úton kicsit elkezdek aggódni, már nagyon régóta futunk, és csak nem érünk oda, az idő meg telik. Jani nem aggódik, mert az ő fejében lévő időterv szerint jól állunk, nekem viszont sehogy se jön ki a matek, bár ennek oka nagyrészt az volt, hogy rosszul emlékeztünk hány kilométernél van ez a pont. Amikor nagy nehezen végre beérünk a pontra, és kiderül a pontos helyzetünk, kicsit megnyugszom, és elkezdem elvégezni az utolsó nagy töltést. Ismét iszok egy kólát, de most elég rossz az időzítés, mert épp a pont előtt kicsivel zseléztünk, így hangyányit sok cucc lesz a gyomromban, amit már ivás közben érzek, de nem akartam továbbvinni a palackot. Pató Balázsékkal beszélgetünk egy kicsit, mindenki jól néz ki, saját elmondásunk szerint is jól érezzük magunkat, és mivel nem versenyen vagyunk, talán nem is vetít senki :) Jani nagyon nyugodt, még egy szendvicset is elkezd békésen eszegetni, én már sürgetem, számolgattam még, és újra ideges lettem. Az útvonalat is kérdezem a többiektől, próbálok felkészülni arra, hogy esetleg egyedül kell befejeznem. Mindenki szerint csak a sárgán kell nyílegyenes menni, jól hangzik. Ez persze nyilván nagyon nem így van, vagy a nyílegyenes alatt tök mást értünk :) Bányahegyről kifutva előre állok, próbálok egy viszonylag jó tempót felvenni, de a gyomrom eléggé korlátoz, kell némi idő, amíg rendeződik a helyzet. Jani pár kilométer után átveszi a tempó diktálását, és egy kicsit rá is kapcsol. Amikor rövid sétára váltunk egy emelkedőn, mondom is neki, hogy nekem kicsit erős most ez a tempó, de ne foglalkozzon velem, nyugodtan menjen csak. Igazából részemről ez már teljes elengedés volt, picit vissza is veszek, de nagyon sokáig pár méternél jobban nem maradok le. Közben viszont látótávolságba kerülnek Balázsék, ekkor Jani érezhetően még jobban rákapcsolt, én meg elkezdtem lemaradni tőle. Elképesztő mennyi tartalék van még benne. Persze igazából csak nagyon lassan maradok le, Balázsékhoz képest pedig tartom a távolságot. Egyedül maradva erősen lassul az idő, nagyon hosszúnak tűnik Koldusszállásig az út, aminek talán az lehet a fő oka, hogy végig futni kellett, és ahhoz azért már kicsit fáradt vagyok, jobb lett volna néhány emelkedő pihengetni.
Koldusszálláson nincs még csippantó, felírnak minket, és aláírást kapunk pecsét helyett. A többiek elég sokat eltökörésznek, én nem látom értelmét húzni az időt, így is túl sokáig tartott ez az egész. Viszonylag lelkesen kezdek bele a következő szakaszba, próbálok pozitív lenni, mert ez lesz a legrosszabb rész. Eleinte örültem, mert az elmúlt 3 év alatt a kövek elég jól bediffundáltak a talajba, így már nem olyan kellemetlen. Az emelkedő már nem esik jól, kezdek elég nehezen haladni, vagy legalábbis úgy érzem. Amikor viszont lehetne futni, nagyon nem akaródzik, és az egyik próbálkozásomkor görcsöl is egyet a lábam. A bányahegyi túltöltés után nagyon sokáig nem ment le semmi, így valószínűleg most egy kicsit eléheztem, valószínűleg amiatt kezdek negatívvá válni, próbálok is gyorsan tenni ellene. Megelőz egy srác, akit az előző pontnál hagytam el, az útvonalról beszélünk, ő úgy tudja van még valami trükk, nekem meg az rémlik, hogy végig ezen a kövesen kell menni, de mondom, erre ne vegyen mérget. A tatai útvonalat próbálom még megtudni, de sajnos ő sem ismeri. Hamarosan Balázsék is visszaelőznek, ajánlják, hogy vegyem fel a tempójukat, de ezt most lehetetlennek érzem. Szerencsére még látótávolságban vannak, amikor letér az út balra be az erdőbe, így nem tévedek el, és a lejtős egynyomos erdei ösvényen a futáshoz is megjön a kedvem. Valószínűleg felért a cukor az agyamba:) Erre viszont tutira nem voltam 3 éve... Ahogy egyre hosszabban tart a lejtő, egyre vidámabb vagyok, fogynak a kilométerek, és azt tudom, hogy ha elérem a templomromot, onnan már semmi emelkedő nem lesz. Végig lejtve és síkon el is érem a pontot, ahol szerencsére van már személyzet. Tőlük is próbálom megtudni a tatai útvonalat, sikertelenül.
Az órám még mindig számolja a kilométereket, de mivel a GPS-t lekapcsolta, így nyilván nem túl pontos, próbálom kikalkulálni, hogy valójában mennyi van vissza, és az mennyi ideig tart. Egész jó előrejelzéseket teszek magamnak, ami fenntartja a lelkesedésemet, és jól is megy minden, amíg be nem érek a meredek, köves részre. Kint még teljesen világos volt, a fák között viszont már meglepően sötét van, de nem akarok megállni elővenni a fejlámpát, úgy gondolom, hogy túl sok időt veszítenék vele. Végül szerintem a rossz látási viszonyok miatti óvatoskodással sokkal több idő megy el. Végre kiérek, de még egy rövid szakaszon túl meredek az aszfalt, a fáradt lábaimmal nem tudok lecsapatni, de aztán normálisan futható meredekségűre szelídül. Baj határában Beke Tamás áll egy helyben, kérdezem van-e valami baj, de nincs, együtt futunk tovább. Dumálunk, és mondja az utat is, tök jól tudja, de aztán a templomnál ő megáll inni én meg elbizonytalanodom, mert nem látok jelzést, persze hamar meglelem. Kicsit türelmetlen vagyok már, meg feszült amiatt, hogy nem tudom pontosan az utat, és Tatán már jelzésekben sem bízhatok. Lement a Nap, de még mindig elég világos van, egészen hihetetlen, hogy az erdőben milyen sötét volt már. Megérkezek a sínekhez, persze pont most megy egy vonat, de itt nem hiszem, hogy kapok jóváírást, mint ahogy az UB-n szokás :) Továbbra se tudom merre kell menni, leszólítok egy helyit, aki szépen elmondja hogyan jutok el a célig. Persze így is teszek egy kis kerülőt, és a parknál egyszerre lyukadunk ki Tamással, ahonnan már együtt futunk be a célba, miközben Jani már szembe jön hőfóliába burkolva, már jó rég beérhetett. Kamerázgatok még, meg a kártyát sem készítettem elő, így eltart egy darabig, míg a célban is lecsippantok. 13:08, ami elvileg túl van 8 perccel a kitűzött célon, de ennek nincs jelentősége, csak az utolsó szakaszon, meg a célban eltöltöttem ennyit feleslegesen, szóval a célt én teljesítettnek nyilvánítom. :) A kihívásból egyrészt a fejből tájékozódást nem tartottam be, bár meglepően sokra emlékeztem, nem bonyolult az útvonal, igazából nem túl sokat kellett volna még memorizálnom. Itinert, vagy gépet még így se kellett bevetni, de igazából nagyrészt Jani navigált, a végefele pedig kérdezősködtem. Másrészt az utántöltés se felelt meg teljesen a kihívásnak, bár a vizek vásárlása csak határeset, mert pár száz méteren belül "szabályosan" is juthattam volna vízhez, csak a meggyes sör és a két kóla lóg ki, hiába csak pontokon vettem, az eredeti elképzelésbe ez se fér bele. Viszont finomak voltak :)
Így nézett ki a futás belülről
Utóhatások
Néhány napig iszonyat erős izomlázam van, a lépcsőzés nem nagyon megy, de ebben még önmagában semmi csoda nem lenne, számítottam rá. Ezen kívül mindössze egy darab vízhólyagom lett az egyik lábujjam oldalán, ami se menet közben, se utána nem zavart, mivel nem rajta járok. A cipő és zokni választás rendben volt. A táska súlyától a felsőtestemben is van izomláz, meg eléggé mozgott sokszor, ettől jó néhány helyen kidörzsölődés is. Ez a táska nem az igazi, az az egészen elasztikus fajta kellett volna. Az első napokban úgy éreztem, hogy semmi gond nincs, aztán teltek a napok, és nagyon nem akart múlni az izomláz. Egészen csütörtökig vártam az első futással. Még akkor sem voltam meggyőződve róla, hogy menni fog, ezért terembe mentem, fél órát sikerült kocogni a padon, aztán tekertem még felet. A mozgás már nagyon hiányzott, de egy csalódás volt az egész. Másnap a bokám előtt a lábfejemen valami szúró fájdalom jelentkezik... Vasárnapig megint nem futok, akkor egész jó, de másnapra újra fáj. Már vasárnap azt mondtam, hogy nem ér meg ennyit egy ultra, de aztán még egy újabb hét megy veszendőbe... Megint csak hétvégén próbálkozok, és még mindig érzem a fájdalmat. A harmadik héten már többet sikerül futni, de még akkor csütörtökön is meg kell szakítsam az edzést, annyira fájni kezd. Ez viszont már nagyon elkeserítő.
Nem ez a jó irány
Az idén a téli jégen futás miatti kis izomhúzódást leszámítva semmi sérülésem nem volt, sőt, igazából amióta odafigyelek, hogy ésszel fussak, azóta egyáltalán nincs ilyen gondom. Na most lett. Ez most túl sok volt nekem. Persze ezt sejtettem is, de megint bele kellett fussak ebbe, hogy most már végleges, de legalábbis sok évre szóló döntést hozzak: többé nem vállalok ekkora kockázatot. Piros 85 kihúzva, és minden más terepultra is felejtős. Legfeljebb 6 órás jöhet szóba aszfalton, annál hosszabb egyelőre semmiképp. A sérülésen kívül van egy másik nyomós okom is: a Kinizsi utolsó száz méterein, és a célba érkezve sem éreztem semmit. Elégedett voltam persze, örültem, mert sikerült véghez vinnem, amit terveztem, de csak ennyi, semmi több. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet ez, és arra jutottam, hogy önmagában egy ultra teljesítése se hozza mindenképp a határtalan flow-t, más is kell hozzá. Szerintem két dolog képes rá nálam: ha a határaimon túl teljesítek, vagy ha sikerül olyat véghezvinnem, amit iszonyatosan akartam. A célkitűzés itt most teljesen reális volt, nem kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, és olyan nagyon nem is voltam rákattanva. Bár nem ekkora távra edzettem, de ettől függetlenül azért a fizikai felkészültségem alapvetően elegendő erre a kihívásra. Se fizikailag, se mentálisan nem volt komoly gondom, csak elhanyagolható kis görcsök, és egy kis holtpont volt 80 után, de ezek jelentéktelenek, nem hogy nem léptem át a határaimat, igazából még nagyon közel se voltam. Szóval semmi mélypont, ahonnan feljöhettem volna, semmi fizikai végkimerültség, amit le kellett volna győznöm, semmi fájdalom, amit hősiesen tűrnöm kellett volna.
Apropó hősiesen
Nem értek egyet azzal, hogy bármi hősies lenne abban, ha valaki jóval a határain túl próbál teljesíteni, és egyik mélyponttól a másikig bukdácsol, miközben iszonyatos fájdalmakat érez. Szerintem a futáshoz nem tartozik hozzá a fájdalom. Az ultrafutáshoz sem. Nekem nem az a hős, aki legyőzi a fájdalmat, hanem az, aki komoly edzésmunka után, megfelelő felkészültséggel áll oda a neki megfelelő nehézségű kihívás rajtjába, így elkerülve azt, hogy egy fájdalmas szenvedés legyen az egész. Nekem nem az a hős, aki végighányja a futást, vagy eléhezve küszköd, hanem az, aki a felkészülés során a neki megfelelő frissítést is kidolgozza, és tudatosan alkalmazza. Nekem nem az a hős, aki a nem megfelelő cipő okozta vízhólyagokat, leeső körmöket a végsőkig tűri, hanem az, aki addig dobálja ki a drágán megvett, menőre marketingelt szarokat, amíg meg nem találja a neki megfelelőt. Persze ez így unalmasan hangzik, de azért az se lehet véletlen, hogy az élmezőnytől ritkán jön olyan versenybeszámoló, amelynek olvasása közben a kétes kimenetelű teljesítés okán lerágod a körmöd. Mert nem olyan. Egy jó futás tudatosan megtervezett, profin kivitelezett, egyszóval tök unalmas. Na jó, ez két szó volt, szóval akkor legyen dögunalamas :)
Csak az ultra számít?
Nem kell mindenkinek ultrát futnia. Nekem sem. Hosszú időre volt szükségem, mire idáig eljutottam, amiben persze nagy szerepet játszott az ultrafutást körülvevő erőteljes fényezés, legendák, misztériumok. Pedig az ultrafutásban sincs semmi különleges, bár azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sok éves, ténylegesen rendszeres és megfelelően strukturált futás után érdemes csak belevágni, mint ahogy egy maratont sem jó ötlet fogadásból, egy hónap után megpróbálni. Persze sokan megemlítik ezt is, de a hangjukat hamar elnyomják a "az ultrafutók a hősök" jellegű ingerek, meg a valójában nem túl nagy sportértékkel bíró teljesítmények túldimenzionálása. Ma sajnos semmilyen téren sem divat a kemény munka, minden gyorsan kell, minél könnyebben. Egy elért maratoni eredményt javítgatni jóval munkásabb, és sokkal kevésbé menő, mint a meglévő felkészültséggel nekivágni egy túlhype-olt ultrának, és "hősiesen" teljesíteni az "emberfeletti" kihívást. Ugyanakkor ez csak ideig-óráig működik, sokaknál hamar jönnek a durva sérülések, kihagyások az edzésben, aminek eredménye a stagnáló, vagy nagyon lassú fejlődés. Ez nem lehet az én utam. Mostanra kikristályosodott bennem, hogy nekem mi a fontos a futásban: a fejlődés, az egészség, és a futás. Amíg a korom engedi, szeretnék gyorsulni, és úgy futni, hogy az az egészségemet szolgálja. Furcsa lehet, hogy nekem a futásban a futás a fontos, pedig egyszerű: a Kinizsi alatt a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor nem volt kedvem futni. Így számomra nincs értelme, én már azt is nehezen viselem hogy sokat kell sétálni egy terepultrán, de az, hogy még a kedvem is elmegy a futástól, az már végképp sok. Szomorú ez a felismerés, ez a pillanat, ráadásul pont a Kinizsi után, ami miatt annak idején ezt az egész futás dolgot kezdtem, bár egy érdekes keretet ad ez így ennek a sztorinak. Azt hittem, hogy a terepultrák felé vezet az utam, de most már el kell engednem ezt a vonalat, és abba az irányba menni, ami passzol hozzám, ami igazából én vagyok.
Már jó ideje egyre többször nézem újra azokat a futós videókat, amik az elején motiváltak, amik segítettek, hogy végig tudjak csinálni egy-egy futóedzést nehezebb körülmények között, vagy hogy egyáltalán elinduljak. Volt amelyiket kezdetben minden nap megnéztünk reggel a fiammal, őt persze nem annyira a futás érdekelte, csak mivel mást nem nézhetett, jobb híján beérte ezzel is :) Egyes videókhoz egyedül komoly nézettséget adtam hozzá. :) Aztán ahogy a kezdetben lehetetlennek tűnő célokat elkezdtem valóra váltani, önfenntartóvá vált a dolog, nem volt semmilyen külső motivációra szükségem, belülről jött a vágy, hogy újra és újra futni induljak. Nem volt már olyan, hogy rossz idő, nem volt olyan, hogy nincs hozzá kedvem, inkább az okozott gondot, hogy pihenőnapokat is tartsak. Lehetetlen cél alatt azért nem kell ám hatalmas dolgokra gondolni: egy antisportos, középkorú, kövér irodistának egy félmaraton 6 percen belüli tempóban való lefutása is bőven az volt.
Szóval megint ezeket a videókat nézem, de vajon miért? Nem jelent gondot kimenni futni, sőt, mostanában az intenzívebb edzések miatt épp kisebb a mennyiség, igazából néha olyan érzésem van, hogy alig futok, és jóval többet szeretnék. Jó irányba haladok, rengeteget javultam, jóval kitartóbb vagyok az intenzív tartományokban, és igazából nagyon élvezem, hogy már 4 perc körüli tempóban is képes vagyok futni valamennyit. Ilyenkor igazi futónak érzem magam, és nagyon vágyom arra, hogy egyszer ezzel a tempóval képes legyek lefutni egy maratont. Hiszek benne, hogy ez sikerülni is fog, szerintem azt is tudom, hogyan érhetem el, és talán a nekem ehhez szükséges évek számában sem tévedek nagyot. Jelenleg épp azon dolgozom, hogy meglegyen ez a tempó 10k-n, aztán a téli alapozással megkezdődne a félmaratonra gyúrás. Szépen haladok a terv szerint.
De valami mégsem stimmel! Bár nekem szokatlanul intenzívek a mostani edzéseim, azt azért nem mondanám, hogy kifejezetten rosszak, de valahogy mégis sokkal szívesebben emlékszem a téliekre, amikor sötétben, ködben, hóban, fagyban kellett futnom, viszont kényelmes, laza tempóban. Milyen videókat is nézegetek? Gyakorlatilag csak terepultrákról szólnak, és bár néha becsúszik egy-egy atlétikai pályás, vagy mondjuk a Breaking2, mert egyszerűen jó nézni az elit atléták könnyed, tökéletes futómozgását, de ez a világ nem igazán hoz lázba. Az ultrák viszont nagyon, főleg a terep. Tulajdonképpen ez az egész rövidebb távokra kirándulásom is arról szól, hogy ha valaha jó akarok lenni a terepultrákon, akkor ahhoz előbb nem ártana, ha jó futó lennék. Ha lenne honnan lassulni. Viszont amíg erre koncentrálok, nem lehet csak úgy ultrázni, rengeteget kivenne belőlem, teljesen felborítaná a precízen kiporciózott edzéstervem, főleg, ha még valami sérülést is összeszednék. Január óta nem volt semmilyen fájdalmam, pedig átlagosan ilyen sokat sose futottam, szóval most elkaptam a fonalat, hülyeség lenne kockáztatni. Már odáig jutottam, hogy az OCC-re szinte el se akarok menni, mert az is tuti bezavar a szépen kidolgozott terveimbe. De ez nem jó, nem mehet így tovább, ha nem tudok teljes szívvel lelkesedni se azért, amin épp dolgozom, se azért, amiért korábban meg voltam őrülve, akkor fennáll a veszélye, hogy úgy általában a futás iránti lelkesedésem is alábbhagy. Talán akkor valójában mégiscsak motivációra van szükségem? Ennek a jele lenne a videónézegetés visszatérése?
Az UTMB nevével először akkor találkoztam, amikor még teljesítménytúrán gyalogolva se tettem meg néhány tíz kilométernél többet, de már elhatároztam, hogy megcsinálom a Kinizsi 100-ast. Szó sem volt még ekkor futásról, a teljesítménytúra naptárat böngészgettem, és azt hittem, hogy ez egy túra, de nekem akkor a világ legdurvábbjának tűnt, annyi szinttel, te jó ég! Igazából meg is feledkeztem róla, mígnem persze a terepfutó világban hamar újra szembe nem jött. Nem is lehetett kérdéses, hogy nekem ez kell! Az OCC-vel végre közelebb kerülhetek ehhez a célomhoz, kicsit belekóstolhatok a hangulatba, a hegyekbe, az útvonalba, felmérhetem magam, hogy mik a realításaim. Nem szabad hagynom, hogy kicsit is negatívan gondoljak rá. Aztán már nem csak videókat nézegettem, május végén a Kinizsi történéseire is indokolatlanul sok figyelmet szenteltem, nem igazán az 5 km körüli futóversenyekre vágytam, hanem hogy újra ott legyek, hogy ha nem is teljes gőzzel futva, de újra egy 100-ast teljesítsek.
Persze nem hagyhatom, hogy megint elszaladjon velem a ló, meg kell lelnem az arany középutat. Se egy százas ultrára, se egy 12 órásra nem állok készen, mármint olyan értelemben, hogy azt a lehető leggyorsabban, mindent beleadva, és magamnak teljesen megfelelve teljesítsem. Márpedig, ha futóversenyre megyek, úgyis nyomom neki, ez nem hiszem, hogy egyhamar meg fog változni. Van viszont ez a Kinizsi, nem futóverseny, és a pontok nyitvatartási ideje miatt 13 óránál úgysem lehet gyorsabban teljesíteni, ideálisnak tűnik ott csillapítnom az ultrák iránti vágyamat. Szerintem a 13 órás idő már most is viszonylag simán, kényelmesen menne, de ráadásul addig van még majdnem egy év, ami alatt sokat tudok fejlődni. Persze egy százason sose lehet biztosra menni, így némi izgalom is marad :) Az OCC-hez való hozzáállásom is próbálom változtatni, az eddigi, semmit nem készülök rá specifikusan tervemet kicsit módosítom, a következő alapozó szakaszban amit lehet terepen futok, és a hosszúkat is kicsit megnyújtom. Az idén nem futottam maratonnál hosszabb távot, terepen meg csak könnyűn max. félmaratont, ezért még tervezek valami komolyabb megpróbáltatást, valahol 5 héttel az OCC előtt. Ez valószínűleg a Vulkántúra útvonala lesz, ez kellően kemény, és remélem itt nem tévedek el, valamint ehhez van viszonyítási alapom majd két évvel ezelőttről, jól fel tudom mérni, hogy mennyit is fejlődtem keményebb terepen úgy, hogy nem edzek kemény terepen.
Holnap egy 7 kilométeres aszfaltos versenyt futok, valószínűleg dögmelegben. Jól fel vagyok készülve, rá is pihentem rendesen, biztosan ki is hozom majd magamból a maximumot, és azért izgatottam várom, hogy mi lesz. De ha teljesen őszinte akarok lenni, azt várom, hogy túllegyek rajta, és utána újra szinte csak könnyűeket fussak, alapozgassak, és megint felnyomjam a mennyiséget heti 80 kilométer fölé. Akkor valahogy sokkal jobban érzem magam :)
