Soha nem tudok elaludni verseny előtt, mindig túlságosan izgatott vagyok. De most min kéne izgulnom? Persze nehéz lesz a verseny, de nem inkább idejutni volt igazán nehéz? És nem csak a konkrét kiutazásra gondolok, hanem arra az útra, amit a sikertelen Kiss Péter emléktúra óta bejártam. Mindössze 2,5 évnyi futómúlttal nem várok csodákat, de egy biztos teljesítést igen. Nyugodt vagyok. Gyorsan elalszok...
Nagyon korán érkezek meg a helyszínre, még csak épp elkezdtek építkezni, és hát a tér annyira kicsi, a hangosítást szerelő embertől meg is kérdezem, hogy hol lesz a rajt? Zavart körülnézés után mondja, hogy hát itt, talán kandikamerát keresett szegény :) Aztán felfújják a kaput, kicsit egyértelműbb lett a helyzet. Hamarosan ellenőrök is érkeznek, és elkezdik a lézengő versenyzők kötelezőjét ellenőrizni, persze engem is elkapnak. Most mindent be kell mutatni, persze nincs gond, és kapok is egy "le lett ellenőrizve a srác" pöttyöt a rajtszámomra, amitől azt remélem, hogy így a verseny közben már csak békénhagynak. Szokásos módon a rajt előtt egy órával befejezem az ivást, és gondoltam akkor be is állok a megfelelőnek tartott helyre. Ezt elég jól tettem, 10 perc múlva már dugig van a tér, mozdulni se lehet. Az utóbbi időben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy egy versenyen a rajtpozíciómat jól válasszam meg, itt pedig ennek még nagyobb feneket kerítettem, holott ilyen hosszú versenynél talán nem is kéne különösebben számítson. Két okból viszont nagyon is oda kell rá figyelni: a nagy tömeg (1500 fő!), és a szűk utcák, majd egynyomtávú erdei ösvények nem épp kompatibilisek, ha nem a mezőny elején vagy, sokszor feltartanak, sőt, még akár több perces sorbanállások is előfordulhatnak. A másik veszély, hogy túl előre áll az ember, magával ragadja a tömeg lendülete, és elfutja az elejét. Próbáltam egy jó komprumisszumot találni, de inkább az előrébb állást választom, bízom benne, hogy sikerül visszafognom magam, és a megfelelő pulzust tartva elkerülnöm a túl gyors kezdést. Elég kínkeserves így várni a rajtig, főleg a mellettem lévő nagy darab brazil miatt, aki nagyon be van zsongva, amivel nem is lenne baj, ha nem lökdösne folyamatosan. Az utolsó percekben hatalmas a hangulat, végre visszaszámlálás és indulhatunk is! Még innen viszonylag előlről is csak szép lassan kocogunk ki, de legalább végig futómozgással, és nálunk nem is esik el senki, mint ahogy sajnos a legelején történt:
https://www.instagram.com/p/BnVT6M4AwV0/?utm_source=ig_web_button_share_sheet
 |
| A kicsi téren viszonylag előre álltam, a szűk utcákon mi még egész jól haladtunk |
Szűkös, kanyargós kis utcákban kocogunk, de hamar kiérünk szélesebb útra, ahol kicsit emelkedik is a tempó. Nagyon próbálom visszafogni magam, nem könnyű, folyamatosan hagynak le a versenyzők. Szerencsére megkezdődik az eddig sehol máshol nem tapasztalt szurkolás, iskolás csoportok bíztatnak az út szélén, elképesztő a hangulat! A folyamatos pacsizás el is tereli a figyelmemet a többiekről, minden feszültség megszűnik, a saját kis komfortzónámban futok, és csak jól érzem magam. Az órámnak van valami lámpaláza, versenyek elején sose akar jól mérni, most is csak valamikor 1 kilométer után érkeznek normális pulzusadatok, így addig a tempót próbáltam lazára venni. Az első másfél kilométer emelkedett, így még a visszafogott tempó se volt valami laza, de aztán megkezdődött az első gyaloglós mászás, 2,5 kilométerig meg is volt 200 szint. Pár ütéssel magasabbra kúszott a pulzusom, mint szerettem volna, de nem volt komoly túllépés, és még mindig rengetegen előztek. Hamar felértünk, majd meredeken megindultunk lefelé, továbbra is széles, kiskavicsos dózerúton futunk, ami gyakorlatilag olyan, mintha aszfalt lenne. Itt is rettenetesen belendülnek a versenytársak, én inkább szeretném lecsökkenteni a pulzust, és nem szétcsapni magam már a legelején, így lassabb tempóra állok be, ami így is 4:30-as... Nem sokáig tart a száguldás, de nem eléggé lassítok le, megint kicsit magasabb lesz a pulzusom, mint kéne. Átsétálunk egy kis falun, majd fölé kerülve futunk rövid ideig nagyjából szintúton. Újabb kis település meredek utcáin kaptatunk, miközben kocsira pakolt hangfalakból övült a Final Countdown. A házakat elhagyva, mintegy 7 kilométerrel a rajttól lépünk először igazi terepre, és ez mindjárt egy jó meredek emelkedő, köves, szűk erdei ösvényen. A talaj teljesen száraz, nyoma sincs a tegnap délutáni esőzéseknek. Nagyon gyorsan gyűlnek a szintek, a fenyők között lenézve látom a kígyózó tömeget, a házak pedig nem messze vannak, hanem inkább mélyen.
Még nagyon sűrű a mezőny, lassulunk, amivel most szerencsém van, mert épp a nekem ideális tempót vesszük fel, szépen beáll a pulzusom olyan szintre, amit szerettem volna. Ez eléggé feldobja a hangulatomat, hiszen így már nem előznek, viszont nem is futom el, eddig tökéletesen alakulnak a dolgok. Szépen haladunk, amikor az egyik hajtűkanyar előtt azt hallom, hogy valaki márkaneveket sorol. Hát, fura marketing szokások vannak errefelé, gondoltam, de aztán meglátom a két srácot, egyikük nézi a cipőket, és diktálja a másiknak, hogy ki miben van. Ezek szerint akkor nem valami kamu módszerrel gyártják a statisztikákat, tényleg megszámolják :) Egyre magasabban vagyunk, nem sokkal fölöttünk felhőben az erdő, de azt a részt végül elkerüljük, vagy a felhő ment arrébb. A frissítést terv szerint csinálom, 15 percenként kell bevinnem valamit, és most jött el az 1:15-ös sótabi isoval ideje, amit szépen be is tolok, aztán pár perc múlva majdnem vissza is jön. Ajjaj, na ez baj, még sehol sem tartok, és már probléma van a frissítéssel, na akkor újratervezés. A folyamatos rosszullétet jó lenne elkerülni, úgyhogy kihagyok egy zselét, viszont víz helyett csak isot iszok, hogy valamennyi szénhidrát azért kerüljön be. Még a protein szeletet próbálom betolni, de annyira gusztustalan az állaga, mintha valami port ennék, ami közben ragacsos is, és alig viszi le a folyadék, na ez volt az utolsó próbálkozásom vele a verseny alatt, a fehérje nem létkérdés. Felérünk az első ponthoz Champex-Lac-ba, de csak átszaladok, nem kell még semmit magamhoz vennem. Egy óra és 25 perc kellett a 788 méter szinttel nehezített 9,7 kilométerhez, és csak az 588-ik helyen haladok át a mérőponton.
 |
| Champex-Lac |
Az ellenőrzőpont után a Champex tó mellett futunk el, ezt nagyon vártam, a videókban annyira szépnek tűnt, és hát nem kicsit az! A teljes szélcsendben a felülete tükörsima, a víz pedig kristálytiszta, brutál jól néz ki. A tavat elhagyva egy völgyben folytatjuk a futást, úgy 5 kilométeres szakaszon alig van szintemelkedés, néhol még lejt is, egy eseménytelen fél óra alatt meg is van ez a rész. Itt már kezd változni a verseny képe, mondhatnám elkezdődött az igazi verseny, engem már nem előz senki, én viszont kezdek befogni néhányat azok közül, akik nagyon túlerőltették az elejét. Aztán megkezdődik az első igazán nagy mászás, 4,5 km-en kell 700 méter szintet legyűrni, ez már azért elég kemény lesz. Sajnos a tömeg eléggé nehezíti a dolgomat, itt már tényleg csak egy nyomon járható ösvényen haladunk, viszont még sűrű a mezőny, tömött sorban mászunk. Többször is előfordul, hogy nagyon leesik a pulzusom, és kénytelen vagyok előzgetésbe kezdeni, de a botozók miatt még ez is baromi nehéz, ugyanis nem tudok közel menni hozzájuk, viszont az előzési lehetőségek gyakran olyan rövidek, hogy nem tudom kivitelezni a manővert ilyen távolról indítva. Egyszer egy kicsúszó bot majdnem érzékeny területre vág, a nagy ijedtség után még nagyobb távolságot tartok a botoktól. Az emelkedő első felében volt ez igazán problémás, utána egy jobb csoporttal haladok, és már olyan meredek, hogy elérem a megfelelő pulzust. Kicsit ijesztő, hogy egyetlen kilométerhez majdnem 20 perc kell, de amikor már közeledik a 2000 méteres magasság, elérem a táv harmadát úgy, hogy a szintnek ennél nagyobb része megvan, szóval ha nem zuhanok össze, akkor az eddigi 3 óra alapján jó vagyok egy 9 órás teljesítésre!
 |
| Cahmpex-Lac |
Ez az emelkedő egyébként eddig a legszebb, többször keresztezünk hegyi patakokat, amik meredeken tartanak a völgyek irányába, mindent magukkal sodorva, csak a csupasz sziklákkal nem bírnak. Az erdőszintet elhagyva épp egy ködös részre kerülünk, ami az addigitól gyökeresen eltérő növényzettel teljesen olyan érzést ad, mintha hirtelen egy másik világba csöppentünk volna. Elképesztő a látvány, de itt már egészen futható a pálya, nincs idő nézelődni, inkább a lábunk elé kell nagyon koncentrálni, hogy az eddigiekhez képest gyors tempó a köves, kanyargós úton nehogy balesethez vezessen. Sajnos itt megint nehéz előzések várnak rám, néhányan nem tudják felvenni a tempót, azt nem nagyon tudom eldönteni, hogy az emelkedő csinálta ki őket, vagy egyszerűen túlóvatoskodják. Úgy egy kilométernyi futás után ellenőrzőponthoz érkezünk, kézzel csippantanak, és itt már el is fogok tölteni pár percet. A frissítési tervhez képest több gélt is kihagytam, kicsit tartok az eléhezéstől, ezért most kicsit megpróbálok lehiggadni, nyugodtan enni-inni. Keverek egy iso-t, eszek egy gélt, és át is pakolom a géleket a könnyen elérhető helyekre, nem kapkodok, olyan 3-4 perc megy el. 20,5 kilométernél tartok, és az 1625 méter megmászott szint már majdnem az összes fele. Sikerült 74 helyet javítanom, így az 514-ikre jöttem fel. A frissítési probléma kezd helyreállni, szerintem újra megfelelő mennyiségben viszem be a szénhidrátot, és már egyáltalán nem vagyok rosszul, úgyhogy eddig minden rendben, optimistán folytatom az utat.
 |
| Az első nagy mászás |
Kezdetben nagyon szuper ködös, vadregényes erdőben futunk lefele, erősnek érzem magam, elég sokat is előzök, bár itt vizes a föld, és nedvesek a kövek, nem csúszok meg egyszer sem. Szerencsére ez a talaj nem olyan, mint nálunk az agyagos, ami egy ilyen aszfaltos cipőnek ennyi nedvességgel korcsolyapálya lenne, ez valahogy eléggé tapad, semmi bizonytalanság nincs bennem a talajfogásokkor. Sajnos a csodaerdő nem tart örökké, viszont megint lelkes szurkolókkal találkozunk, majd néhány pillanatig látom Trientet mélyen lent. Egy darabig kényelmes úton futunk, aztán bevetjük magunkat az erdőbe, és egy nagyon szuper, visszafordítókkal tűzdelt technikás lejtmenetbe kezdünk. Eléggé élvezem ezt a részt, itt is előzök párat, pedig a tempó kifejezetten gyenge, de sokaknak meggyűlik a baja a lejtmenetekkel. Ismét széles dózerútra érünk, na itt szinte megfeleződik a tempó, tudok 4:30-at diktálni a lejtőn, ami azért megnyugatató. Trientben ismét sok szurkoló van, szívesen mosakodnék a csapoknál, nagyon tetszik ez a rész (
Billy Yang - Mont Blanc film 10 percnél), de sajna itt tömeg van, úgyhogy csak átfutok, meg a ponton is, hiszen gyakorlatilag csak fél órája töltöttem fel a készleteket. Öt kilométerrel csökkent a visszalévő táv, és újabb 28 helyet javítottam, így már benne vagyok az első ötszázban.
 |
| Trient |
Trienttől távolodva megint a célidőn morfondírozom, nemsokára elérem a féltávot, és ha addig nem gyűjtök szinteket, akkor nem tudok majd a kétszeres idővel számolni, valamennyit rá kéne hagynom. A dilemmám hamar megoldódott egy meredeken felfele vezető ösvénnyel, gyorsan fog itt pörögni a szint. Egész pontosan ismét 4,5 kilométernyi emelkedés jön, benne 760 méter szinttel. Itt már kicsit ritkásabban vagyunk, nem igazán tartanak fel, de előzni kell párat. Szépen fel tudom vinni a puzusom a meredek részeken, aztán a tető közelében, ahol kicsit gyorsulni kellene, ott már nem annyira. A féltávot végül pont 4 és fél óránál érem el, és hiába van meg a felénél több szint, a várható lassulás miatt már nem bízok a 9 órában, a kilencfél tűnik reálisnak, de legalább rosszabb esetben is tartható az eredetileg kitűzött 10 órán belüli teljesítés. Ez persze annyira nem dob fel, és alig tellik el 5-10 perc, amikor a kézfejemre pillantva azt látom, hogy iszonyatosan be van dagadva! Na hát erről van szó, pillanatok alatt rosszabbá válhat a helyzet! A nagy ijedtségben azonnal vizet kezdek inni. Aztán gyorsan végiggondolom a dolgot: ha a sóháztartással függ össze a bedagadás, akkor a szövetek sejtközi állományába azért nyomja ki a szervezet a vizet, hogy csökkentse a vérben az arányát, azaz valójában a nátrium a kevés! Na erre a legrosszab vizet inni, az csak tovább rontja a helyzetet, már keresem is elő a sótablettákat, és iso-val beveszek egyet. Eléggé beparázok ettől, sosem történt még lyen, ráadásul kb. most először szedegettem sótablettát, persze azért elég meleg van, izzadok, mint a ló, és ilyen hosszút nem nagyon futottam még melegben. A nemrégiben a Vulkántúra útvonalán futott edzés mondjuk hasonló volt, viszont ott a frissítésem csak iso-ból és vízből állt, és bár el is éheztem rendesen, de só legalább úgy tűnik elég volt benne.
Szerencsére viszonylag hamar kezdődik a lejtős rész, ami lefoglalja a figyelmem, a parázás alábbhagy. Megint elég jó kis terepen lehet lejtőzni, és itt már kezd igen szellős lenni a mezőny, az előzések nem jelentenek problémát. Ismét felszabadultan futok, sokat vagyok teljesen egyedül, csak én, és a természet, ráadásul itt botrányosan szép hegyekkel körülvéve, na igen, ezt imádom a terepfutásban. Öt és fél kilométerrel és 35 perccel később Vallorcine-ba érkezem, itt ismét frenetikus a szurkolás, ha lehet, még jobban feldobódok. Ez a verseny ebben a szakaszában tökéletesen ötvözi azt a két dolgot, amit én nagyon szeretek: a nagy aszfaltos versenyeken lévő szurkolást és a magányos futást. Ezek így együtt szinte sehol sincsenek meg, talán ettől igazán különleges itt futni. Na meg a hegyek. Ezek nagyon király hegyek :) Már egy ideje löbög rajtam a rajtszám, a bal felső saroknál elszakadt, majd megkérek valakit a ponton, hogy javítsa meg, most úgyis tervezek egy hosszabb megállót. A pont előtt van egy nagy vájú tele vízzel, szivacsokkal, mintha csak engem várt volna, jó alaposan megmosom a fejem. Nagyon sok só volt már az arcomon, jól esik megszabadulni tőle, és legalább eszembe juttatja, hogy kell még tablettázni. Egy versenyzőtárs segít visszarögzíteni a rajtszámom, és közben kérdezi hol tartunk, kicsit meglep, hogy a sok techmániás, trendicuccos között akad valaki, akinek nincs GPS-es órája (vagy csak lemerült?) Egy zselé, meg egy só csusszan le, és megint feltöltöm a könnyen elérhető zsebeket zselével, aztán kólát kérek a puha kulacsomba, nagyon jól esik, úgyhogy jöhet még egy, végül isot keverek bele. Nézem még, hogy valami sósat kéne enni, bekapok pár szem mogyorót, de valahogy nem hoz lázba, viszont a dinnye, na az baromi jó, megeszek párat. A mosakodással együtt 7 perc elment, ez azért kicsit sok, bár eddig a 36 kilométer és 2500 szint alatt ez csak a második megállásom, szóval talán nem vészes. Jól éreztem, hogy ez a hegymenet nagyon sokakat megviselt, felfele is sokat előztem, lefele meg nagyon könnyedén jutottam előre a mezőnyben, mint utólag kiderült ezen a puklin 122 helyet javítva jöttem fel a 364-ik helyre!
 |
| Vallorcine |
A pont után síknak tűnő szakasszal kezdünk, de valahogy nehezen megy a futás, és elég sok sétálgató versenyzőt is előzök. Nagyon tűz a Nap, a fűből iszonyatos pára száll fel, a hasam meg tele, egyre kényelmetlenebb futni, a sok sétáló ember láttán végül én is belesétálok. Na akkor kezdődhet a harc a pulzus magasan tartásáért, gondoltam, bár most nem is alacsony, mert azért nagyrészt sunyin, néha meg egyértelműen emelkedik végig. Lehet a meleg tett be nagyon, vagy már én is kezdek leharcolódni, nem is tudom, nemsokára 2/3 táv, újra számolgatok. Pár perccel túllépek a 6 órán, mire elérem a 38 km-t, és ráadásul szint előnyöm sincs, bár nem sokat romlott a helyzet, még sincs túl sok remény a 9 órára, a végére valószínűleg jelentősebben le fogok lassulni. Mennyire durva már, hogy 6 óra alatt még egy maratonnyi táv sincs meg, nem gyenge a pálya! Kicsivel több, mint fél óráig tart ez a felváltva futás/sétálás szenvedés, miközben 4 kilométert se tettem meg, ez azért eléggé visszavetette a jókedvemet. Úgy egy kilométernyi lejtő javított a hangulatomon, különösen, amikor a Mont-Blanc is a látóterembe került, aztán megint emelkedni kezdett, de csak az idegesítő módon, és már egyfolytában azon gondolkoztam, hogy nagyon nem gyűlik a szint, kéne már valami rendes hegy. Az órám már korábban kiírta, hogy csak 1 órányi működés van hátra, gondoltam akkor az emelkedőt kihasználva töltőre rakom. Sok szerencsétlenkedés után a terv csúnyán megbukott, mint kiderült, az M430-on lévő csatlakozó teljesen alkalmatlan ilyesmire, egyáltalán nem marad benne, a legkisebb mozdulatra is szétjön, amit hát elég nehéz elkerülni futás közben. Itt már tudatosan próbáltam nem felhergelni magam, mindegy, nem számít, mondogattam, mér, amíg mér. Egy meredekebb lejtő után aszfalt, Argentiere-be érkezek, na itt most egész jó futni, és a ponton egy rövid, 3 perces megállót iktatok be. Leginkább kólát szeretnék inni, meg a szokásos dolgok, persze sótabi is, de szerencsére mostanra már normalizálódott a helyzet, a kezeim újra normálisan néznek ki. Azért csak összejött 250 méter szint ezen a szakaszon, és valahogy 34 hellyel megint előrébb kerültem, de ez mehetett volna jobban is. Sokkal jobban. Leginkább végig futva.
 |
| Vallorcine és Argentiere között |
A pont után egy ideig még tart a szurkolóktól beszerzett mentális erő, aztán elkezdek azon aggódni, hogy már 12 kilométer sincs hátra, de még rengeteg a szint, és akkor ez most hogy lesz, két pukli van még vissza, vagy csak egy? De egy hogy lehetne, amikor még vagy ezer méter szint van (nem volt annyi :) ), és úgy emlékszem az utolsó hegy még kétezres sincs, Chamonix meg ezer méteren van, de kettő pukli meg már a távba nem fér bele, áhh, sehogy se jön ki a matek. Az órám pedig merülőben, azt se tudom majd, hogy mikor lesz meg az összes szint, áááá, ez teljesen kiborít. Amikor már rendesen emelkedek egy ideje, fel is hívom Feleségem, hogy nézze már meg hol tartok, és mi van vissza, mert szerintem alig van egy tizes, de hiányzik a szint, mennyi hegy van még? Csak egy van vissza mondja, és 49 kilométernél érek fel, onnan meg lejtő. Még a kempingben vannak, mondom akkor gyorsan induljatok el, mert már nincs is olyan sok vissza, nehogy lemaradjatok a befutóról. És sört, és kólát, kérek a célba, és hideg legyen, nagyon hideg. Nem, nem, nem akarok választani, mindkettőt akarom! Kicsit megnyugszom, és tisztább lesz a kép, szóval akkor már csak egy nagy mászás, háh, alig 4 kilométer, az egy óra alatt gondolom megvan, aztán csak lefelé, de szuper lesz már! A kemény kezdés után kicsit enyhébb rész jön, néha még kis szintút is van, de aztán egyre durvul a terep, néhol brutálisan meredek, és egy magas kőre való fellépés közben a jobb vádlim görcsöl egyet. Na basszus! Oké, nincs semmi baj, volt már ilyen, ezzel nincs vége semminek, csak sokkal óvatosabb kell legyek. Sajnos most már előznek, és a pulzusom is túl alacsony, de legalább utóbbit nem sokáig kell nézzem, mert le is kapcsolja a mérést az óra. Iszonyatosan lassan tellik az idő, minden lépésnél félek, hogy jobban begörcsöl, teljesen egyedül maradok, csak egy lánnyal előzgetjük egymást. Neki jól megy az emelkedő, én meg még tudok futni, ha síkra vált. Ez jól is jön, mert meg kell állnom kis dologra, egy alkalmas helyen előrefutok, és elintézem. Jéé, sose szoktam pisilni versenyen, mindig annyira kevés folyadékot viszek be, hogy nem kell, most úgy tűnik végre elég volt. Már csak a sót kéne hozzáigazítani, hogy ne dagadjak be :) Szerencsére semmi ijesztő színe nincs, futok is gyorsan tovább. Amikor az újabb meredek emelkedőkön már azt hittem sosem lesz vége, egyszer csak kilépünk az erdőből, és egy széles, köves úton kigyózunk felfelé. Hát ez hihetetlen, eddig nem láttam senkit, most meg egy csomó ember van előttem, nem is annyira szakadtam le. Az eddigiekhez képest ezen a köves úton egész jó menni, egyenletesen emelkedik, csak tenni kell a lábakat egymás után, és előbb-utóbb úgyis felérek. A kilátás szuper, a felvonókat nézem, hogy azért innen van még felfele rendesen, de mintha a kigyó nem arra tartana, talán csak addig az épületnek tűnő objektumig kell menni? Szerencsére igen, hamarosan fenn is vagyok a La Flegere-n! Az egyik puha kulacsot vízzel töltöm fel, és csak egy sótabit kapok be, innen már akármi lesz, legurulok valahogy. Biztos ami tuti alapon azért megkérdezem, hogy van-e még mászás, de tényleg nincs, csak 8 kilométer és -900 méter szint. Azért hirtelen elég soknak tűnik az ereszkedés, ez még akár elég cifra is lehet. 11 hellyel csúsztam hátrébb az utolsó hegyen, itt már egyértelműen elkezdtem elfogyni.
 |
| La Flegere |
Ugyanolyan széles, köves úton kezdünk ereszkedni, mint amin felfelé a végén másztunk, egész jó tempóban indulok neki, a lányt hamar meg is előzöm, nem tud már rendesen futni, inkább csak kóvályog. Egy-két embert még előzök, amikor mellettem jó nagy sebességkülönbséggel húznak el ketten, na mondom mi a szösz, itt ilyen tempóban is lehet futni? Hát akkor hajrá, rákapcsolok, bár már nem az igazi a koordinációm ehhez a tempóhoz, tartom velük a lépést. Nézem az előttem lévő srácot, nincs rajta zsák, hmm, akkor csak övtáskával fut, vagy mi? Hát abba tuti nem fér el a kötelező, DE NEKI MIÉRT NEM KELL KÖTELEZŐ??? Jön egy visszafordító, így szemből is látom őket, nincs rajtuk rajtszám, áhá, szóval ezért nem kell kötelező, viszont akkor én meg mi a francér megyek ilyen eszetlen tempót, tuti rossz vége lesz, lassítsak már kicsit. Némileg visszafogottabb tempóban futok tovább, itt most nehezebb, köves, sziklás a terep, sokkal jobban oda kell figyelni. Előzgetem a versenytársakat, a kövek elmaradnak, sima erdei ösvényen folytatódik a cikkcakkban lefelé tartó út. Lihegést hallok mögöttem, na nehogymár valaki megelőzzön, majd a visszafordítóban jól megnézem, lehet ő is versenyen kívül van. A visszafordítóban hátrafordulok, és akkor páff, kicsúszik a lábam, baromi nagyot zakózok, a kamera elrepül. A jobb vádlim azonnal teljesen görcsbe rándul, a hátamra fordulok, és próbálom kinyújtani, ekkor érkezik a srác, aki egyébként versenyben van, azonnal megáll, és nyújtani kezdi a lábam. Csak pár másodperc kell, mondom oké vagyok, gyorsan felállok, ilyenkor azonnal tovább kell futni, bár az első néhány lépés rettenetes, de gyorsan javul, nem szabad engedni a fájdalomnak. Fel is veszem a srác tempóját, hamarosan egy patak keresztezésénél ül egy versenyző a köveken, kérdezzük, hogy mi a helyzet, de nincs nagy gond, tovább küld minket. Kezd kicsit sok lenni az esemény, le kéne higgadnom, és csak a biztonságos lefutásra koncentrálni. De közben azért persze előzni is :)
 |
| A középső hegymenet volt a legmeredekebb, mégis az utolsó volt a legkeményebb |
Egyre jobb minőségű az út, valamikor egy étterem teraszán is átfutok, aztán széles dózerúttá válik, gondolom egyre közelebb vagyok már a városhoz. Megint számolgatok, mert a versenyidőt azért látom az órán, hihetetlen, de még akár 9 órán belül is meglehet! Talán csak 3-4 könnyű kilométer van hátra, iszok kis vizet, aztán kiöntöm a maradékot, az iso-val is így teszek. Mi a francnak cipeltem, ezt már rég megtehettem volna! Egyre izgatottabb vagyok, most már közeledek, egyre több kirándulóval találkozok, basszus, ezt megcsináltam, tényleg megcsináltam! Lakott területre érve szabályosan kalapál a szívem, annyira elönt az adrenalin, hogy az út felett átvezető fémlépcsőn is felfutok, most már nem állíthat meg semmi, hello Chamonix, megjöttem! Furcsamód nem mindenki ilyen lelkes, kettőt is előztem csak a lépcsőn felfelé. Segítők mutatják az utat a kordonok közé, balra az expo, jobbra a folyó, fúúú, ez már nagyon közel van, mindjárt véget ér ez a fantasztikus kaland. Elöntenek az érzelmek, újabb fémlépcső, az előttem lévőt egy fotós kérdi, hogy akar-e képet, és meg is áll neki, hát ezt nem hiszem el, nekem bármit ígérhetnének, tuti le sem lassítanék :) Már csak pár száz méter a héten sokszor bejárt utcákon, hatalmas a tömeg, mindenki szurkol, na ez olyan, ami sehol máshol nincs! Ez a befutó tényleg egy életre szóló élmény, és ráadásul előttem nincs senki, úgy fogadnak, mintha kb. én nyertem volna :)
A célba végül jóval 9 órán belül értem, 8:52:50 lett egész pontosan, és a 323. helyen futottam be, azaz nem csak a hegyre felfele elvesztett 11 helyet szereztem vissza, hanem még meg is toldottam 7-el. Persze ez már a korábbiakhoz képest (588. voltam az első ponton) azért inkább stagnálás, mint előretörés, szóval kicsit már kevés voltam az utolsó hegyre, de ezt elsősorban annak tudom be, hogy emelkedőkre nem edzettem, sőt, idén igazából terepen is alig futottam. Viszont nem számít ez annyit, mint ahogy sokan gondolják, ha fejlődsz síkon, annak a hegyeken is lesz eredménye, na jó, a TOP10-nél tényleg sokat számít :) Az eredményemmel maximálisan elégedett vagyok, persze nem ment zökkenőmentesen, de nagy hiba nem volt benne, szerintem sokkal jobbat most ilyen körülmények között nem tudtam volna futni. A frissítés volt szokás szerint a gyenge láncszem, még mindig nem találom a nekem optimális mennyiséget, de igazából most nem volt kritikus a helyzet, viszont újdonságként megjelent a sóprobléma. Ezen a versenyen a zsákban teljesen feleslegesen vittem 2 liter vizet, elég sűrűn volt pont ahhoz, hogy a két fél literes puha kulaccsal végigcsináljam. Ehelyett most az egyik kulacsban végig cipeltem az isot, és a végén kiöntöttem, verseny közben hozzá se nyúltam. A zsák meg 2 literről indult, a végére fogyott ki, azaz átlagosan másfél liter plusz folyadékot cipeltem feleslegesen, azért ez eléggé luxus. A pontokon nem töltöttem nagyon sok időt, kettőt teljesen ki is hagytam, egyedül Vallorcine-ban volt túlzás a 7 perc, azon azért lehetne faragni. A meleg volt szerintem, ami a legjobban hátráltatott, de itt, az év ebben a szakában nagyon nehéz lenne ideális időt kifogni, mert ha hidegebb van, akkor szinte biztos, hogy esik is, ami önmagában még nem lenne baj, de ha csúszós a pálya, az lassíthat, és a szeles idő se túl jó. Ennek ellenére ha az élmezőnyt nézzük, akkor mégiscsak jóval könnyebbnek tűnik a tavalyi esős év, az idei meleg, és a 2016-os még melegebb év pedig az eddigi legnehezebbeknek.
 |
| Az OCC eddigi győztesei, idejük, ITRA pontszámuk, és hogy mekkora előnnyel nyertek |
Bár Németh Csabi idejét leszámítva eddig nincsenek túl erős magyar eredmények ezen a versenyen, azért én nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddigi 30 teljesítésből a 6. legjobb időt futottam. Végre először úgy érzem, hogy nem estem túlzásba, épp a megfelelő távot választottam, amit szépen végig is tudtam futni. Nekem fontos, hogy terepversenyeken is a futás domináljon, és ez a pálya a rengeteg szint ellenére elég jól futható, sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyi legenda lengi már körül a versenyt, hogy én már csak négykézláb teljesíthető emelkedőkre, és futhatatlan meredekségű lejtőkre számítottam, de egyáltalán nem ilyen volt, nem mondanám sokkal keményebbnek, mint a Mátra, vagy a Börzsöny egyes részeit. Persze ez csak egy része a teljes UTMB körnek, ott azért magasabbra is megy a pálya, lehetnek rajta még komolyabb emelkedők, de én a szintrajzok alapján ezt nem tartom valószínűnek.
|
|
| Magyarok eredményei az OCC-n. A hátrány az adott év győzteséhez képesti lemaradás. |
És hogy mikor jön el az ideje az UTMB-nek? Hát őszintén szólva ez a vártnál is sikeresebb OCC teljesítés most inkább eltávolított tőle, mintsem közelebb hozta volna. Paradoxnak tűnhet a dolog, de viszonylag egyszerű a magyarázat: amilyen jól ment most, ugyanezt szeretném a hosszabb távokon is. Végig jól érezni magam, és a magamnak felállított kritériumok szerint megfelelő tempót menni. Az OCC-n az utolsó harmadban már kevésbé ment a síkon futás, és az utolsó hegy is nagyon kemény volt, szóval határon voltam, ennél hosszabb táv jelenleg csak annyival lassabban menne, amilyen lassan nem akarom teljesíteni, hiába lehetne meg szintidőn belül. Mindenképp tartom a fokozatosságot, és csak a klasszikus távokra pályázom, tehát a következő a CCC lesz, és csak aztán próbálkoznék meg az UTMB-vel, majd sok-sok év múlva. Most az átlagtempóm 56,3 kilométerrel számolva 9:28 perc/km volt, ha ezt a tempót akarnám tartani a CCC-n 16:04-et kéne menni, az UTMB-n meg 27:09-et, ami már eléggé lehetetlennek látszik. Nehéz kérdés, mert futni szeretnék, nem túrázni, de ezek meg már olyan idők, amire nem biztos, hogy valaha is képes leszek. Idén még nem regisztrálok semmire, így a következő futás 2-4 év múlva lesz esedékes a sorsolástól függően. Jövőre majd eldöntöm, hogy ez elég lehet-e egy szép CCC-re, mert ha úgy döntök, hogy megpróbálom, akkor még a pontokat is össze kell rá szedni. Egyelőre valószínűbbnek tartom, hogy inkább az OCC-re fogok visszatérni.
