Kinizsi 100 2019.

Nagyon rég döntöttem el, hogy az idén visszatérek a Kinizsire, mégis szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulásom. Mert miért is ne így lenne? :)

Sajnos a vérnyomásom orvosnál mérve megint extrém értékeket mutatott, így nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt. Kinizsire kell orvosi igazolás, amit én a sportorvosival akartam kiváltani, de mivel csak beutalókat kaptam, meg nagyon sokára szóló időpontokat, így ez a terv reménytelenné vált. Pár héttel később, két nappal a Kinizsi előtt mentem vissza az orvoshoz, hogy megpróbáljam megszerezni az igazolást. Vittem a kis vérnyomás naplómat, amiben miden szép és jó, otthon nem mérek magas értékeket. A gyógyszertől most persze még alacsonyabb is, mint szokott. Úgy tűnik a rendelőkben túlzottan felidegelem magam, de a doki szerint az se jó, ha stresszhelyzetben ennyire felmegy, szóval még marad a gyógyszer. Szedem is szépen, bár nagyon nem vagyok boldog tőle. A vizsgálat végén odatoltam a lapot, teljesen rábízva a döntést, hogy ott leszek-e a Kinizsi rajtjában. Mivel amúgy semmi bajom sincs, a friss laboreredményeim is kiválóak, megkaptam a pecsétet, már nincs visszaút :)

Ugyanakkor ez a bizonytalanság teljesen rányomta a bélyegét a felkészülésemre, ami így gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem nagyon tudtam átgondolni, hogy hogy kéne megcsinálnom ezt a túrát, az útvonalat se igazán memorizáltam, így hamar el is engedtem, hogy a Kinizsi 13 kihívásban kitalált szabályokat teljes mértékben betartsam. A nevezéshez váró sorhoz tartva viszont összefutok Gyöngyösi Jánossal, akivel együtt terveztük megcélozni a 13 órát. Szerencsére neki van időterve is a pontokra, és sokszoros teljesítőként valószínűleg az utat is jól ismeri, úgyhogy teljesen rá fogom bízni magam minden tekintetben. Két hete egyéniben teljesítette az Ultrabalatont, szóval neki a távval biztosan nem lesz gondja, csak amiatt bizonytalan kicsit, hogy mennyire regenerálódott azóta. Érdekes amúgy, hogy igazából eddig se voltam különösebben ideges, mindent teljesen elengedtem, még a 13 órát is, végigmenni meg úgyis végigmegyek valahogy.

Az eredeti elképzelésem a kihívásról

A rajt előtt bementem még boltba vizet és szőlőcukrot venni, igen, ennyire nem voltam felkészülve. :) Egy elég feszült srácot egy palack vízzel a kezében engedtek előre mögöttem többen is, aztán én is, de nem akart menni, mert hogy úgyis ugyanoda megyünk. Mondom menjen csak nyugodtan, én ráérek, csak 8-kor indulok neki. Dumáltunk egy kicsit, aztán elő akartam venni a pénztárcámból pénzt, és akkor rájöttem, hogy azt már kivettem, és bezacskózva lapul az autóban lévő táskámban, ja és természetesen a bankkártyám is. Na mondom akkor elköszönök, megyek még egy kört, de a srác tök rendes volt, kifizette nekem, köszi még egyszer! Bezacskózok némi szőlőcukrot, ami persze nem útközbenre kell, az nem lenne túl jó ötlet, hanem a célban a gyors visszatöltésre. Iszok jó sokat, és a kötelező toi-toi-t is letudom, két perccel később érek a megbeszéltnél a rajthoz, Jani már azt hitte nekivágtam nélküle. Dehogy :)

Akkor vágjunk bele

Sétálgatással kezdünk, szép nyugodtan próbálom valami jó helyre elrakni a pecsételős lapot. Mennyivel másabb így, mint egy versenyen, ahol azonnal, indokolatlanul gyorsan futásnak eredünk, pedig 100 kilométeres távon ezen tényleg kb. semmi sem múlik. Persze azért hamar kocogásba kezdünk, de megbeszéltük, hogy csak semmi rohanás, az elejét nagyon óvatosra vesszük. Ezt is tesszük, nem sokat futunk a Nagy-Kevélyig vezető nagyrészt emelkedő úton. Mivel a legvégén indultunk, rengeteget kell előzzünk, hogy az elejére kerüljünk, de gyakorlatilag sehol sem okoz ez gondot, nagyon előzékenyen elengednek minket. Olyan 54 perc alatt érünk fel a csúcsra, ami mondjuk nagyon lassúnak tűnt, de bőven a terven belül van. Az átlagpulzusom eddig 148, ami egy tízessel alacsonyabb, mint az OCC elején, pedig ott is óvatosan kezdtem, és érdekes módon pont ugyanennyi szint volt benne, de ott egy kilométerrel több utat tettem meg ennyi idő alatt. Tulajdonképpen az Alpokban az OCC jobban futható volt. Mármint az első órában :) Igazából ha nem a 13 óra lenne a cél, hanem a leggyorsabb teljesítés, akkor ennél kicsit gyorsabb kezdés lett volna az ideális, de most nincs értelme pazarolni az erőt.

Az utóbbi időben mondhatni enyhe telünk volt, rengeteg eső esett, és meleg se volt, amit én egyáltalán nem bánok, egy tavasznak így kéne kinéznie, nem 30+ fokosnak. Eddig ennek sok nyoma nem volt, vizes a talaj, de nem volt sáros. Eddig. A meredek lefelén síelni tanulunk, jelentősen vissza is fogjuk magunkat, az aszfaltos cipők nem nagyon tapadnak, ahol pedig több embert is utolérünk, teljesen lelassítunk, nehogy elsodorjunk valakit. Csak egy necces helyzetem volt, amikor egy vékony gyökér marasztalta az egyik lábamat, de sikerült kivédeni a helyzetet, bár a másik vádlim azért megérezte az egyensúly visszanyeréséért tett erőfeszítéseket. Eltartott egy darabig, amíg kijutottunk a saras területről, és kicsit aggódni is kezdtem, hogy ha felfele lazulunk, lefele meg nem tudunk haladni a sártól, akkor azért nem lesz olyan könnyű tartani az időtervet. Persze a saras rész után jó tempóban tudunk futni, hamar ledolgozzuk a hátrányt, és a 13 órához szükséges 7:48/km-es átlagon belülre kerülünk. Ami igazából akkor lenne 7:48, ha pontosan 100 km lenne a táv, de "csak" 98 km meg egy kicsi, szóval úgy jó tíz perc tartalék még van ehhez képest. Hamarosan újra emelkedni kezd a hosszú-hegyi első ellenőrzőpont felé, de elég jó tempóban haladunk felfele is és teljesen jókor érkezünk meg az első pecsétért.

Frissen, fiatalosan :) Fotó: Rakk Gyula

Kellemes lejtőzés kezdődik, és sár sincs, gyorsan elrepülnek a kilométerek a Pilisre vezető szerpentinig, ami az egyik legszebb része a túrának. Ide is óvatosan megyünk fel, bár itt-ott még emelkedőn is belekocogunk, magasabb is a pulzusom, mint az elején, de még mindig teljesen jó. Érzésre elég hamar felérünk, és szép lassan ereszkedni kezdünk egy nagyon jól futható részen, csak néhány helyen kell lassítani a sár miatt, de itt sajna történik egy esés. Kis ideje csatlakozott hozzánk egy srác, közöttünk futott, és pont láttam, ahogy egy nagy kőbe rúg, majd hatalmasat esik. Szerencsére nem lett semmi baja, gyorsan felugrik, és futunk tovább. Hamarosan elérjük a második pontot, itt egy hosszabb szünetet tartunk feltankolni a készleteket. Veszek egy liter vizet, és egy meggyes sört, fél liter vízből izót keverek a két szoft kulacsba, fél liter meg megy az ivózsákba, a sört meg rögtön megiszom. Finom volt :) Rengeteg idő elment ezen a ponton, de kb. ilyen sűrűn kell majd nagyobb feltöltés, csak kicsit gyorsabban kéne csinálni.

Némi sík után folytatódik a kellemes lejtőzés az erdőben, ez megint egy jó kis rész. Az egyik elágazónál megtorpanunk, beszélgetés közben nem figyeltük a jeleket, hozzá kell még szoknunk, hogy már nem nagyon van ki után menni. Az erdőből kiérve újból egy kedvenc rész, szuper a kilátás, 3 éve itt lettem biztos benne, hogy sikerülni fog, és most sincsenek efelől kétségeim. HotDogMan már kitelepült az útnál, persze nem állunk meg csak kicsit arréb a kesztölci kitelepülésnél egy levendula szörpre, és némi fejzuhanyra. A következő részt nem szeretem, sok a nyílt terep, a Nap meg már nagyon erősen süt, többször vissza is vettünk a tempóból a meleg miatt. Jó ötlet lett volna felvenni a sapit... Dorog után megkezdjük a mászást a Getére, amit továbbra se tartok egy nagy kihívásnak, szerintem eltúlozzák a jelentőségét ezen a túrán, nekem a csúcsról lefele menet jóval komplikáltabb. Ráadásul lefele van az a rész is, ahol be kell fordulni a dzsindzsába, és meredeken felmenni a löszben. Ezután viszont tök jó lesz az útvonal, először kibukkanunk a Windows háttérnek való pipacsos búzamezőknél, ami az idén mondjuk elmaradt, csak beszántott üres földek látványa fogad minket. Kis csalódás, de aztán újabb szuper rész, ahonnan látni az esztergomi bazilikát a Dunával együtt, imádom. Hamarosan vége a lejtőzésnek, beérünk a tokodi pincékhez, ami után jön egy tényleg meredek mászás. Ezt nem különösebben szeretem, viszont nem túl hosszú, és utána csak le kell futni Mogyorósbányára, ami már a féltávot jelenti.

Bár itt nem látszik jól, de itt is frissek és fiatalosak vagyunk :) Fotó: Várnai Gergely

Újabb nagyobb töltést tartunk, amihez kicsit lassan tudom megvenni a liter vizet, meg a fél literes kólát. Ugyanúgy fél litert keverek be izónak, fél liter a zsákba, a kólát meg rögtön megiszom. Nekem kicsit sok az idő, amit itt töltünk, mennék már, nem akarom, hogy nagyon lemerevedjenek a lábaim, na meg pár perccel már túl vagyunk a félidőn is. Nagyon meleg van, szerencsére hamar bemegyünk az erdőbe, és itt egy egész kellemes szakasz következik, van benne szint is, de nem vészes. 3 éve volt itt egy feltételes pont, mert könnyű levágni egy komolyabb részt a túrából, most nincs, csak sátrazókat látunk. Hamarosan kiérünk az erdőből, itt is figyelni kell, a kék váratlan helyen fordul balra, a kerítés mellé. Megint nyílt terep, és még mindig nagy a meleg, de nem tart soká, és ismét árnyas helyen futunk a forrásig, ahol megállunk inni, mosakodni. Miközben lemerül az órám, újra nyílt terepen futunk, most épp aszfalton, majd ismét emelkedésbe kezdünk. Szerencsére azért hamar ismét erdőbe érünk, és az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor Jani elmeséli, hogy hogyan tévedt el, amit egy az egyben megismétlünk :) Persze rutinosan hamar megfordulunk, nem komoly a dolog, jót röhögünk rajta. Kellemes lejtőzést követően a Bika-völgyben megállunk egy szódára, mielőtt megkezdjük az egyik legkevésbé kedves szakaszomat. Kis emelkedéssel kezdünk, ez nem vészes, aztán jön a hullámzás a villanyvezetékek mellett, ami rém unalmas, és nem is szép, viszont hosszú. Utána több kereszteződésnél is alaposan körülnézünk, félek az eltévedéstől, és azt hiszem, hogy már tudom hol rontottuk el 3 éve. Most minden jól megy, Pusztamarótra megfelelő irányból érkezünk :)

A Gerecsére mászás közben kezdem először érezni, hogy fáradok, de ezen nem aggódom, 65 kilométer után fura lenne frissnek lenni, meg ha itt felérünk, már nem lesz túl sok szint. Bányahegy felé haladva a nagyrészt lejő úton kicsit elkezdek aggódni, már nagyon régóta futunk, és csak nem érünk oda, az idő meg telik. Jani nem aggódik, mert az ő fejében lévő időterv szerint jól állunk, nekem viszont sehogy se jön ki a matek, bár ennek oka nagyrészt az volt, hogy rosszul emlékeztünk hány kilométernél van ez a pont. Amikor nagy nehezen végre beérünk a pontra, és kiderül a pontos helyzetünk, kicsit megnyugszom, és elkezdem elvégezni az utolsó nagy töltést. Ismét iszok egy kólát, de most elég rossz az időzítés, mert épp a pont előtt kicsivel zseléztünk, így hangyányit sok cucc lesz a gyomromban, amit már ivás közben érzek, de nem akartam továbbvinni a palackot. Pató Balázsékkal beszélgetünk egy kicsit, mindenki jól néz ki, saját elmondásunk szerint is jól érezzük magunkat, és mivel nem versenyen vagyunk, talán nem is vetít senki :) Jani nagyon nyugodt, még egy szendvicset is elkezd békésen eszegetni, én már sürgetem, számolgattam még, és újra ideges lettem. Az útvonalat is kérdezem a többiektől, próbálok felkészülni arra, hogy esetleg egyedül kell befejeznem. Mindenki szerint csak a sárgán kell nyílegyenes menni, jól hangzik. Ez persze nyilván nagyon nem így van, vagy a nyílegyenes alatt tök mást értünk :) Bányahegyről kifutva előre állok, próbálok egy viszonylag jó tempót felvenni, de a gyomrom eléggé korlátoz, kell némi idő, amíg rendeződik a helyzet. Jani pár kilométer után átveszi a tempó diktálását, és egy kicsit rá is kapcsol. Amikor rövid sétára váltunk egy emelkedőn, mondom is neki, hogy nekem kicsit erős most ez a tempó, de ne foglalkozzon velem, nyugodtan menjen csak. Igazából részemről ez már teljes elengedés volt, picit vissza is veszek, de nagyon sokáig pár méternél jobban nem maradok le. Közben viszont látótávolságba kerülnek Balázsék, ekkor Jani érezhetően még jobban rákapcsolt, én meg elkezdtem lemaradni tőle. Elképesztő mennyi tartalék van még benne. Persze igazából csak nagyon lassan maradok le, Balázsékhoz képest pedig tartom a távolságot. Egyedül maradva erősen lassul az idő, nagyon hosszúnak tűnik Koldusszállásig az út, aminek talán az lehet a fő oka, hogy végig futni kellett, és ahhoz azért már kicsit fáradt vagyok, jobb lett volna néhány emelkedő pihengetni.

Koldusszálláson nincs még csippantó, felírnak minket, és aláírást kapunk pecsét helyett. A többiek elég sokat eltökörésznek, én nem látom értelmét húzni az időt, így is túl sokáig tartott ez az egész. Viszonylag lelkesen kezdek bele a következő szakaszba, próbálok pozitív lenni, mert ez lesz a legrosszabb rész. Eleinte örültem, mert az elmúlt 3 év alatt a kövek elég jól bediffundáltak a talajba, így már nem olyan kellemetlen. Az emelkedő már nem esik jól, kezdek elég nehezen haladni, vagy legalábbis úgy érzem. Amikor viszont lehetne futni, nagyon nem akaródzik, és az egyik próbálkozásomkor görcsöl is egyet a lábam. A bányahegyi túltöltés után nagyon sokáig nem ment le semmi, így valószínűleg most egy kicsit eléheztem, valószínűleg amiatt kezdek negatívvá válni, próbálok is gyorsan tenni ellene. Megelőz egy srác, akit az előző pontnál hagytam el, az útvonalról beszélünk, ő úgy tudja van még valami trükk, nekem meg az rémlik, hogy végig ezen a kövesen kell menni, de mondom, erre ne vegyen mérget. A tatai útvonalat próbálom még megtudni, de sajnos ő sem ismeri. Hamarosan Balázsék is visszaelőznek, ajánlják, hogy vegyem fel a tempójukat, de ezt most lehetetlennek érzem. Szerencsére még látótávolságban vannak, amikor letér az út balra be az erdőbe, így nem tévedek el, és a lejtős egynyomos erdei ösvényen a futáshoz is megjön a kedvem. Valószínűleg felért a cukor az agyamba:) Erre viszont tutira nem voltam 3 éve... Ahogy egyre hosszabban tart a lejtő, egyre vidámabb vagyok, fogynak a kilométerek, és azt tudom, hogy ha elérem a templomromot, onnan már semmi emelkedő nem lesz. Végig lejtve és síkon el is érem a pontot, ahol szerencsére van már személyzet. Tőlük is próbálom megtudni a tatai útvonalat, sikertelenül.

Az órám még mindig számolja a kilométereket, de mivel a GPS-t lekapcsolta, így nyilván nem túl pontos, próbálom kikalkulálni, hogy valójában mennyi van vissza, és az mennyi ideig tart. Egész jó előrejelzéseket teszek magamnak, ami fenntartja a lelkesedésemet, és jól is megy minden, amíg be nem érek a meredek, köves részre. Kint még teljesen világos volt, a fák között viszont már meglepően sötét van, de nem akarok megállni elővenni a fejlámpát, úgy gondolom, hogy túl sok időt veszítenék vele. Végül szerintem a rossz látási viszonyok miatti óvatoskodással sokkal több idő megy el. Végre kiérek, de még egy rövid szakaszon túl meredek az aszfalt, a fáradt lábaimmal nem tudok lecsapatni, de aztán normálisan futható meredekségűre szelídül. Baj határában Beke Tamás áll egy helyben, kérdezem van-e valami baj, de nincs, együtt futunk tovább. Dumálunk, és mondja az utat is, tök jól tudja, de aztán a templomnál ő megáll inni én meg elbizonytalanodom, mert nem látok jelzést, persze hamar meglelem. Kicsit türelmetlen vagyok már, meg feszült amiatt, hogy nem tudom pontosan az utat, és Tatán már jelzésekben sem bízhatok. Lement a Nap, de még mindig elég világos van, egészen hihetetlen, hogy az erdőben milyen sötét volt már. Megérkezek a sínekhez, persze pont most megy egy vonat, de itt nem hiszem, hogy kapok jóváírást, mint ahogy az UB-n szokás :) Továbbra se tudom merre kell menni, leszólítok egy helyit, aki szépen elmondja hogyan jutok el a célig. Persze így is teszek egy kis kerülőt, és a parknál egyszerre lyukadunk ki Tamással, ahonnan már együtt futunk be a célba, miközben Jani már szembe jön hőfóliába burkolva, már jó rég beérhetett. Kamerázgatok még, meg a kártyát sem készítettem elő, így eltart egy darabig, míg a célban is lecsippantok. 13:08, ami elvileg túl van 8 perccel a kitűzött célon, de ennek nincs jelentősége, csak az utolsó szakaszon, meg a célban eltöltöttem ennyit feleslegesen, szóval a célt én teljesítettnek nyilvánítom. :) A kihívásból egyrészt a fejből tájékozódást nem tartottam be, bár meglepően sokra emlékeztem, nem bonyolult az útvonal, igazából nem túl sokat kellett volna még memorizálnom. Itinert, vagy gépet még így se kellett bevetni, de igazából nagyrészt Jani navigált, a végefele pedig kérdezősködtem. Másrészt az utántöltés se felelt meg teljesen a kihívásnak, bár a vizek vásárlása csak határeset, mert pár száz méteren belül "szabályosan" is juthattam volna vízhez, csak a meggyes sör és a két kóla lóg ki, hiába csak pontokon vettem, az eredeti elképzelésbe ez se fér bele. Viszont finomak voltak :)

Így nézett ki a futás belülről

Utóhatások

Néhány napig iszonyat erős izomlázam van, a lépcsőzés nem nagyon megy, de ebben még önmagában semmi csoda nem lenne, számítottam rá. Ezen kívül mindössze egy darab vízhólyagom lett az egyik lábujjam oldalán, ami se menet közben, se utána nem zavart, mivel nem rajta járok. A cipő és zokni választás rendben volt. A táska súlyától a felsőtestemben is van izomláz, meg eléggé mozgott sokszor, ettől jó néhány helyen kidörzsölődés is. Ez a táska nem az igazi, az az egészen elasztikus fajta kellett volna. Az első napokban úgy éreztem, hogy semmi gond nincs, aztán teltek a napok, és nagyon nem akart múlni az izomláz. Egészen csütörtökig vártam az első futással. Még akkor sem voltam meggyőződve róla, hogy menni fog, ezért terembe mentem, fél órát sikerült kocogni a padon, aztán tekertem még felet. A mozgás már nagyon hiányzott, de egy csalódás volt az egész. Másnap a bokám előtt a lábfejemen valami szúró fájdalom jelentkezik... Vasárnapig megint nem futok, akkor egész jó, de másnapra újra fáj. Már vasárnap azt mondtam, hogy nem ér meg ennyit egy ultra, de aztán még egy újabb hét megy veszendőbe... Megint csak hétvégén próbálkozok, és még mindig érzem a fájdalmat. A harmadik héten már többet sikerül futni, de még akkor csütörtökön is meg kell szakítsam az edzést, annyira fájni kezd. Ez viszont már nagyon elkeserítő.

Nem ez a jó irány

Az idén a téli jégen futás miatti kis izomhúzódást leszámítva semmi sérülésem nem volt, sőt, igazából amióta odafigyelek, hogy ésszel fussak, azóta egyáltalán nincs ilyen gondom. Na most lett. Ez most túl sok volt nekem. Persze ezt sejtettem is, de megint bele kellett fussak ebbe, hogy most már végleges, de legalábbis sok évre szóló döntést hozzak: többé nem vállalok ekkora kockázatot. Piros 85 kihúzva, és minden más terepultra is felejtős. Legfeljebb 6 órás jöhet szóba aszfalton, annál hosszabb egyelőre semmiképp. A sérülésen kívül van egy másik nyomós okom is: a Kinizsi utolsó száz méterein, és a célba érkezve sem éreztem semmit. Elégedett voltam persze, örültem, mert sikerült véghez vinnem, amit terveztem, de csak ennyi, semmi több. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet ez, és arra jutottam, hogy önmagában egy ultra teljesítése se hozza mindenképp a határtalan flow-t, más is kell hozzá. Szerintem két dolog képes rá nálam: ha a határaimon túl teljesítek, vagy ha sikerül olyat véghezvinnem, amit iszonyatosan akartam. A célkitűzés itt most teljesen reális volt, nem kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, és olyan nagyon nem is voltam rákattanva. Bár nem ekkora távra edzettem, de ettől függetlenül azért a fizikai felkészültségem alapvetően elegendő erre a kihívásra. Se fizikailag, se mentálisan nem volt komoly gondom, csak elhanyagolható kis görcsök, és egy kis holtpont volt 80 után, de ezek jelentéktelenek, nem hogy nem léptem át a határaimat, igazából még nagyon közel se voltam. Szóval semmi mélypont, ahonnan feljöhettem volna, semmi fizikai végkimerültség, amit le kellett volna győznöm, semmi fájdalom, amit hősiesen tűrnöm kellett volna.

Apropó hősiesen

Nem értek egyet azzal, hogy bármi hősies lenne abban, ha valaki jóval a határain túl próbál teljesíteni, és egyik mélyponttól a másikig bukdácsol, miközben iszonyatos fájdalmakat érez. Szerintem a futáshoz nem tartozik hozzá a fájdalom. Az ultrafutáshoz sem. Nekem nem az a hős, aki legyőzi a fájdalmat, hanem az, aki komoly edzésmunka után, megfelelő felkészültséggel áll oda a neki megfelelő nehézségű kihívás rajtjába, így elkerülve azt, hogy egy fájdalmas szenvedés legyen az egész. Nekem nem az a hős, aki végighányja a futást, vagy eléhezve küszköd, hanem az, aki a felkészülés során a neki megfelelő frissítést is kidolgozza, és tudatosan alkalmazza. Nekem nem az a hős, aki a nem megfelelő cipő okozta vízhólyagokat, leeső körmöket a végsőkig tűri, hanem az, aki addig dobálja ki a drágán megvett, menőre marketingelt szarokat, amíg meg nem találja a neki megfelelőt. Persze ez így unalmasan hangzik, de azért az se lehet véletlen, hogy az élmezőnytől ritkán jön olyan versenybeszámoló, amelynek olvasása közben a kétes kimenetelű teljesítés okán lerágod a körmöd. Mert nem olyan. Egy jó futás tudatosan megtervezett, profin kivitelezett, egyszóval tök unalmas. Na jó, ez két szó volt, szóval akkor legyen dögunalamas :)

Csak az ultra számít?

Nem kell mindenkinek ultrát futnia. Nekem sem. Hosszú időre volt szükségem, mire idáig eljutottam, amiben persze nagy szerepet játszott az ultrafutást körülvevő erőteljes fényezés, legendák, misztériumok. Pedig az ultrafutásban sincs semmi különleges, bár azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sok éves, ténylegesen rendszeres és megfelelően strukturált futás után érdemes csak belevágni, mint ahogy egy maratont sem jó ötlet fogadásból, egy hónap után megpróbálni. Persze sokan megemlítik ezt is, de a hangjukat hamar elnyomják a "az ultrafutók a hősök" jellegű ingerek, meg a valójában nem túl nagy sportértékkel bíró teljesítmények túldimenzionálása. Ma sajnos semmilyen téren sem divat a kemény munka, minden gyorsan kell, minél könnyebben. Egy elért maratoni eredményt javítgatni jóval munkásabb, és sokkal kevésbé menő, mint a meglévő felkészültséggel nekivágni egy túlhype-olt ultrának, és "hősiesen" teljesíteni az "emberfeletti" kihívást. Ugyanakkor ez csak ideig-óráig működik, sokaknál hamar jönnek a durva sérülések, kihagyások az edzésben, aminek eredménye a stagnáló, vagy nagyon lassú fejlődés. Ez nem lehet az én utam. Mostanra kikristályosodott bennem, hogy nekem mi a fontos a futásban: a fejlődés, az egészség, és a futás. Amíg a korom engedi, szeretnék gyorsulni, és úgy futni, hogy az az egészségemet szolgálja. Furcsa lehet, hogy nekem a futásban a futás a fontos, pedig egyszerű: a Kinizsi alatt a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor nem volt kedvem futni. Így számomra nincs értelme, én már azt is nehezen viselem hogy sokat kell sétálni egy terepultrán, de az, hogy még a kedvem is elmegy a futástól, az már végképp sok. Szomorú ez a felismerés, ez a pillanat, ráadásul pont a Kinizsi után, ami miatt annak idején ezt az egész futás dolgot kezdtem, bár egy érdekes keretet ad ez így ennek a sztorinak. Azt hittem, hogy a terepultrák felé vezet az utam, de most már el kell engednem ezt a vonalat, és abba az irányba menni, ami passzol hozzám, ami igazából én vagyok.

Gábor Úton

Kinizsi Százas

Video: https://www.youtube.com/watch?v=p2rdHoxTO18

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Tavaly október végén, a 36 kilométeren alig 800 m+ szintemelkedéssel tarkított Börzsöny vándortúra távjának sikeres teljesítése után merült fel bennem először komolyan a gondolat, hogy meg kellene csinálnom a Kinizsi 100-at. Nem sokat tudtam akkor még a teljesítménytúrázásról, bár általános iskolás koromban turisztika szakkör keretében rengeteget túráztam, sajnos felnőtt koromban semmit sem sportoltam, pedig irodai munka mellett nem ártana. Eljött a november, és teljesítettem első 50-es túrám az ISZI 50-et. Ez már a Kinizsire való, fél éven át tartó felkészülés első állomása volt. Jöttek sorra a túrák, szépen emelgettem a téten, kerestem az egyre nagyobb kihívásokat. A Vulkántúra utolsó kilométerein előadott futásom a 10 órás teljesítésért hatalmas löketet adott, viszont azt is egyértelművé tette, hogy jelentősen le kell fogynom. Február közepéig még úgy 120 km-t gyűjtögettem, miközben már kocogni is elkezdtem 1-2 kilométeres távokon. Aztán jött a Kiss Péter emléktúra, ami végképp mindent megváltoztatott. Igen kemény körülmények voltak, de végig tudtam csinálni. Bár szintidőn kívül értem be, de még akkor sem adtam fel, amikor áttérhettem volna rövidebb távra, holott ekkor már a söprő is előttem volt, egy eltévedésem okán. Nem, nem adtam fel, addig futottam, amíg utol nem értem, és a következő ponton előbb ott nem voltam. Sem ott, sem azóta nem tekintek kudarcként a szintidőn kívüli teljesítésre, még inkább ösztönzött, arra hogy a magamat is meglepő mértékű mentális erőm mellé fizikai felkészültséget is párosítsak. Ezután kezdtem a futással komolyabban foglalkozni. Mivel a durva túlterhelés miatt iliotibiális szalag sérüléssel küzdöttem mindkét térdemnél, ezután csak 10-20 kilométeres túrákat vállaltam be, lehetőleg kerülve a túl nagy szinteket. Végül komolyan megfordult a fejemben az is, hogy nem megyek a Kinizsire. A futás, és különösen a terepfutás szimpla edzésből előlépett kedvenc sporttá, sorban nevezgettem versenyekre. Nem akartam veszélyeztetni az időközben elért eredményeimet, nagyon féltem egy újabb sérüléstől. Végül megnyílt a regisztráció, bizonytalanul, remegő kézzel bár, de csak rányomtam a nevezésre. Hiába szerepel ma már az edzéstervemben egy őszi félmaraton, mint idei célverseny, nem lehet naponta változtatni a célokon, mert akkor nem érnek semmit.

A pénteki szabadnap nagyon kellett, hogy tökéletesen felkészülve, és kipihenten érkezzek szombat reggel a rajthoz. Már fél 7 körül beálltam a sorba, és nem bántam, hogy hosszú, mert nem akartam 7 előtt elindulni a 6 km/h-ás tempóra nyíló ellenőrzőpontok miatt. Az elejét mindenképp meg akartam nyomni. Úgy 20 percnyi várakozás után elbizonytalanodtam, hogy jó helyen állok-e egyáltalán, elmentem megkérdezni, persze kiderült, hogy nekem itt nem is kell kivárni a sorom, mivel már beneveztem, mehetek át az rajtpontra. Ott is sor, beállok. Lassan megy, eleinte nem értem, hogy miért egyetlen ember rajtoltat, aztán a beszélgetésükből kiderül, hogy korlátozott az idősávonként indítható emberek száma, és annyit egyedül is útjára tud bocsátani. 7:15-kor nekivágok, minden kütyün megnyomom a startot.

Az út első 6 kilométere a Nagy-Kevélyig emelkedik, ezen a szakaszon az eredeti terveim szerint nem futok. Aztán persze ahol véletlenül mégis volt pár száz méter sík, nem bírtam ellenállni, és belekocogtam. Videózás közben sikerül produkálnom egy eltévedést: sok előzés után egy párt követtem, az előttük lévők viszont már látótávolságon kívül voltak. Ők rossz irányba fordultak, én meg nem figyeltem, mentem utánuk. Hamar megelőztem őket, kereszteződés, jelek sehol, megyek tovább, se előttünk, se mögöttünk senki. Visszafordulok, és visszafutok addig, ahol már látom a hömpölygő sort, jó sok ember visszaelőzött. Nagyon hamar felérek, 6,4 km/órás eddig az átlagom, amivel rendkívül elégedett vagyok. Kicsit érzem az izmaimat, a sérülés miatt sokáig hanyagolt szintes edzések hiányának van némi hatása. Meredek köves lejtőn kezdjük meg az ereszkedést, próbálok óvatos lenni, de itt már futást terveztem, nem lazsálhatok. Hamar jó lesz a terep, és végre rendesen futhatok. Az időjárással nagy szerencsénk van, esőre nincs esély, nem kellett készülni rá felszereléssel, de még teljesen borult az ég, így hőség sincs. A Hosszú-hegyre vezető emelkedő alján megeszek egy zselét. Jól haladok, egy felemás, igen élénk színekben pompázó zoknijú sráccal tartom a tempót egészen a csúcson lévő első ellenőrző pontig. Én itt megállok egy tervezett szendvics kóla kombinációra, sajnos ő rögtön továbbmegy, pedig pont jó volt a tempója, és mindig akkor kezdett futni, amikor én is akartam. Még mindig bőven 6 km/h felett a tempó, de itt kiderül, hogy az iphone nagyon pontatlanul mér, már vagy 1,5 km pluszt mutat az itinerhez és a mindig pontos tablethez képest. Az eltévedés pedig nem volt ennyi.

Háromszor telefonáltam csak egész úton, de tényleg (fotó: Rakk Gyula)

Lefele jól haladok, azt számolgatom, hogy mivel fél órával indultam később a lehetséges legkorábbi időpontnál, már nem lehetnek előttem nagyon lassúak. Két lány előz meg többször is, mindig gyorsan futnak, belesétálnak, vissza előzőm őket, majd újra gyorsan futnak, és így tovább. Hamarosan megkezdődik az első komolyabb kapaszkodás a Pilisre. Nem tűnik meredeknek az emelkedő, mégis kezdenek fáradni az izmaim, túl nagy tempót diktálok. Lassítok, és próbálok figyelni, hogy akárhányan is előznek meg felfele, nekem nem szabad túlpörögnöm, nagyon hosszú még az út. Végül nem tart sokáig, és amikor már épp elkezdtem volna komolyabban aggódni az erőnlétem miatt, szépen kisimul a terep, futni kezdek. A futás szuper, szépen előzgetek vissza, a második ellenőrzőpontra már egyedül érkezem. Nem sokkal utánam érkezik a két lány is, ha jól hallom regisztráció nélkül mennek, de szeretnének pecsétet. Nem értem teljesen, elég jó formában vannak, nem tűnnek kezdőnek, miért lett volna olyan nehéz rendesen beregisztrálni? Van egy terepfutós sátor, ahol magnézium és kalcium pótlásban kérek tanácsot, és bár tabletták vannak nálam, azért veszek egy folyékony állagút is, ha nagy baj lenne, és gyorsan kéne hasson. Megvan a táv negyede, keverek isót, eszek egy gélt, aztán futás tovább. Eddig két liter folyadékot ittam meg, az nagyjából megfelelő.

Nem volt hosszú a szünet, mégis nagyon feltöltődtem, folyamatosan futok. Ösvénnyé keskenyedik az út, majd az erdőből kiérve csodálatos panoráma fogad. Olyan örömmel futok lefele, amit eddig elképzelni sem tudtam. Néhány percre megszűnik minden, csak én vagyok, és csak futok bele a csodálatos tájba. Itt már megvolt. Ilyen érzelmi töltetet után, az égvilágon semmi sem állíthatott már meg a hátralévő 70 km-en. Bár nem volt tervezett étkezés, éhes voltam, így vettem egy hot-dogot a völgyben, és mellé bekaptam egy-egy magnézium és kalcium tablettát. Itt beért a felemás zoknijú srác, nem tudom mikor előzhettem meg. Váltunk pár szót, azt mondja, a második felére be szokott lassulni. Hát én még nem tudom mi lesz, de csak jó lehet. Nem tervezett megálláson vagyok, gyorsan eszek, majd futás tovább.

Hamarosan aszfaltútra érek, Kesztölc az. Egy kék kútnál megállok feltölteni az üvegeim, majd egy levendula szörppel is frissítek, és egy kis pogit is bekapok. Ez egy szuper pont volt, köszönet a helyieknek érte! Itt már kicsit olyan, mintha egy futóversenyen lennék, sokan futnak, és a lehető legrövidebb időre állnak csak meg. A 28-as számú háznál készülődnek a tömegek vízzel és zuhannyal való ellátására, hihetetlen jófejek. Kisütött a Nap, sík lesz a terep, gyalog tempóra váltunk, néha belekocogunk. Dorogból az első, amit látok egy kis épület, ahonnan az „Aranyeső” szól, egy klasszikus egyszemélyes zenekartól, artikulátlan közönségénekléssel megspékelve. Nem sokkal dél után kicsit erős bulikezdésnek tűnik, délutánra már alvás lesz itt, az tuti. Dorog végén erősen emelkedni kezd az aszfalt, bedobok egy koffeines zselét, hogy felvigyen a Nagy-Getére. Erősen tűz a Nap, rajtam végig fent volt a sapka, nem szeretek állandóan öltözködni, és nem igazán zavart. Már az elején visszaveszek a tempóból, annyira elültették bennem a félelmet a Nagy-Getétől, hogy még a szintrajznak és a számoknak sem mertem hinni. Mondjuk az eleje meredeken felfele a tűző Napon nem is volt kellemes. Hamar erdősebb lett, a meredekség is enyhült, haladtam szépen azzal a gondolattal, hogy ha ide felérek, akkor a túra neheze megvan. Egy részen kilátás tárul elém, de egy túratárs felhívja a figyelmem, hogy ez még nem a csúcs, ne örüljek túlzottan. Jó tempót megy, itt már egészen enyhén emelkedik, rátapadok. Elég beszédes, alföldi, nem szereti a hegyeket, szinte minden, előttünk lévő buckáról mesél. Olyanokról, amiket észre sem veszek. Ez semmi egy Nagy-Hideg-Hegyre, vagy a Mátrában a Kis-kőhöz való felkapaszkodáshoz képest. Hamarosan beérjük és lehagyjuk a sácot, akivel Dorogon mentem keresztül. Megint erősebb az emelkedés, kicsit visszaveszek, de gyorsan fenn vagyok. A beszédes srác ül az árnyékban, nem állok meg, bár elvileg itt ennem kéne. Majd a Kakukkban, gondoltam, nincs már messze. Nem volt jó ötlet. Nagyon meredek, sziklás ereszkedés kezdődik, itt egy jó kis tempós csapathoz csatlakozom, óvatosan, de gyorsan megyünk le. Rossz az ennyire meredek, úgy érzem, hogy a lábujjaim alján kopik el a bőr, a körmeim le akarnak szakadni, a cipőfűzőnél meg teljesen szétnyom a cipő. Túl szorosan kötöttem? Dehogy, pont jól, de ilyen meredeken előre csúszik a lábam, azért nyom ennyire. Nagy a cipő? Lehet, de ha megdagad a lábam, akkor meg kell neki a hely. Eddig nem aggódtam vízhólyagok, egyéb lábfej sérülések miatt, most már nem vagyok annyira nyugodt. Aztán véget ér, kellemesebb lejtésű lesz, szépen futunk. Hirtelen bekanyarodunk egy sűrű bozótosba, ahol meredeken emelkedő homokos csapáson kell küzdeni. Meglep ez a szakasz, egy laza leereszkedésre számítottam a Tokodi pincékig. Igazából én valamiért azt hittem, hogy a Nagy-Gete után csak le kell menni Mogyorósbányára, a felfele kaptatón világosított fel a beszédes srác, hogy a Tokodi pincék után még van egy kemény emelkedő. Mondjuk én valahogy a Tokodi pincékre sem itt számítottam. Nem erősségem az útvonal megjegyzése. Le is szakadok hamar, túl gyors nekem felfele. Folytatódik a dzsungelharc, jelek sehol, el is bizonytalanodom, hogy tényleg ez-e az út. Utolérek egy bottal szenvedő srácot, „biztos ez az út?”, kérdem, „ez az.”. Szántóföldön, vetésben megyünk tovább, egyre gyanúsabb ez nekem. Ez lenne a kék? Mezőgazdasági út jobbra, ott látok embereket, arra megyek, bár se jelzés, se szalagozás nem segíti itt a tájékozódást. Ismét a tűző napsütésen, most már tényleg meleg van, de jól bírom, az előző hétvégeken a hosszú futásaimat direkt délben, a tűző napon végeztem, hogy szokjam. Megint egy jobbos, enyhén lejt, futással próbálok felzárkózni, nem szabad látótávolságon kívül engednem az előttem lévőket, mert akkor tuti eltévedek. Kinyílik a táj, csodás körpanoráma tárul elém, nagyon jót futok innen lefele. Rengeteget előzök, de végig azon agyalok, hogy a kék keresztre mikor kell már áttérni. Ennyit tudok az útvonalról a következő pontig: kék, kék kereszt, kék. Amikor egy elágazáshoz érek, be is várok egy épp megelőzött srácot, és kérdezem, hogy mikor lesz már a kék kereszt? Azon már túl vagyunk. Hát én egy ilyen jelzést sem láttam. A dzsindzsa volt az, itt már csak balra kimegyünk az aszfaltra, és ott is vagyunk a Tokodi pincéknél. Szuper. Leválik egy kocsmánál, betér valami innivalóért, így olyan egyedül érek be ide, mint a kisujjam. Minden videón és fényképen tömegeket láttam itt fetrengeni, lazulni, enni, inni, most senki, csak én. Egy hideg kólára vágyom nagyon, de az nincs nekik, így hamar elköszönök, és tovább indulok. Majd a Kakukkban.

Útközben többen figyelmeztettek, hogy a Tokodi pincéknél össze kell szedni magunkat, mert kemény lesz utána, úgyhogy meglátva a kezdődő emelkedőt, eszek egy zselét. Meredeken emelkedik, valaki utolér, elengedem, de nehezen megy előre, ő sem akar gyorsan menni. Egy lányt utolérünk, majd sokáig azt hiszem, hogy ő maradt mögöttem, de egyszer hátra nézek, egy srác ért be. Ismerős, többször előzött már, „neked aztán jól mennek az emelkedők”, mondom neki elismerően. Nehezen akar eljönni a Kakukk, annyira az volt bennem, hogy a Nagy-Gete után már mindjárt az jön, ehhez képest pedig nem kevés szívás volt a kettő között. Végül csak felérek a Kő-hegyre egy kellemes erdős részen, ahonnan a tökéletesen terepen egészen Mogyorósbányáig futok. A tűző napra kiérve visszaváltok gyalogtempóra, majd egy kútnál én is frissítek, feltöltöm a vízkészleteimet. A Kakukkhoz érkezve látom az épp tovább induló két lányt, akiket egy srác próbál meggyőzni, hogy rossz irányba fordultak. Az első hosszabb pihenőt tervezem itt beiktatni, szerencsére van jéghideg kóla is. A túra során először leülök, eszek egy szendvicset, hazatelefonálok, isót keverek, minden kütyüt töltőre teszek. Legalább 15 perc múlik el, most már nagyon indulnom kéne. Dorogi kíséretem érkezik épp, majdnem továbbmegy egyenesen, többekkel mutatom neki én is a helyes irányt. Feltöltöm még a literes üvegem, így ismét 3 liter folyadék van nálam. Innen ismerős út kezdődik, „ISZI 50 visszafelé”. Hamarosan elhagyom a települést, és a kék + útvonalon kéne menni emlékeim szerint, de az itiner egyértelműen kéket ír egészen Koldusszállásig, mintegy 30 km-en át, úgyhogy lefordulok jobbra. Rémlik, hogy az ISZI-n a kék + valami trükk volt, így végül bátran követem a kéket. Emlékeim szerint csak átbukok a dombon, és ott is lesz a település. El is kezd lejteni az út, lehet végre futni. Hamarosan bekanyarodok az erdőbe, aztán egyszer csak emelkedni kezd. Emelkedik, emelkedik, és nem akar véget érni, kezd gyanús lenni, de végig látom a jelzéseket, jó helyen vagyok. Hamarosan beérkezem egy ellenőrzőpontra, kérdezem, „hogy hogy ilyen hamar van pont?” Hát azért, hogy ne rövidítsenek az emberek azon az úton, amit én is ismertem. Felvilágosítanak, hogy eredetileg ott ment az útvonal, amikor még Szárliget volt a cél, de itt hosszabbítani kellett, hogy kijöjjön a táv. Hamar ismét jó kis terepen futok, egy leágazást el is nézek, hatalmas szerencsém, hogy az itt lévő végeláthatatlan kerítést sok videóban és képen láttam már, felismerem, így nem sokat megyek túl. Közben így valaki meg is előzött, nem sokkal később pedig hallom, ahogy másnak is üvöltenek, „hello, nem arra!” Nemsokára befordulok az erdőbe, szuper futóterep, nekilódulok. A forrásnál megállok inni, nagyon jól esik, innen hárman megyünk tovább. Kezdetben aszfalt úton emelkedünk, beszélgetünk, majd erdős részen válik durvábbá a kaptató, itt el is engedem alkalmi túratársaim. Lefele végig jól futható, mire a Bika-völgyben lévő hot-dogoshoz érek, már visszaelőzöm őket. Most nem eszek, még nem vagyok éhes, de egy zselére azért megállok az erdőben, mert valahogy úgy emlékszem, hogy az ISZI-n itt sokáig jöttünk meredeken lefele, biztos kemény lesz megmászni. Óvatosan belekezdek, de meglepően hamar felérek, és egy éles forduló után kint is vagyok a villanyvezetékeknél. Ezt a szakaszt az ISZI-n sem szerettem, nyíl egyenes irtás, ami le föl hullámzik. Legalább nagyon messzire belátom az utat, előttem sehol senki. Mögöttem jön nem sokkal az egyik srác, akivel a forrásnál futottunk össze. Befordulok a dszindzsába, felfele rózsabokrok és csalán között vezet az „út”, már megint. A hosszú „cicanadrág” volt a legjobb döntés, az már biztos. Itt beér a srác, nagy az egyetértés közöttünk abban, hogy ez szar. Együtt megyünk tovább, emlékeim szerint itt viszonylag hosszan sík, eseménytelen szakasz jön. Én már a Gerecse megmászására készülök fejben, és be is kapom az utolsó tervezett magnézium és kalcium tablettát, hogy mire megkezdődik az emelkedő, addigra elkezdjen felszívódni. Egy elágazásnál nincs jel egyik irányban sem. Az egyik úton láthatóan végig van nyirbálva a növényzet, biztos ott voltak a jelzések. A srác elővesz egy GPS-t, de panaszkodik a letöltött track-re, hogy nem az igazi. A GPS-en lévő terep és a valóság stimmel, mutatja az utat, követjük. Sok újabb kereszteződésen haladunk át, de sehol semmilyen turistajelzés, mígnem az egyik fán egy pirosat látunk. Hát az nem kék, az nem jó! Előveszem a tabletet, valóban a piros jelzésen vagyunk, amin vissza tudunk térni a kékre, így legalább nem kell visszafordulnunk, csak egy „kis” kitérőt teszünk. Közben meg vagyok győződve róla, hogy Pusztamaróton ellenőrzőpont van, amit majd lehet meg kell keresnünk. Én futni fogok, mondom, túl sok időt vesztegettünk el, egyet ért a srác, nekilódulunk. Még 65 km-el a hátam mögött is irtó jó érzés futni, biztosan nem vagyok normális. Mindig egyedül futok, de most jó, hogy ketten vagyunk, tökéletesen egy tempóra érik a lábaink a földet, miközben gyakorlatilag repülünk. Olyannyira, hogy még a pirosról is sikerül letérnünk, de gyorsan ellenőrzöm a tableten, tovább ezen az úton egyenesen Pusztamarótra jutunk. Leérünk, két srác ül ott, csodálkoznak rajta, hogy honnan érkezünk. Hát igen, mi találtunk egy hosszabb utat. Nincs pecsételés, csak szesz, az viszont nagyon nem kell, haladjunk. Még megkérdezzük, hogy hogy nem tévedtek el, nekik valaki üvöltött hátulról, amikor el akarták hibázni az utat. A mi környékünkön nem volt senki, így jártunk. A srác is teljesen bizonytalan, hogy mi történik, kérdezi, hogy a hotdogos óta volt-e ellenőrzőpont, a válasz szerencsére nem. Megnézem az itinert, Bánya-hegy a következő.

Kis rosszkedvvel indulunk, hihetetlen, hogy egy ilyen közjáték mennyire le tudja húzni az ember hangulatát. Szolid tempóban kezdünk, nyugodtan menjél, mondom, nyugodtan fog elmenni, válaszolja, de ez most így neki is pont elég. Fizikailag mindketten teljesen jól vagyunk, fejben kell túllépnünk ezen az állapoton. Beszélgetünk, kiderül, hogy a kerítésnél ő is továbbment, de kiabáltak neki. Azt hallottam, nem sokkal voltam ott előtted! Az egyházi üdülő fele megkezdődik az emelkedés, és ez is sokkal hamarabb véget ér, és sokkal kevésbé kemény, mint ahogy emlékszem rá. Félúton kicsit visszavettem, le is maradtam, mert itt elkezdett a jobb combomban elöl fájni az az izom, ami a vulkántúrát is nehézzé tette. Már nagyon kéne ennem, várom a pontot az üdülőnél, de sehol semmi. Próbálok futni, nem nagyon akar menni már az sem, akkor inkább megállok egy szendvicsre. Újra megnézem az itinert, a következő pont Bánya-hegy még mindig, nem tudom honnak vettem, hogy itt is lesz. Kezdek szétesni fejben. Legalább az eszembe jut, hogy a sapkát most már levegyem, nem lesz már rá szükség. Megettem egy szendvicset, indulok, és hamarosan a Getéről ismerős beszédes srác köszön rám. Jó tempót diktálnak, rájuk csatlakozok, így kihúznak a hullámvölgyemből. Azon kezdek el gondolkodni, hogy a srác miért úgy kérdezte, hogy a hotdogos óta nem volt pont? Ezek szerint a hotdogosnál volt? Utolsó, nem feltételes pont a Kakukk volt nagyon régen, akkor tuti, hogy a hotdogosnál is volt, én meg elsétáltam mellette! Simán képes vagyok egészen Bányahegyig emészteni magam ezen, ahelyett, hogy elővenném az itinert, és ellenőrizném. Tényleg rá kell rajzolnom legközelebb az útvonalmetszetet a kezemre alkoholos filccel, mert nagyon nagy ökörségeket tudok bebeszélni magamnak útközben. Teljesen világosban érek a bánya-hegyi ellenőrzőpontra, megkapom a pecsétem, és persze minden rendben van. Eszek egy zselét, kicsit le is ülök közben. Van rengeteg víz, keverek isót, minden üvegemet feltöltöm, így innen már elég lesz a végéig. A combomban lévő fájdalom miatt nagyon gondolkodom a folyékony magnézium bekapásán, de még alig 9 km telt el a tabletták óta, túl közeli, várnom kell. A fejlámpám is felteszem, ne kelljen emiatt később megállni.

Na vajon hagytam-e ki ellenőrzőpontot Bánya-hegy előtt? (fotó: Rakk Gyula)

Alaposan feltöltődve megyek tovább, végig a kéken kell menni a következő pontig. Bár még épp csak szürkület van, hamarosan az erdőben bekapcsolom a fejlámpát, és örömmel tapasztalom, hogy vannak fényvisszaverő jelzések az úton. Azokat imádom, így sokkal könnyebb lesz. Néhány kilométert jó tempóban lefutok, ismét jól érzem magam, bár a combomban lévő fájdalom nem nagyon akar múlni. Síkon gyalogtempóra váltok vissza, és követek egy jó tempóban haladó csapatot. Nem akar eljönni az ellenőrzőpont. Úgy számoltam, hogy tízre ott leszek, végig jó is volt a tempóm, miért nem érünk már oda? Még futok egy kicsit valami köves terepen, nem valami jó, de végre odaérek. A ponton egy utolsó koffeines zselét akartam enni, de ahogy előveszem, látom, hogy kidurrant, és kifolyt. Most mi lesz? Teljesen kétségbe esek, előveszek egy szendvicset, és megeszem azt. Levessel és teával is kínálnak, de nekem még nagyon melegem van az ilyesmikhez. Közben érkezik két fiatal srác, őket egészen a Pilis óta kerülgetem, egyikőjük kérdezi a pontőrt, hogy mikor ment át az apja. Merthogy még ma be akar érni. Az szép! Ők csak egyben be akarnak érni, hát azért ahhoz képest nagyon jó tempóban tolják.

Hamarosan egy nagyméretű kövekkel felszórt úton emelkedünk végtelennek tűnő időn keresztül. Talán a futócipő esetleg mégsem volt ideális választás? Dehogynem, ha nem a futócipőben indulok, el sem jutok eddig, de legalábbis biztosan nem ilyen gyorsan. Ez a szakasz rettenetes, itt jön az egyetlen igazi holtpontom. Egyedül ezen a részen fordul meg a fejemben, hogy jó lenne kiszállni. De azért nem túl komolyan. Még ha lenne is rá lehetőségem, akkor sem tenném meg. Sokkal kritikusabb szituációkban is felülkerekedtem, sikerülni fog, csak menni kell, egyszer úgyis a végére érek. Szeretném tartani az előttem lévők tempóját, úgy érzem lehetetlen, bár valójában nagyon, nagyon lassan szakadok le tőlük, szinte végig látom a kis pislákoló fényüket. Az emelkedő véget ér, lejteni kezd az út, nem tudom lenne-e erőm futni normális terepen, de ezeken a köveken inkább meg sem próbálom. Valaki utolér, kérdezem, hogy mikor lesz már vége ennek a rettenetnek? Ő már 5 perce is azt hitte, hogy vége, de most már biztosan hamarosan. Nem annyira hamarosan, de eljön az ellenőrzőpont. Leülök egy percre, de érzem, hogy gyorsan el kell felejtsem az előző szakaszt, és csak a hátralévő, mindössze 7 kilométerre szabad gondolnom. Még gyorsan megkérdezem, hogy a városi szakasz ki lesz-e szalagozva, nem valószínű, kedvesen elmagyarázzák az utat, amiből addigra nyilván nem fogok semmire emlékezni, de van térkép az itinerben, ez megnyugtat. Egy telefonhívás haza, már nem sok van hátra, közel a cél. A rövid beszélgetés után kapok egy bíztató sms-t, ami nagyon jól esik. Kezdetben kellemes terepen ereszkedek teljesen egyedül, feltámad a szél, de még meleg a levegő, nem kell a hosszú ujjút felvennem. A távolban villámlásra figyelek fel, az ég felettem tiszta, nem hiszem, hogy el fogok ázni. Folyamatosan gyorsítani próbálok, még kicsit futottam is, de meredek köves rész jön, hordalékot kell kerülgetni, a jobb combom pedig már nem bírja, és már a bal térdem is párszor olyan furcsán mozdult, nem szeretném, ha itt állítana meg. Lassítok. Utolér egy 4-5 fős csapat, elengedem, majd követem őket. Legalábbis az utolsót, aki egy idő után elenged. Mondom neki, hogy nem kell, nem leszek gyorsabb, de erre azt feleli, hogy nem bírja. Jön mögöttem, hallom a fújtatását, tényleg vannak már problémái. Aszfaltútra érünk, de jó, akkor innen már nem sok. Gondoltam. Egy idő után mellettem jön, neki is combban vannak gondok. Hirtelen a felemás zoknijú srác elég jó tempóban elfut mellettünk, odaköszönök, mondom neki, hogy „Hát csak utolértél!”, erre ő azt válaszolja: „Nem vagyunk még a célban!”, és tovább robog, számomra már elérhetetlennek tűnő tempóban. Innen már csak néhány kilométer aszfaltozott városi terep, neki még bőven van ereje futni, nekem semmi, és ezen a rövid úton ez azért olyan gyökeresen nem is fog megváltozni. A két fiatal srác is elkocog, nem semmi, amit mentek. Mi óvatos tempóban bebotorkálunk, számolgatjuk az időt, nekem 20 óra alatti teljesítés volt a célom, ő fél órával korábban indult nálam, de még neki is bőven meglesz. A vasútnál csatlakozik hozzánk a felesége, tudja az utat, és hát jól is jön, hogy már nem kell gondolkodni. Beérünk, alig van valaki a célban, és a felemás zoknijú srác is hirtelen feltűnik mögöttünk. „Hát Te merre jártál?” A vasútnál túlment egyenesen, tett még vagy 2-3 kilométer pluszt a távba. Hát igaza lett, hiába nem sok volt még hátra, 90+ kilométerrel a hátunk mögött már semmi sem biztos. Csipogtatunk, oklevél, kitűző. Hát én azért legalább egy kis tapsra számítottam, jól tud az esni a célba érkezőknek. Kint leülök, elfogytam. Néhány perc pihenés után nagyon megszédülök, amikor felállok. Elmegyek az étterembe levest enni, elég éhes vagyok, hátha akkor jobb lesz. Egy fél szelet kenyér megy le 10 kanálnyi leves kíséretében, pedig finom, és biztos, hogy az éhség a bajom. A mellettem lévő asztalnál ülő srácokat kérdezem, hogy nincs-e náluk szőlőcukor, szerencsém van, örök hálám nekik! Hármat szépen szétrágcsálok, és jó sok vízzel leöblítem. Néhány perc múlva helyre áll a rend, úgy tűnik már semmi cukor nem volt a véremben. Hát az a kilyukadt zselé sokba került, az utolsó 20 km így lehet, hogy nem is igazán a terep miatt volt rossz, hanem egyszerűen egy klasszikus eléhezésbe futottam. Otthon találtam még egy bontatlan zselét a táskámban... Kiszámolom az időt: 18:48. Elképesztően jó! A tablet mérése szerint 101 km-t mentem, ami a két eltévedést nézve reális lehet. Ez 5,37 km/h-ás (11:10 /km) átlagtempót jelent, ami az előzetesen kitűzött 5 km/h-át bőven meghaladja.

Az első 40 km-en végig 6 km/h feletti tempóban mentem, ami messze felülmúlja minden várakozásomat. A 40 és 50 km közötti szakasz volt az egyik legnehezebb, itt kellett megmászni a Nagy-Getét, majd az utána következő rész lepett meg engem igazán, jóval nehezebb volt, mint amire számítottam. Itt elfogadható volt a tempóm. A következő 10-es már a Kakukkban eltöltött hosszú pihenő miatt lett lassú, ezen lehetne faragni. A 60 és 70 közötti átlagot az eltévedés, és a Gerecsére mászás közben kialakult combfájdalom határozta meg, és itt már kis eléhezéssel is küzdöttem abból kifolyólag, hogy fogalmam sem volt, hol vannak az ellenőrzőpontok. A Bánya-hegyre világosban való beérés fejben helyretett, a fényvisszaverős szalagozás pedig megnyugtatott, hogy nem fogok eltévedni, így újra elég sokat futottam. Itt a terep is jó volt, a tempó jobb is lehetett volna. Az ezután következő köves kaptató mindent kivett belőlem, csodálkozom is, hogy itt még sikerült az 5 km/h-át tartanom. Végül 90 km környékén felértem a tetejére, de hiába jött innen már csak lejtő, még jó ideig eltartott ez a szörnyű kő, ami az egyre jobban eldurvuló eléhezésnek köszönhetően teljesen felőrölt, és már csak 4,5 km/h-ra voltam képes. Pedig a vége simán futható lehetett volna, itt a combomban lévő fájdalom nem lassított. Az első fele a távnak szinte tökéletesen ment, az emelkedőkön vagyok még kicsit lassú, és egy tervezett étkezést kihagytam, ami nagy hiba volt. A táv második felén viszont már rengeteg volt a hiba, túl hosszúra nyúltak a pihenők, helytelen étkezés, eltévedés, totális belezavarodás az ellenőrzőpontokba. Valószínűleg mindegyik probléma az eléhezésből ered, így erre kell majd még jobban koncentrálnom a legközelebbi ilyen hosszú kihíváson. Mert lesz legközelebbi.

Hétfőn nagyon erős izomlázam van. A jobb combomban lévő izom miatt aggódom a legjobban, mert még mindig nagyon fáj. Lépcsőzni alig tudok, a vádlijaim meg vannak merevedve, a bal talpam nagyon fáj, és még a jobb sípcsontom mellett is érzek fájdalmat. Kedd reggel jobbnak tűnik a helyzet, legalább a combomban teljesen elmúlt a fájdalom. Szerdára sokat javul az állapotom, már csak a bal talpam fáj, este a vonattól lekocogom a hazáig tartó 2 km-es utat. Egész jól esik, a talpamat leszámítva úgy tűnik nincs sérülésem. Ez megnyugtató. Csütörtök hajnalban felveszem a futócipőm, és négy nappal a Kinizsi után nekivágok az edzésterv szerinti 7k-s távnak.