Kinizsi 100 2019.

Nagyon rég döntöttem el, hogy az idén visszatérek a Kinizsire, mégis szinte az utolsó pillanatig kérdéses volt az indulásom. Mert miért is ne így lenne? :)

Sajnos a vérnyomásom orvosnál mérve megint extrém értékeket mutatott, így nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt. Kinizsire kell orvosi igazolás, amit én a sportorvosival akartam kiváltani, de mivel csak beutalókat kaptam, meg nagyon sokára szóló időpontokat, így ez a terv reménytelenné vált. Pár héttel később, két nappal a Kinizsi előtt mentem vissza az orvoshoz, hogy megpróbáljam megszerezni az igazolást. Vittem a kis vérnyomás naplómat, amiben miden szép és jó, otthon nem mérek magas értékeket. A gyógyszertől most persze még alacsonyabb is, mint szokott. Úgy tűnik a rendelőkben túlzottan felidegelem magam, de a doki szerint az se jó, ha stresszhelyzetben ennyire felmegy, szóval még marad a gyógyszer. Szedem is szépen, bár nagyon nem vagyok boldog tőle. A vizsgálat végén odatoltam a lapot, teljesen rábízva a döntést, hogy ott leszek-e a Kinizsi rajtjában. Mivel amúgy semmi bajom sincs, a friss laboreredményeim is kiválóak, megkaptam a pecsétet, már nincs visszaút :)

Ugyanakkor ez a bizonytalanság teljesen rányomta a bélyegét a felkészülésemre, ami így gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Nem nagyon tudtam átgondolni, hogy hogy kéne megcsinálnom ezt a túrát, az útvonalat se igazán memorizáltam, így hamar el is engedtem, hogy a Kinizsi 13 kihívásban kitalált szabályokat teljes mértékben betartsam. A nevezéshez váró sorhoz tartva viszont összefutok Gyöngyösi Jánossal, akivel együtt terveztük megcélozni a 13 órát. Szerencsére neki van időterve is a pontokra, és sokszoros teljesítőként valószínűleg az utat is jól ismeri, úgyhogy teljesen rá fogom bízni magam minden tekintetben. Két hete egyéniben teljesítette az Ultrabalatont, szóval neki a távval biztosan nem lesz gondja, csak amiatt bizonytalan kicsit, hogy mennyire regenerálódott azóta. Érdekes amúgy, hogy igazából eddig se voltam különösebben ideges, mindent teljesen elengedtem, még a 13 órát is, végigmenni meg úgyis végigmegyek valahogy.

Az eredeti elképzelésem a kihívásról

A rajt előtt bementem még boltba vizet és szőlőcukrot venni, igen, ennyire nem voltam felkészülve. :) Egy elég feszült srácot egy palack vízzel a kezében engedtek előre mögöttem többen is, aztán én is, de nem akart menni, mert hogy úgyis ugyanoda megyünk. Mondom menjen csak nyugodtan, én ráérek, csak 8-kor indulok neki. Dumáltunk egy kicsit, aztán elő akartam venni a pénztárcámból pénzt, és akkor rájöttem, hogy azt már kivettem, és bezacskózva lapul az autóban lévő táskámban, ja és természetesen a bankkártyám is. Na mondom akkor elköszönök, megyek még egy kört, de a srác tök rendes volt, kifizette nekem, köszi még egyszer! Bezacskózok némi szőlőcukrot, ami persze nem útközbenre kell, az nem lenne túl jó ötlet, hanem a célban a gyors visszatöltésre. Iszok jó sokat, és a kötelező toi-toi-t is letudom, két perccel később érek a megbeszéltnél a rajthoz, Jani már azt hitte nekivágtam nélküle. Dehogy :)

Akkor vágjunk bele

Sétálgatással kezdünk, szép nyugodtan próbálom valami jó helyre elrakni a pecsételős lapot. Mennyivel másabb így, mint egy versenyen, ahol azonnal, indokolatlanul gyorsan futásnak eredünk, pedig 100 kilométeres távon ezen tényleg kb. semmi sem múlik. Persze azért hamar kocogásba kezdünk, de megbeszéltük, hogy csak semmi rohanás, az elejét nagyon óvatosra vesszük. Ezt is tesszük, nem sokat futunk a Nagy-Kevélyig vezető nagyrészt emelkedő úton. Mivel a legvégén indultunk, rengeteget kell előzzünk, hogy az elejére kerüljünk, de gyakorlatilag sehol sem okoz ez gondot, nagyon előzékenyen elengednek minket. Olyan 54 perc alatt érünk fel a csúcsra, ami mondjuk nagyon lassúnak tűnt, de bőven a terven belül van. Az átlagpulzusom eddig 148, ami egy tízessel alacsonyabb, mint az OCC elején, pedig ott is óvatosan kezdtem, és érdekes módon pont ugyanennyi szint volt benne, de ott egy kilométerrel több utat tettem meg ennyi idő alatt. Tulajdonképpen az Alpokban az OCC jobban futható volt. Mármint az első órában :) Igazából ha nem a 13 óra lenne a cél, hanem a leggyorsabb teljesítés, akkor ennél kicsit gyorsabb kezdés lett volna az ideális, de most nincs értelme pazarolni az erőt.

Az utóbbi időben mondhatni enyhe telünk volt, rengeteg eső esett, és meleg se volt, amit én egyáltalán nem bánok, egy tavasznak így kéne kinéznie, nem 30+ fokosnak. Eddig ennek sok nyoma nem volt, vizes a talaj, de nem volt sáros. Eddig. A meredek lefelén síelni tanulunk, jelentősen vissza is fogjuk magunkat, az aszfaltos cipők nem nagyon tapadnak, ahol pedig több embert is utolérünk, teljesen lelassítunk, nehogy elsodorjunk valakit. Csak egy necces helyzetem volt, amikor egy vékony gyökér marasztalta az egyik lábamat, de sikerült kivédeni a helyzetet, bár a másik vádlim azért megérezte az egyensúly visszanyeréséért tett erőfeszítéseket. Eltartott egy darabig, amíg kijutottunk a saras területről, és kicsit aggódni is kezdtem, hogy ha felfele lazulunk, lefele meg nem tudunk haladni a sártól, akkor azért nem lesz olyan könnyű tartani az időtervet. Persze a saras rész után jó tempóban tudunk futni, hamar ledolgozzuk a hátrányt, és a 13 órához szükséges 7:48/km-es átlagon belülre kerülünk. Ami igazából akkor lenne 7:48, ha pontosan 100 km lenne a táv, de "csak" 98 km meg egy kicsi, szóval úgy jó tíz perc tartalék még van ehhez képest. Hamarosan újra emelkedni kezd a hosszú-hegyi első ellenőrzőpont felé, de elég jó tempóban haladunk felfele is és teljesen jókor érkezünk meg az első pecsétért.

Frissen, fiatalosan :) Fotó: Rakk Gyula

Kellemes lejtőzés kezdődik, és sár sincs, gyorsan elrepülnek a kilométerek a Pilisre vezető szerpentinig, ami az egyik legszebb része a túrának. Ide is óvatosan megyünk fel, bár itt-ott még emelkedőn is belekocogunk, magasabb is a pulzusom, mint az elején, de még mindig teljesen jó. Érzésre elég hamar felérünk, és szép lassan ereszkedni kezdünk egy nagyon jól futható részen, csak néhány helyen kell lassítani a sár miatt, de itt sajna történik egy esés. Kis ideje csatlakozott hozzánk egy srác, közöttünk futott, és pont láttam, ahogy egy nagy kőbe rúg, majd hatalmasat esik. Szerencsére nem lett semmi baja, gyorsan felugrik, és futunk tovább. Hamarosan elérjük a második pontot, itt egy hosszabb szünetet tartunk feltankolni a készleteket. Veszek egy liter vizet, és egy meggyes sört, fél liter vízből izót keverek a két szoft kulacsba, fél liter meg megy az ivózsákba, a sört meg rögtön megiszom. Finom volt :) Rengeteg idő elment ezen a ponton, de kb. ilyen sűrűn kell majd nagyobb feltöltés, csak kicsit gyorsabban kéne csinálni.

Némi sík után folytatódik a kellemes lejtőzés az erdőben, ez megint egy jó kis rész. Az egyik elágazónál megtorpanunk, beszélgetés közben nem figyeltük a jeleket, hozzá kell még szoknunk, hogy már nem nagyon van ki után menni. Az erdőből kiérve újból egy kedvenc rész, szuper a kilátás, 3 éve itt lettem biztos benne, hogy sikerülni fog, és most sincsenek efelől kétségeim. HotDogMan már kitelepült az útnál, persze nem állunk meg csak kicsit arréb a kesztölci kitelepülésnél egy levendula szörpre, és némi fejzuhanyra. A következő részt nem szeretem, sok a nyílt terep, a Nap meg már nagyon erősen süt, többször vissza is vettünk a tempóból a meleg miatt. Jó ötlet lett volna felvenni a sapit... Dorog után megkezdjük a mászást a Getére, amit továbbra se tartok egy nagy kihívásnak, szerintem eltúlozzák a jelentőségét ezen a túrán, nekem a csúcsról lefele menet jóval komplikáltabb. Ráadásul lefele van az a rész is, ahol be kell fordulni a dzsindzsába, és meredeken felmenni a löszben. Ezután viszont tök jó lesz az útvonal, először kibukkanunk a Windows háttérnek való pipacsos búzamezőknél, ami az idén mondjuk elmaradt, csak beszántott üres földek látványa fogad minket. Kis csalódás, de aztán újabb szuper rész, ahonnan látni az esztergomi bazilikát a Dunával együtt, imádom. Hamarosan vége a lejtőzésnek, beérünk a tokodi pincékhez, ami után jön egy tényleg meredek mászás. Ezt nem különösebben szeretem, viszont nem túl hosszú, és utána csak le kell futni Mogyorósbányára, ami már a féltávot jelenti.

Bár itt nem látszik jól, de itt is frissek és fiatalosak vagyunk :) Fotó: Várnai Gergely

Újabb nagyobb töltést tartunk, amihez kicsit lassan tudom megvenni a liter vizet, meg a fél literes kólát. Ugyanúgy fél litert keverek be izónak, fél liter a zsákba, a kólát meg rögtön megiszom. Nekem kicsit sok az idő, amit itt töltünk, mennék már, nem akarom, hogy nagyon lemerevedjenek a lábaim, na meg pár perccel már túl vagyunk a félidőn is. Nagyon meleg van, szerencsére hamar bemegyünk az erdőbe, és itt egy egész kellemes szakasz következik, van benne szint is, de nem vészes. 3 éve volt itt egy feltételes pont, mert könnyű levágni egy komolyabb részt a túrából, most nincs, csak sátrazókat látunk. Hamarosan kiérünk az erdőből, itt is figyelni kell, a kék váratlan helyen fordul balra, a kerítés mellé. Megint nyílt terep, és még mindig nagy a meleg, de nem tart soká, és ismét árnyas helyen futunk a forrásig, ahol megállunk inni, mosakodni. Miközben lemerül az órám, újra nyílt terepen futunk, most épp aszfalton, majd ismét emelkedésbe kezdünk. Szerencsére azért hamar ismét erdőbe érünk, és az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor Jani elmeséli, hogy hogyan tévedt el, amit egy az egyben megismétlünk :) Persze rutinosan hamar megfordulunk, nem komoly a dolog, jót röhögünk rajta. Kellemes lejtőzést követően a Bika-völgyben megállunk egy szódára, mielőtt megkezdjük az egyik legkevésbé kedves szakaszomat. Kis emelkedéssel kezdünk, ez nem vészes, aztán jön a hullámzás a villanyvezetékek mellett, ami rém unalmas, és nem is szép, viszont hosszú. Utána több kereszteződésnél is alaposan körülnézünk, félek az eltévedéstől, és azt hiszem, hogy már tudom hol rontottuk el 3 éve. Most minden jól megy, Pusztamarótra megfelelő irányból érkezünk :)

A Gerecsére mászás közben kezdem először érezni, hogy fáradok, de ezen nem aggódom, 65 kilométer után fura lenne frissnek lenni, meg ha itt felérünk, már nem lesz túl sok szint. Bányahegy felé haladva a nagyrészt lejő úton kicsit elkezdek aggódni, már nagyon régóta futunk, és csak nem érünk oda, az idő meg telik. Jani nem aggódik, mert az ő fejében lévő időterv szerint jól állunk, nekem viszont sehogy se jön ki a matek, bár ennek oka nagyrészt az volt, hogy rosszul emlékeztünk hány kilométernél van ez a pont. Amikor nagy nehezen végre beérünk a pontra, és kiderül a pontos helyzetünk, kicsit megnyugszom, és elkezdem elvégezni az utolsó nagy töltést. Ismét iszok egy kólát, de most elég rossz az időzítés, mert épp a pont előtt kicsivel zseléztünk, így hangyányit sok cucc lesz a gyomromban, amit már ivás közben érzek, de nem akartam továbbvinni a palackot. Pató Balázsékkal beszélgetünk egy kicsit, mindenki jól néz ki, saját elmondásunk szerint is jól érezzük magunkat, és mivel nem versenyen vagyunk, talán nem is vetít senki :) Jani nagyon nyugodt, még egy szendvicset is elkezd békésen eszegetni, én már sürgetem, számolgattam még, és újra ideges lettem. Az útvonalat is kérdezem a többiektől, próbálok felkészülni arra, hogy esetleg egyedül kell befejeznem. Mindenki szerint csak a sárgán kell nyílegyenes menni, jól hangzik. Ez persze nyilván nagyon nem így van, vagy a nyílegyenes alatt tök mást értünk :) Bányahegyről kifutva előre állok, próbálok egy viszonylag jó tempót felvenni, de a gyomrom eléggé korlátoz, kell némi idő, amíg rendeződik a helyzet. Jani pár kilométer után átveszi a tempó diktálását, és egy kicsit rá is kapcsol. Amikor rövid sétára váltunk egy emelkedőn, mondom is neki, hogy nekem kicsit erős most ez a tempó, de ne foglalkozzon velem, nyugodtan menjen csak. Igazából részemről ez már teljes elengedés volt, picit vissza is veszek, de nagyon sokáig pár méternél jobban nem maradok le. Közben viszont látótávolságba kerülnek Balázsék, ekkor Jani érezhetően még jobban rákapcsolt, én meg elkezdtem lemaradni tőle. Elképesztő mennyi tartalék van még benne. Persze igazából csak nagyon lassan maradok le, Balázsékhoz képest pedig tartom a távolságot. Egyedül maradva erősen lassul az idő, nagyon hosszúnak tűnik Koldusszállásig az út, aminek talán az lehet a fő oka, hogy végig futni kellett, és ahhoz azért már kicsit fáradt vagyok, jobb lett volna néhány emelkedő pihengetni.

Koldusszálláson nincs még csippantó, felírnak minket, és aláírást kapunk pecsét helyett. A többiek elég sokat eltökörésznek, én nem látom értelmét húzni az időt, így is túl sokáig tartott ez az egész. Viszonylag lelkesen kezdek bele a következő szakaszba, próbálok pozitív lenni, mert ez lesz a legrosszabb rész. Eleinte örültem, mert az elmúlt 3 év alatt a kövek elég jól bediffundáltak a talajba, így már nem olyan kellemetlen. Az emelkedő már nem esik jól, kezdek elég nehezen haladni, vagy legalábbis úgy érzem. Amikor viszont lehetne futni, nagyon nem akaródzik, és az egyik próbálkozásomkor görcsöl is egyet a lábam. A bányahegyi túltöltés után nagyon sokáig nem ment le semmi, így valószínűleg most egy kicsit eléheztem, valószínűleg amiatt kezdek negatívvá válni, próbálok is gyorsan tenni ellene. Megelőz egy srác, akit az előző pontnál hagytam el, az útvonalról beszélünk, ő úgy tudja van még valami trükk, nekem meg az rémlik, hogy végig ezen a kövesen kell menni, de mondom, erre ne vegyen mérget. A tatai útvonalat próbálom még megtudni, de sajnos ő sem ismeri. Hamarosan Balázsék is visszaelőznek, ajánlják, hogy vegyem fel a tempójukat, de ezt most lehetetlennek érzem. Szerencsére még látótávolságban vannak, amikor letér az út balra be az erdőbe, így nem tévedek el, és a lejtős egynyomos erdei ösvényen a futáshoz is megjön a kedvem. Valószínűleg felért a cukor az agyamba:) Erre viszont tutira nem voltam 3 éve... Ahogy egyre hosszabban tart a lejtő, egyre vidámabb vagyok, fogynak a kilométerek, és azt tudom, hogy ha elérem a templomromot, onnan már semmi emelkedő nem lesz. Végig lejtve és síkon el is érem a pontot, ahol szerencsére van már személyzet. Tőlük is próbálom megtudni a tatai útvonalat, sikertelenül.

Az órám még mindig számolja a kilométereket, de mivel a GPS-t lekapcsolta, így nyilván nem túl pontos, próbálom kikalkulálni, hogy valójában mennyi van vissza, és az mennyi ideig tart. Egész jó előrejelzéseket teszek magamnak, ami fenntartja a lelkesedésemet, és jól is megy minden, amíg be nem érek a meredek, köves részre. Kint még teljesen világos volt, a fák között viszont már meglepően sötét van, de nem akarok megállni elővenni a fejlámpát, úgy gondolom, hogy túl sok időt veszítenék vele. Végül szerintem a rossz látási viszonyok miatti óvatoskodással sokkal több idő megy el. Végre kiérek, de még egy rövid szakaszon túl meredek az aszfalt, a fáradt lábaimmal nem tudok lecsapatni, de aztán normálisan futható meredekségűre szelídül. Baj határában Beke Tamás áll egy helyben, kérdezem van-e valami baj, de nincs, együtt futunk tovább. Dumálunk, és mondja az utat is, tök jól tudja, de aztán a templomnál ő megáll inni én meg elbizonytalanodom, mert nem látok jelzést, persze hamar meglelem. Kicsit türelmetlen vagyok már, meg feszült amiatt, hogy nem tudom pontosan az utat, és Tatán már jelzésekben sem bízhatok. Lement a Nap, de még mindig elég világos van, egészen hihetetlen, hogy az erdőben milyen sötét volt már. Megérkezek a sínekhez, persze pont most megy egy vonat, de itt nem hiszem, hogy kapok jóváírást, mint ahogy az UB-n szokás :) Továbbra se tudom merre kell menni, leszólítok egy helyit, aki szépen elmondja hogyan jutok el a célig. Persze így is teszek egy kis kerülőt, és a parknál egyszerre lyukadunk ki Tamással, ahonnan már együtt futunk be a célba, miközben Jani már szembe jön hőfóliába burkolva, már jó rég beérhetett. Kamerázgatok még, meg a kártyát sem készítettem elő, így eltart egy darabig, míg a célban is lecsippantok. 13:08, ami elvileg túl van 8 perccel a kitűzött célon, de ennek nincs jelentősége, csak az utolsó szakaszon, meg a célban eltöltöttem ennyit feleslegesen, szóval a célt én teljesítettnek nyilvánítom. :) A kihívásból egyrészt a fejből tájékozódást nem tartottam be, bár meglepően sokra emlékeztem, nem bonyolult az útvonal, igazából nem túl sokat kellett volna még memorizálnom. Itinert, vagy gépet még így se kellett bevetni, de igazából nagyrészt Jani navigált, a végefele pedig kérdezősködtem. Másrészt az utántöltés se felelt meg teljesen a kihívásnak, bár a vizek vásárlása csak határeset, mert pár száz méteren belül "szabályosan" is juthattam volna vízhez, csak a meggyes sör és a két kóla lóg ki, hiába csak pontokon vettem, az eredeti elképzelésbe ez se fér bele. Viszont finomak voltak :)

Így nézett ki a futás belülről

Utóhatások

Néhány napig iszonyat erős izomlázam van, a lépcsőzés nem nagyon megy, de ebben még önmagában semmi csoda nem lenne, számítottam rá. Ezen kívül mindössze egy darab vízhólyagom lett az egyik lábujjam oldalán, ami se menet közben, se utána nem zavart, mivel nem rajta járok. A cipő és zokni választás rendben volt. A táska súlyától a felsőtestemben is van izomláz, meg eléggé mozgott sokszor, ettől jó néhány helyen kidörzsölődés is. Ez a táska nem az igazi, az az egészen elasztikus fajta kellett volna. Az első napokban úgy éreztem, hogy semmi gond nincs, aztán teltek a napok, és nagyon nem akart múlni az izomláz. Egészen csütörtökig vártam az első futással. Még akkor sem voltam meggyőződve róla, hogy menni fog, ezért terembe mentem, fél órát sikerült kocogni a padon, aztán tekertem még felet. A mozgás már nagyon hiányzott, de egy csalódás volt az egész. Másnap a bokám előtt a lábfejemen valami szúró fájdalom jelentkezik... Vasárnapig megint nem futok, akkor egész jó, de másnapra újra fáj. Már vasárnap azt mondtam, hogy nem ér meg ennyit egy ultra, de aztán még egy újabb hét megy veszendőbe... Megint csak hétvégén próbálkozok, és még mindig érzem a fájdalmat. A harmadik héten már többet sikerül futni, de még akkor csütörtökön is meg kell szakítsam az edzést, annyira fájni kezd. Ez viszont már nagyon elkeserítő.

Nem ez a jó irány

Az idén a téli jégen futás miatti kis izomhúzódást leszámítva semmi sérülésem nem volt, sőt, igazából amióta odafigyelek, hogy ésszel fussak, azóta egyáltalán nincs ilyen gondom. Na most lett. Ez most túl sok volt nekem. Persze ezt sejtettem is, de megint bele kellett fussak ebbe, hogy most már végleges, de legalábbis sok évre szóló döntést hozzak: többé nem vállalok ekkora kockázatot. Piros 85 kihúzva, és minden más terepultra is felejtős. Legfeljebb 6 órás jöhet szóba aszfalton, annál hosszabb egyelőre semmiképp. A sérülésen kívül van egy másik nyomós okom is: a Kinizsi utolsó száz méterein, és a célba érkezve sem éreztem semmit. Elégedett voltam persze, örültem, mert sikerült véghez vinnem, amit terveztem, de csak ennyi, semmi több. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet ez, és arra jutottam, hogy önmagában egy ultra teljesítése se hozza mindenképp a határtalan flow-t, más is kell hozzá. Szerintem két dolog képes rá nálam: ha a határaimon túl teljesítek, vagy ha sikerül olyat véghezvinnem, amit iszonyatosan akartam. A célkitűzés itt most teljesen reális volt, nem kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, és olyan nagyon nem is voltam rákattanva. Bár nem ekkora távra edzettem, de ettől függetlenül azért a fizikai felkészültségem alapvetően elegendő erre a kihívásra. Se fizikailag, se mentálisan nem volt komoly gondom, csak elhanyagolható kis görcsök, és egy kis holtpont volt 80 után, de ezek jelentéktelenek, nem hogy nem léptem át a határaimat, igazából még nagyon közel se voltam. Szóval semmi mélypont, ahonnan feljöhettem volna, semmi fizikai végkimerültség, amit le kellett volna győznöm, semmi fájdalom, amit hősiesen tűrnöm kellett volna.

Apropó hősiesen

Nem értek egyet azzal, hogy bármi hősies lenne abban, ha valaki jóval a határain túl próbál teljesíteni, és egyik mélyponttól a másikig bukdácsol, miközben iszonyatos fájdalmakat érez. Szerintem a futáshoz nem tartozik hozzá a fájdalom. Az ultrafutáshoz sem. Nekem nem az a hős, aki legyőzi a fájdalmat, hanem az, aki komoly edzésmunka után, megfelelő felkészültséggel áll oda a neki megfelelő nehézségű kihívás rajtjába, így elkerülve azt, hogy egy fájdalmas szenvedés legyen az egész. Nekem nem az a hős, aki végighányja a futást, vagy eléhezve küszköd, hanem az, aki a felkészülés során a neki megfelelő frissítést is kidolgozza, és tudatosan alkalmazza. Nekem nem az a hős, aki a nem megfelelő cipő okozta vízhólyagokat, leeső körmöket a végsőkig tűri, hanem az, aki addig dobálja ki a drágán megvett, menőre marketingelt szarokat, amíg meg nem találja a neki megfelelőt. Persze ez így unalmasan hangzik, de azért az se lehet véletlen, hogy az élmezőnytől ritkán jön olyan versenybeszámoló, amelynek olvasása közben a kétes kimenetelű teljesítés okán lerágod a körmöd. Mert nem olyan. Egy jó futás tudatosan megtervezett, profin kivitelezett, egyszóval tök unalmas. Na jó, ez két szó volt, szóval akkor legyen dögunalamas :)

Csak az ultra számít?

Nem kell mindenkinek ultrát futnia. Nekem sem. Hosszú időre volt szükségem, mire idáig eljutottam, amiben persze nagy szerepet játszott az ultrafutást körülvevő erőteljes fényezés, legendák, misztériumok. Pedig az ultrafutásban sincs semmi különleges, bár azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy sok éves, ténylegesen rendszeres és megfelelően strukturált futás után érdemes csak belevágni, mint ahogy egy maratont sem jó ötlet fogadásból, egy hónap után megpróbálni. Persze sokan megemlítik ezt is, de a hangjukat hamar elnyomják a "az ultrafutók a hősök" jellegű ingerek, meg a valójában nem túl nagy sportértékkel bíró teljesítmények túldimenzionálása. Ma sajnos semmilyen téren sem divat a kemény munka, minden gyorsan kell, minél könnyebben. Egy elért maratoni eredményt javítgatni jóval munkásabb, és sokkal kevésbé menő, mint a meglévő felkészültséggel nekivágni egy túlhype-olt ultrának, és "hősiesen" teljesíteni az "emberfeletti" kihívást. Ugyanakkor ez csak ideig-óráig működik, sokaknál hamar jönnek a durva sérülések, kihagyások az edzésben, aminek eredménye a stagnáló, vagy nagyon lassú fejlődés. Ez nem lehet az én utam. Mostanra kikristályosodott bennem, hogy nekem mi a fontos a futásban: a fejlődés, az egészség, és a futás. Amíg a korom engedi, szeretnék gyorsulni, és úgy futni, hogy az az egészségemet szolgálja. Furcsa lehet, hogy nekem a futásban a futás a fontos, pedig egyszerű: a Kinizsi alatt a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor nem volt kedvem futni. Így számomra nincs értelme, én már azt is nehezen viselem hogy sokat kell sétálni egy terepultrán, de az, hogy még a kedvem is elmegy a futástól, az már végképp sok. Szomorú ez a felismerés, ez a pillanat, ráadásul pont a Kinizsi után, ami miatt annak idején ezt az egész futás dolgot kezdtem, bár egy érdekes keretet ad ez így ennek a sztorinak. Azt hittem, hogy a terepultrák felé vezet az utam, de most már el kell engednem ezt a vonalat, és abba az irányba menni, ami passzol hozzám, ami igazából én vagyok.

Gábor Úton

Piros 85 Terepfutás 2017.

Straván: https://www.strava.com/activities/1250855940
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)

Kicsit meglepett a rajt :)

Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...

A Kevélyig még nagy a tömeg

Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.

A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.

Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.

Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.

Már nincs messze a csúcs

Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.

Dobogókő után lefele száguldani, megfizethetetlen :)

Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.

Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.

Ellenőrzőpont	2016.	2017.	Előny
Nagy-Kevély	0:57:05	0:53:30	0:03:35
Csikóváralja	1:29:52	1:22:56	0:06:56
Tölgyikrek	2:10:40	2:02:22	0:08:18
Dömös	3:16:58	3:05:02	0:11:56
Szakó-nyereg	4:08:54	3:51:17	0:17:37
Dobogókő	4:38:03	4:20:16	0:17:47
Pilisszántó	5:20:27	4:58:07	0:22:20
Csévi-nyereg	5:42:21	5:17:38	0:24:43
Kopár csárda	6:43:49	6:19:07	0:24:42
Kakukk-hegy	7:02:21	6:28:41	0:33:40
Hosszú-árok	7:38:47	6:59:28	0:39:19
Nagy-Szénás	8:14:07	7:32:37	0:41:30
Nagykovácsi	8:33:16	7:52:02	0:41:14

Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

Az első órában kicsit magas a pulzus, 6 óra után viszont nagyon leesik

Sokáig nem jövök rá, hogy valójában mi történt a versenyen, csak hétfő reggel kezdem kapisgálni, amikor kipakolom a zsákom, és a maradékok alapján kikalkulálom, hogy mennyit fogyasztottam. Mint kiderült, csak 5 zselét ettem meg (24g/db), 1,4 l izot (60g/l) és kb. 0,5 l kólát (kb. 50g) ittam meg, ami összesen 254 g szénhidrát 8 óra alatt, azaz 31 g/óra. Ehhez jött még 1,5 liter víz, így a folyadék összesen 3,4 liter, 0,425 l/óra. Úgy terveztem, hogy legalább 40g szénhdrátot és 0,5 l folyadékot viszek be óránként, és azt hittem, hogy ezt tartom is, de menet közben még mindig nagyon nem megy a matek, ráadásul valahogy szöszölni sincs kedvem a frissítéssel. A hangulatingadozásokkal és a hirtelen pulzuseséssel együtt ezek az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy alapvetően nem volt itt semmi megoldhatatlan probléma, csak eléheztem és dehidratálódtam. Legalább a magnézium és só bevitel terv szerint ment. Az ultrázás egy nagyon kemény műfaj, és most először gyenge voltam, az első kis problémánál feladtam. Persze ehhez nagyban hozzájárult, hogy nem ismertem fel a probléma okát, elkönyveletem magamban, hogy túl nagy kihívás ez nekem, és még csak 5-6 órányit tudok úgy futni, hogy az számomra elfogadható minőségű legyen. Másrészről a sérülés miatt eleve úgy álltam rajthoz, hogy nagy valószínűséggel fel kell majd adnom, és az is benne volt, hogy ezt a kihívást egyszer már sikeresen teljesítettem. Ha először csinálok valamit, annyira vágyom a sikert, hogy bármilyen nehézségen keresztülrágom magam, de egy időjavítás már nem annyira hoz lázba. Szinte erről szólt az egész idei év. Ezt fejben nagyon rendbe kell tegyem, reális célokkal, és nagyon erős teljesíteni akarással szabad csak rajthoz állni.

Valahogy mindig könnyű pályaként tekintettem a Pirosra, ami talán tényleg így is van, legalábbis sok más terepultrához képest. Valamiért a szervezők nagy része brutál versenyeket rendez, nekem hiányoznak a palettáról a rövidebb, jobban futható, kevésbé mászós pályák. Ugyanakkor ez azért egy elég kemény kihívás, a szint miatt egy maraton kb. háromszorosa, ahol már alapvető jelentősége van a frissítésnek. Ebben nem vagyok túl jó, hogy finom legyek, és igazából szerintem sokat számítana nekem egy segítő ultrán. Hogy mennyit, az persze nagy kérdés. Ezt a versenyt például biztosan be tudtam volna fejezni még ebben a rossz állapotban is 11 órán belüli idővel, hiszen még így is utolértem Nagykovácsiban egy futót, aki végül 11 órás idővel ért célba. Két percet hoztam rajta az utolsó szakaszon, gyorsabb voltam, amikor kiszálltam. Nyilván teljesen indokolatlan volt feladni, viszont a helyszínen csak az érzéseimre hagyatkozhattam, amik nagyon becsaptak, mintha iszonyatosan rosszul menne már, pedig tavalyhoz képest 41 perc előnyben voltam, és még mindig gyorsabb. Ha pontosabb képet kapok a helyzetről, biztosan nem szállok ki. Nehezebb kérdés, hogy egy kísérővel elkerülhető lett-e volna az eléhezés, ha valaki pontosan számon tartja a fogyasztásomat, akkor bevinném-e amit kell? És még ha el is kerültem volna az eléhezést, akkor a mezőnyben lévő pozíciómat tartani tudtam volna, mármint nem helyezést, mert az így is folyamatosan javult, hanem hogy végig tudtam volna ugyanazokkal futni, azaz kb. 10:30-as idővel beérni? Teljesen mindegy már, és többé nem is szeretnék ilyeneken filózni, nem akarok olyan beszámolókat írni, hogy "de jó, ebből is mennyit tanultam, és ha ez meg az másképp lett volna, akkor ez lehetett volna", mert itt nincs ha, van egy darab időeredmény a verseny végén, aminek nem kéne magyarázatra szorulnia. Jövőre nincs több magyarázkodás! :)

Fotók: MVTE
Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/

Piros 85 Terepfutás

Videó belülről: https://youtu.be/2Bivo6HASko

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Mindenképpen azzal kezdeném, hogy nem volt éppen -hogy is mondjam szépen- a legmegfontoltabb döntés részemről nevezni erre a versenyre. Futásban még nem tartok itt, egyáltalán nem. A félmaratoni táv az, amit magabiztosan tudok futni, valószínűleg a maratonnal is méltóságteljesen megbírkóznék, de ez egy egészen más kategória. Sajnos viszont a futóversenyek nekem közel sem nyújtottak akkora élményt, mint korábban egy egész napos teljesítménytúra. A terepversenyeket azért szeretem, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy akkor érnek véget, amikor épp kezdeném élvezni. Nem mintha tudnék sokkal többet futni... A nagy terv az volt, hogy majd ősszel, miután a kitűzött aszfaltos célversenyt teljesítettem, visszatérek a hosszútávú túrák világába. Addig nem akartam túl nagy terhelésnek kitenni magam, ne zavarjon bele a felkészülésbe. Tavasszal még az Iszinik-et néztem ki, de már akkor nagyon kacérkodtam a gondolattal, hogy a terepfutó szintidőn belüli teljesítést kéne megcélozni. Sokáig pihentetve maradt a dolog, de közben egyre inkább kezdett vonzani a terepultrák világa. Nyálcsorgatva nézegettem a nagyobb versenyeken készült videókat, és azt éreztem, hogy igen, ez lenne az igazán nekem való móka. Persze még évekig kell edzenem rá, hogy egyáltalán komolyan vehessek egy indulást, talán csak álmodozás az egész.

Aztán valahogy szemezgetni kezdtem a Piros 85-el. Hasonló időben rendezik, mint az Isziniket, a szint nagyjából egyezik, viszont jóval kevesebb kilométer, és bizonyos pontokat is osztanak. Akkor miért ne mennék inkább erre? Még a nyár közepén le is adtam a nevezésem. A 15 órás szintidőt úgy gondoltam, hogy egy óvatos, belekocogós, gyorslábú túrázással hozni tudom. Teltek múltak a hónapok, lezajlott a célversenyem, majd egy hónappal a Piros előtt lefutottam egy 40 kilométeres túrát. Elégedett voltam az eredménnyel, és igazából meglepően könnyedén ment, mintha még mindig messze lettem volna a határaimtól. Összezavarodtam. A hátralévő egy hónapnyi edzéseket magasabb pulzuson végeztem, a heti mennyiségen is kicsit emeltem. Egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy nem akarok biztosra menni, futni akarok, rendesen odatenni magam! Nem akarok óvatosan kezdeni, hogy "jáj-jáj, csak nehogy elfussam az elejét", és nem, nem elégedhetek meg az utolsó hellyel! Nyomni fogom neki, és ha egy gyenge szar vagyok, akkor jöjjön egy hatalmas pofon, csapjon vissza a földre, kényszerítsen az alázatos munkára, tanítson türelemre.

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolózó csúcsra.

Reggeli ködös Fotó: MVTE

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Amikor épp minden egyben van Fotó: MVTE

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Közel már a csúcs Fotó: MVTE

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Fenyvesben Fotó: MVTE

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Megcsináltam! Fotó: MVTE

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Egy versenyből eddig mindig tudtam tanulni valamit, akár jól sikerül, akár nem. Most teljes a káosz a fejemben, több a kérdés, mint a válasz. Az biztos, hogy aszfaltos versenyt többé nem jelölök ki célként. Be vagyok még nevezve januárra egy félmaratonra, márciusra egy maratonra, de a jövő év már nem ezekről fog szólni. Át kell gondolnom az edzéseket, bár most nagyon úgy tűnik, hogy amit eddig csináltam (jellemzően hosszú futások alacsony pulzuson, minimális mennyiségű gyors), az inkább készített fel erre a versenyre, mint amire akartam volna. A frissítésem katasztrófa volt, teljesen kinyírtam a gyomrom, aztán még el is éheztem kicsit. Ezen van mit csiszolni, mondjuk nem könnyű úgy kísérletezgetni és gyakorolni, hogy 40 kilométerig semmi gondom nincs.:) Egy betonbiztos cél van jövőre, és az a Piros 85. Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét.

Nemcsak az érem, a kitűző is gyönyörű munka

Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/