Mindig örülök, ha egy közeli településen rendeznek versenyt, főleg ha van olyan táv is, amit be tudok illeszteni a felkészülésembe. Na most ez nem volt nehéz, mivel normális edzéstervet nem tudok futni, az őszi szezont már elengedtem, szó nincs felkészülésről...
A Kinizsi után kezdődött bokafájdalom már elmúlt, de sajnos közben jöttek újabb és újabb kis problémák, amiket valószínűleg a rossz futómozgás idézett elő. Gyakorlatilag alig futottam az utóbbi két hónapban, egyszerűen nem tudok kikeveredni ebből, és nem hogy nem sikerül gyorsan visszaszereznem a tavaszi formám, egyre távolabb kerülök tőle. Emiatt nem tudtam megkezdeni a felkészülést az őszi célversenyre se, már túl közel van, és igazából az egész őszi szezont el is engedtem. A félmaratonon különösebb cél nélkül fogok futni, akárcsak tavaly, a budapesti maraton lefutása pedig továbbra is várat magára, ismét csak 10k-ra neveztem. Hogy azért ne legyen végtelenül pesszimista az év maradéka, beneveztem még a novemberi K&H félmaratonra, talán arra már sikerülhet valamennyire rákészülni, a jó idő, és az ideális pálya pedig segíthet, hogy még az idén fussak valami normális időt ezen a távon. Szóval rendkívül mély gödörben vagyok most futás ügyileg, és bár beneveztem a monorierdei versenyre, egészen a verseny reggeléig nem voltam biztos benne, hogy el is fogok indulni. Reggel viszont úgy ébredek, hogy egész jók a vádlijaim, úgyhogy nekivágok. Most is több gyömrői képviseli a várost, jó társaságban meg repül az idő :) Viszonylag koránra, 9:15-re van kiírva a rajt, ami nyáron kiváló döntés, sőt, igazából már ilyenkor is kezd túl meleg lenni, pedig éjjel még esett is. Most is csak egy nagyon laza, rövid bemelegítést csinálok néhány repülővel, egész jól visznek a lábaim, de érzem, hogy nem tökéletesek a vádlik. Közben az elrajtolt félmaratonosoknak tudok szurkolni, hát nekem most az a táv elérhetetlenül hosszúnak tűnik... A mi rajtunkat végül 5 perccel későbbre tették, most nem annyira zavar a dolog, mivel nincsenek elvárásaim, teljesen le vagyok nyugodva.
A gyömrői különítmény :)
Nem állok teljesen előre, úgy tűnt itt azért több jó futó lesz, bár nem tudom hányan indultak a hosszún, mindenesetre azt tervezem, hogy nem megyek el az élmezőnnyel, csak a saját tempómra figyelek. A rajtnál szokásos kilövés, én is 3:30-ban indulok, de gyorsan visszaveszek, és olyan 20-30. hely körülre állok be. Előzetesen egy 4:30 tempónak is örültem volna, de jobban megy, mint gondoltam,4:20-on belülit könnyedén futok. Nagyon sokan már 300 méter után vesztik el a kezdeti lendületet, így elég hamar elkezdek feljönni a mezőnyben, és igazából még az elsők is közel vannak, alig távolodnak. Innen egy nagyon hosszú nyílegyenes rész következik, ami először enyhén, majd kicsit jobban emelkedik, de igazából csak olyan 15 méter szint van benne. Az első néhány helyezettet leszámítva mindenki lassul, én szépen tartom a tempót, és haladok tovább előre, egészen a 4. helyig. Nagyon meglepődök, hogy mennyire jól megy, és már nagy célok lebegnek a szemem előtt :) Az első kettő jobban elment, őket nem valószínű, hogy be tudnám fogni, de a harmadik közel van, ugyanolyan tempót megyünk, őt el tudom kapni! Sajnos viszont a szélárnyékomban liheg egy srác, és ahogy hallom, ő még nálam is kicsit jobb állapotban van, szinte biztosan meg fog előzni. Emiatt egyelőre elhalasztottam a harmadik megtámadását, gondoltam inkább tartalékolok, aztán meglátjuk mi lesz. A féltávnál lévő visszafordítót nem sikerül simán megcsinálnom, futottam volna tovább, úgy kiabáltak rám, így nagyon nagy ívben, erősen szögletesen fordultam be, amivel igen sokat vesztettem, teljesen fel is zárkózott a mögöttem lévő, pedig mintha már kicsi előnyöm lett volna. Lefele 4 perces tempóra kapcsolok, hátha le tudom rázni, de tapad, mint a fene, és a légzése még mindig lazább, mint az enyém, ráadásul a harmadikhoz se nagyon közeledünk. Gondoltam akkor taktikát váltok, nem fogok szélárnyékot adni neki végig, menjen csak előre. Félreállok, kicsit lassítok, megelőz, és rá is kapcsol. Úgy tűnt bejön ez a húzás, szépen közeledünk, de aztán nem tudok tapadni, sikerült kicsit leráznia magáról, bár azért reménykedem, hogy a felzárkózás kivesz belőle annyit, hogy a végén még támadhatok. Optimizmusom nem sokáig tart, 500 méterrel a vége előtt gyorsvonatként húz el mellettem a semmiből egy srác, amivel már hatodik vagyok, persze azonnal reagálok én is, a korábban harmadikat gyorsan megelőzöm, de az ötödik helynél előrébb már nem tudok jönni.
Csak 171 lett az átlagpulzusom, vannak itt még tartalékok :)
A formámhoz képest egész jót sikerült futnom, negatív szplittel, és nagyon élvezetes volt a helyezésekért folyó csata, főleg, hogy a dobogó végig nagyon közel volt. Legalábbis látszólag: chipes időmérés volt, az eredmény pedig a nettó idő, ami általában a mezőny elején nem igazán tér el a bruttó időtől, de most a harmadik hiába futott be nem sokkal előttem, a nettó ideje 35 másodperccel jobb volt, mivel vagy 25 másodperccel később rajtolt, mint én. Hát jobb is, hogy a pályán nem maradtam előtte, elég idegesítő lett volna, ha hátrébb sorolódok a pályán számolt helyezésnél... Egyébként így már teljesen érthető számomra, hogy OB-n, meg úgy általában a világversenyeken miért a bruttó idő dönt, nem jó, ha nem az az eredmény, ami a pályán látszik, persze nagy létszámú amatőr versenyeken muszáj a nettó idővel számolni, hiszen percekig is eltarthat a rajt. Az órámat megint nem állítottam le, a hivatalos időm 21:06, ami a pontosan 5k távon 4:13-as átlagtempó, ez most meglepően gyors volt. Persze ez a tempó másrészről azért nem túl fényes, ilyet tudtam már egy éve 7k-n is Fehérváron, tavasszal pedig a Vivicittán a 10k 5 kilométeres részideje 19:42 (3:56/km) volt... Viszont az átlagpulzusom csak 171 lett, ami tényleg egy tempóedzésnek felel meg, akadnak itt még tartalékok, bárcsak tudnék már rendesen edzeni, hogy kihozhassam őket. Somogyi Károly nyert, megvédve a tavalyi címét (tavaly 19:08, idén 19:52-es idővel), szóval jövőre össze kell szednem magam, és megnehezíteni neki a címvédést :) Meglepetésemre felnőtt kategóriában 2. helyezett lettem, így persze az eredményhirdetést is megvártam, bár a korosztályos dobogókat annyira nem szeretem, most ez nagyon kellett a lelkemnek. A sok támogatónak köszönhetően pedig elég sok ajándék is járt hozzá, köztük 2000 forintos Decathlon utalvány és egy Csodák Palotája belépő is, így életemben először "kerestem" egy futóversenyen, hiszen a nevezési díj csak 3000 forint volt. :)
Dobogón állni azért mindig jó, még ha csak korosztályos is :)
Futók között elterjedt szokás, hogy szülinapjukon lefutják az aktuális életkorukat, ami tök jópofa, de nekem valahogy sose tűnt jó ötletnek, és nem csak azért, mert nem vagyok már tinédzser :) Valami hagyományt azért nekem is ki kellett találnom e jeles napra, amit amúgy nem is igazán ünneplek, mert szerintem az idő múlása nem teljesítmény, amit meg kéne ünnepelni, viszont egy futóversenyen bizonyítani, hogy azért még messze nem járt le az én időm, na az már az én stílusom :D
A korábbi évekkel ellentétben az idén kicsit nehezebb dolgom volt, mivel nem hétvégére esett a szülinapom, így pontosan arra a napra nem találtam versenyt, de ezen sikerült túltennem magam, plusz-mínusz néhány nap csalást engedélyeztem. Tovább szűkíti a kört a táv, a nyár közepén 10k-nál hosszabb versenyt nem nagyon szeretnék bevállalni, sőt, ilyenkor a 4-5 körüli a legjobb. Először egy szegedi versenyt néztem ki, de valahogy nagyon nem akartam egyedül menni, tavaly családostul mentünk Szolnokra, de az azért közelebb volt, ide nyilván nem tudtam volna elrángatni őket. Kérdezősködtem, hogy tervezi-e valaki ezt a versenyt, de senki, viszont az UB csapat nagy része a mozgás éjszakájára megy, ami Pesten van, 3,7, 7 és 12 km-es távokkal. Hmm, nem sokáig gondolkozok rajta, igazából csak a táv kiválasztása nehéz kicsit, a többiek 12k-n indultak, erősen hajlanék rá, de én azt most nagyon soknak érezem, fáj még a lábam, így végül a 7-est választottam. Nagyon jó találkozni a csapattal, ők elég sokat vállaltak, úszás, futás, bringa, kvázi triatlonozni jöttek, szinte már szégyellem magam a kis 7k-s futásommal :) Furcsa módon a rövidebb távok rajtolnak előbb, így én indulok a csapatból először a rajtkapuhoz. Egy elég komolytalan bemelegítést csináltam, kevés is volt, lassú is, repülők se megfelelőek, kb. csak annyi pozitívum volt benne, hogy voltam mosdóban. Próbálom belőni, hogy hova kéne beálljak a rajthoz, megyek folyamatosan előre, nézem a futókat, hol is lehet a helyem, egyszer csak elöl állok... Igazából tényleg csak az első sorban láttam komolyabbnak tűnő versenyzőket, majd a rajt után persze elválik, hogy mennyire vagyok nagyképű. :)
A Szupercsapat egy része :)
Csúszik a rajt, és eléggé bizonytalan, hogy mennyit, valami jelre várunk. Persze mindenképp az a jó, ha nem futunk rá az előzőleg elrajtolt táv végére, tavaly Fehérváron megtapasztaltam, hogy ez mennyire rossz, de ezt előre is remekül ki lehetett volna kalkulálni, nem most kéne meglepődni... Maga a rajt végül még szürreálisabb lesz, Till Attila a szpeaker, valami Fire-ről hablatyol, hogy ha azt halljuk, akkor lesz a rajt, na mint kiderült ez Scooter csodás alkotása amit nyilván ismerek, de nekem valahogy baromira nem ugrott be, és igazából az első sorban kb. senkinek se. Csak néztünk egymásra bambán, aztán valaki határozottan nekilódult, úgyhogy mi is, de ilyen fáziskéséses rajtot még életemben nem láttam :) Szokásosan mindenki kilő, mintha 400 méteren lennénk, persze én is, egy laza 4:30-ast terveztem, és olyan 3:30-ban lódultam neki. Hamar kezdek visszavenni, 4 perc körüli, és basszus, nem sokkal előttem a felvezető motoros, tartom az élmezőny tempóját. Hajaj, mi legyen, nincs nagy tempó az elején, el kéne menni velük? Áhh, nem vagyok formában, nem menne végig,egy elfutott verseny meg most nem tenne jót. Pár száz méteren keresztül dilemmázok ezen, aztán józan döntést hozok, és szépen lassítok a tervezett erős edzésnek megfelelő tempó felé.
Érdekes volt éjjel a rakparton futni
Persze sokáig ezen kattogok, főleg, hogy a várthoz képest elég jól megy a futás. A késői időpontnak köszönhetően nincs kibírhatatlan forróság se, csak simán baromi meleg, ami elég sokat segít. Az első kilométer után rendeződnek a sorok, az élboly lassan távolodik, én a harmadik bolyt vezetem, a két futóból álló második bollyal tartjuk a tempót. Meglehetősen eseménymentesen fogy a táv a rakparton, elöl a helyzet változatlan, a mi bolyunk viszont egyre kisebb, már csak hárman maradtunk. Néhány rövid távost már előzünk, aztán nagyobb tömegben jönnek szembe, nekik hamarabb van a visszafordító, és a cél se ugyanott van. Féltávhoz közeledve egyre gyorsabban közeledünk a két előttünk lévő futóhoz, és még a 4. kilométernél lévő visszafordító előtt meg is előzzük őket. Én viszont kettő helyett csak egy helyezést javítok, mivel a mögöttem lévő tempót váltott, mondjuk kicsit lassítottam az első két kilométerhez képest, hogy egy "kényelmes", tempóedzéseken használt tempót fussak. A tempóra ez igaz is volt, a pulzusom viszont 2-3 ütéssel azért magasabb volt, de nekem még így is nagyon meleg volt, valószínűleg leginkább ennek köszönhető. A visszafordító előtt meg tudom számolni az élbolyt, nem nagy a lemaradásunk, és kezdenek ott is leszakadozni, talán még valakit befoghatunk. Lassan szakadok le az előttem lévőről, de már látom a távolban, hogy gyorsan közeledünk egy-két futóhoz, már majdnem örülni kezdek, hogy még előrébb jutok, amikor hátulról döbbenetes tempókülönbséggel előz meg egy srác. Én nem lassultam, szóval erősen úgy tűnik brutál negatív szplitet célzott meg, hát érdekes taktika :) Nagy örömömre a rövid távon már célba ért gyömrőiek szurkolását hallom, aztán hamarosan a hosszú távosok jönnek szembe, mindhárom UB-s indulónak tudok hajrázni egyet. Ez nagyon jó volt, sok erőt adott, hogy a végén vissza tudjam verni a hátulról érkezők támadását, pedig elég kemény volt a rakpartról felvezető úton nyomni neki, és a célig még három harmincra felgyorsulni, nehogy elkapjanak.
A pulzusgörbe utolsó harmada gyanúsan ingadozó
A szpeaker is megerősíti a számolásom, miszerint tizedikként érek célba, aminek nagyon örülök, egy pesti rendezvényen egyáltalán nem számítottam erre. Ledöntök vagy 3 pohár vizet, közben gratulálok a körülöttem befutóknak, és a hamarosan érkező női győztesnek. Nem futottam ki magam teljesen, de ezt most így is akartam, nem vagyok formában, és még fáj a bokám a Kinizsitől, de szerencsére ezt csak az utolsó kilométeren éreztem, addig eszembe se jutott. Viszont nagyon belelkesültem az eredményen, az eleje úgy 4 perces tempót diktálhatott, ami jól felkészülve menne nekem is, úgyhogy elég valószínű, hogy jövőre nem kifacsarva jövök ide, hanem egy kis formaidőzítéssel rámegyek a győzelemre :) Mondjuk persze időmérés nem volt, sőt, életem első versenye, ahol még rajtszám se, nem is tudom, hogy versenynek lehet-e nevezni egyáltalán :)
Nagyon rég döntöttem el, hogy az idén visszatérek a Kinizsire, mégis szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulásom. Mert miért is ne így lenne? :)
Sajnos a vérnyomásom orvosnál mérve megint extrém értékeket mutatott, így nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt. Kinizsire kell orvosi igazolás, amit én a sportorvosival akartam kiváltani, de mivel csak beutalókat kaptam, meg nagyon sokára szóló időpontokat, így ez a terv reménytelenné vált. Pár héttel később, két nappal a Kinizsi előtt mentem vissza az orvoshoz, hogy megpróbáljam megszerezni az igazolást. Vittem a kis vérnyomás naplómat, amiben miden szép és jó, otthon nem mérek magas értékeket. A gyógyszertől most persze még alacsonyabb is, mint szokott. Úgy tűnik a rendelőkben túlzottan felidegelem magam, de a doki szerint az se jó, ha stresszhelyzetben ennyire felmegy, szóval még marad a gyógyszer. Szedem is szépen, bár nagyon nem vagyok boldog tőle. A vizsgálat végén odatoltam a lapot, teljesen rábízva a döntést, hogy ott leszek-e a Kinizsi rajtjában. Mivel amúgy semmi bajom sincs, a friss laboreredményeim is kiválóak, megkaptam a pecsétet, már nincs visszaút :)
Ugyanakkor ez a bizonytalanság teljesen rányomta a bélyegét a felkészülésemre, ami így gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem nagyon tudtam átgondolni, hogy hogy kéne megcsinálnom ezt a túrát, az útvonalat se igazán memorizáltam, így hamar el is engedtem, hogy a Kinizsi 13 kihívásban kitalált szabályokat teljes mértékben betartsam. A nevezéshez váró sorhoz tartva viszont összefutok Gyöngyösi Jánossal, akivel együtt terveztük megcélozni a 13 órát. Szerencsére neki van időterve is a pontokra, és sokszoros teljesítőként valószínűleg az utat is jól ismeri, úgyhogy teljesen rá fogom bízni magam minden tekintetben. Két hete egyéniben teljesítette az Ultrabalatont, szóval neki a távval biztosan nem lesz gondja, csak amiatt bizonytalan kicsit, hogy mennyire regenerálódott azóta. Érdekes amúgy, hogy igazából eddig se voltam különösebben ideges, mindent teljesen elengedtem, még a 13 órát is, végigmenni meg úgyis végigmegyek valahogy.
Az eredeti elképzelésem a kihívásról
A rajt előtt bementem még boltba vizet és szőlőcukrot venni, igen, ennyire nem voltam felkészülve. :) Egy elég feszült srácot egy palack vízzel a kezében engedtek előre mögöttem többen is, aztán én is, de nem akart menni, mert hogy úgyis ugyanoda megyünk. Mondom menjen csak nyugodtan, én ráérek, csak 8-kor indulok neki. Dumáltunk egy kicsit, aztán elő akartam venni a pénztárcámból pénzt, és akkor rájöttem, hogy azt már kivettem, és bezacskózva lapul az autóban lévő táskámban, ja és természetesen a bankkártyám is. Na mondom akkor elköszönök, megyek még egy kört, de a srác tök rendes volt, kifizette nekem, köszi még egyszer! Bezacskózok némi szőlőcukrot, ami persze nem útközbenre kell, az nem lenne túl jó ötlet, hanem a célban a gyors visszatöltésre. Iszok jó sokat, és a kötelező toi-toi-t is letudom, két perccel később érek a megbeszéltnél a rajthoz, Jani már azt hitte nekivágtam nélküle. Dehogy :)
Akkor vágjunk bele
Sétálgatással kezdünk, szép nyugodtan próbálom valami jó helyre elrakni a pecsételős lapot. Mennyivel másabb így, mint egy versenyen, ahol azonnal, indokolatlanul gyorsan futásnak eredünk, pedig 100 kilométeres távon ezen tényleg kb. semmi sem múlik. Persze azért hamar kocogásba kezdünk, de megbeszéltük, hogy csak semmi rohanás, az elejét nagyon óvatosra vesszük. Ezt is tesszük, nem sokat futunk a Nagy-Kevélyig vezető nagyrészt emelkedő úton. Mivel a legvégén indultunk, rengeteget kell előzzünk, hogy az elejére kerüljünk, de gyakorlatilag sehol sem okoz ez gondot, nagyon előzékenyen elengednek minket. Olyan 54 perc alatt érünk fel a csúcsra, ami mondjuk nagyon lassúnak tűnt, de bőven a terven belül van. Az átlagpulzusom eddig 148, ami egy tízessel alacsonyabb, mint az OCC elején, pedig ott is óvatosan kezdtem, és érdekes módon pont ugyanennyi szint volt benne, de ott egy kilométerrel több utat tettem meg ennyi idő alatt. Tulajdonképpen az Alpokban az OCC jobban futható volt. Mármint az első órában :) Igazából ha nem a 13 óra lenne a cél, hanem a leggyorsabb teljesítés, akkor ennél kicsit gyorsabb kezdés lett volna az ideális, de most nincs értelme pazarolni az erőt.
Az utóbbi időben mondhatni enyhe telünk volt, rengeteg eső esett, és meleg se volt, amit én egyáltalán nem bánok, egy tavasznak így kéne kinéznie, nem 30+ fokosnak. Eddig ennek sok nyoma nem volt, vizes a talaj, de nem volt sáros. Eddig. A meredek lefelén síelni tanulunk, jelentősen vissza is fogjuk magunkat, az aszfaltos cipők nem nagyon tapadnak, ahol pedig több embert is utolérünk, teljesen lelassítunk, nehogy elsodorjunk valakit. Csak egy necces helyzetem volt, amikor egy vékony gyökér marasztalta az egyik lábamat, de sikerült kivédeni a helyzetet, bár a másik vádlim azért megérezte az egyensúly visszanyeréséért tett erőfeszítéseket. Eltartott egy darabig, amíg kijutottunk a saras területről, és kicsit aggódni is kezdtem, hogy ha felfele lazulunk, lefele meg nem tudunk haladni a sártól, akkor azért nem lesz olyan könnyű tartani az időtervet. Persze a saras rész után jó tempóban tudunk futni, hamar ledolgozzuk a hátrányt, és a 13 órához szükséges 7:48/km-es átlagon belülre kerülünk. Ami igazából akkor lenne 7:48, ha pontosan 100 km lenne a táv, de "csak" 98 km meg egy kicsi, szóval úgy jó tíz perc tartalék még van ehhez képest. Hamarosan újra emelkedni kezd a hosszú-hegyi első ellenőrzőpont felé, de elég jó tempóban haladunk felfele is és teljesen jókor érkezünk meg az első pecsétért.
Frissen, fiatalosan :) Fotó: Rakk Gyula
Kellemes lejtőzés kezdődik, és sár sincs, gyorsan elrepülnek a kilométerek a Pilisre vezető szerpentinig, ami az egyik legszebb része a túrának. Ide is óvatosan megyünk fel, bár itt-ott még emelkedőn is belekocogunk, magasabb is a pulzusom, mint az elején, de még mindig teljesen jó. Érzésre elég hamar felérünk, és szép lassan ereszkedni kezdünk egy nagyon jól futható részen, csak néhány helyen kell lassítani a sár miatt, de itt sajna történik egy esés. Kis ideje csatlakozott hozzánk egy srác, közöttünk futott, és pont láttam, ahogy egy nagy kőbe rúg, majd hatalmasat esik. Szerencsére nem lett semmi baja, gyorsan felugrik, és futunk tovább. Hamarosan elérjük a második pontot, itt egy hosszabb szünetet tartunk feltankolni a készleteket. Veszek egy liter vizet, és egy meggyes sört, fél liter vízből izót keverek a két szoft kulacsba, fél liter meg megy az ivózsákba, a sört meg rögtön megiszom. Finom volt :) Rengeteg idő elment ezen a ponton, de kb. ilyen sűrűn kell majd nagyobb feltöltés, csak kicsit gyorsabban kéne csinálni.
Némi sík után folytatódik a kellemes lejtőzés az erdőben, ez megint egy jó kis rész. Az egyik elágazónál megtorpanunk, beszélgetés közben nem figyeltük a jeleket, hozzá kell még szoknunk, hogy már nem nagyon van ki után menni. Az erdőből kiérve újból egy kedvenc rész, szuper a kilátás, 3 éve itt lettem biztos benne, hogy sikerülni fog, és most sincsenek efelől kétségeim. HotDogMan már kitelepült az útnál, persze nem állunk meg csak kicsit arréb a kesztölci kitelepülésnél egy levendula szörpre, és némi fejzuhanyra. A következő részt nem szeretem, sok a nyílt terep, a Nap meg már nagyon erősen süt, többször vissza is vettünk a tempóból a meleg miatt. Jó ötlet lett volna felvenni a sapit... Dorog után megkezdjük a mászást a Getére, amit továbbra se tartok egy nagy kihívásnak, szerintem eltúlozzák a jelentőségét ezen a túrán, nekem a csúcsról lefele menet jóval komplikáltabb. Ráadásul lefele van az a rész is, ahol be kell fordulni a dzsindzsába, és meredeken felmenni a löszben. Ezután viszont tök jó lesz az útvonal, először kibukkanunk a Windows háttérnek való pipacsos búzamezőknél, ami az idén mondjuk elmaradt, csak beszántott üres földek látványa fogad minket. Kis csalódás, de aztán újabb szuper rész, ahonnan látni az esztergomi bazilikát a Dunával együtt, imádom. Hamarosan vége a lejtőzésnek, beérünk a tokodi pincékhez, ami után jön egy tényleg meredek mászás. Ezt nem különösebben szeretem, viszont nem túl hosszú, és utána csak le kell futni Mogyorósbányára, ami már a féltávot jelenti.
Bár itt nem látszik jól, de itt is frissek és fiatalosak vagyunk :) Fotó: Várnai Gergely
Újabb nagyobb töltést tartunk, amihez kicsit lassan tudom megvenni a liter vizet, meg a fél literes kólát. Ugyanúgy fél litert keverek be izónak, fél liter a zsákba, a kólát meg rögtön megiszom. Nekem kicsit sok az idő, amit itt töltünk, mennék már, nem akarom, hogy nagyon lemerevedjenek a lábaim, na meg pár perccel már túl vagyunk a félidőn is. Nagyon meleg van, szerencsére hamar bemegyünk az erdőbe, és itt egy egész kellemes szakasz következik, van benne szint is, de nem vészes. 3 éve volt itt egy feltételes pont, mert könnyű levágni egy komolyabb részt a túrából, most nincs, csak sátrazókat látunk. Hamarosan kiérünk az erdőből, itt is figyelni kell, a kék váratlan helyen fordul balra, a kerítés mellé. Megint nyílt terep, és még mindig nagy a meleg, de nem tart soká, és ismét árnyas helyen futunk a forrásig, ahol megállunk inni, mosakodni. Miközben lemerül az órám, újra nyílt terepen futunk, most épp aszfalton, majd ismét emelkedésbe kezdünk. Szerencsére azért hamar ismét erdőbe érünk, és az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor Jani elmeséli, hogy hogyan tévedt el, amit egy az egyben megismétlünk :) Persze rutinosan hamar megfordulunk, nem komoly a dolog, jót röhögünk rajta. Kellemes lejtőzést követően a Bika-völgyben megállunk egy szódára, mielőtt megkezdjük az egyik legkevésbé kedves szakaszomat. Kis emelkedéssel kezdünk, ez nem vészes, aztán jön a hullámzás a villanyvezetékek mellett, ami rém unalmas, és nem is szép, viszont hosszú. Utána több kereszteződésnél is alaposan körülnézünk, félek az eltévedéstől, és azt hiszem, hogy már tudom hol rontottuk el 3 éve. Most minden jól megy, Pusztamarótra megfelelő irányból érkezünk :)
A Gerecsére mászás közben kezdem először érezni, hogy fáradok, de ezen nem aggódom, 65 kilométer után fura lenne frissnek lenni, meg ha itt felérünk, már nem lesz túl sok szint. Bányahegy felé haladva a nagyrészt lejő úton kicsit elkezdek aggódni, már nagyon régóta futunk, és csak nem érünk oda, az idő meg telik. Jani nem aggódik, mert az ő fejében lévő időterv szerint jól állunk, nekem viszont sehogy se jön ki a matek, bár ennek oka nagyrészt az volt, hogy rosszul emlékeztünk hány kilométernél van ez a pont. Amikor nagy nehezen végre beérünk a pontra, és kiderül a pontos helyzetünk, kicsit megnyugszom, és elkezdem elvégezni az utolsó nagy töltést. Ismét iszok egy kólát, de most elég rossz az időzítés, mert épp a pont előtt kicsivel zseléztünk, így hangyányit sok cucc lesz a gyomromban, amit már ivás közben érzek, de nem akartam továbbvinni a palackot. Pató Balázsékkal beszélgetünk egy kicsit, mindenki jól néz ki, saját elmondásunk szerint is jól érezzük magunkat, és mivel nem versenyen vagyunk, talán nem is vetít senki :) Jani nagyon nyugodt, még egy szendvicset is elkezd békésen eszegetni, én már sürgetem, számolgattam még, és újra ideges lettem. Az útvonalat is kérdezem a többiektől, próbálok felkészülni arra, hogy esetleg egyedül kell befejeznem. Mindenki szerint csak a sárgán kell nyílegyenes menni, jól hangzik. Ez persze nyilván nagyon nem így van, vagy a nyílegyenes alatt tök mást értünk :) Bányahegyről kifutva előre állok, próbálok egy viszonylag jó tempót felvenni, de a gyomrom eléggé korlátoz, kell némi idő, amíg rendeződik a helyzet. Jani pár kilométer után átveszi a tempó diktálását, és egy kicsit rá is kapcsol. Amikor rövid sétára váltunk egy emelkedőn, mondom is neki, hogy nekem kicsit erős most ez a tempó, de ne foglalkozzon velem, nyugodtan menjen csak. Igazából részemről ez már teljes elengedés volt, picit vissza is veszek, de nagyon sokáig pár méternél jobban nem maradok le. Közben viszont látótávolságba kerülnek Balázsék, ekkor Jani érezhetően még jobban rákapcsolt, én meg elkezdtem lemaradni tőle. Elképesztő mennyi tartalék van még benne. Persze igazából csak nagyon lassan maradok le, Balázsékhoz képest pedig tartom a távolságot. Egyedül maradva erősen lassul az idő, nagyon hosszúnak tűnik Koldusszállásig az út, aminek talán az lehet a fő oka, hogy végig futni kellett, és ahhoz azért már kicsit fáradt vagyok, jobb lett volna néhány emelkedő pihengetni.
Koldusszálláson nincs még csippantó, felírnak minket, és aláírást kapunk pecsét helyett. A többiek elég sokat eltökörésznek, én nem látom értelmét húzni az időt, így is túl sokáig tartott ez az egész. Viszonylag lelkesen kezdek bele a következő szakaszba, próbálok pozitív lenni, mert ez lesz a legrosszabb rész. Eleinte örültem, mert az elmúlt 3 év alatt a kövek elég jól bediffundáltak a talajba, így már nem olyan kellemetlen. Az emelkedő már nem esik jól, kezdek elég nehezen haladni, vagy legalábbis úgy érzem. Amikor viszont lehetne futni, nagyon nem akaródzik, és az egyik próbálkozásomkor görcsöl is egyet a lábam. A bányahegyi túltöltés után nagyon sokáig nem ment le semmi, így valószínűleg most egy kicsit eléheztem, valószínűleg amiatt kezdek negatívvá válni, próbálok is gyorsan tenni ellene. Megelőz egy srác, akit az előző pontnál hagytam el, az útvonalról beszélünk, ő úgy tudja van még valami trükk, nekem meg az rémlik, hogy végig ezen a kövesen kell menni, de mondom, erre ne vegyen mérget. A tatai útvonalat próbálom még megtudni, de sajnos ő sem ismeri. Hamarosan Balázsék is visszaelőznek, ajánlják, hogy vegyem fel a tempójukat, de ezt most lehetetlennek érzem. Szerencsére még látótávolságban vannak, amikor letér az út balra be az erdőbe, így nem tévedek el, és a lejtős egynyomos erdei ösvényen a futáshoz is megjön a kedvem. Valószínűleg felért a cukor az agyamba:) Erre viszont tutira nem voltam 3 éve... Ahogy egyre hosszabban tart a lejtő, egyre vidámabb vagyok, fogynak a kilométerek, és azt tudom, hogy ha elérem a templomromot, onnan már semmi emelkedő nem lesz. Végig lejtve és síkon el is érem a pontot, ahol szerencsére van már személyzet. Tőlük is próbálom megtudni a tatai útvonalat, sikertelenül.
Az órám még mindig számolja a kilométereket, de mivel a GPS-t lekapcsolta, így nyilván nem túl pontos, próbálom kikalkulálni, hogy valójában mennyi van vissza, és az mennyi ideig tart. Egész jó előrejelzéseket teszek magamnak, ami fenntartja a lelkesedésemet, és jól is megy minden, amíg be nem érek a meredek, köves részre. Kint még teljesen világos volt, a fák között viszont már meglepően sötét van, de nem akarok megállni elővenni a fejlámpát, úgy gondolom, hogy túl sok időt veszítenék vele. Végül szerintem a rossz látási viszonyok miatti óvatoskodással sokkal több idő megy el. Végre kiérek, de még egy rövid szakaszon túl meredek az aszfalt, a fáradt lábaimmal nem tudok lecsapatni, de aztán normálisan futható meredekségűre szelídül. Baj határában Beke Tamás áll egy helyben, kérdezem van-e valami baj, de nincs, együtt futunk tovább. Dumálunk, és mondja az utat is, tök jól tudja, de aztán a templomnál ő megáll inni én meg elbizonytalanodom, mert nem látok jelzést, persze hamar meglelem. Kicsit türelmetlen vagyok már, meg feszült amiatt, hogy nem tudom pontosan az utat, és Tatán már jelzésekben sem bízhatok. Lement a Nap, de még mindig elég világos van, egészen hihetetlen, hogy az erdőben milyen sötét volt már. Megérkezek a sínekhez, persze pont most megy egy vonat, de itt nem hiszem, hogy kapok jóváírást, mint ahogy az UB-n szokás :) Továbbra se tudom merre kell menni, leszólítok egy helyit, aki szépen elmondja hogyan jutok el a célig. Persze így is teszek egy kis kerülőt, és a parknál egyszerre lyukadunk ki Tamással, ahonnan már együtt futunk be a célba, miközben Jani már szembe jön hőfóliába burkolva, már jó rég beérhetett. Kamerázgatok még, meg a kártyát sem készítettem elő, így eltart egy darabig, míg a célban is lecsippantok. 13:08, ami elvileg túl van 8 perccel a kitűzött célon, de ennek nincs jelentősége, csak az utolsó szakaszon, meg a célban eltöltöttem ennyit feleslegesen, szóval a célt én teljesítettnek nyilvánítom. :) A kihívásból egyrészt a fejből tájékozódást nem tartottam be, bár meglepően sokra emlékeztem, nem bonyolult az útvonal, igazából nem túl sokat kellett volna még memorizálnom. Itinert, vagy gépet még így se kellett bevetni, de igazából nagyrészt Jani navigált, a végefele pedig kérdezősködtem. Másrészt az utántöltés se felelt meg teljesen a kihívásnak, bár a vizek vásárlása csak határeset, mert pár száz méteren belül "szabályosan" is juthattam volna vízhez, csak a meggyes sör és a két kóla lóg ki, hiába csak pontokon vettem, az eredeti elképzelésbe ez se fér bele. Viszont finomak voltak :)
Így nézett ki a futás belülről
Utóhatások
Néhány napig iszonyat erős izomlázam van, a lépcsőzés nem nagyon megy, de ebben még önmagában semmi csoda nem lenne, számítottam rá. Ezen kívül mindössze egy darab vízhólyagom lett az egyik lábujjam oldalán, ami se menet közben, se utána nem zavart, mivel nem rajta járok. A cipő és zokni választás rendben volt. A táska súlyától a felsőtestemben is van izomláz, meg eléggé mozgott sokszor, ettől jó néhány helyen kidörzsölődés is. Ez a táska nem az igazi, az az egészen elasztikus fajta kellett volna. Az első napokban úgy éreztem, hogy semmi gond nincs, aztán teltek a napok, és nagyon nem akart múlni az izomláz. Egészen csütörtökig vártam az első futással. Még akkor sem voltam meggyőződve róla, hogy menni fog, ezért terembe mentem, fél órát sikerült kocogni a padon, aztán tekertem még felet. A mozgás már nagyon hiányzott, de egy csalódás volt az egész. Másnap a bokám előtt a lábfejemen valami szúró fájdalom jelentkezik... Vasárnapig megint nem futok, akkor egész jó, de másnapra újra fáj. Már vasárnap azt mondtam, hogy nem ér meg ennyit egy ultra, de aztán még egy újabb hét megy veszendőbe... Megint csak hétvégén próbálkozok, és még mindig érzem a fájdalmat. A harmadik héten már többet sikerül futni, de még akkor csütörtökön is meg kell szakítsam az edzést, annyira fájni kezd. Ez viszont már nagyon elkeserítő.
Nem ez a jó irány
Az idén a téli jégen futás miatti kis izomhúzódást leszámítva semmi sérülésem nem volt, sőt, igazából amióta odafigyelek, hogy ésszel fussak, azóta egyáltalán nincs ilyen gondom. Na most lett. Ez most túl sok volt nekem. Persze ezt sejtettem is, de megint bele kellett fussak ebbe, hogy most már végleges, de legalábbis sok évre szóló döntést hozzak: többé nem vállalok ekkora kockázatot. Piros 85 kihúzva, és minden más terepultra is felejtős. Legfeljebb 6 órás jöhet szóba aszfalton, annál hosszabb egyelőre semmiképp. A sérülésen kívül van egy másik nyomós okom is: a Kinizsi utolsó száz méterein, és a célba érkezve sem éreztem semmit. Elégedett voltam persze, örültem, mert sikerült véghez vinnem, amit terveztem, de csak ennyi, semmi több. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet ez, és arra jutottam, hogy önmagában egy ultra teljesítése se hozza mindenképp a határtalan flow-t, más is kell hozzá. Szerintem két dolog képes rá nálam: ha a határaimon túl teljesítek, vagy ha sikerül olyat véghezvinnem, amit iszonyatosan akartam. A célkitűzés itt most teljesen reális volt, nem kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, és olyan nagyon nem is voltam rákattanva. Bár nem ekkora távra edzettem, de ettől függetlenül azért a fizikai felkészültségem alapvetően elegendő erre a kihívásra. Se fizikailag, se mentálisan nem volt komoly gondom, csak elhanyagolható kis görcsök, és egy kis holtpont volt 80 után, de ezek jelentéktelenek, nem hogy nem léptem át a határaimat, igazából még nagyon közel se voltam. Szóval semmi mélypont, ahonnan feljöhettem volna, semmi fizikai végkimerültség, amit le kellett volna győznöm, semmi fájdalom, amit hősiesen tűrnöm kellett volna.
Apropó hősiesen
Nem értek egyet azzal, hogy bármi hősies lenne abban, ha valaki jóval a határain túl próbál teljesíteni, és egyik mélyponttól a másikig bukdácsol, miközben iszonyatos fájdalmakat érez. Szerintem a futáshoz nem tartozik hozzá a fájdalom. Az ultrafutáshoz sem. Nekem nem az a hős, aki legyőzi a fájdalmat, hanem az, aki komoly edzésmunka után, megfelelő felkészültséggel áll oda a neki megfelelő nehézségű kihívás rajtjába, így elkerülve azt, hogy egy fájdalmas szenvedés legyen az egész. Nekem nem az a hős, aki végighányja a futást, vagy eléhezve küszköd, hanem az, aki a felkészülés során a neki megfelelő frissítést is kidolgozza, és tudatosan alkalmazza. Nekem nem az a hős, aki a nem megfelelő cipő okozta vízhólyagokat, leeső körmöket a végsőkig tűri, hanem az, aki addig dobálja ki a drágán megvett, menőre marketingelt szarokat, amíg meg nem találja a neki megfelelőt. Persze ez így unalmasan hangzik, de azért az se lehet véletlen, hogy az élmezőnytől ritkán jön olyan versenybeszámoló, amelynek olvasása közben a kétes kimenetelű teljesítés okán lerágod a körmöd. Mert nem olyan. Egy jó futás tudatosan megtervezett, profin kivitelezett, egyszóval tök unalmas. Na jó, ez két szó volt, szóval akkor legyen dögunalamas :)
Csak az ultra számít?
Nem kell mindenkinek ultrát futnia. Nekem sem. Hosszú időre volt szükségem, mire idáig eljutottam, amiben persze nagy szerepet játszott az ultrafutást körülvevő erőteljes fényezés, legendák, misztériumok. Pedig az ultrafutásban sincs semmi különleges, bár azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sok éves, ténylegesen rendszeres és megfelelően strukturált futás után érdemes csak belevágni, mint ahogy egy maratont sem jó ötlet fogadásból, egy hónap után megpróbálni. Persze sokan megemlítik ezt is, de a hangjukat hamar elnyomják a "az ultrafutók a hősök" jellegű ingerek, meg a valójában nem túl nagy sportértékkel bíró teljesítmények túldimenzionálása. Ma sajnos semmilyen téren sem divat a kemény munka, minden gyorsan kell, minél könnyebben. Egy elért maratoni eredményt javítgatni jóval munkásabb, és sokkal kevésbé menő, mint a meglévő felkészültséggel nekivágni egy túlhype-olt ultrának, és "hősiesen" teljesíteni az "emberfeletti" kihívást. Ugyanakkor ez csak ideig-óráig működik, sokaknál hamar jönnek a durva sérülések, kihagyások az edzésben, aminek eredménye a stagnáló, vagy nagyon lassú fejlődés. Ez nem lehet az én utam. Mostanra kikristályosodott bennem, hogy nekem mi a fontos a futásban: a fejlődés, az egészség, és a futás. Amíg a korom engedi, szeretnék gyorsulni, és úgy futni, hogy az az egészségemet szolgálja. Furcsa lehet, hogy nekem a futásban a futás a fontos, pedig egyszerű: a Kinizsi alatt a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor nem volt kedvem futni. Így számomra nincs értelme, én már azt is nehezen viselem hogy sokat kell sétálni egy terepultrán, de az, hogy még a kedvem is elmegy a futástól, az már végképp sok. Szomorú ez a felismerés, ez a pillanat, ráadásul pont a Kinizsi után, ami miatt annak idején ezt az egész futás dolgot kezdtem, bár egy érdekes keretet ad ez így ennek a sztorinak. Azt hittem, hogy a terepultrák felé vezet az utam, de most már el kell engednem ezt a vonalat, és abba az irányba menni, ami passzol hozzám, ami igazából én vagyok.
Egyedül futok. Edzésen is, versenyen is. Talán nem azért, mert teljesen antiszociális lennék, régen csak időm nem volt rá, hogy másokkal eddzek, ma meg már az edzésterv betartása miatt se igazán fér bele. Versenyeken pedig leginkább a saját teljesítményemre voltam kíváncsi, így egészen a januári zúzmaráig meg sem fordult a fejemben, hogy váltóban fussak.
Igazából jövőre nem akarom a Zúzmarán a félmaratont lefutni, de eléggé szeretem ezt a rendezvényt, így merült fel bennem, hogy váltóban megpróbálnám, ami akár egész jó eredményt is hozhatna. Ennyi volt a fellángolás, aztán ment tovább minden a szokásos mederben, egyedül edzettem, egyedül versenyeztem, míg szembe nem jött egy felhívás keringőre: Ultrabalaton csapatba keresnek gyors futót, 4:30-ban kellene 3x10 km körüli távot futni, cél a dobogó. Hmm. Még decemberben Dani felkért, hogy kísérjem bringával az UB-n, amit el is vállaltam, végül aztán még korainak érezte, én viszont addigra már rápörögtem a rendezvényre :) Azonnal csaptam is volna le a lehetőségre, de muszáj volt kicsit átgondolnom, hogy fér bele ez a versenynaptárba. Két héttel előtte 6 órás Sárváron, ami után nyilván nem leszek épp a leggyorsabb formámban. Végül arra jutottam, hogy ennek a tempónak még akkor is mennie kell.
A csapat (balról: Peti, Én, Gábor, Zsófi, Csilla, Niki, Bence, lent Linda és Laci)
A csapattársaim (Gábor írása a versenyről) lelkesen szervezték a dolgot, nagyon alaposan át volt gondolva minden, ami nagyon tetszett, viszont kicsit meg is ijesztett, hogy milyen komoly logisztikára is lesz szükség ezen a versenyen. Bevállaltam a sofőrködést is az egyik autóban, gondoltam legalább nem fogok unatkozni. Kis naiv :) A verseny előtt egy személyes találkozót is összehoztunk, ami a Vivicittán volt, mivel kb. az egész csapat futott ott, és be is zsebeltek egy halom trófeát, aminél jobb előjel nem is kellett :) Sárvár után viszont elég mély gödörbe kerültem, mert bár a verseny másnapján még könnyedén futottam egy laza 15 kilométert, mintha semmi gond nem lenne, a versenyről szóló posztot viszont már orvosi rendelőben várva írtam, ahol kiderült, hogy mi bajom van: övsömör. Ráadásul botrányosan magas vérnyomást is mért a doki, egy halom gyógyszerrel, és eléggé elkeseredve mentem haza. Persze futás se volt utána, ilyen hosszú kihagyásom talán még nem is volt. A verseny hetén szerdán már kimentem futni, és másnap jobban éreztem az izmaimat, mint a sárvári hétvége után... Elég ijesztő volt, utána csak pénteken futottam egy átmozgatót, és nagyon nem tudtam, mire számíthatok a versenyen, bár a tervezett tempóban futva se volt igazán gond, azért volt már jobb is.
Talán még sose hagytam ki egy teljes hetet, de ez utóbbi 1 évben biztos, hogy nem...
Nagyon vegyes érzésekkel indulok útnak szombat délben. Otthon az élő közvetítést néztem, hajnal óta rajtoltak már, alig vártam, hogy ott legyek, viszont eléggé félek, hogy mit fogok tudni produkálni, sőt, még a vezetéssel is lehet gond, mert a biztonsági öv rettenetesen ingereli az övsömörtől még mindig égő bőrömet. Vettem rá hűsítő krémet, meg viszek magammal fájdalomcsillapítót is, de ahhoz tényleg csak végső esetben nyúlnék, nagyon nem az én világom a gyógyszerrel futás. Hamar próbára lett téve a magamra erőltetett pozitív hozzáállás, a nulláson majdnem egy órát álltam dugóban, így nem érünk le időben a közös ebédhez. A csomagok megfelelő autókba pakolása után megyünk is le a versenyközponthoz, nekem a pólót is ki kell cseréltetni, szerencsére ez gond nélkül megy. A többiek pizzáznak, és bár már kezdek éhes lenni, későbbre terveztem az evést, mert az én első futásom nagyon sokára lesz még. Hamar elrepül az idő, és eljön a 16:50, amikor számunkra is megkezdődik végre a verseny. A rajtnál kicsit elalszunk, én kb. fel se fogom, hogy a csippantással kezdődik el a verseny :) Érdekes élmény a rajt, kicsit fura, hogy nem kell futnom, de dolgunk azért akad, mennünk kell az első váltáshoz.
A rajt pillanata
Nagyon profi dolog, hogy a Waze-ba csak be kelle ütnünk hányadik UB pontra akarunk menni, és már indulhatunk is, imádom! Mondjuk én nem használtam még ezt a programot, nincs is beállítva, így elég fura útvonalakon visz, néha olyan kis utcákba kell befordulni, hogy észre se veszem, mire meglátom már nem tudok bekanyarodni, így a csomagokat is sikerül összerendezni hátul :) Mondjuk túl sokat nem tudtak mozogni, én azt hittem szinte üres lesz az autó, mert hát baromi nagy a hely, de tömve vagyunk, mindenki fel van készülve a világvégére, hetekig kihúznánk egy atomháború után is :) Bőven időben megérkezünk, így meg tudjuk keresni az online eredményeket is, ami alapján tudunk saccolni, hogy mikorra várható a váltás. Ez a későbbiekben annyira jól működik, hogy szinte másodpercre pontosan be tudjuk lőni az érkezéseket, persze a sík terepeken már könnyebb, itt még azért a sok domb miatt nem olyan egyszerű. A váltás tökéletes, én meg figyelek nagyon mindenkit, hogy majd jól sikerüljön nekem is.
Saját videónk a versenyről, vigyázz spoiler!
A mi kocsinkból Gábor váltotta Nikit, úgyhogy megyünk is tovább a következő váltóhelyre. Nagyon jó tempóban futotta meg ezt az elég dombos szakaszt, és egy ismét szuper váltás után Csilla következik, akit pedig Bence fog majd váltani, és mivel ők a másik kocsival mennek, így viszonylag sok időnk van. Gábor kocog még egy kicsit, egy csapnál megmosakszunk, majd elindulunk a Varga pincészet felé, mert úgy értettük, hogy Laci előreteker oda, és ott fel kell tankoljuk. Útközben nekem kezdenek kétségeim támadni, elég messze van, és most először szembesülünk azzal is, hogy igen sokan vannak ezen a rendezvényen, sok kísérőautóval, amik hamar bedugítják a kis utakat. Eddig ez annyira nem tűnt fel, mivel majdnem utolsóként rajtoltunk, szellős volt, még pontbontást is láttunk. Viszont kiválóan kezelik a helyzetet mindenhol, a rendőrök igen határozottan irányítanak, és a szervezők is jól reagálnak a kihívásokra. Laci persze még nem ért ide, utólag belegondolva erre mondjuk nem is volt semmi esély, és csak kb. 20 percet tudunk várni, utána indulnunk kell vissza Salföldre, hogy le ne maradjunk a váltásról. Salföldön a forgalmi helyzet még rosszabb, de sikerül találni gyorsan parkolóhelyet, ami mondjuk messzebb van, de így kimaradunk a tülekedésből.
Salföld, elég nagy a tömeg, és már sötétedik
A forgalom miatt itt módosítottuk is kicsit a tervet, a másik kocsi nem várja meg Bencét, hanem előremennek a pincészethez, mivel onnan Petinek kell majd futni, és ez egy rövidebb szakasz, féltünk, hogy esetleg lekéshetik. Bence érkezett, mint a villám, Zsófi pedig gyorsan el, és mi is rögtön elindultunk. Örömmel konstatáltuk, hogy feljöttünk a 4. helyre, túl sokáig voltunk hatodikok, már kezdtünk aggódni. Újra a pincészetnél, de már teljes sötétségben, a hangulat viszont még mindig remek, és ezen a ponton aztán van minden, ami csak kell. A többiek kávéznak, én nem merek, nehogy felnyomja a pulzusom, inkább elmegyek itt mosdóba, szeretem kihasználni, ha van rendes angol wc. A sötétben találok egy kivilágított, gigantikus Ultrabalaton feliratot, amit nappal nem vettünk észre pár méterről, így a Varga pincészet táblájával szelfiztünk :) Végre én fogok következni, már nagyon várom, vagy 5 órája megy a verseny, és még egy centit nem futottam. Na jó, a kamerával pár métert azért mégis. Még indulás előtt átöltözök a futócuccba, innen Gábor vezet, és érdekes módon az ő Waze-ja sokkal okosabb, nem megyünk sikátorokban :)
Valaki megunta a szelfizős szerencsétlenkedésünket, és csinált rólunk egy jó képet :)
A pontnál várakozva kezdek kicsit kétségbe esni, Petivel még nem sokszor találkoztam, és a rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően tutira nem fogom felismerni, meg is kérem Gábort, hogy segítsen. Valójában persze a vak sötétben amúgy sem látunk semmit, az egyik reflektor teljesen elvakít, ha az érkező futók felé nézünk. Annyiban könnyebb a helyzetünk, hogy sokan nem bringás kísérővel érkeznek, így kicsit tudjuk szűkíteni a kört, és végül csak megtaláljuk egymást. Felmarkolom a chipet, és rohanok, mint a meszes, végre futok! Gyorsan le is kell hűtsem a lelkesedésemet, és lassítani a tempón. Előzetesen úgy terveztem, hogy mindegyik szakaszt óvatosan, 4:30-al kezdek, és ha jól megy, akkor folyamatosan gyorsítok. Egyfolytában veszek vissza a tempóból, de valahogy mindig visszagyorsulok, így az első 6 kilométeren nem nagyon mentem 4:20 fölé, a pulzusom meg anaerob küszöb közelében volt, szidom is magam, még kétszer kell majd futnom, nem kéne minden puskaport ellőni. Viszont egész eddig tudunk beszélgetni Lacival, annyira nem lehet vészes. Nagyon jó volt, hogy velem volt, és nem csak a beszélgetés miatt, előzésekkor rengeteget segített, egyszer sem kellett hátranéznem, biztosította az utat, hátulról, előre meg kiabált nekik, hogy "balról jövünk". Nekem csak futnom kellett, ez hatalmas segítség volt már ezen a szakaszon is, pedig végig bicikliúton futottam.
Laci és Linda a bringás kísérőink
Aztán a hetedik kilométerben kezdem nem túl jól érezni magam, a pulzusom is feljebb megy, kezd ijesztő lenni a helyzet. Úgy másfél kilométeren keresztül tart ez az állapot, aztán hirtelen minden könnyebb lesz, én meg rájövök, hogy itt volt az emelkedő, és mivel nem volt túl sok szint, a sötétben észre se vettem :) Már majdnem teljesen megnyugszok, amikor meglátom az úton mellettem álló kocsisort. A pont még vagy másfél kilométer, ha ekkora dugó van, vajon odaértek a kocsival? Teljes pánikba esek, megkérem Lacit, hogy hívja fel őket, üzenem, hogy "bakker, két perc múlva ott vagyunk"! Persze már rég ott voltak, Gábor ügyesen parkolt, nem várta ki a dugót, gond nélkül váltunk. A szakasz végén jól éreztem magam, csak az emelkedős részen volt némi rossz érzés, meg is nyugszok, mert ezek szerint nem futottam azért annyira ki magam. 4:24 lett az átlagtempóm a 10,5 kilométeren, ami a kategóriánkban a 3. leggyorsabb volt, így növeltük az előnyünket az időközben átvett 3. helyen. Szuper :)
Sajnos viszont azonnal tovább is kell indulni, pedig biztos sokat segítene a következő futásokhoz egy kis nyújtás. Az autóból kiszállni nem is valami jó érzés, kicsit aggaszt a dolog, de a sétálgatás segít, és amíg a lányok a wc-re várnak, nyújtogatok is kicsit. Keszthelyen van a Tesco-s pont, ami az egyik legjobb, poén a kosarakból kirakott kapu, nameg a sok ingyen cucc, és a kanapék is sokat dobnak a hangulaton. A parton vagyunk, innen látjuk, hogy már villognak a viharjelzések, és egyre gyakrabban látunk villámlást is. Dörögni viszont nem dörög, úgyhogy még jó messze van, talán tényleg bejön az előrejelzés, és nem lesz komoly eső. Niki váltja Gábort, viszont a következő ponton Bence jön, így nem kell annyira rohannunk. Gondoltuk Balatonberényben lesz egy kis időnk hengerezni, viszont minden tiszta víz és sár, itt egy jó nagy felhőszakadás lehetett nemrég. Örülünk, hogy megúsztuk, de egyre valószínűbb, hogy nem lesz mindig ilyen szerencsénk. Niki érkezését próbálom kamerázni, de a végén akkora hajrát vágott le, hogy nem tudom tartani, kicsit leszakadok. A srác, akit nemrég előzött meg, vissza akarta előzni, hogy mi értelme ennek, azt nem tudom, Niki nem hagyta, inkább rákapcsolt a végén :) 6 perc fölé növeltük az előnyünket a 4. helyezettel szemben, de még rengeteg van vissza, és a hatodik is fél órán belül van, szóval nem nyugodhatunk meg teljesen.
Keszthelyen a Tesco pont volt az egyik legjobb
A következő váltáshoz haladunk Balatonfenyves felé, amikor beleautózunk egy baromi erős zivatarba. Na kezdődik... Hát nincs nagy öröm az autóban, de mi legalább fedett helyen vagyunk, Bencének és a bringásoknak most sokkal rosszabb lehet kint, és Zsófi is elég kemény szakasznak néz elébe. A pontra érve alábbhagy az eső, kiszállok, hogy előkeressem a dzsekim, hát hirtelen elég hideg is lett. Hajnali egy óra van, sötét, eső, szél, Zsófi teljesen beöltözve várja a váltást. Csatlakozok hozzá, próbálok felvételeket készíteni, és kicsit oldani a feszültséget. Bence elég csapzottan érkezik meg, de szerencsére valamennyire megúszták, a nagyon heves esőt elkerülték, persze így se lehetett kellemes. Zsófi futása alatt romlik a helyzet, jobban esik, feltámad a szél is. A bringás kísérőinket is kezdi megviselni az idő, ők ugye folyamatosan kint vannak, nincs lehetőségük felmelegedni. Alsóbélatelepen adunk is plusz ruhákat Lacira. Peti váltotta Zsófit, utána pedig Csilla jön, így most egészen Balatonszemesig megyünk, ahol Gábor fog következni. Neki ez már a harmadik lesz, nekem meg még csak egy volt, még meg is néztük, hogy cseréljünk-e, de a távok miatt nem lett volna jó sehogy se, hiába, jól volt ez összerakva, nem volt jobb megoldás.
A pillanat, amikor épp nem esett :)
Végre így most jön több mint egy óra üresjárat, amire nagy szükség van, durván pörgős ez az egész. Vedelem a kólát, hogy ne aludjak el, néha még ki is megyek sétálni, kell a mozgás, most épp nem esik, de azért elég hűvös van. Gábor fog következni, és csak 10 kilométeres ez a szakasza, úgyhogy átöltözök futáshoz, mert a következő pontra gyorsan át kell még vezetnem, ott én váltom, ki tudja mennyi időm lesz. Talán egyedül ezen a ponton volt, hogy a csippantós ember nem valami jól reagált az érkezésünkre, de csak pár másodperc volt a kavarodás, és amúgy mindenhol kifogástalanul ment minden, a szervezés kiváló volt. Igazából itt se volt nagy gond, csak túlságosan hozzászoktunk a jóhoz :) Kicsit továbbfutottam Gábort kamerázva, visszamenve aztán kerestem Csillát, mert úgy volt, hogy mi visszük tovább, mivel egy baleset miatt a másik autó nem ér ide. Végül mégis ideértek, és már a kocsiban voltak, indultak, nem értettem hova sietnek, hiszen nekem kell sietni, én váltok legközelebb :) Beírom a célt, elindulunk, elég bágyadt vagyok. Nagyrészt csak lassan lehet menni, meg már az időérzékem sincs a helyzet magaslatán, így egy idő után elkezdek azon aggódni, hogy nem jó helyre megyünk. Már tuti mentünk 10 kilométert, és a GPS szerint még mindig tök messze vagyunk, nem lesz ez jó. A lányok átnézik a terveket, többször is, de mindig az jön ki, hogy Balatonföldvár strand-ra kell menni. Itt két Balatonföldvár nevű pont volt, a másodikat hívták strandnak. Amikor megérkezünk azért még rákérdezek, hogy ez-e a strand, és még mindig nehezen hiszem el, hogy jó helyre jöttünk. Már majdnem megnyugodtam, aztán az időmérő rendszerben nem jelenik meg az előző pont ideje 3 perccel a várható érkezés után se, mondjuk volt már ilyen, akár jó helyen is lehetünk :) Persze ide, és időben érkezik Gábor, így 4 óra pár perckor végre újra futhatok.
A lábaim gond nélkül veszik fel a tempót, viszont hamar elkezd kicsit fájni a hasam, és úgy érzem, mintha tiszta sósav-kóla keverék lötyögne benne. Persze mindig ez van a kólától, nem kellett volna ennyit inni éhgyomorra, de egyrészt enni már nem ehettem, másrészt meg valamivel ébren kellett tartanom magam. Laci nagyon küzd az álmossággal, neki a déli part hosszan egyenes szakaszai se tetszenek, én viszont odavagyok értük, futáshoz ez a legjobb. Az első kilométer megint a 4:20-hoz van közel, lassítok, felveszem a 4:30-as utazótempót. Egy-két kilométer után rendeződik a gyomrom, mármint nem lett teljesen jó, de elviselhető, és nem fog gondot okozni. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy a második, vagy a harmadik pontnál van-e vége a szakaszomnak, inkább a háromra hajlok, de mindegy, a távot tudom. Egy majdnem eltévedést leszámítva egészen addig jól megy minden, amíg ki nem érünk a Balatonpartra, ahol brutál erős szél csap szembe, az aszfalt meg homokká változik, amit hatalmas méretű pocsolyák szabdalnak fel. Elég nehézzé válik a tempó tartása, előzéskor se mindig tudom, hogy hol kerüljek, Laci sokszor módosítja, hogy honnan érkezünk :) Brutális ez a rész, és úgy érzem soha se lesz vége, bár fogynak a kilométerek. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, a homokot vízben álló, apró szemű kavics váltja fel. Szerencsére ez viszont már nem tart túl sokáig, véget ér az UB terep betétje, újra aszfalt. Az elején majdnem eltévedésem miatt Laci folyamatosan mondja az irányt, aminek nagyon örülök, nekem ez rengeteget segít. Egy helyen viszont rossz helyen volt a tábla, egy kis "utcába" befordultam, pedig a következőbe kellett volna, nem csak én jártam így, az előttem lévőt már fordították vissza, így én csak olyan 15 másodpercet vesztettem. Ezután tökéletesen egyenletes tempóban futottam végig a maradék 6 kilométert, ahol Linda is csatlakozott hozzánk, és felhők mögött kelő Nap fényében a 160-as kilométer jelzést is láttam az úton. Már csak 60 van vissza :)
Mintha terepversenyről jöttem volna :)
A második futásom is meglepően jól sikerült, 4:29 lett a 12,8 km átlaga. Három kis szakaszból állt, az elsőn kategória 2., a másik kettőn kategória 3. időt futottam, és már 35 perces előnyünk van a negyedikkel szemben. Ez már elég jelentős előny, innen nagyot kéne hibáznunk ahhoz, hogy ezt elveszítsük, bár a maradék 60 kilométer azért még mindig nem kevés. Engem Bence váltott, de 13 kilométert kell fusson, ez még neki is eltart vagy ötvenegynéhány percig, úgyhogy nyújtok egy kicsit, mielőtt tovább indulunk. A többiek csodálkoznak, hogy miért vagyok tiszta sár, hát nekem nem szakadó eső, hanem ez jutott :) Bekajálom az utolsó szendvicsem, hogy helyre tegye a gyomrom, de kéne még venni valamit, mert ez kevés lesz. A következő váltáshoz közeledve egy baromi meredek lejtőn megyünk le, amin szembe sétálnak fel a futók, szegény Niki eléggé kiakad, amikor rájövünk, hogy ez az ő szakaszának az eleje. Hát igen, mindenkinek úgy rémlett, hogy még egy darabig sík lesz, meglehetősen kellemetlen meglepetés. Bence a szokásos rakéta tempóban érkezik, a váltás után egy kicsit futok Nikivel az emelkedőn, de a lábaim jelzik, hogy még regenerálódni kéne.
Megint szakad az eső, pedig az előbb még félig kék eget is láttunk. Balatonakarattyán reméltem, hogy találok valami kajáldát, de egy darab fagyizón, igen, fagyizón kívül nem volt nyitva semmi. Nem tudom a tulaj milyen piaci rést vélt látni itt 10 fokban a szakadó esőben, de szerintem fagyira nem volt túl nagy most a kereslet :) Balatonkenesén viszont végre van egy hot-dogos, persze kártyával nem lehet fizetni, de legalább tud visszaadni tízezresből. Egy pillanatra azért megállt bennem az ütő, hogy nem fogok tudni enni, valaki persze nyilván kisegített volna, de akkor is. A bringás kísérőink, Laci és Linda is megállnak kicsit, kapnak jó forró teát, szegények már eléggé leharcoltak. Mindketten körbetekerik a Balatont, de eredetileg úgy volt, hogy egyikük mindig előremegy pihenni, viszont túl gyorsak voltunk, igazából sose volt elég idejük pihenni, inkább már együtt mennek. Az időjárás továbbra sem kíméli őket, ez egy nagyon kemény menet nekik. Peti váltotta Zsófit, őt pedig Csilla fogja, így most megint van egy kis időnk, amit Alsóörsön töltünk el. Gábornak sikerül aludnia is kicsit, én egész jól vagyok, azt hittem az álmosság sokkal rosszabb lesz, de valahogy a futások mindig felébresztettek, és egy csomó energiát adtak. Na meg már közeledik az én futásom, amivel a végére is érünk a körnek.
Gábornak sikerült pár percet aludnia :)
Zsófi váltja Csillát, és most a változatosság kedvéért nem esik az eső, sőt, néha még napsütést is látunk a távoli dombokon, viszont hogy ne legyünk teljesen elkényeztetve, azért erősen fúj a szél. Bepattanok az autóba, irány Csopak, már alig várom. Rövid szakasz volt, hamar érkezik Zsófi, eléggé zilált állapotban, átveszem a chipet, és kilövök. Az órát elfelejtettem elindítani, úgy tűnik az alvás hiánya kezd már kijönni. Az első pár száz méteren csak az jár a fejemben, hogy Zsófi mennyire kifutotta magát, és hát őszintén szólva eddig azon filóztam, hogy kicsit akár lazábbra is vehetem az utolsó szakaszt, hiszen most már tényleg hatalmas előnyünk van, de nyilván erről szó sem lehet, hiszen mindenki tisztességgel végignyomta a szakaszait, nekem is ezt kell tennem, még ha nem is múlik rajta semmi. A Balatonfüredig tartó részen sok volt az emelkedő, nyomtam neki, de már nem kellett figyelnem, hogy ne hajtsam túl magam, ahhoz már elég fáradt voltam. Az utolsó pont épp a lejtő alján volt, annyira bennem volt a lendület, hogy eszem ágában se volt megállni csippantani, végül még csak nem is lassítottam, menet közben érintettem a chipet.
A Tagore sétányon volt a legjobb futni
Jött a part, a Tagore sétány, fantasztikus volt, úgy érzem megkaptam a kárpótlást az előző sarazásért :) A városban már kevésbé esett jól a futás, meg újra emelkedni kezdett, de amikor megláttam a távolban a cél előtti körforgalmat, elcsuklott a légzésem nem is kevés időre, hirtelen iszonyat boldog lettem, hihetetlen feszültség volt bennem az előzmények miatt, fogalmam se volt, hogy mi lesz itt, és annyira szuper volt, annyira jól ment, annyira jó volt a csapat, hogy azt el se tudom mondani. Tökéletes, csak ez az egy szó jut eszembe. Bringások tömegei vannak előttem a körforgalomban, próbálok mindenkit kikerülni, nagyon akarok hajrázni. Az utolsó részen persze valami köveken kell futni, meg egy homokos részen keresztül, én ki is akartam kerülni, csak szóltak, hogy nem, nem, át a homokon :) A célegyenes emelkedik, és még mindig ez a hülye kő van, tolom azért, csippantok, majd hirtelen nincs több út, megállok, és kéredzem, "Megvagyunk?" Olyan fura volt ez a befutó, a sátor pont olyan volt, mint a többi negyvenakárhány ponton, nem éreztem úgy, hogy ez a cél. Pedig ez, és örülök a harmadik helynek, a többiek meg annak, hogy behúztuk 17 óra alá, mert ők ezen izgultak végig, én meg nem tudtam róla semmit, még jó, hogy nyomtam neki :)
A célfotó kicsit ziláltabb, mint a rajt :)
Az utolsó szakaszom csak 7,7 kilométer volt, 4:31-es tempóban futottam meg, ami tekintve a dombokat teljesen rendben van. Viszont itt már csak a kategóriában negyedik és ötödik időket futottam, de nem azért, mert lassú voltam, hanem még néhány csapat nagy csatában volt a helyezésekért, gondolom beleadtak mindent. Az ötödik helyezett csapatnak végül majdnem sikerült is befognia a negyediket, de szerencsére ez a csata mögöttünk több, mint 50 perccel zajlott, a hatodikra pedig majdnem másfél órát vertünk. 16:56:44 lett a végeredmény, ami sokkal jobb lett, mint amivel számoltunk. Ez leginkább annak köszönhető, hogy mindenki jobbat futott, mint amit vártunk, és hogy mindenki egyenletesen hozta a formáját, nem lassultunk le a végére. Az átlagunk 4:37 lett, amivel tényleg megérdemeltük a dobogót a 7 fős férfi csapatok között, főleg, hogy mi valójában vegyes váltó voltunk. Azt se mondhatnám, hogy kicsi volt a mezőny, összesen 58 darab 7 fős férfi váltó volt, és erősebb is volt a mezőny, mint tavaly, szóval azért nem volt könnyű dolgunk.
A végeredmény
Nagyon kellett most a lelkemnek ez a verseny, egyből kirántott a gödörből, és azóta is a fellegekben járok :) Nem győzöm a csapatot dicsérni, és nem, nem kötelező udvariasságból, tényleg brutál jó volt mindenki. Eléggé maximalista vagyok, emiatt eléggé féltem is, hogy milyen lesz nekem váltóban, vajon mennyire lesznek a többiek is elszántak, és hát kicsit sem kellett csalódnom, minden szépen meg volt tervezve, és gördülékenyen, gyakorlatilag tökéletesen lett kivitelezve. Ezt szeretem :) Olyan szempontból is első volt nekem ez a verseny, hogy többször kellett futnom, nem nagyon tudtam, hogy mennyire fogják bírni a lábaim, főleg, hogy nyújtani nem nagyon tudtam, de ezzel se volt gond, úgy tűnik megvan a kellő edzettségem, hogy egy egész erős tempóban meg tudjam csinálni, szinte lassulás nélkül. Érdekes, hogy a cél előtt ugyanaz az érzés jött, mint egy ultrán, holott csak 30 kilométert futottam, talán azért, mert a futáson kívül volt munka rendesen a versennyel, fáradt voltam, kialvatlan, úgy tűnik ez is elég hozzá, nem kell teljesen szétcsapnom magam :) Minden egyfolytában abba az irányba mutat, hogy nem kell nekem mindenáron extrém ultrákra mennem, sőt! Túl sok ultrásnál látok rossz példát, brutális sérüléseket, baromi hosszú kihagyásokat, nekem meg az kell, hogy folyamatosan futhassak, ezt nem akarom kockáztatni. Pár napja megnyílt a Piros 85 regisztrációja, én meg teljesen el vagyok bizonytalanodva. Nem tudom, akarom-e?
A célverseny után jöhet a móka :) Régi vágyam, hogy aszfalton is kipróbáljam magam ultra távon, ennek első állomását Sárvárra terveztem, ahol a 6 óráson állok rajthoz.
A távválasztáson nagyon sokat nem kellett agyalnom, az 50 kilométeres túl közel van a maratoni távhoz, az annyira nem hoz lázba, a következő pedig a 6 órás, aminél többet egyelőre nem is nagyon szeretnék. Aszfalton valahogy sokkal nehezebbnek érzem a futást, próbálok óvatosabb lenni, és fokozatosan haladni. Frissítés szempontjából a sárvári pálya ideális, majdnem pont 1 km egy kör, nagyon sűrűn van lehetőség kívánni valamit. A kívánságaimat a feleségemből, nagyobbik leányomból és kisfiamból álló szuper csapat fogja teljesíteni :)
A hátország :)
Bár majd' egy órával a rajt előtt érkezünk, a parkolás, rajtszámátvétel, frissítőasztal felállítás, átöltözés után mégis alig marad idő. Bemelegítést nem terveztem, egy zselét viszont megeszek, és eszembe jut, hogy le kéne ragasztani a bimbókat. A rajhoz eléggé előre állok, bár olyan nagy jelentősége ilyen hosszú versenyen nincs, de szeretném zavartalanul felvenni a tempómat. Sikerül is szépen, nyugodtan kezdeni, nagyon furcsa is, nem tűnik versenynek, csak mintha egy nagy közös edzés lenne :)
Rajt előtti pillanatok
Az első 5 kör csodásan telik, sikerül tökéletesen beállni a tervezett tempóra, és meglepően hamar vége van egy-egy körnek. A szél nem olyan durva, mint amikor útközben kiszálltunk a kocsiból valahol Várpalota környékén, de azért a pálya azon részén, ahol a forgalomtól bójákkal elválasztva futunk, elég zavaróan fúj. A Nap is elég gyakran kisüt, de még mindig sokkal jobb, mint ha a tegnapelőttihez hasonló 28 fok lenne. Úgy tűnik viszonylag jól helyeztem el magam a mezőnyben, csak ketten-hárman előztek meg az elején, azóta mindenki szépen a saját tempóját tartva fut. Ennek vet véget, amikor utolérjük a mezőny végét, innen folyamatosan "tömegben" futok, és végképp elvesztem a fonalat, hogy hol is állhatok a mezőnyben. A rövid pályának ez a nagy hátránya, sajnos többször is előfordult, hogy nehezen tudtam csak megelőzni a csapatosan futókat. Kb. a 6. kör végén az előttem lévő srácot megállították, valami gond van a chipjével, kérdezik tőle, hogy hány körnél jár, aztán nagyon idegesen előz vissza, amin mondjuk nem is nagyon csodálkozok.
Első kör
Közben a jobb oldalon lejön a bimbó ragasztásom, kérek újat, de az izzadt bőrömre egyáltalán nem tapad. Minden körben próbálok ragasztani, kivéve, amikor kérek egy izót, mert közben már eltelt 7 kör, ideje lenne valamit cukrot bevinni. A 2,5 decis soft kulacs tökéletesen beválik, már egyáltalán nem bánom, hogy nem vettem kézikulacsot, az 5 perces kör alatt szerintem nem lenne előnye, a softban meg legalább nem lötyög a folyadék. Kezdek eléggé idegállapotba kerülni, mert már most fáj mindkettő bimbó, és még épp csak 10 kilométer telt el, a végéig így teljesen le fogom darálni őket. Folyamatosan azon filózok, hogy terepultrákon hogyan oldottam meg ezt a kérdést, egyszerűen nem emlékszem, hogy OCC-n például bármit is tettem volna a bimbók védelméért, aztán arra jutok, hogy valószínűleg a zsák nem engedi mozogni a pólót, és az pont elég védelem. Az első óra elteltével egy zselét és egy sótabit is eszek, aztán lassan neki is kell állnom a tervezett mennyiségű frissítést bevinni, hogy később se legyen gond.
Csak vidáman
A bimbókon kívül a pulzusom miatt is nagyon aggódom, az elejétől fogva magasabb az indokoltnál, akkor még az izgalomra fogtam, azóta viszont nem csak, hogy nem csökkent, de még kicsit magasabb is, bár már jó ideje állandónak tűnik. Igazából úgy számoltam előzetesen, hogy amíg 155 alatt marad, addig nem lehet gond, viszont ezt a határt már az első kör felénél átléptem, elég esélyes valami gebasz, próbálok inkább nem gondolni rá. Számolgatom, hogy mikor kellene zseléket, isot bevinni, próbálom tartani a tervezett mennyiséget, de másfél óránál már kezdem úgy érezni, hogy nem kéne túlzottan erőltetni, kicsit csúsztatok rajta. 17 kilométer után már 160 fölött van folyamatosan a pulzusom, nem tudok nem gondolni rá. Próbálom a tavalyi és tavalyelőtti maratoni pulzusokkal nyugtatni magam, hogy azért ennél magasabb pulzussal is le tudok futni legalább egy maratont, és már nem is sokkal több van vissza, de még magamat se igen tudom meggyőzni. A félmaratoni távot elérve még egy gyors pisit beiktatok, volt már olyan, hogy ez segített levinni a pulzust, fél perc veszteséget megér megpróbálni. Nem segített.
Remek helyszín
Hamar eljön a második óra vége is, viszont a pulzusom már kezd rendesen elszállni, és már a gyomrom is egyre inkább rosszalkodik. Igazából csodálkoztam rajta, hogy eddig nem volt gond, egész héten szenvedtem a hasammal, folyamatosan görcsölt. Csak kétszer sikerült egész héten futnom, de azok is rettenetesek voltak. A következő sótabit is kihagyom, bár izzadok, de nem vészes, nem is iszok annyit, nem fog kelleni. A pulzusom tovább emelkedik, átlépi a 165-öt, ez már mindenképp tarthatatlan, be kell avatkozni. Megkérem feleségem, derítse ki hogy állok a mezőnyben, hogy át tudjam gondolni, mi legyen. Mintegy 10 másodpercet lazítok a tempón 5 körön át, de tovább emelkedik a pulzusom, eléri a 167-et, és most már a gyomrom is rettenetes. Eszembe jut, hogy a kóla nagy csodákat tud tenni, hogy eddig erre nem is gondoltam! Kikiabálok, hogy gyorsan vegyenek valahol, pár kör után meg is van. Eddig csak a pisiléshez lassítottam, de most a kólázáshoz is megállok, félek, hogy nem tudom rendesen meginni futás közben. Így legalább be tudjuk kenni a bimbókat is egy kis kölcsönkapott vazelinnel, miután a ragasztásos kísérletek teljes kudarcba fúltak. Abszolútban nem tudták kideríteni a helyezésem, 4-5. lehetek, korosztályban 2. helyen állok. Szaladok is gyorsan, de sajnos még tovább romlik a helyzet, a következő körben jelzem, hogy ennyi volt... Megállok az asztalnál, de hamarosan futok is be a mosdóba hányni. Kicsit jobban leszek, iszok vizet, és úgy döntök nem adom még fel, visszaállok. Úgy kalkuláltam, ha 5:30-as tempót tartok a végéig, a 68 kilométer még meglehet, ezért ezt a tempót veszem fel. A kör felénél viszont újra hányok, a pulzusom is gyorsan visszamászott 160 fölé, így semmi értelme folytatni, végleg kiszállok.
Hivatalos köridők. Az 5 perces tempóhoz 5:09-es köröket kellett futni
Nem vagyok teljesen csalódott, az előzmények miatt valójában eléggé számítottam rá, hogy valami ilyesmi fog történni, inkább az volt a meglepő, hogy eddig bírtam. Hivatalosan 33 kört, azaz 34 kilométert tettem meg, az órám viszont érdekes módon itt kevesebbet mért, ami miatt a hivatalos tempóm kicsit gyorsabb volt a tervezettnél, volt olyan is, hogy 2 perc előnyöm volt a tervhez képest. Teljesen elégedett vagyok a tempómmal, nagyon szépen mentem a terv szerint, vagyis mivel az órához igazodtam, így kicsit gyorsabban. Maga a futás egész végig könnyedén ment, kifejezetten jól esett, szerintem megfelelő tempót választottam erre a távra.
Kb. 16 kilométer után (1:20) kezdett igazán elszállni a pulzus, bár addig se volt alacsony
Betegség nélkül a pulzusom is a nyilván szokásos, mintegy 10-15 ütéssel alacsonyabb zónában tanyázott volna, de mindenképp bőven 155 alatt. Tényleg hatalmas volt a különbség az első pillanattól kezdve, ami leginkább az előző vasárnap futott hétvégi hosszú edzéshez képest szembetűnő: akkor 25 kilométert futottam, az első 5 kilométernek 142, az utolsó 5-nek 148 volt az átlagpulzusa azonos tempónál, most pedig 155 és 162, azaz 13-14-el magasabb... Az érdekesség kedvéért az összehasonlításba belevettem még a több, mint egy évvel ezelőtt futott maratonomat is, mivel ott is nagyjából ezzel a tempóval futottam. A hétvégi futás pulzusadatain látszik az egy évnyi fejlődés, a sárvárin pedig egyáltalán nem :) Izomzatilag semmi gond nem volt, olyannyira nem, hogy másnap futottam könnyedén egy 15-öst, nem gondolom, hogy ne tudtam volna végig tartani a tempót. Sajnos a legfontosabb, a frissítés kitapasztalása most egy hangyányit se haladt előre, de azért sok hasznos tapasztalatot szereztünk az ilyen jellegű versenyzéssel kapcsolatban, és a többes szám nem véletlen, ez tényleg csapatmunka volt, nem is tudom másképp elképzelni. Ami még egy pozitív meglepetés, hogy még ilyen állapotban is nagyon tetszett itt a körözgetést, úgy tűnik kifejezetten bejön nekem ez a fajta verseny, semmi problémám nem volt a monotonitással, sőt, kifejezetten élveztem, hogy ismétlődik a pálya. Jövőre biztos, hogy újra próbálkozok ezen a távon, vagy ha úgy alakul, akár még az idén is? :)
A verseny pulzusának összehasonlítása a múlt hét végi edzéssel, és a tavalyi maratonnal.
