A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alpok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alpok. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. szeptember 9., szerda

Svájci kalandok 3. rész - Oberrothorn 3414 m



Nem gondoltam volna, hogy 2020-ban bárhova is el fogunk jutni, de szerencsére (vagyis maradjunk inkább annyiban, hogy bátraké a szerencse :) egy nagyon jól sikerült svájci útról tudok beszámolni, ahol nem volt hiány futásban, túrázásban, hegyekben




Éjszakára megérkezett a beígért rossz idő, hajnalra a hőmérséklet 4 fokig csökkent, amire nem igazán voltunk felkészülve. Minden ruhámat magamra vettem, nyakig begubóztam a hálózsákba, így is majd megfagytam, pedig én kifejezetten szeretek hűvösben aludni, de nem úgy, hogy elfagy a lábam 3 zokniban is. Jó, nyilván a hálózsák valami legolcsóbb cucc, viszont a 4 fok se -20, szóval valami nagyon furcsa, másra nem tudok gondolni, mint hogy a sátor fém anyagából süt ennyire a hideg. A többi éjszakát inkább az autóban töltöm, ott teljesen jó, ezekkel a sátrakkal nem stimmel valami, nem volt jó döntés ilyet bérelni. Az egész napot a kempingben töltjük, végig esik az eső, még városnézéshez sincs kedvünk. Nincs ezzel probléma, jól is jön a pihenőnap, csak azon aggódunk, hogy a korábbi előrejelzéseknek megfelelően az utolsó nap is kuka, bár most már változott a jóslat, és megcsillant a remény. Úgy is tervezzük, hogy korán kelünk, ha szerencsénk lesz, időben nekivágjunk.

A kempingből látszó hegyen friss hó jelent meg

Reggeli meglepi

Minden várakozásunkat felülmúlóan szép időre ébredünk, sehol egy felhő, a levegő kristálytiszta, a sátorral szemben lévő hegyeken pedig friss havat látunk. Amíg lent eső, 3500 méteren 1-2 centi hó esett, kicsit reménykedem is benne, hogy gázolhatok majd benne. Vonattal megyünk Zermattba, nem akarjuk húzni az időt az átsétálással, így is 9 óra, mire átérünk. Elindulunk a városban, a Matterhorn minden sarkon ránk kacsint, vagyis lószart kacsingat, egyszerűen berobban az ember agyába, kétlem hogy meg lehet szokni ezt a látványt. A mobilinternetet nem sikerül működésre bírni, és a túratérkép se működik offline, pedig elvileg még otthon letöltöttem, sőt, még GPS jelet sem vesz a telefon, na ebből is csak az a tanulság, hogy jobb nem a technikára hagyatkozni. Nagyjából tudom az utat, de csak műholdképeken nézegettem felülről, ami azért elég más, és az egyáltalán nincs meg, hogy a városból merre kell indulni, gondoltam biztos egyértelműen ki lesz táblázva. Hát nincs. Végül kicsit idegesen indulunk el a szerintem nagyjából jó irányba, reméljük a legjobbakat.
Ez a pár méter volt csak sík :)

Fel, fel, fel

Szerencsére belefutunk egy turistautat jelző táblába, persze nem olyan mint nálunk, hogy különböző színekkel jelölt, ami jelent is valamit, hanem csak sárga alapon egy sétáló figura, ami bármelyik út lehet, mindenesetre nekünk most arra elég, hogy kijussunk a városból az erdőbe. Ez viszonylag hamar meg is történik, és a kellemes környezetben jó meredeken emelkedni kezdünk. Találkozunk néhány emberrel is, de ahhoz képest, hogy mennyien vannak a városban, gyakorlatilag üres az ösvény. Elég jól gyűlik a szint, főleg amikor már egy sípályán kaptatunk. Az eléggé kellemetlen sípályás szakasz után ismét az erdőben folytatjuk, sokkal barátságosabb az emelkedés is, szinte már pihentető. Az erdőből házaknál érünk ki, van itt étterem, és elég jó kilátás, meg is állunk pár fotóra.

Tufternalp étterem, "háttérben" a Matterhorn

Hegyek között

Az étteremnél hirtelen meg is szűnt az erdő, már csak elszórtan vannak fák, azok is kicsik, megérkeztünk a hegyek közé. Itt egyértelmű iránymutatást ad a tábla, és az Unterrothornig 2 óra 40 perc menetidőt jósol. Még egy jó darabig viszonylag enyhén emelkedik, aztán egy táblánál ráfordulunk a hegyre, és kezdődik az igazi kapaszkodás. A táblán egyébként az egyenesen továbbhaladó útra Tasch volt kiírva, felmerült, hogy viszafele lehet arra kéne menni, de én ezt nem tartottam jó ötletnek, mert nagyon sok plusz kilométert szedhetünk össze, hiszen Zermattól nem olyan nagyon távolodtunk el, Tasch jóval messzebb lehet még. Jó kis cikk-cakkos menet kezdődik, de kezdetben még semmi érdekes nincs benne, aztán egyre izgalmasabb lesz a terep, egyszer egy rögzített kötél is feltűnik, ami mondjuk most túlzásnak tűnik, de rosszabb körülmények között szükséges lehet. Felérve egy magaslatra (Ritzengrat) látjuk, hogy tulajdonképpen egy gerincen haladunk, és innen már első célunkat, az Unterrothornt is megpillantjuk. Sokszor szóba kerül, hogy mi legyen majd az útvonal, mert két érdekes célpont is van még talonba: a Stellisee, és az Oberrothorn. Mivel elég jól haladunk, én az Oberrothorn-t mindenképp megcéloznám, és akár még a tó is szóba jöhet, ha nem nagy kitérő, és emlékeim szerint nem az, legalábbis távban nem, de hogy mennyi szint, az jó kérdés.

Bal oldalon az Oberrothorn, ekkor még a friss hó is látszik rajta
Az Oberrothorn közelebbről, a Nap gyorsan tünteti el a havat 
A gerinc, amin végigjöttünk
Már közel az Unterrothorn csúcsa

Unterrothorn 3104 m

Hamarosan fel is érünk a csúcsra, ahol egy brutális méretű építkezés folyik, ezek a svájciak nem bírnak magukkal. Felvonóval is fel lehet ide jönni, de érdekes módon simán csak Rothorn-nak hívják, hátha sikerül összezavarodnia az egyszeri túrázónak. Van hőmérő az épületen, 5 fokot mutat, persze ebből semmit se érzünk, menet közben nincs hideg. Felveszem a széldzsekit, de inkább a Naptól akarom védeni magam, mint a hidegtől. A Tufternalptól a tábla szerint 2:40 az út, mi 2:10 alatt tettük meg, Zermattból pedig 3:30 alatt küzdöttük le a 6,9 km-t 1500 méter szinttel, szóval egész jól haladunk. Innen is elég jó a kilátás, bár a Gornergratról azért jobb volt, viszont egy kellemes ebéd elköltéséhez ez sem utolsó. Ezúttal a távcsövet is előveszem, hogy körülnézzek mi történik a nagyobb magasságokban, a havas területeken látok pár kitaposott ösvényt, és egy-két embert is, a Breithorn csúcsán még többeket pillantok meg. Jó lenne ott lenni :) Láttuk a tavat jóval lejjebb, abban maradunk, hogy akkor a következő célpont az Oberrothorn lesz, mivel ahhoz ránézésre sokkal kevesebb szintet kell lemennünk, és mégiscsak egy magasabb csúcsra érnénk fel, ami izgalmasabbnak tűnik a tónál.

Bal szélen a Gornergrat, onnan egész más a látvány, ahogy a völgybe is belátni
Stellisee, nagyon mélyen lent

Irány az Oberrothorn!

Egy sztráda szélességű úton ereszkedünk le nagyjából 100 méter szintet, hogy onnan kezdjük meg a kapaszkodást a csúcs felé. Persze nem természetes itt ez az út, ezen szállítják fel az építkezéshez az anyagokat és a munkásokat is. Lent az elágazóban egy tábla, itt lehetne elindulni a Stellisee felé, egy elég egyértelmű útvonalon az Unterrothorn körül, el se lehet téveszteni. Mi viszont tovább megyünk egyenesen, most már egy normális kis ösvényen, a hegy oldalában. Új látvány kezd feltárulni, ahogy haladunk, és már már gyanúsan kényelmes az út, mikor végre el kezdődik a cikk-cakk, aztán itt is akad egy köteles rész. Az út a csúcs közeli részt leszámítva végig jól követhető, nem különösebben nehéz, de azért a Gornergratra vezetőnél komolyabb. Mindössze 2,7 km volt a táv a két csúcs között 400 méter szinttel, kicsit több, mint másfél óra kellett hozzá, hogy elérjük a 3414 méteres magasságot. A csúcson vannak néhányan, bár gondolom nagy részük csak a felvonótól jött, legalábbis gyanús, hogy sokkal több emberrel találkoztunk 3000 felett, mint 2000-en. Nagyon szuper felérni, itt végre van rendes hegycsúcs érzés, amit nagyban segít, hogy itt nem lehet beülni egy étterembe :) A kilátásról írni felesleges, a fotók segíthetnek elképzelni, de aki járt már hegyekben, az úgyis tudja, hogy ez csak élőben az igazi. 

Le a sztrádán, szemben pedig a hegy oldalában lévő ösvényen megyünk tovább
Jobbra fent az Unterrothorn, itt balra le lehet megkerülni a Stellisee felé
Findelgletscher
Itt is volt egy kis köteles rész
Kis hangyácskák a hegyen
Na jó, lehet kicsit meredek volt
Középen az építkezéshez vezető út, az attól balra lévő gerinc volt a kedvenc részem

Az Unterrothron felülről
Azért amikor nincs felhőbe burkolva, erősen a Matterhorn uralja a látképet
Itt lehet jó szelfit lőni, az biztos
A már kihagyhatatlan fotó, háttérben a Monte Rosa és a Lyskamm

Le, fel, le

Délután 3-kor nagy lendülettel megindulunk lefele, többször bele is futunk, a cikk-cakkos rész után a Oberotthorn oldalában pedig egy folyamatos futásba kezdünk. Sok szép helyen futottam már, de 3000 méteren a Matterhornnal szemben futni igazán nem mindennapi élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom! :) Bár mehettünk volna az építkezés útján, megspórolva 100 méter visszamászást az Unterrothornra, inkább maradtunk a biztos útvonalon. Ugyanígy megprórolhattuk volna ezt a mászást a Stellisee felé is, de ebben még több kockázat rejlett, nem tudtuk, hogy nincs-e benne meglepi hullámvasút. Térképen utólag megnézve persze jó lett volna. Maradtunk hát a már ismert útvonalon, és este 6-ra vissza is érkeztünk Zermatt vasútállomására, összesen 9 órányi túra után, amiből csak 3 óra volt a lejtmenet, pedig nem ment simán, a gyors nekiiramodás után nem mindenki bírta combbal. :) A hegyekben a távokat ugye kicsit másképp kell értelmezni, összesen csak 19 kilométer volt az út, viszont a 2000 méter szintemelkedés egy jó kis egész napos programot csinál belőle egy átlagos túrázónak. Érdekességképp az OCC-t nagyjából ugyanennyi idő alatt teljesítettem, de az 55 km volt és 3500 méter szint, persze az jóval futóbarátabb terep, itt sokkal meredekebb volt (átlagosan 104 m/km vs 64 m/km).

Jövőre ugyanitt?

Összeségében nekem nagyon tetszik ez a környék, szinte mindenre van itt lehetőség, rengeteg csúcs van, sok kezdőknek való 4000-es is, igazából az egyedüli hátrány, hogy a legmagasabb csúcs nem itt van, de az is csak 174 méteren múlik. Erősen hajlok arra, hogy jövőre ide térjek vissza, hogy 4000 méter fölé másszak, de lehet másik völgyből, Saas-Fee-felől, vagy az olasz oldalról, azt még majd kitalálom. Ami rossz volt, az a szállás választás, a Zermatti induláshoz túl messze van, még vonattal is, túl sok időt elvesz, viszont innen is lehetett volna indulni pl. az Alphubelre (4206 m). A fém sátor nekem nagyon rossz volt, de ez nagyrészt saját hiba, nem voltam felkészülve a hidegre. Nekem még ez a terep is könnyebbnek tűnt, mint a Tengerszem csúcs, úgyhogy az már biztos, hogy a Magas-Tátrába érdemes kijárni edzeni, mondjuk most már ez megint lehetetlen az újabb határzárak miatt, aztán meg jön a tél is. De nem adjuk fel :)

2020. augusztus 3., hétfő

Svájci kalandok 2. rész - Gornergrat



Nem gondoltam volna, hogy 2020-ban bárhova is el fogunk jutni, de szerencsére (vagyis maradjunk inkább annyiban, hogy bátraké a szerencse :) egy nagyon jól sikerült svájci útról tudok beszámolni, ahol nem volt hiány futásban, túrázásban, hegyekben




A várható rossz idő miatt csütörtökön már kora reggel megindultunk Zermatt felé, és így is neccesnek tűnt a dolog, mivel 11:30-ra jósolta a navigáció az érkezésünket, az előrejelzés szerint délután pedig már viharok várhatóak. Emiatt egyfolytában nézegettem a navigáció által kitalált útvonalat, olyan nagyon kerülősnek tűnt, mintha otthon a google maps egy sokkal rövidebbet ajánlott volna. Erőlködtünk ezzel vagy fél órát, amíg sikerült a kompok elkerülésének kikapcsolásával előhozni azt a rövid utat. Namost itt gyanús lehetett volna a dolog, igazából az is volt, de mivel nyomát se találtuk kompos átkelésnek errefelé, megnyugtattuk magunkat. Ez egészen addig tartott, amíg egyre kanyargósabb úton haladva ki nem írta a navigáció, hogy x kilométer múlva tegyük fel magunkat a vonatra... Próbáltunk neten utánajárni ennek a vonatos szállításnak, nem túl sok sikerrel, elég nehézkesnek tűnt, úgyhogy mivel még nem olyan nagyon rég váltottunk útvonalat, gondoltam inkább forduljunk vissza. Komp elkerülése navigációban bekapcsol, újratervezés, indulás. Innen akár már sima is lehetett volna az út, két brutál szép tó (Thunersee, Brienzersee) mellett haladtunk el, aztán egy hatalmas vízesésnél álltunk meg enni, elég pazar volt a látvány.

Nem kicsi :)

Innen már sima lesz, vagy nem?

A vízesesnél beiktatott pihenő után tovább haladunk a 6-os úton, de még mindig nem sejtjük, hogy a navigáció nem vissza visz az autópályák felé, hanem talált egy rövidebb utat a hegyeken át. Igazán gyanús akkor lett a helyzet, amikor eltűnt minden növényzet, és határozottan hegyi környezetbe kerültünk. Viszont annyira szép volt, hogy nem is bántuk, több helyen megálltunk nézelődni, fotózni, ha már úgyis rossz lesz az idő, akkor legalább itt látunk valamit a hegyekből. Utólag utánanézve a Grimsel hágón keltünk át, amelynek legmagasabb pontja 2164 méteren van. Innen csodás kilátás nyílt egy kristálytiszta vizű tó (Totensee) partjáról, megérte erre jönni.




Grimsel hágó, Totensee

Szállás kérdések

Az elég nagy kitérő után megérkeztünk Randa és Tasch között fekvő "alaptáborba", ahol gyorsan elfoglaltuk a szállást, és el is indultunk gyalog Zermatt felé. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem Zermattban szálltunk meg? Ennek egy nagyon egyszerű oka van, mégpedig hogy Zermattba nem lehet behajtani autóval. Most már tele vagyunk tapasztalatokkal, hogy hogyan működnek ott a dolgok, valószínűleg máshogy csinálnánk, de sajnos előzetesen annyira nehezen találtunk információkat (na jó, talán a kutatás se volt a laegalaposabb), hogy inkább biztosra mentünk, és egy kempinget választottunk másfél faluval arrébb. Van kemping Zermattban is, de oda ugye nem lehet autóval behajtani, minden cuccot meg becipelni vonattal nem tűnt életképesnek, ezt utólag is így gondolom. Igazából nem is fért volna be a sátrunk az autóba, a Randában lévő kempingben pedig láttunk fém sátrakat, ami tök jó ötletnek tűnt, de erről majd később. A kemping és Zermatt közötti gyalogos útvonaltervezés a google maps-on érdekes módon nem adott eredményt, ennél nagyobb kutatás itt sem, gondoltuk csak közel van az, majd simán átsétálunk. Vigyázz spojler: rosszul gondoltuk. Kettőkor nekivágtunk, a délutánra jósolt viharnak egyelőre még semmi nyoma.

Menni, vagy nem menni?

A kempingből az út Zermatt vasútállomásig 8 km volt, és még vagy 250 méter szint is akadt benne, mert mint kiderült Zermatt 1600, Randa viszont "csak" 1400 méter magasan van, szóval a gyalog járunk ki-be dolog eléggé nehezen kivitelezhetőnek tűnik. A Matterhornt itt pillantjuk meg először, és valami döbbenet a mérete és a kinézete! Nyilván sok fotót láttam már róla, de jó objektívekkel ugye eléggé el lehet túlozni a valóságot, viszont itt nincs rá semmi szükség, egyszerűen brutális, ahogy ez a hegy a városka fölé magasodik ezzel az összetéveszthetetlen formájával. A még mindig kiváló időjárás miatt viszont mindenképp tovább akartunk menni, de az időnk eléggé megfogyatkozott, úgyhogy meg kellett barátkoznunk a vonat igénybevételének gondolatával. Hosszas tanakodás után Riffelberg megállót választottuk, így 2582 méter magasra tudunk gyorsan feljutni, ahonnan már csak 500 méter szintet kell mászni Gornergratig. Megvettük a jegyet fejenként 38 frankért (a teljes oda-vissza út 120 frank lett volna, ami majdnem 40 ezer forint/fő!), majd maszk helyett a polar gatyámat kötöttem az arcomra, hogy fel tudjak jutni a 16:10-kor induló vonatra. Az út tök jó volt, fél órával később pedig még mindig nagyon szép időben tudtunk nekivágni a hegyeknek.

Kicsit csalok a képpel, ez 2 nappal később készült, sokkal jobb fényviszonyok között :)

Irány a csúcs!

Számomra meglepő módon az út a Gornergratra eléggé könnyű, nagyon meredeknek se mondanám, technikailag pedig semmi, gyakorlatilag egy bárki által könnyedén járható túraút. Az elején viszont indokolatlanul lihegtem, a pulzusom alig volt százegynéhány, mégis eléggé kellett kapkodnom a levegőt, ami talán attól lehet, hogy a vonattal hirtelen 900 méteres szintet megtettünk és 2500 méter magasra kerültünk, ahol azért csak kevesebb már az oxigén, sőt, ebben a magasságban igazából akár már a magassági betegség is jelentkezhetne. Szerencsére ez elég hamar elmúlik, a számomra nem túl megerőltető tempón gyorsan normalizálódik a légzésem, és nagyjából az aktuális pulzusomnak otthon is megszokott szintjére áll be. Az állomáson lévő tábla szerint 1 óra 35 perces út vár ránk, remélem tényleg kb. ennyi lesz, már 6 ez is óra utáni érkezést jelent, és a lefele út se lesz rövid. Gyorsabban haladunk, a délutánra jelzett vihar azért folyamatosan ott motoszkál a gondolatainkban, lessük is a látóhatárt, néha úgy tűnik, mitha érkezne valami, de valahogy mindig fennakadnak a felhők a hegyeken, nem jutnak be. Végül 20 perccal hamarabb érünk fel, még mindig tökéletes időben.

Riffelberg állomás (2582m)

Balra a Breithorn (4164m), jobbra a Klein Matterhorn (3883m)


Breithorn (4164m)



Riffelhorn (2927m) és Riffelsee



Gornergrat

A Gornergratról fantasztikus kilátás nyílik: közvetlenül alattunk a Gornergletscher völgye, a túloldalon pedig ott magasodnak a hatalmas négyezres csúcsok. Mondjuk a Monte Rosa masszívum (helyi neve: Gornerhorn), mely helyet ad Svájc legmagasabb csúcsának, a 4633 méter magas Dofurspitzének innen nézve rám nem tett túl nagy benyomást, a jobbra mellette lévő 4527 méter magas Lyskamm tömbje nekem sokkal jobban tetszik. Tekintetünket jobbra tovább mozgatva csúcsosodik ki egymáshoz közel a Castor (4228m) és a Pollux (4092m), majd egy időre utolsó négyezresként következik a Breithorn (4164m), amit a legkönnyebb négyezresnek mondanak, persze gondolom ez csak akkor igaz, ha a mellett lévő Klein Matterhornról (3883m) indulunk, ahova felvonóval fel lehet menni. Végül magányosan, "kis" különcként magasodik ki a környezetéből a Matterhorn (4478m), ami nyilvánvalóan a legbrutálisabb látvány a környéken :) A Monte Rosától balra még rálátni négyezresekre, de innen nézve ezek nem nyújtanak sokkoló látványt. A völgyben vonuló Grenzgletscher felülete nagyon érdekes látvány, tele repedéssel, és kis kanyargó folyóvölgyekkel. A csúcson a sziklák között találok egy kis papírt, rajta német szöveggel, természetesen azonnal beindul a fantáziám, hogy vajon mi lehet rajta? Palackposta a hegyen, titkos üzenettel? Kalózok kincsének lelőhelye? Az élet értelme? A valóság azonban majdnemhogy lehangoló: egy egyszerű receptről van szó. Ha valaki esetleg elkészítené, írja meg, hogy milyen volt :)

Rejtélyes üzenet a hegycsúcson

Áttekintő térkép a környékről. Forrás: Link

Gornergletscher és a Monte Rosa masszívum (Gornerhorn, legmagasabb csúcsa: Dofurspitze 4633m)

Lyskamm 4527m, Grenzgletscher, jobbra a Castor és a Pollux

Grenzgletscher

Balra a Pollux (4092m) csúcsa

Balra a Klein Matterhorn

Benézve a gleccservölgybe

Semmi szponzoráció, de igény, az lenne rá :)

Vissza a kempingbe

Nem nézelődhettünk túl sokáig, már majdnem fél hét, el kell indulnunk lefele, mert elég hosszú út vár ránk. Sajna az órám lemerült, így mérni már nem tudtam, utólag megnézve, a térképek alapján olyan 10 kilométert kellett megtennünk Zermattig, miközben 1500 méter szintet ereszkedtünk, és még a városban is úgy 2 kilométernyi séta várt ránk. A tegnapi hegyről lecsapatás nem múlt el nyom nélkül, bár felfele úgy tűnt semmi gond, a meredekebb lejtőkön eléggé fájt a combjaim elülső része. Igazából sétálni volt a legrosszabb, futva egész jó volt, de mivel nem egyedül voltam, alkalmazkodnom kellett, és maradt a szó szerint fájdalmasan lassú haladás. Már lent vagyunk az erdőben, amikor elkezd cserperegni az eső, de nem tart sokáig, mondjuk nem is értem miből esett, tiszta felettünk az ég. A jó hosszú lefele menet a város másik végén végződik, így az egészen keresztül kell caplassunk. Nem nagyon kívánjuk, de amúgy nagyon szép kis városka, meglepően pezsgő élettel, és igazából én is inkább leülnék most egy étterem teraszára :) Az állomásra érve nem nagyon gondolkodunk, kihagyjuk a Tasch-ig visszalévő mintegy 6 kilométernyi utat, és "mindössze" fejenként 8,2 frankért megyünk egy megállót a vonattal. Szinte már teljesen sötét van, fejlámpa persze nincs nálunk, nem lenne nagy ötlet így botorkálni az ösvényeken. Még így is marad vagy 2 kilométer a kempingig, de itt legalább aszfaltúton tudunk sétáláni, és este 10 körül meg is érkezünk.


2018. szeptember 22., szombat

OCC - A verseny

Soha nem tudok elaludni verseny előtt, mindig túlságosan izgatott vagyok. De most min kéne izgulnom? Persze nehéz lesz a verseny, de nem inkább idejutni volt igazán nehéz? És nem csak a konkrét kiutazásra gondolok, hanem arra az útra, amit a sikertelen Kiss Péter emléktúra óta bejártam. Mindössze 2,5 évnyi futómúlttal nem várok csodákat, de egy biztos teljesítést igen. Nyugodt vagyok. Gyorsan elalszok...


A beszámoló első része a rajt előttről: http://gaboruton.blogspot.com/2018/09/occ-elozmenyek.html


Nagyon korán érkezek meg a helyszínre, még csak épp elkezdtek építkezni, és hát a tér annyira kicsi, a hangosítást szerelő embertől meg is kérdezem, hogy hol lesz a rajt? Zavart körülnézés után mondja, hogy hát itt, talán kandikamerát keresett szegény :) Aztán felfújják a kaput, kicsit egyértelműbb lett a helyzet. Hamarosan ellenőrök is érkeznek, és elkezdik a lézengő versenyzők kötelezőjét ellenőrizni, persze engem is elkapnak. Most mindent be kell mutatni, persze nincs gond, és kapok is egy "le lett ellenőrizve a srác" pöttyöt a rajtszámomra, amitől azt remélem, hogy így a verseny közben már csak békénhagynak. Szokásos módon a rajt előtt egy órával befejezem az ivást, és gondoltam akkor be is állok a megfelelőnek tartott helyre. Ezt elég jól tettem, 10 perc múlva már dugig van a tér, mozdulni se lehet. Az utóbbi időben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy egy versenyen a rajtpozíciómat jól válasszam meg, itt pedig ennek még nagyobb feneket kerítettem, holott ilyen hosszú versenynél talán nem is kéne különösebben számítson. Két okból viszont nagyon is oda kell rá figyelni: a nagy tömeg (1500 fő!), és a szűk utcák, majd egynyomtávú erdei ösvények nem épp kompatibilisek, ha nem a mezőny elején vagy, sokszor feltartanak, sőt, még akár több perces sorbanállások is előfordulhatnak. A másik veszély, hogy túl előre áll az ember, magával ragadja a tömeg lendülete, és elfutja az elejét. Próbáltam egy jó komprumisszumot találni, de inkább az előrébb állást választom, bízom benne, hogy sikerül visszafognom magam, és a megfelelő pulzust tartva elkerülnöm a túl gyors kezdést. Elég kínkeserves így várni a rajtig, főleg a mellettem lévő nagy darab brazil miatt, aki nagyon be van zsongva, amivel nem is lenne baj, ha nem lökdösne folyamatosan. Az utolsó percekben hatalmas a hangulat, végre visszaszámlálás és indulhatunk is! Még innen viszonylag előlről is csak szép lassan kocogunk ki, de legalább végig futómozgással, és nálunk nem is esik el senki, mint ahogy sajnos a legelején történt: https://www.instagram.com/p/BnVT6M4AwV0/?utm_source=ig_web_button_share_sheet

A kicsi téren viszonylag előre álltam, a szűk utcákon mi még egész jól haladtunk
Szűkös, kanyargós kis utcákban kocogunk, de hamar kiérünk szélesebb útra, ahol kicsit emelkedik is a tempó. Nagyon próbálom visszafogni magam, nem könnyű, folyamatosan hagynak le a versenyzők. Szerencsére megkezdődik az eddig sehol máshol nem tapasztalt szurkolás, iskolás csoportok bíztatnak az út szélén, elképesztő a hangulat! A folyamatos pacsizás el is tereli a figyelmemet a többiekről, minden feszültség megszűnik, a saját kis komfortzónámban futok, és csak jól érzem magam. Az órámnak van valami lámpaláza, versenyek elején sose akar jól mérni, most is csak valamikor 1 kilométer után érkeznek normális pulzusadatok, így addig a tempót próbáltam lazára venni. Az első másfél kilométer emelkedett, így még a visszafogott tempó se volt valami laza, de aztán megkezdődött az első gyaloglós mászás, 2,5 kilométerig meg is volt 200 szint. Pár ütéssel magasabbra kúszott a pulzusom, mint szerettem volna, de nem volt komoly túllépés, és még mindig rengetegen előztek. Hamar felértünk, majd meredeken megindultunk lefelé, továbbra is széles, kiskavicsos dózerúton futunk, ami gyakorlatilag olyan, mintha aszfalt lenne. Itt is rettenetesen belendülnek a versenytársak, én inkább szeretném lecsökkenteni a pulzust, és nem szétcsapni magam már a legelején, így lassabb tempóra állok be, ami így is 4:30-as... Nem sokáig tart a száguldás, de nem eléggé lassítok le, megint kicsit magasabb lesz a pulzusom, mint kéne. Átsétálunk egy kis falun, majd fölé kerülve futunk rövid ideig nagyjából szintúton. Újabb kis település meredek utcáin kaptatunk, miközben kocsira pakolt hangfalakból övült a Final Countdown. A házakat elhagyva, mintegy 7 kilométerrel a rajttól lépünk először igazi terepre, és ez mindjárt egy jó meredek emelkedő, köves, szűk erdei ösvényen. A talaj teljesen száraz, nyoma sincs a tegnap délutáni esőzéseknek. Nagyon gyorsan gyűlnek a szintek, a fenyők között lenézve látom a kígyózó tömeget, a házak pedig nem messze vannak, hanem inkább mélyen.

Még nagyon sűrű a mezőny, lassulunk, amivel most szerencsém van, mert épp a nekem ideális tempót vesszük fel, szépen beáll a pulzusom olyan szintre, amit szerettem volna. Ez eléggé feldobja a hangulatomat, hiszen így már nem előznek, viszont nem is futom el, eddig tökéletesen alakulnak a dolgok. Szépen haladunk, amikor az egyik hajtűkanyar előtt azt hallom, hogy valaki márkaneveket sorol. Hát, fura marketing szokások vannak errefelé, gondoltam, de aztán meglátom a két srácot, egyikük nézi a cipőket, és diktálja a másiknak, hogy ki miben van. Ezek szerint akkor nem valami kamu módszerrel gyártják a statisztikákat, tényleg megszámolják :) Egyre magasabban vagyunk, nem sokkal fölöttünk felhőben az erdő, de azt a részt végül elkerüljük, vagy a felhő ment arrébb. A frissítést terv szerint csinálom, 15 percenként kell bevinnem valamit, és most jött el az 1:15-ös sótabi isoval ideje, amit szépen be is tolok, aztán pár perc múlva majdnem vissza is jön. Ajjaj, na ez baj, még sehol sem tartok, és már probléma van a frissítéssel, na akkor újratervezés. A folyamatos rosszullétet jó lenne elkerülni, úgyhogy kihagyok egy zselét, viszont víz helyett csak isot iszok, hogy valamennyi szénhidrát azért kerüljön be. Még a protein szeletet próbálom betolni, de annyira gusztustalan az állaga, mintha valami port ennék, ami közben ragacsos is, és alig viszi le a folyadék, na ez volt az utolsó próbálkozásom vele a verseny alatt, a fehérje nem létkérdés. Felérünk az első ponthoz Champex-Lac-ba, de csak átszaladok, nem kell még semmit magamhoz vennem. Egy óra és 25 perc kellett a 788 méter szinttel nehezített 9,7 kilométerhez, és csak az 588-ik helyen haladok át a mérőponton.

Champex-Lac
Az ellenőrzőpont után a Champex tó mellett futunk el, ezt nagyon vártam, a videókban annyira szépnek tűnt, és hát nem kicsit az! A teljes szélcsendben a felülete tükörsima, a víz pedig kristálytiszta, brutál jól néz ki. A tavat elhagyva egy völgyben folytatjuk a futást, úgy 5 kilométeres szakaszon alig van szintemelkedés, néhol még lejt is, egy eseménytelen fél óra alatt meg is van ez a rész. Itt már kezd változni a verseny képe, mondhatnám elkezdődött az igazi verseny, engem már nem előz senki, én viszont kezdek befogni néhányat azok közül, akik nagyon túlerőltették az elejét. Aztán megkezdődik az első igazán nagy mászás, 4,5 km-en kell 700 méter szintet legyűrni, ez már azért elég kemény lesz. Sajnos a tömeg eléggé nehezíti a dolgomat, itt már tényleg csak egy nyomon járható ösvényen haladunk, viszont még sűrű a mezőny, tömött sorban mászunk. Többször is előfordul, hogy nagyon leesik a pulzusom, és kénytelen vagyok előzgetésbe kezdeni, de a botozók miatt még ez is baromi nehéz, ugyanis nem tudok közel menni hozzájuk, viszont az előzési lehetőségek gyakran olyan rövidek, hogy nem tudom kivitelezni a manővert ilyen távolról indítva. Egyszer egy kicsúszó bot majdnem érzékeny területre vág, a nagy ijedtség után még nagyobb távolságot tartok a botoktól. Az emelkedő első felében volt ez igazán problémás, utána egy jobb csoporttal haladok, és már olyan meredek, hogy elérem a megfelelő pulzust. Kicsit ijesztő, hogy egyetlen kilométerhez majdnem 20 perc kell, de amikor már közeledik a 2000 méteres magasság, elérem a táv harmadát úgy, hogy a szintnek ennél nagyobb része megvan, szóval ha nem zuhanok össze, akkor az eddigi 3 óra alapján jó vagyok egy 9 órás teljesítésre!

Cahmpex-Lac
Ez az emelkedő egyébként eddig a legszebb, többször keresztezünk hegyi patakokat, amik meredeken tartanak a völgyek irányába, mindent magukkal sodorva, csak a csupasz sziklákkal nem bírnak. Az erdőszintet elhagyva épp egy ködös részre kerülünk, ami az addigitól gyökeresen eltérő növényzettel teljesen olyan érzést ad, mintha hirtelen egy másik világba csöppentünk volna. Elképesztő a látvány, de itt már egészen futható a pálya, nincs idő nézelődni, inkább a lábunk elé kell nagyon koncentrálni, hogy az eddigiekhez képest gyors tempó a köves, kanyargós úton nehogy balesethez vezessen. Sajnos itt megint nehéz előzések várnak rám, néhányan nem tudják felvenni a tempót, azt nem nagyon tudom eldönteni, hogy az emelkedő csinálta ki őket, vagy egyszerűen túlóvatoskodják. Úgy egy kilométernyi futás után ellenőrzőponthoz érkezünk, kézzel csippantanak, és itt már el is fogok tölteni pár percet. A frissítési tervhez képest több gélt is kihagytam, kicsit tartok az eléhezéstől, ezért most kicsit megpróbálok lehiggadni, nyugodtan enni-inni. Keverek egy iso-t, eszek egy gélt, és át is pakolom a géleket a könnyen elérhető helyekre, nem kapkodok, olyan 3-4 perc megy el. 20,5 kilométernél tartok, és az 1625 méter megmászott szint már majdnem az összes fele. Sikerült 74 helyet javítanom, így az 514-ikre jöttem fel. A frissítési probléma kezd helyreállni, szerintem újra megfelelő mennyiségben viszem be a szénhidrátot, és már egyáltalán nem vagyok rosszul, úgyhogy eddig minden rendben, optimistán folytatom az utat.

Az első nagy mászás
Kezdetben nagyon szuper ködös, vadregényes erdőben futunk lefele, erősnek érzem magam, elég sokat is előzök, bár itt vizes a föld, és nedvesek a kövek, nem csúszok meg egyszer sem. Szerencsére ez a talaj nem olyan, mint nálunk az agyagos, ami egy ilyen aszfaltos cipőnek ennyi nedvességgel korcsolyapálya lenne, ez valahogy eléggé tapad, semmi bizonytalanság nincs bennem a talajfogásokkor. Sajnos a csodaerdő nem tart örökké, viszont megint lelkes szurkolókkal találkozunk, majd néhány pillanatig látom Trientet mélyen lent. Egy darabig kényelmes úton futunk, aztán bevetjük magunkat az erdőbe, és egy nagyon szuper, visszafordítókkal tűzdelt technikás lejtmenetbe kezdünk. Eléggé élvezem ezt a részt, itt is előzök párat, pedig a tempó kifejezetten gyenge, de sokaknak meggyűlik a baja a lejtmenetekkel. Ismét széles dózerútra érünk, na itt szinte megfeleződik a tempó, tudok 4:30-at diktálni a lejtőn, ami azért megnyugatató. Trientben ismét sok szurkoló van, szívesen mosakodnék a csapoknál, nagyon tetszik ez a rész (Billy Yang - Mont Blanc film 10 percnél), de sajna itt tömeg van, úgyhogy csak átfutok, meg a ponton is, hiszen gyakorlatilag csak fél órája töltöttem fel a készleteket. Öt kilométerrel csökkent a visszalévő táv, és újabb 28 helyet javítottam, így már benne vagyok az első ötszázban.

Trient
Trienttől távolodva megint a célidőn morfondírozom, nemsokára elérem a féltávot, és ha addig nem gyűjtök szinteket, akkor nem tudok majd a kétszeres idővel számolni, valamennyit rá kéne hagynom. A dilemmám hamar megoldódott egy meredeken felfele vezető ösvénnyel, gyorsan fog itt pörögni a szint. Egész pontosan ismét 4,5 kilométernyi emelkedés jön, benne 760 méter szinttel. Itt már kicsit ritkásabban vagyunk, nem igazán tartanak fel, de előzni kell párat. Szépen fel tudom vinni a puzusom a meredek részeken, aztán a tető közelében, ahol kicsit gyorsulni kellene, ott már nem annyira. A féltávot végül pont 4 és fél óránál érem el, és hiába van meg a felénél több szint, a várható lassulás miatt már nem bízok a 9 órában, a kilencfél tűnik reálisnak, de legalább rosszabb esetben is tartható az eredetileg kitűzött 10 órán belüli teljesítés. Ez persze annyira nem dob fel, és alig tellik el 5-10 perc, amikor a kézfejemre pillantva azt látom, hogy iszonyatosan be van dagadva! Na hát erről van szó, pillanatok alatt rosszabbá válhat a helyzet! A nagy ijedtségben azonnal vizet kezdek inni. Aztán gyorsan végiggondolom a dolgot: ha a sóháztartással függ össze a bedagadás, akkor a szövetek sejtközi állományába azért nyomja ki a szervezet a vizet, hogy csökkentse a vérben az arányát, azaz valójában a nátrium a kevés! Na erre a legrosszab vizet inni, az csak tovább rontja a helyzetet, már keresem is elő a sótablettákat, és iso-val beveszek egyet. Eléggé beparázok ettől, sosem történt még lyen, ráadásul kb. most először szedegettem sótablettát, persze azért elég meleg van, izzadok, mint a ló, és ilyen hosszút nem nagyon futottam még melegben. A nemrégiben a Vulkántúra útvonalán futott edzés mondjuk hasonló volt, viszont ott a frissítésem csak iso-ból és vízből állt, és bár el is éheztem rendesen, de só legalább úgy tűnik elég volt benne.

Szerencsére viszonylag hamar kezdődik a lejtős rész, ami lefoglalja a figyelmem, a parázás alábbhagy. Megint elég jó kis terepen lehet lejtőzni, és itt már kezd igen szellős lenni a mezőny, az előzések nem jelentenek problémát. Ismét felszabadultan futok, sokat vagyok teljesen egyedül, csak én, és a természet, ráadásul itt botrányosan szép hegyekkel körülvéve, na igen, ezt imádom a terepfutásban. Öt és fél kilométerrel és 35 perccel később Vallorcine-ba érkezem, itt ismét frenetikus a szurkolás, ha lehet, még jobban feldobódok. Ez a verseny ebben a szakaszában tökéletesen ötvözi azt a két dolgot, amit én nagyon szeretek: a nagy aszfaltos versenyeken lévő szurkolást és a magányos futást. Ezek így együtt szinte sehol sincsenek meg, talán ettől igazán különleges itt futni. Na meg a hegyek. Ezek nagyon király hegyek :) Már egy ideje löbög rajtam a rajtszám, a bal felső saroknál elszakadt, majd megkérek valakit a ponton, hogy javítsa meg, most úgyis tervezek egy hosszabb megállót. A pont előtt van egy nagy vájú tele vízzel, szivacsokkal, mintha csak engem várt volna, jó alaposan megmosom a fejem. Nagyon sok só volt már az arcomon, jól esik megszabadulni tőle, és legalább eszembe juttatja, hogy kell még tablettázni. Egy versenyzőtárs segít visszarögzíteni a rajtszámom, és közben kérdezi hol tartunk, kicsit meglep, hogy a sok techmániás, trendicuccos között akad valaki, akinek nincs GPS-es órája (vagy csak lemerült?) Egy zselé, meg egy só csusszan le, és megint feltöltöm a könnyen elérhető zsebeket zselével, aztán kólát kérek a puha kulacsomba, nagyon jól esik, úgyhogy jöhet még egy, végül isot keverek bele. Nézem még, hogy valami sósat kéne enni, bekapok pár szem mogyorót, de valahogy nem hoz lázba, viszont a dinnye, na az baromi jó, megeszek párat. A mosakodással együtt 7 perc elment, ez azért kicsit sok, bár eddig a 36 kilométer és 2500 szint alatt ez csak a második megállásom, szóval talán nem vészes. Jól éreztem, hogy ez a hegymenet nagyon sokakat megviselt, felfele is sokat előztem, lefele meg nagyon könnyedén jutottam előre a mezőnyben, mint utólag kiderült ezen a puklin 122 helyet javítva jöttem fel a 364-ik helyre!

Vallorcine
A pont után síknak tűnő szakasszal kezdünk, de valahogy nehezen megy a futás, és elég sok sétálgató versenyzőt is előzök. Nagyon tűz a Nap, a fűből iszonyatos pára száll fel, a hasam meg tele, egyre kényelmetlenebb futni, a sok sétáló ember láttán végül én is belesétálok. Na akkor kezdődhet a harc a pulzus magasan tartásáért, gondoltam, bár most nem is alacsony, mert azért nagyrészt sunyin, néha meg egyértelműen emelkedik végig. Lehet a meleg tett be nagyon, vagy már én is kezdek leharcolódni, nem is tudom, nemsokára 2/3 táv, újra számolgatok. Pár perccel túllépek a 6 órán, mire elérem a 38 km-t, és ráadásul szint előnyöm sincs, bár nem sokat romlott a helyzet, még sincs túl sok remény a 9 órára, a végére valószínűleg jelentősebben le fogok lassulni. Mennyire durva már, hogy 6 óra alatt még egy maratonnyi táv sincs meg, nem gyenge a pálya! Kicsivel több, mint fél óráig tart ez a felváltva futás/sétálás szenvedés, miközben 4 kilométert se tettem meg, ez azért eléggé visszavetette a jókedvemet. Úgy egy kilométernyi lejtő javított a hangulatomon, különösen, amikor a Mont-Blanc is a látóterembe került, aztán megint emelkedni kezdett, de csak az idegesítő módon, és már egyfolytában azon gondolkoztam, hogy nagyon nem gyűlik a szint, kéne már valami rendes hegy. Az órám már korábban kiírta, hogy csak 1 órányi működés van hátra, gondoltam akkor az emelkedőt kihasználva töltőre rakom. Sok szerencsétlenkedés után a terv csúnyán megbukott, mint kiderült, az M430-on lévő csatlakozó teljesen alkalmatlan ilyesmire, egyáltalán nem marad benne, a legkisebb mozdulatra is szétjön, amit hát elég nehéz elkerülni futás közben. Itt már tudatosan próbáltam nem felhergelni magam, mindegy, nem számít, mondogattam, mér, amíg mér. Egy meredekebb lejtő után aszfalt, Argentiere-be érkezek, na itt most egész jó futni, és a ponton egy rövid, 3 perces megállót iktatok be. Leginkább kólát szeretnék inni, meg a szokásos dolgok, persze sótabi is, de szerencsére mostanra már normalizálódott a helyzet, a kezeim újra normálisan néznek ki. Azért csak összejött 250 méter szint ezen a szakaszon, és valahogy 34 hellyel megint előrébb kerültem, de ez mehetett volna jobban is. Sokkal jobban. Leginkább végig futva.

Vallorcine és Argentiere között
A pont után egy ideig még tart a szurkolóktól beszerzett mentális erő, aztán elkezdek azon aggódni, hogy már 12 kilométer sincs hátra, de még rengeteg a szint, és akkor ez most hogy lesz, két pukli van még vissza, vagy csak egy? De egy hogy lehetne, amikor még vagy ezer méter szint van (nem volt annyi :) ), és úgy emlékszem az utolsó hegy még kétezres sincs, Chamonix meg ezer méteren van, de kettő pukli meg már a távba nem fér bele, áhh, sehogy se jön ki a matek. Az órám pedig merülőben, azt se tudom majd, hogy mikor lesz meg az összes szint, áááá, ez teljesen kiborít. Amikor már rendesen emelkedek egy ideje, fel is hívom Feleségem, hogy nézze már meg hol tartok, és mi van vissza, mert szerintem alig van egy tizes, de hiányzik a szint, mennyi hegy van még? Csak egy van vissza mondja, és 49 kilométernél érek fel, onnan meg lejtő. Még a kempingben vannak, mondom akkor gyorsan induljatok el, mert már nincs is olyan sok vissza, nehogy lemaradjatok a befutóról. És sört, és kólát, kérek a célba, és hideg legyen, nagyon hideg. Nem, nem, nem akarok választani, mindkettőt akarom! Kicsit megnyugszom, és tisztább lesz a kép, szóval akkor már csak egy nagy mászás, háh, alig 4 kilométer, az egy óra alatt gondolom megvan, aztán csak lefelé, de szuper lesz már! A kemény kezdés után kicsit enyhébb rész jön, néha még kis szintút is van, de aztán egyre durvul a terep, néhol brutálisan meredek, és egy magas kőre való fellépés közben a jobb vádlim görcsöl egyet. Na basszus! Oké, nincs semmi baj, volt már ilyen, ezzel nincs vége semminek, csak sokkal óvatosabb kell legyek. Sajnos most már előznek, és a pulzusom is túl alacsony, de legalább utóbbit nem sokáig kell nézzem, mert le is kapcsolja a mérést az óra. Iszonyatosan lassan tellik az idő, minden lépésnél félek, hogy jobban begörcsöl, teljesen egyedül maradok, csak egy lánnyal előzgetjük egymást. Neki jól megy az emelkedő, én meg még tudok futni, ha síkra vált. Ez jól is jön, mert meg kell állnom kis dologra, egy alkalmas helyen előrefutok, és elintézem. Jéé, sose szoktam pisilni versenyen, mindig annyira kevés folyadékot viszek be, hogy nem kell, most úgy tűnik végre elég volt. Már csak a sót kéne hozzáigazítani, hogy ne dagadjak be :) Szerencsére semmi ijesztő színe nincs, futok is gyorsan tovább. Amikor az újabb meredek emelkedőkön már azt hittem sosem lesz vége, egyszer csak kilépünk az erdőből, és egy széles, köves úton kigyózunk felfelé. Hát ez hihetetlen, eddig nem láttam senkit, most meg egy csomó ember van előttem, nem is annyira szakadtam le. Az eddigiekhez képest ezen a köves úton egész jó menni, egyenletesen emelkedik, csak tenni kell a lábakat egymás után, és előbb-utóbb úgyis felérek. A kilátás szuper, a felvonókat nézem, hogy azért innen van még felfele rendesen, de mintha a kigyó nem arra tartana, talán csak addig az épületnek tűnő objektumig kell menni? Szerencsére igen, hamarosan fenn is vagyok a La Flegere-n! Az egyik puha kulacsot vízzel töltöm fel, és csak egy sótabit kapok be, innen már akármi lesz, legurulok valahogy. Biztos ami tuti alapon azért megkérdezem, hogy van-e még mászás, de tényleg nincs, csak 8 kilométer és -900 méter szint. Azért hirtelen elég soknak tűnik az ereszkedés, ez még akár elég cifra is lehet. 11 hellyel csúsztam hátrébb az utolsó hegyen, itt már egyértelműen elkezdtem elfogyni.

La Flegere
Ugyanolyan széles, köves úton kezdünk ereszkedni, mint amin felfelé a végén másztunk, egész jó tempóban indulok neki, a lányt hamar meg is előzöm, nem tud már rendesen futni, inkább csak kóvályog. Egy-két embert még előzök, amikor mellettem jó nagy sebességkülönbséggel húznak el ketten, na mondom mi a szösz, itt ilyen tempóban is lehet futni? Hát akkor hajrá, rákapcsolok, bár már nem az igazi a koordinációm ehhez a tempóhoz, tartom velük a lépést. Nézem az előttem lévő srácot, nincs rajta zsák, hmm, akkor csak övtáskával fut, vagy mi? Hát abba tuti nem fér el a kötelező, DE NEKI MIÉRT NEM KELL KÖTELEZŐ??? Jön egy visszafordító, így szemből is látom őket, nincs rajtuk rajtszám, áhá, szóval ezért nem kell kötelező, viszont akkor én meg mi a francér megyek ilyen eszetlen tempót, tuti rossz vége lesz, lassítsak már kicsit. Némileg visszafogottabb tempóban futok tovább, itt most nehezebb, köves, sziklás a terep, sokkal jobban oda kell figyelni. Előzgetem a versenytársakat, a kövek elmaradnak, sima erdei ösvényen folytatódik a cikkcakkban lefelé tartó út. Lihegést hallok mögöttem, na nehogymár valaki megelőzzön, majd a visszafordítóban jól megnézem, lehet ő is versenyen kívül van. A visszafordítóban hátrafordulok, és akkor páff, kicsúszik a lábam, baromi nagyot zakózok, a kamera elrepül. A jobb vádlim azonnal teljesen görcsbe rándul, a hátamra fordulok, és próbálom kinyújtani, ekkor érkezik a srác, aki egyébként versenyben van, azonnal megáll, és nyújtani kezdi a lábam. Csak pár másodperc kell, mondom oké vagyok, gyorsan felállok, ilyenkor azonnal tovább kell futni, bár az első néhány lépés rettenetes, de gyorsan javul, nem szabad engedni a fájdalomnak. Fel is veszem a srác tempóját, hamarosan egy patak keresztezésénél ül egy versenyző a köveken, kérdezzük, hogy mi a helyzet, de nincs nagy gond, tovább küld minket. Kezd kicsit sok lenni az esemény, le kéne higgadnom, és csak a biztonságos lefutásra koncentrálni. De közben azért persze előzni is :)

A középső hegymenet volt a legmeredekebb, mégis az utolsó volt a legkeményebb
Egyre jobb minőségű az út, valamikor egy étterem teraszán is átfutok, aztán széles dózerúttá válik, gondolom egyre közelebb vagyok már a városhoz. Megint számolgatok, mert a versenyidőt azért látom az órán, hihetetlen, de még akár 9 órán belül is meglehet! Talán csak 3-4 könnyű kilométer van hátra, iszok kis vizet, aztán kiöntöm a maradékot, az iso-val is így teszek. Mi a francnak cipeltem, ezt már rég megtehettem volna! Egyre izgatottabb vagyok, most már közeledek, egyre több kirándulóval találkozok, basszus, ezt megcsináltam, tényleg megcsináltam! Lakott területre érve szabályosan kalapál a szívem, annyira elönt az adrenalin, hogy az út felett átvezető fémlépcsőn is felfutok, most már nem állíthat meg semmi, hello Chamonix, megjöttem! Furcsamód nem mindenki ilyen lelkes, kettőt is előztem csak a lépcsőn felfelé. Segítők mutatják az utat a kordonok közé, balra az expo, jobbra a folyó, fúúú, ez már nagyon közel van, mindjárt véget ér ez a fantasztikus kaland. Elöntenek az érzelmek, újabb fémlépcső, az előttem lévőt egy fotós kérdi, hogy akar-e képet, és meg is áll neki, hát ezt nem hiszem el, nekem bármit ígérhetnének, tuti le sem lassítanék :) Már csak pár száz méter a héten sokszor bejárt utcákon, hatalmas a tömeg, mindenki szurkol, na ez olyan, ami sehol máshol nincs! Ez a befutó tényleg egy életre szóló élmény, és ráadásul előttem nincs senki, úgy fogadnak, mintha kb. én nyertem volna :)


A verseny belülről

A célba végül jóval 9 órán belül értem, 8:52:50 lett egész pontosan, és a 323. helyen futottam be, azaz nem csak a hegyre felfele elvesztett 11 helyet szereztem vissza, hanem még meg is toldottam 7-el. Persze ez már a korábbiakhoz képest (588. voltam az első ponton) azért inkább stagnálás, mint előretörés, szóval kicsit már kevés voltam az utolsó hegyre, de ezt elsősorban annak tudom be, hogy emelkedőkre nem edzettem, sőt, idén igazából terepen is alig futottam. Viszont nem számít ez annyit, mint ahogy sokan gondolják, ha fejlődsz síkon, annak a hegyeken is lesz eredménye, na jó, a TOP10-nél tényleg sokat számít :) Az eredményemmel maximálisan elégedett vagyok, persze nem ment zökkenőmentesen, de nagy hiba nem volt benne, szerintem sokkal jobbat most ilyen körülmények között nem tudtam volna futni. A frissítés volt szokás szerint a gyenge láncszem, még mindig nem találom a nekem optimális mennyiséget, de igazából most nem volt kritikus a helyzet, viszont újdonságként megjelent a sóprobléma. Ezen a versenyen a zsákban teljesen feleslegesen vittem 2 liter vizet, elég sűrűn volt pont ahhoz, hogy a két fél literes puha kulaccsal végigcsináljam. Ehelyett most az egyik kulacsban végig cipeltem az isot, és a végén kiöntöttem, verseny közben hozzá se nyúltam. A zsák meg 2 literről indult, a végére fogyott ki, azaz átlagosan másfél liter plusz folyadékot cipeltem feleslegesen, azért ez eléggé luxus. A pontokon nem töltöttem nagyon sok időt, kettőt teljesen ki is hagytam, egyedül Vallorcine-ban volt túlzás a 7 perc, azon azért lehetne faragni. A meleg volt szerintem, ami a legjobban hátráltatott, de itt, az év ebben a szakában nagyon nehéz lenne ideális időt kifogni, mert ha hidegebb van, akkor szinte biztos, hogy esik is, ami önmagában még nem lenne baj, de ha csúszós a pálya, az lassíthat, és a szeles idő se túl jó. Ennek ellenére ha az élmezőnyt nézzük, akkor mégiscsak jóval könnyebbnek tűnik a tavalyi esős év, az idei meleg, és a 2016-os még melegebb év pedig az eddigi legnehezebbeknek.
Az OCC eddigi győztesei, idejük, ITRA pontszámuk, és hogy mekkora előnnyel nyertek

Bár Németh Csabi idejét leszámítva eddig nincsenek túl erős magyar eredmények ezen a versenyen, azért én nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddigi 30 teljesítésből a 6. legjobb időt futottam. Végre először úgy érzem, hogy nem estem túlzásba, épp a megfelelő távot választottam, amit szépen végig is tudtam futni. Nekem fontos, hogy terepversenyeken is a futás domináljon, és ez a pálya a rengeteg szint ellenére elég jól futható, sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyi legenda lengi már körül a versenyt, hogy én már csak négykézláb teljesíthető emelkedőkre, és futhatatlan meredekségű lejtőkre számítottam, de egyáltalán nem ilyen volt, nem mondanám sokkal keményebbnek, mint a Mátra, vagy a Börzsöny egyes részeit. Persze ez csak egy része a teljes UTMB körnek, ott azért magasabbra is megy a pálya, lehetnek rajta még komolyabb emelkedők, de én a szintrajzok alapján ezt nem tartom valószínűnek.

Magyarok eredményei az OCC-n. A hátrány az adott év győzteséhez képesti lemaradás.
És hogy mikor jön el az ideje az UTMB-nek? Hát őszintén szólva ez a vártnál is sikeresebb OCC teljesítés most inkább eltávolított tőle, mintsem közelebb hozta volna. Paradoxnak tűnhet a dolog, de viszonylag egyszerű a magyarázat: amilyen jól ment most, ugyanezt szeretném a hosszabb távokon is. Végig jól érezni magam, és a magamnak felállított kritériumok szerint megfelelő tempót menni. Az OCC-n az utolsó harmadban már kevésbé ment a síkon futás, és az utolsó hegy is nagyon kemény volt, szóval határon voltam, ennél hosszabb táv jelenleg csak annyival lassabban menne, amilyen lassan nem akarom teljesíteni, hiába lehetne meg szintidőn belül. Mindenképp tartom a fokozatosságot, és csak a klasszikus távokra pályázom, tehát a következő a CCC lesz, és csak aztán próbálkoznék meg az UTMB-vel, majd sok-sok év múlva. Most az átlagtempóm 56,3 kilométerrel számolva 9:28 perc/km volt, ha ezt a tempót akarnám tartani a CCC-n 16:04-et kéne menni, az UTMB-n meg 27:09-et, ami már eléggé lehetetlennek látszik. Nehéz kérdés, mert futni szeretnék, nem túrázni, de ezek meg már olyan idők, amire nem biztos, hogy valaha is képes leszek. Idén még nem regisztrálok semmire, így a következő futás 2-4 év múlva lesz esedékes a sorsolástól függően. Jövőre majd eldöntöm, hogy ez elég lehet-e egy szép CCC-re, mert ha úgy döntök, hogy megpróbálom, akkor még a pontokat is össze kell rá szedni. Egyelőre valószínűbbnek tartom, hogy inkább az OCC-re fogok visszatérni.