A félmaraton utáni eufória nagyjából elmaradt. Szépen megcsináltam a feladatot, a célban őszintén örültem, de nagyjából ennyi. Szuper volt, mégsem lett meghatározó élmény, még mindig nem az én világom az aszfalt. A versenynek is túl hamar vége van, na persze nem azért, mert olyan hihetetlenül gyors lennék, egyszerűen a sokkal hosszabb távokat szeretem. Az edzésekkel is kicsit meg vagyok lőve, a maraton még túl messze van ahhoz, hogy konkértan arra edzzek, félmaratonra meg gyorsítót kéne csinálni, de azt meg a következő terepfutások miatt nem erőltetném. Egyelőre köztes megoldásként alacsonyabb pulzuson próbálok több kilométert begyűjteni, és heti egy alkalommal csinálok iramjátékos futást. A következő kihívás október végén a Piros 85 lesz, ahova terepfutóként neveztem. A Kinizsi Százas óta gyakorlatilag teljesen a futásra koncentráltam, félmaratonnál hosszabb távot nem tettem meg, így nem vagyok teljesen biztos benne, hogy menni fog. Sajnos már nem sok időm van addig, de legalább egy szervezett, hosszú túrát be akartam iktatni előtte. Szervezett kell legyen, hogy a körülmények minnél jobban hasonlítsanak, ne legyen "menekülőút". Vasárnapra találtam is egy igen jól hangzó teljesítménytúrát a Pilisben, aminek ráadásul egy része a Piros 85 útvonalán megy. A táv 40 kilométer, és 1510 méterével hasonlóan szintes, mint a verseny lesz, jó erőfelmérőnek tűnik.
Hajnali hattól lehet indulni a túrán, én ott is vagyok, de teljesen sötét van. Hát ezzel nem számoltam, hétkönap ilyentájt szoktam hazaérni a futásból szürkületben, és sokkal világosabb rémlik. Várnom kell, ilyen sötétben értelmetlen elindulni. Ki-be pakolgatom az ivózsákom, csak 5 literes, szinte semmi nem fér el benne, bár ez nem is olyan nagy baj, legalább nem viszem túlzásba a cipelt cuccot. Alig kicsivel van 10 fok felett a hőmérséklet, az autóból kiszállva fázok, de maradok a rövid ujjú pólónál, nem akarok túlöltözni. Majdnem fél hét lesz, mire nekivágok. Még szinte alszom az elején, el is bóklászok egy kicsit, de aztán hamar korrigálok, és megtalálom a jelzést, amin menni kell. Óvatosan akartam kezdeni, az emelkedőn erős gyalogtempóval elérem a 140-es pulzust, amit megpróbálok tartani. Ahogy síkra vált kocogni kezdek, de nagyon lassúnak érzem a pulzushoz képest. Meg kell állnom bepótolni a rajtnál kimaradt technikai szünetet, és ezzel meg is oldottam a problémát. Rövid lejtős szakaszon felveszem a ritmust, majd egy ugatós kutyáktól hemzsegő házat elhagyva kezdődik az igazi nagybetűs Erdő. Hiányzott már nagyon a Pilis. Emelkedik az ösvény rendesen, visszaváltok erős gyalogtempóra. Úgy terveztem, hogy az emelkedőkön nem fogok különösebben foglalkozni a pulzussal, a 160-at próbálom nem túllépni, és csak a futásokat korlátozom be a 140-es, hosszú edzéseimen használt pulzuslimitemmel. Kellően bemelegedtem, gond nélkül gyűröm a szinteket, több túrázót is előzök. Előzetesen eléggé tartottam az emelkedőktől, de úgy tűnik nem voltak hiábavalóak a dombokon futkározások. Egy kilátóponthoz kitérek, az őszi reggelen párnapaplanba takarózó völgyek gyönyörű látványt nyújtanak. Közeleg a tél, remélem az idén havas tájjal is megajándékoz minket.
Az első ponton a tea nagyon jól esik, szerencsére nem forró, rosszul is lettem volna, ha 3 másodpercnél többet el kellett volna töltenem a megivásával. Még megtudakolom, hogy mire kell figyelnem a következő pontig, majd futva el. Enyhén lejt a terep, tökéletesen futható, ki is használom. Olyan jól esik lefele kicsit haladósabban futni, hogy úgy döntök, a csigatempó felejtős, inkább az itt kialakult 150-es pulzust fogom tartani. Ez még mindig sokkal alacsonyabb a félmaratoni 170-nél, szerintem menni fog. Előzgetem a túrázókat, és próbálok nagyon koncentrálni, hogy a letérést ne hibázzam el. Az oda-vissza kitérőkben azt nem szeretem, hogy ha elnézem, csak a következő jelzésváltásnál, vagy ponton veszem észre, hogy hibáztam, hiszen addig a jó jeleket látom. Szerencsére nagyon jól ki van szalagozva a kitérés, ezt nem lehetett elnézni. Kis emelkedő a Vasas szakadékig, ahol egy kódot kell felírni. Toll persze nincs nálam, de a szervezők gondoltak rám, és van kirakva. Nagyon érdekes ez a szakadék, de nem nézelődöm túl sokat, haladni akarok. Lajosforrásig nagyrészt futok, de enyhe emelkedőn még sokszor belesétálok, azért kicsit tartok attól, hogy túlerőltetem magam. A sárga jelzésen haladunk addig, csak a legvégén kell elhagyni, de az is teljesen egyértelmű az itiner alapján. A ponton nápolyival kínálnak, be is kapok egyet, majd a zöld háromszögön indulok lefelé. Itt túrázók jönnek szembe a ponthoz igyekezve, nekik valahogy mégiscsak sikerült benézniük a rétnél. Kezdetben nagyon sűrű aljnövényzeten keresztül vezet a kitaposott ösvény, nem okoz gondot, bár jó, hogy itt nem érek utol senkit, mert előzni nem lehetne. Lassan megszűnik a gaz, ismét egy igazi erdei ösvényen futok. Csodálatos kilátás tárul elém, egy gyönyörű völgy felett haladok, a túloldalon függőleges sziklafalak, és én is épp egy ilyen leszakadás felett futok. Libabőrképző a látvány és a futás öröme, még talán egy béna "jihháá" kiáltás is elhagyta a számat. Egyre kövesebb, egyre meredekebb az út, én meg egyre jobban élvezem, szó szerint elszáguldok egy túratárs (vagy inkább futó lehetett, mintha ivózsák lett volna rajta) mellett, majd hamarosan le is érek az aszfaltútra, ahol újabb pont következik. Épp akkor pakolt ki a srác, almával kínált, amit ezúton is köszönök, nagyon jól esett. Az útvonalról kérdez, én nem győzöm dícsérni, még nagyon hatása alatt vagyok ennek a szakasznak. Meg akar nyugtatni azzal, hogy nem sok emelkedő lesz a következő részen, de nekem kell az, és szeretem is. Már nagyon szeretem.
Továbbindulva aszfalton "sétálgatok", eszegetem az almát, kellett valami a gyomromba, de a szendvicset nagyon nem kívántam. Gyorsan egy zselét is utánaküldök, jó sok izóval leöblítem, majd a magammal vitt sajttal veszem el az édes ízt. Ez nagyon jó ötlet volt, ennél már csak a füstölt lenne jobb, mondjuk egy kis Parenyica, legközelebb azt viszek. A kajálás után futásra váltok, kellemes a környezet, a patakot száraz lábbal tudom kersztezni, jól haladok. A kék kapcsolódására kell figyelni, hogy ott jó irányba térjek rá, amikor meglátom az első jelet, meg is állok, még az itinert is elolvasom, hogy biztos ne rontsam el. Egy darabig még az erdőben futok, majd szántóföldek mellett, kicsit bizonytalanabbul követem az utat, várom már hogy mikor torkollok be a pirosba, ahol a pont is lesz. Ilyenkor mindig azon aggódom, hogy túlmentem rajta, és hiába követem jól a jelet, már nem azt kéne. Néhány flikk-flakk után végülis egy gyönyörű virágos réten megtalálom a pontőrt, egy nagyon lelkes, idős hölgy személyében. Épp háttal volt, így ráköszöntem, nem győzött elnézést kérni, pedig nagyon figyelte, hogy mikor érkezik az első, mondta. A virágokról kérdezem, azt hittem krókusz, nem értettem, hogy ősszel hogy-hogy virágzik? Mondjuk például úgy, hogy nem az, hanem őszi kikerics. A piroson futok tovább, még mindig a virágok szépségét csodálom, de csak motoszkál bennem egy gondolat. Azt mondta, az első érkezését várta? Mondjuk ez egyáltalán nem verseny, és biztos nem is én leszek a leggyorsabb itt, hiszen utánam még két órával is lehetett indulni, de azért eléggé feldobott a gondolat, hogy én megyek elöl.
Király-kútig jó tempóban haladtam, és itt is pakolászik még a pontőr, így amíg a pecsétet keresi, megkapom a feladatot, hogy válasszak a csokik közül. Van vagy 6-7 fajta, eltart egy darabig, míg döntésre jutok. Közben szóbakerül a Piros 85 is (nem, nem én voltam, de tényleg), Dömösig azonos az útvonal. Itt már közel volt a féltáv, ahol izo keverést terveztem, de mivel nincs meleg, és még teát is kaptam, nem fenyegetett vízhiány. Miközben beszélgetünk, érkezik egy futó a pontra. Hát akkor itt a vége, ennyit arról, hogy elöl megyek, ránézésre is jóval gyorsabb nálam. Hamar el is indulok, így a csoki végét már futás közben eszem meg, ami sose esik túl jól. Valahogy a csoki amúgy sem a kedvencem, öblítek rá, aztán a sajt rendezi a helyzetet. Jó a terep, elég tempósan haladok lefelé, várom az előzést, de nem történik meg. Király-kútnál válik el a rövid táv, arra gondoltam, hogy ő biztos azon fut, azért nem ért utol. Pár perc után tova is szállnak a gondolatok, teljesen átadom magam a természet és a futás élvezetének. Ismerős lesz a környék, és a szembe jövő nagyszámú turista is megerősíti bennem, hogy a Rám-szakadék elágazóját hagytam el nemrég. Olyan jól haladok, hogy Dömösre beérve nem akarom az itiner elővétellel húzni az idő, pedig tudom, hogy le kell térnem a pirosról, de szerencsére nem csak szalagozva, de még az aszfaltra is fel van fújva az irány. Levezet az út a Dunához, épp ahhoz a kempinghez, ahol Feleségemmel eltöltöttünk néhány éve egy hétvégét. Ennek nagyon megörülök, annak kevésbé, hogy sehol sem látom a pontot. Egészen a vízig futok, sehol semmi. Előveszem az itinert, jó helyen vagyok, úgyhogy leveszem a zsákom is, hogy a telefont előbányásszam. Az ivózsák ilyenkor nem tűnik túl praktikusnak, túl nehezen hozzáférhetők az ott lévő cuccok. Talán egy övtáska lesz a tuti, majd meglátjuk. Ekkor megérkezik a futó srác, aki Király-kútnál utolért. Hívom a szervezőt, aki szerint azért nincsenek még itt, mert még nincs nyitva a pont. Upsz, jogos, ezzel egyáltalán nem számoltam. A szervező nagyon rendes volt, felhívta őket, hogy mikor érnek ide, hamar vissza is hívott, pár perc múlva érkeznek, de nyugodtan menjünk tovább, felírtak minket, csak amiatt aggódott, hogy ez egy etetőpont, és nem tudunk enni. Megérkeztek közben, kaptam sütit, magnézium pezgőtablettát, és még az izot is be tudtam keverni.
A futó srác pár perccel előttem továbbindult, így már nem én töröm az utat elöl. A Dunaparton, szalagozás mentén futok bár most itt annyira nem esik jól, de majd' negyed óra elment a ponton, a vádlijaim le is merevedtek, meg kell nyomni. Legalább addig, amíg sík, elég nagy mászás van még előttünk Dobogókőig. Pár kilométer után nem látok szalagot, de tudom, hogy a templomhoz kell mennem, és már látok egy aszfaltutat, ami bevisz a településre, ezért nem fordulok vissza. Közben elolvasom az itinert, valahol el kellett volna fordulni balra, de mindegy, nem tűnik nagy kitérőnek. A templomnál sincs még a pont, de itt még vagy 20 perc van a hivatalos nyitásig, így nem is gondolkodom, meglátom a zöld jelzést, már futok is tovább. Egy Pilisi Vándorlások pecsétet találok pár száz méterre, ezt azért rányomom az igazolófüzetre, mégis legyen valami. Az aszfalton végig nyilak jelzik az utat, majd az erdőben meredeken emelkedni kezd. Az utolsó tizesen belül vagyok, itt már nem spórolok az erőmmel. Meglátok az úttól jóval beljebb egy kis ösvényen egy nagy zöld nyilat, ez talán az első eltéveszthető elágazás, kész csoda, hogy észrevettem. Egy darabig közel vezet az ösvény a másik úthoz, így meglátom, ahogy a futó srác visszafelé tart rajta. Odakiáltok, hogy itt az út, és be is várom. Ez nem túl jellemző rám, de most kedvem támadt társasággal továbbmenni. Szerencsére nem sokat ment rossz irányba, de lent a szalagozott részt ő is ugyanúgy benézte. Végigdumáljuk az utat, és nagyon jó tempóban gyűrjük a meredek emelkedőket, egyedül szerintem nem menne így. Az utolsó kilométereken durván rákapcsol, követem, de ez már tényleg sok nekem, 170 felett a pulzusom, beszúr az oldalam. A versenyszellem persze nem hagyja, hogy túlzottan leszakadjak, nameg kiváncsi is vagyok, hogy ez a majd' 40 kilométer ilyen tempóban már teljesen kiürített, vagy van még bennem erő. Jelentem akadt még, nem is kevés. Komolyan sajnálom, hogy vége van, ez minden szempontból egy tökéletes túra volt, szuper ellátással, hibátlanul jelölt útvonallal, kiváló itinerrel, kedves pontőrökkel. Nagyon ajánlom futóknak is, csak később kell rajtolni, amire egyébként még saját idő terhére is adnak lehetőséget, a hiba az én készülékemben volt. :)
Sajnos a track rögzítése nem sikerült, pedig kiváncsi lennék, hogy melyik szakaszon, milyen tempót mentem. A célban 5:44:36-nál állítom meg az órát (8:41 perc/km), ez bőven felülmúlja az előzetes várakozásaimat. Úgy számoltam a túra előtt, hogy itt egy 6:30-hoz közeli idő már egyértelműen lehetetlenné teszi a Piros 85 szintidőn belüli teljesítését, hat órához közeli eredmény viszont reménykedésre adhat okot. Az öt és háromnegyed óra ilyen szempontból elég jó, bár mivel ezt a tempót nyilván nem tudom végigvinni a 88 kilométernyi távon, így hibázásra nem igazán lesz lehetőség. Ez a túra most felszínre hozott mindent, amiért imádom ezt a műfajt, de még ez is rövid volt... :) Alig várom, hogy újra tizenórákon át küzdjek magammal és a határaimmal. A Piros 85 terepfutó szintidővel most még talán túl is van a határaimon, és eddig egyáltalán nem éreztem volna kudarcnak, ha szintidőn kívül teljesítem. Most viszont úgy érzem, hogy képes vagyok rá, így kénytelen leszek odatenni magam :)
Az első ponton a tea nagyon jól esik, szerencsére nem forró, rosszul is lettem volna, ha 3 másodpercnél többet el kellett volna töltenem a megivásával. Még megtudakolom, hogy mire kell figyelnem a következő pontig, majd futva el. Enyhén lejt a terep, tökéletesen futható, ki is használom. Olyan jól esik lefele kicsit haladósabban futni, hogy úgy döntök, a csigatempó felejtős, inkább az itt kialakult 150-es pulzust fogom tartani. Ez még mindig sokkal alacsonyabb a félmaratoni 170-nél, szerintem menni fog. Előzgetem a túrázókat, és próbálok nagyon koncentrálni, hogy a letérést ne hibázzam el. Az oda-vissza kitérőkben azt nem szeretem, hogy ha elnézem, csak a következő jelzésváltásnál, vagy ponton veszem észre, hogy hibáztam, hiszen addig a jó jeleket látom. Szerencsére nagyon jól ki van szalagozva a kitérés, ezt nem lehetett elnézni. Kis emelkedő a Vasas szakadékig, ahol egy kódot kell felírni. Toll persze nincs nálam, de a szervezők gondoltak rám, és van kirakva. Nagyon érdekes ez a szakadék, de nem nézelődöm túl sokat, haladni akarok. Lajosforrásig nagyrészt futok, de enyhe emelkedőn még sokszor belesétálok, azért kicsit tartok attól, hogy túlerőltetem magam. A sárga jelzésen haladunk addig, csak a legvégén kell elhagyni, de az is teljesen egyértelmű az itiner alapján. A ponton nápolyival kínálnak, be is kapok egyet, majd a zöld háromszögön indulok lefelé. Itt túrázók jönnek szembe a ponthoz igyekezve, nekik valahogy mégiscsak sikerült benézniük a rétnél. Kezdetben nagyon sűrű aljnövényzeten keresztül vezet a kitaposott ösvény, nem okoz gondot, bár jó, hogy itt nem érek utol senkit, mert előzni nem lehetne. Lassan megszűnik a gaz, ismét egy igazi erdei ösvényen futok. Csodálatos kilátás tárul elém, egy gyönyörű völgy felett haladok, a túloldalon függőleges sziklafalak, és én is épp egy ilyen leszakadás felett futok. Libabőrképző a látvány és a futás öröme, még talán egy béna "jihháá" kiáltás is elhagyta a számat. Egyre kövesebb, egyre meredekebb az út, én meg egyre jobban élvezem, szó szerint elszáguldok egy túratárs (vagy inkább futó lehetett, mintha ivózsák lett volna rajta) mellett, majd hamarosan le is érek az aszfaltútra, ahol újabb pont következik. Épp akkor pakolt ki a srác, almával kínált, amit ezúton is köszönök, nagyon jól esett. Az útvonalról kérdez, én nem győzöm dícsérni, még nagyon hatása alatt vagyok ennek a szakasznak. Meg akar nyugtatni azzal, hogy nem sok emelkedő lesz a következő részen, de nekem kell az, és szeretem is. Már nagyon szeretem.
Továbbindulva aszfalton "sétálgatok", eszegetem az almát, kellett valami a gyomromba, de a szendvicset nagyon nem kívántam. Gyorsan egy zselét is utánaküldök, jó sok izóval leöblítem, majd a magammal vitt sajttal veszem el az édes ízt. Ez nagyon jó ötlet volt, ennél már csak a füstölt lenne jobb, mondjuk egy kis Parenyica, legközelebb azt viszek. A kajálás után futásra váltok, kellemes a környezet, a patakot száraz lábbal tudom kersztezni, jól haladok. A kék kapcsolódására kell figyelni, hogy ott jó irányba térjek rá, amikor meglátom az első jelet, meg is állok, még az itinert is elolvasom, hogy biztos ne rontsam el. Egy darabig még az erdőben futok, majd szántóföldek mellett, kicsit bizonytalanabbul követem az utat, várom már hogy mikor torkollok be a pirosba, ahol a pont is lesz. Ilyenkor mindig azon aggódom, hogy túlmentem rajta, és hiába követem jól a jelet, már nem azt kéne. Néhány flikk-flakk után végülis egy gyönyörű virágos réten megtalálom a pontőrt, egy nagyon lelkes, idős hölgy személyében. Épp háttal volt, így ráköszöntem, nem győzött elnézést kérni, pedig nagyon figyelte, hogy mikor érkezik az első, mondta. A virágokról kérdezem, azt hittem krókusz, nem értettem, hogy ősszel hogy-hogy virágzik? Mondjuk például úgy, hogy nem az, hanem őszi kikerics. A piroson futok tovább, még mindig a virágok szépségét csodálom, de csak motoszkál bennem egy gondolat. Azt mondta, az első érkezését várta? Mondjuk ez egyáltalán nem verseny, és biztos nem is én leszek a leggyorsabb itt, hiszen utánam még két órával is lehetett indulni, de azért eléggé feldobott a gondolat, hogy én megyek elöl.
Király-kútig jó tempóban haladtam, és itt is pakolászik még a pontőr, így amíg a pecsétet keresi, megkapom a feladatot, hogy válasszak a csokik közül. Van vagy 6-7 fajta, eltart egy darabig, míg döntésre jutok. Közben szóbakerül a Piros 85 is (nem, nem én voltam, de tényleg), Dömösig azonos az útvonal. Itt már közel volt a féltáv, ahol izo keverést terveztem, de mivel nincs meleg, és még teát is kaptam, nem fenyegetett vízhiány. Miközben beszélgetünk, érkezik egy futó a pontra. Hát akkor itt a vége, ennyit arról, hogy elöl megyek, ránézésre is jóval gyorsabb nálam. Hamar el is indulok, így a csoki végét már futás közben eszem meg, ami sose esik túl jól. Valahogy a csoki amúgy sem a kedvencem, öblítek rá, aztán a sajt rendezi a helyzetet. Jó a terep, elég tempósan haladok lefelé, várom az előzést, de nem történik meg. Király-kútnál válik el a rövid táv, arra gondoltam, hogy ő biztos azon fut, azért nem ért utol. Pár perc után tova is szállnak a gondolatok, teljesen átadom magam a természet és a futás élvezetének. Ismerős lesz a környék, és a szembe jövő nagyszámú turista is megerősíti bennem, hogy a Rám-szakadék elágazóját hagytam el nemrég. Olyan jól haladok, hogy Dömösre beérve nem akarom az itiner elővétellel húzni az idő, pedig tudom, hogy le kell térnem a pirosról, de szerencsére nem csak szalagozva, de még az aszfaltra is fel van fújva az irány. Levezet az út a Dunához, épp ahhoz a kempinghez, ahol Feleségemmel eltöltöttünk néhány éve egy hétvégét. Ennek nagyon megörülök, annak kevésbé, hogy sehol sem látom a pontot. Egészen a vízig futok, sehol semmi. Előveszem az itinert, jó helyen vagyok, úgyhogy leveszem a zsákom is, hogy a telefont előbányásszam. Az ivózsák ilyenkor nem tűnik túl praktikusnak, túl nehezen hozzáférhetők az ott lévő cuccok. Talán egy övtáska lesz a tuti, majd meglátjuk. Ekkor megérkezik a futó srác, aki Király-kútnál utolért. Hívom a szervezőt, aki szerint azért nincsenek még itt, mert még nincs nyitva a pont. Upsz, jogos, ezzel egyáltalán nem számoltam. A szervező nagyon rendes volt, felhívta őket, hogy mikor érnek ide, hamar vissza is hívott, pár perc múlva érkeznek, de nyugodtan menjünk tovább, felírtak minket, csak amiatt aggódott, hogy ez egy etetőpont, és nem tudunk enni. Megérkeztek közben, kaptam sütit, magnézium pezgőtablettát, és még az izot is be tudtam keverni.
A futó srác pár perccel előttem továbbindult, így már nem én töröm az utat elöl. A Dunaparton, szalagozás mentén futok bár most itt annyira nem esik jól, de majd' negyed óra elment a ponton, a vádlijaim le is merevedtek, meg kell nyomni. Legalább addig, amíg sík, elég nagy mászás van még előttünk Dobogókőig. Pár kilométer után nem látok szalagot, de tudom, hogy a templomhoz kell mennem, és már látok egy aszfaltutat, ami bevisz a településre, ezért nem fordulok vissza. Közben elolvasom az itinert, valahol el kellett volna fordulni balra, de mindegy, nem tűnik nagy kitérőnek. A templomnál sincs még a pont, de itt még vagy 20 perc van a hivatalos nyitásig, így nem is gondolkodom, meglátom a zöld jelzést, már futok is tovább. Egy Pilisi Vándorlások pecsétet találok pár száz méterre, ezt azért rányomom az igazolófüzetre, mégis legyen valami. Az aszfalton végig nyilak jelzik az utat, majd az erdőben meredeken emelkedni kezd. Az utolsó tizesen belül vagyok, itt már nem spórolok az erőmmel. Meglátok az úttól jóval beljebb egy kis ösvényen egy nagy zöld nyilat, ez talán az első eltéveszthető elágazás, kész csoda, hogy észrevettem. Egy darabig közel vezet az ösvény a másik úthoz, így meglátom, ahogy a futó srác visszafelé tart rajta. Odakiáltok, hogy itt az út, és be is várom. Ez nem túl jellemző rám, de most kedvem támadt társasággal továbbmenni. Szerencsére nem sokat ment rossz irányba, de lent a szalagozott részt ő is ugyanúgy benézte. Végigdumáljuk az utat, és nagyon jó tempóban gyűrjük a meredek emelkedőket, egyedül szerintem nem menne így. Az utolsó kilométereken durván rákapcsol, követem, de ez már tényleg sok nekem, 170 felett a pulzusom, beszúr az oldalam. A versenyszellem persze nem hagyja, hogy túlzottan leszakadjak, nameg kiváncsi is vagyok, hogy ez a majd' 40 kilométer ilyen tempóban már teljesen kiürített, vagy van még bennem erő. Jelentem akadt még, nem is kevés. Komolyan sajnálom, hogy vége van, ez minden szempontból egy tökéletes túra volt, szuper ellátással, hibátlanul jelölt útvonallal, kiváló itinerrel, kedves pontőrökkel. Nagyon ajánlom futóknak is, csak később kell rajtolni, amire egyébként még saját idő terhére is adnak lehetőséget, a hiba az én készülékemben volt. :)
Sajnos a track rögzítése nem sikerült, pedig kiváncsi lennék, hogy melyik szakaszon, milyen tempót mentem. A célban 5:44:36-nál állítom meg az órát (8:41 perc/km), ez bőven felülmúlja az előzetes várakozásaimat. Úgy számoltam a túra előtt, hogy itt egy 6:30-hoz közeli idő már egyértelműen lehetetlenné teszi a Piros 85 szintidőn belüli teljesítését, hat órához közeli eredmény viszont reménykedésre adhat okot. Az öt és háromnegyed óra ilyen szempontból elég jó, bár mivel ezt a tempót nyilván nem tudom végigvinni a 88 kilométernyi távon, így hibázásra nem igazán lesz lehetőség. Ez a túra most felszínre hozott mindent, amiért imádom ezt a műfajt, de még ez is rövid volt... :) Alig várom, hogy újra tizenórákon át küzdjek magammal és a határaimmal. A Piros 85 terepfutó szintidővel most még talán túl is van a határaimon, és eddig egyáltalán nem éreztem volna kudarcnak, ha szintidőn kívül teljesítem. Most viszont úgy érzem, hogy képes vagyok rá, így kénytelen leszek odatenni magam :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése