85. Tatai tófutás, Vivicitta 2021

Az év több, mint fele eltelt már, de eddig nemigen volt miről írnom, és most se tudok túl sok pozitívumról beszámolni. Korábban viszont megígértem, hogy a hullámvölgyekből is lesz tudósítás, hát tessék :)

Az év elején még rendkívül jól mentek az edzések, bomba formában voltam, januárban 326 kilométert futottam, és közben edzéstempóban, 160-as átlagpulzussal 1:39:38-as (4:44/km) félmaratonig jutottam. Ez a 3. legjobb félmaratoni időm, csak versenyen futottam eddig ennél jobbat, nyilván jóval magasabb pulzussal, azaz egyértelműen sikerült életem legjobb formáját elérni. Bár a running indexem még nem döntötte meg a 2019 év eleji 65-ös csúcsot, valószínűleg ahhoz még a rendes gyorsító edzések kellettek volna. Februárban viszont kicsit megtört a lendület, felére csökkent a mennyiség. Sajna így hamarosan tetőzött is a formám a 63-as indexxel, ami után még csak enyhe visszaesés kezdődött, de még semmi gond nem volt, előfordul az ilyesmi.

Aztán jött a márciusi korona fertőzés: az addig is kicsit kevesebb futás a karantén alatt nullára redukálódott, a formám szabadeseésbe váltott. Közben a Vivicitta eltolását is bejelentették, amivel végképp elvették minden kedvemet, beindult a stressz evés, két hét alatt sikerült 5-6 kilót visszahíznom... Végülis egész hamar abbahagytam az önsajnáltatást, ahogy kiszabadultam, elkezdtem futni, de mintha megint előről kezdeném. Mennyiségileg nem volt olyan rossz az április és a május, 200 fölé visszatértem, de a versenyek hiánya és azok bizonytalan időpontja miatt semmi minőségi edzést nem végeztem, és a súlyomra se figyeltem, nem megy nekem, ha nincs mire tervezni, meg amúgy is motiválatlan voltam. Annyit sikerült elérnem, hogy az 52-es mélypontról június elejére 58-ig visszatornáztam az indexet, de ez még mindig más kávéház, megint nagyon messze vagyok egy 40 perces 10k lehetőségétől, ami hamarosan be is bizonyosodott.

Running indexem az év eddigi részében. Igen, idén már a második hullámvölgyben vagyok...

85. Tatai tófutás

Facebookot lapozgatva ugrott fel a Tatai tófutás eseménye következő hétvégére (június 5.), szeretjük azt a környéket, tavat körbefutni is szeretek, verseny se volt még az idén, gyorsan neveztem is befele. Épp ezen a héten romlott el az órám, így sajnos a versenyt anélkül kell teljesítenem, nem örülök neki. Reggeli mérlegeléskor 72,3 kg, ez se jó. Süt a Nap, fúj a szél, meleg van, minden ellenem dolgozik. A versenyről olyan nagyon sokat nem tudok írni, de azért megpróbálom összefoglalni: a helyszín nagyon tetszett, a szervezéssel nem volt gond, és nagyon jó volt emberek közt lenni. A bemelegítés igen rosszul esett, nem is volt túl komoly, aztán a rajt után óra nélkül se pulzust, se tempót nem tudtam, és azt se, hogy épp hol tartunk a versenyben... Az elején kb. a megfelelő tempóban kezdtem, de nagyon nem éreztem az erőt, úgyhogy kicsit lelassítottam. Egy lány megelőzött, mögé be tudtam állni 1-2 kilométerre pihenni, amitől kicsit erőre is kaptam, majd beálltam előre a végéig. Itt már lett volna erőm gyorsabban futni, de inkább maradtam felvezetőnek, ha már én is ennyi szélárnyékot kaptam. A pálya nagyon jó volt, teljesen sík, nagy része erdős részeken murván, de teljesen jól futható. Csak a hivatalos adatok vannak meg, eszerint 33:29 lett az időm, a pálya elvileg 7,1 km, szóval 4:43/km-es átlag jött össze. Tekintve a távot, legalább 7-8 percre vagyok a 40 perces 10k-tól, ez ténylegesen más kávéház, amolyan disznócsiga tempó :)

Szeretett órám elhalálozása

is elég fájdalmasan érintett. Több, mint három évig szolgált hűségesen, rengeteg kilométert tettünk meg közösen, hol fagyos hóban taposva, hol hőségben izzadva, hol tengerparton, hol 3000 méter felett a hegyekben, szóval nagyjából minden időben, mindenféle helyeken. Több pulzospántos kínlódás után váltottam erre az optikaira, és nekem nagyon bejött, így mindenképp ezen a vonalon gondoltam továbbmenni. Nem nagyon merültem bele a témába, felületesen nézegettem, hogy manapság melyik óra mit tud, és arra kellett rájönnöm, hogy nekem még mindig jó választás ez, igazából nincs szükségem a drágább órák plusz funkcióira, vagy legalábbis nem ér meg nekem dupla, tripla árat :) Szóval maradt a Polar M430, elég gyorsan sikerül is beszereznem, nem mintha nem lehetne óra nélkül futni, de én nem akarok. Aztán persze ahogy ilyenkor lenni szokott, új óra, új cipő, csak épp a futás hiányzik. Az egész évem nagyon fárasztó a futáson kívüli világban (mondjuk panaszra nincs okom, meg is van az eredménye), ami a motiválatlansággal együtt veszélyes terep, és sajna a júniusban berobbanó hőség volt az utolsó csepp. Minimális futással teltek, múltak a hetek, ismét szabadesésben lévő formával, 74,3 kg-ig felmenő súllyal, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy

a Vivicitta rajtjában állok a 2-es zónában...

Nem, hogy futással nem készültem a versenyre, de még azt se néztem meg, hogyan kéne odamenni. Valamiért a Mexikói útnál parkolunk le, és csak a metrószerelvényben tudatosul bennem, hogy az 1-es metró nem megy a Margitszigetre, mit is keresünk itt? Gyorsan kiszállunk, nézem a térképet, megszületik a vészterv, elsétálunk az 1-es villamosig, persze még a rajtszámot is fel kell vennem, hirtelen kevésnek tűnik az idő. Végül minden jól alakul, Csilláékkal találkozunk, jó lesz a hangulat, kis bemelegítést is megejtünk. Csilla 4:40-es tempót tervez, az jó lenne nekem is, bár nem hiszek benne, hogy menni fog, de miért ne próbálhatnám meg, nem igaz? :) Így kerültem a 2-es zónába, bár még próbáltak áttuszkolni az 1-esben lévő kb. 5 ember közé, de mondom, hogy úgy egy éve, amikor neveztem, még teljesen reális volt az 1-es zónás elképzelésem, de ma nagyon nem az, jól vagyok én itt. A rajt rendben lezajlik, pont megfelelő tempóban kezdünk, bár ez valószínűleg Csilla érdeme, én csak próbálok mellette maradni. Az első kilométert akár még úgy is jellemezhetném, hogy jól megy, valójában viszont felment a pulzusom 179-ig az Árpád hídra vezető emelkedőn, ami nem a könnyed tempó jele. 4:37-nél érünk az első táblához a hídon, és mivel nem néztem még meg a pulzusom, a lejtőn egész optimista vagyok a folytatást illetően, bár a déli napsütés nem igazán esik jól. A híd után észak felé fordulunk, már kezdem egyre inkább nem túl jól érezni magam, ránézek az órámra, látom a gyászos pulzust, úgyhogy kicsit vissza is veszek a tempóból. Lassan kezdek lemaradni, de ezzel még nem is lenne baj, gondoltam amíg 5 perceseken belül vagyok, addig jó. 3 kilométer után viszont a csökkentett tempó ellenére is elérem a 180-as pulzust, és elég rosszul is érzem magam, úgyhogy nem erőltetem tovább, félreállok az árnyékba. Nem bánom meg, hogy így döntök, itt ma amúgy sem lett volna jelentősége az időeredménynek, fényévekre vagyok formában az egyéni legjobbamtól, és az, hogy 4-5, esetleg 10, vagy akár 20 perccel futok lassabbat annál, már tök mindegy, nem éri meg kockáztatni. Szép lassan, többször megállva, folyamatosan vizezve magam jutok el a sziget bejáratáig, ahonnan viszont már élvezettel futok el a célig. Erőt merítek a szurkolókból, a körülöttem futók öröméből, amikor célba érnek, talán először, fantasztikus érzés, jól emlékszem még milyen volt :) Csillának pedig sikerül teljesítenie a célkitűzését, és 11. helyre fut be, fantasztikus eredmény! Ráadásul közben kétszer is segített rosszul lévő lányoknak, minden elismerésem!

Ha a pulzusom eléri a 180-at, onnan már nem sok van vissza...

Egyéni legrosszabb

Így esett, hogy sikerült egyéni legrosszabb időt futnom, ami persze azért nyilván nem reális, de egyértelműen jelzi, hogy baj van. A Running index pontosabb, visszaesett megint 52-re, szóval ugyanott vagyok, mint április elején, a korona után, ami azért még mindig jóval jobb, mint amikor az első versenyemen ennél jobb időt futottam. Egy halom versenyre be vagyok nevezve, persze a legtöbbre el lehet menni alibizni, de a maraton is jön, és azt bizony most nem tudnám lefutni, arra mindenképp rá kell gyúrjak. A másik meg az Ultrabalaton, ott meg a csapattársakat nem hagyhatom cserben, csak jó formában lehet odaállni. Úgyhogy ez most egy elég kijózanító pofon volt, világosan megmutatta, hogy nagyon kevés már az időm, azonnal neki kell állnom keményen edzeni, akkor is ha hőség van. Nincs több kifogás!

Vivicitta 10k 2019.

Elérkezett az ideje a tavaszi célversenyemnek, amit nagyon izgatottan vártam, mivel a 40 perc áttörését teljesen reálisnak láttam. Egy maximumon futott verseny viszont szinte sose egyszerű, nehéz biztosra menni.

Dzsekiben sétálok az Árpád hídon a sziget bejárójához, ami azt jelenti, hogy tökéletes futóidő van: kb. 8 fok, felhős, de nem esik, és még a Duna fölött is alig érezni szelet. Minden nekem dolgozik! Persze nagyon korán érkezek, majdnem 4 óra van még a rajtig, ez akár változhat is, de nagyon rossz már tutira nem lesz. A 9 órakor elrajtolt félmaratoni mezőnyben fut az UB csapatom nagy része, akikkel a verseny után találkozunk, de ha már úgyis korábban kell jönnöm, jöttem még korábban, hogy az élmezőny befutóját is megnézhessem. Érdemes volt, brutál az a tempó, amit ott futnak, mégha Csere Gáspár most nem is volt teljesen elégedett:

Futó Vlog Csere Gáspárral

A betervezett találkozó helyszíne az utolsó pillanatban örömteli módon változott: a dobogóhoz kellett mennem, mert 5 csapattársam is helyezett lett váltó számokban. Jó előjel :) A díjkiosztó után ismerkedünk még a csapattársakkal, nekem ez az első találkozásom velük, mivel nemrég kerültem csak be a csapatba. Soha nem versenyeztem még váltóban, nem is nagyon volt ilyen szándékom eddig, de most egy viszonylag gyorsabb futót kerestek olyan csapatba, amelyik a dobogót tűzte ki célul, ez pedig mindjárt érdekessé tette a dolgot :) Az Ultrabalaton amúgy is egy nagy, de egyéniben egyelőre elég távoli cél, így most lesz lehetőségem ismerkedni kicsit a pályával, magamba szívni a hangulatot. Persze ez önmagában kevés lenne, csak buliból, sokadik helyen nem futnék. A csapatban sokan vagyunk Gáborok, és nem csak én írok blogot :)

Sikerül jól bemelegítenem, és az étkezés szempontjából nem túl előnyös, délután 1 órás rajtig sok banánnal a megfelelő cukorszintet is fenntartottam, de azért a szokásos zselét is megeszem még. Az 1-es zónába külön elszalagozott kis úton tudok bemenni, ami nagyon remek ötlet, szinte mindig összekeveredik az első két zóna, és ez elég zavaró szokott lenni. Megkeresem Szabados Károlyt, alias Szuflavédert, akit megkértem, hogy futhassak mögötte, nagyon jó fej módon segített, és figyelmeztetett is, hogy 39 és 41 perc között bármi lehet a tempója, nem pont 40 percet akar futni, de nekem ez nem baj, tudom, hogy nagyon egyenletesen szokott futni, ha csak az első kilométert sikerül viszonylag visszafogottan teljesítenem mögötte, már az is hatalmas segítség, aztán legfeljebb lassítok.

A rajt remekül sikerül, hamar felvesszük a tempót, nincs akkora túllövés, mint amit én szoktam csinálni :) A Margit hídig persze még megy a helyezkedés, de ebben is nagyon könnyű dolgom van, semmivel se foglalkozok, csak tapadok rá, mint egy levakarhatatlan légypiszok :) Az emelkedőn be-be kúszik 170 fölé a pulzusom, de ez teljesen rendben van, és a hídon, meg az azt követő lejtőn szépen le is megy 166-ig, ami már szinte túl alacsony, igazán megnyugtató. Az első kilométer 3:55 lesz, számolva azzal, hogy az óra többet szokott mérni, ez a tempó teljesen jó lesz, meg se fordul a fejemben, hogy leszakadjak. Lehurkolunk a rakpartra, ahol egy hosszú egyenes szakasz következik, és én továbbra is csak tapadok, nagyon kényelmes így futni. Nem érzem erősnek a tempót, nagyon úgy tűnik, hogy gond nélkül menni fog. A második kilométer már 3:46 lesz az órám szerint, viszont a hivatalos pontot jóval később érjük el, olyan 3:53 alatt, ami bár kicsit gyors, nem tűnik veszélyesnek.

Elöl Karcsi, én mögötte, mellettem Simona Staciu takarásban

Utolérjük Simonát, akit nemrég még a dobogó tetején láttam a délelőtti félmaratonon váltóban (egyéniben is végigfutotta 4. helyen...), neki ez már nyilván nem maximumon futott verseny, nekem meg hatalmas megtiszteltetés egy ekkora legendával együtt futni. A rakpartról a fő utcára kanyarodva érjük el a harmadik kilométert, ez a tábla szerint 3:58-as lett. Az óra és a tábla között itt már jelentős, 12 másodperces eltérés van, és hát nagyon nem mindegy, hogy 12, vagy 24 másodperc az előnyöm a 4 perces tempóhoz képest. Erős emelkedő kezdődik, és ki is tart egészen a Lánchíd közepéig, ami sajnos hirtelen teljesen kikészít. Már a körforgalomnál nagyon kivagyok, tartom még a 4 perces tempót, de itt inkább kicsit vissza kellene venni, de nem tudom meghozni a leszakadás nehéz döntését, inkább próbálok kitartani abban reménykedve, hogy az emelkedő után majd helyrejövök. Egészen 184-ig megy fel a pulzusom, ez már egyértelműen durván veszélyzóna, és sajnos a rettegett oldalszúrás is kezdi felütni a fejét. Szerencsére nem durván, csak jelezve, hogy vége a mókának, innen már csak küzdelem lesz.

Itt már nem annyira esik jól a futás :)

Kicsit lassítok, de még nem jelentősen, épphogy csak 2 másodperccel kerülök 4 percen kívülre, amikor a híd után elérem a negyedik kilométert. Itt egy oda-vissza szakasz következik, átnézve az élmezőnyre, ők nem szenvednek annyira, mint én :) A visszafordító kegyetlen, addig még valahogy tudtam tartani a tempót, de a befordulás nagyon megtöri a ritmust, lassulok, és sehogy se sikerül visszagyorsulnom. Reménytelenül leszakadtam már Karcsiról, bár még épp 20 percnél érem el a féltávot, de már 4:10-en kívüli tempóban, csak arra koncentrálok, hogy ne adjam fel, és azért egy PB-t még sikerüljön futni. Kegyetlen küzdelem kezdődik az elmémmel, de megígértem magamnak, hogy akármi is lesz, akármennyire is szenvedek, végig fogom futni, amilyen jó tempóban csak tudom, nem engedem el. Előzgetnek, szinte mindenkire megpróbálok rátapadni, de nem erőltethetem túl, mindenképp 180 alatt kell maradjon a pulzusom, így is tocsogok a tejsavban. A Margit hídra felfele megint felmegy 185-re, viszont a szigetre befordulva tudom, hogy túl vagyok a nehezén, nincs több emelkedő. Ez fejben helyretesz, innen már biztosan végigcsinálom.

Még 42 percnél is elég szellős a mezőny, a futók 98%-a mögöttünk

Befutóm az élő adásban

A célba 41:55-nél (4:12/km) érek, ami a verseny második felére nagyon durva, kb. 10%-os lassulást jelent. Ennél azért jóval többet ki lehetett volna hozni ebből a versenyből, ami a tavalyi pulzusgörbével összehasonlítva eléggé egyértelmű. Első ránézésre is jól látszik, hogy a tavalyi futásom sokkal okosabb volt, gyakorlatilag tökéletes lett a görbe, a 175-ös átlagpulzus pedig megfelel a becsült anaerob (igazából FTP) küszöbömnek, ennél többet nemigen tudtam volna kihozni magamból aznap. Pedig mindenféle előzetes terv nélkül, pusztán az érzéseimre hagyatkozva futottam, ami általában nagyon nem szokott működni :) Most viszont szerettem volna megfutni a 40 percet, de sajnos az emelkedőkön nem fogtam magam vissza eléggé, és már a verseny fele előtt elszabadult a pulzusom, felment 184-ig, ahonnan már nem volt visszaút, csak szenvedés a célig, ami jól látszik a görbe ingadozásán. Ebben semmi meglepő nincs, az átlagpulzusban ugye nagy csoda nem lehet, mint ahogy nem is lett, 176-ra jött ki végül, ami gyakorlatilag megegyezik a tavalyival. Mindezek ellenére javítottam 2 és fél percet a tavalyi időmön, és a 86. hely se rossz a 2209 férfi célbaérkezőből :) Szerencsére azért nem múltak el az utóbbi egy év edzései nyom nélkül, jó irányba haladok.

A tavalyi és az idei Vivicitta pulzusgörbéje

Önmagában viszont az elfutás nem eléggé magyarázza az időeredményt, mert oké, hogy emiatt távol kerültem a 40 perctől, de igazság szerint itt ma még ha tökéletesen futom végig a versenyt, akkor se kerültem volna belül a célidőn. Ez persze csak a korábbi edzéseredményeken látszik, nem véletlenül voltam magabiztos a rajtnál, ezt a hetet leszámítva nagyon jók voltak az előjelek: 1 hónapja pl. edzésen 7k-t jobb tempóban lefutottam sokkal alacsonyabb pulzussal, kényelmesen. Akkoriban sokkal jobb formában voltam, mint ma, szóval valahogy elcsúszhatott a formaidőzítés. Lehet utána túl sok volt az intenzív edzésekből, vagy nagyobb intenzitással, mint kellett volna, nem tudom. Igazából most nem volt pontos tervem, a téli alapozás meg túl kocogós lett, amit nyilván nem lehet hirtelen túl intenzív edzésekkel orvosolni. Az is hozzátartozik még, hogy edzésen fokozóban szoktam futni a tempót, lehet csak ennyi kéne versenyen is, hogy a céltempón kívül kezdeni, és negatív szplitre menni, de annyira nehéz ez élesben, meg tényleg nem éreztem soknak a tempót. Sokat kell még tanulni, ez ma egy újabb hasznos lecke volt :)

Gábor Úton

Vivicitta 10 km 2018.

A maraton után csak egy kis izomlázam volt, és meglepően gyorsan regenerálódtam, kedden már ki is tudtam menni futni egy rövidet, ami ráadásul még igen jól is esett. Ez azért óriási különbség a korábbiakhoz képest, és remélem, ez csak egyre jobb lesz. Mindössze három hetem volt azóta, ennyi idő alatt nyilván nem lehetett érdemben készülni a 10k-s távra, nem is túlzottan erőltettem.

Futottam azért egy 5k-t anaerob küszöb közelében, lehetőleg 4:20 alatti tempóban, hogy szokjam az érzést. A pulzusom végül nem tudtam teljesen felvinni, és elég nehéznek is éreztem, de a Strava szerint jó nagyot javítottam 5k-n, 21:09-nél (4:14/km) állt meg a stopper. Az biztos, hogy tovább nem tudtam volna tartani ezt a tempót, és szerintem gyorsabban se nagyon tudtam volna megfutni, szóval a 10k-ra a 4:20-4:30 közötti versenytempó tűnt ésszerű tervnek. Nem is agyaltam túl a dolgot, igazából erre a versenyre a nevezést hirtelen felindulásból, nosztalgikus hangulatomban adtam le, mivel 2 éve ez volt az első futóversenyem, gondoltam a rövidebb távok felé orientálódás remek kezdete lenne, ha visszatérnék ide. Szóval ezt leginkább egy örömfutásnak szántam, viszont ugye az örömömhöz az is kell, hogy nyomjam neki, úgyhogy egyfajta felmérés is, hogy honnan is vágok neki a felkészülésnek az őszi versenyre.

Reggel erős szél tombol nálunk, ennek nem túlzottan örülök, bár nem meglepő, 2 éve is ez volt, és meleg is, akkor sikerült egy fülgyulladást összeszednem a hidakon átkelések közben, most ezt inkább kihagynám. Nem túl korán indulok, és a leparkolás se megy túl gyorsan (fú, de nem hiányzik ez Pestből, mondjuk más se nagyon :D), úgyhogy lassan kocogog a versenyközpont felé. Itt mintha már alig fújna a szél, viszont elég meleg van, legalább 25 fok, sehogy se akarja megkönnyíteni a dolgom az időjárás. A rajtcsomag átvétel profin van szervezve, felteszem a rajtszámom, és le is adok mindent a csomagmegőrzőbe. Mivel most egyedül jöttem, nem hoztam magammal semmit, csak pár zsepi van nálam, meg egy zselé, amit rajt előtt betolok. Sikerült délre leérnem az uszodához, így Kristóffal tudtunk egy jót beszélgetni, aztán bemelegítés, wc, és irány az első zóna. Először az első zónában BSI rendezvényen, hát ezt még szoknom kell, de nem nagyon van ellenemre :) Nagyon rövid ez a zóna, talán úgy 100-an lehetünk itt az összesen mintegy 5 ezer indulóból. Én hátra állnék, de Kristóf javaslatára inkább középről indulunk, ami a hivatalos mérés szerint pont 2 másodpercre volt a rajtvonaltól. Itt már nem nagyon kell bajlódni a bruttó/nettó idővel :) A szokásosnál sokkal nyugodtabb vagyok, ezúttal nem raktam magamra túl nagy nyomást az eredmény miatt, és hogy nem vagyok egyedül a rajt előtti pillanatokban, az is sokat segít. Simona indítja felettünk a rajtot, megindulunk, természetesen túl gyorsan, korrigálunk. Kis ideig együtt futunk, de én már próbálok ráállni a 4:20-4:30 közötti tempóra, ami Kristófnak hamar lassú lesz, elköszönünk, innentől a magunk útján haladunk tovább.

Rögtön a hídra vezető emelkedőre érünk, nem nagyon fogom vissza magam, próbálom tartani a tempót. A hídon, majd onnan lefele viszont brutálisan belendül mindenki, nem tudok senki mögé beállni, pedig én is jóval a tervezett tempó fölé lőttem, 4:09 lesz az első kilométer. A következő kilométer teljesen sík, a 4:11-es ezres szerint nem sikerült visszafognom magam, és kezd is kevésbé jól esni a futás. Erősen koncentrálok az órámra, 4:20-on kívülre akarom terelni a tempót, ami most már végre sikerül is. A Lánchídra vezető emelkedőt jól bírtam, a tempó tartása nem okozott semmiféle problémát. A pulzusom 175 körül mozgott, ma nem volt nehéz felnyomni, a meleg megtette a hatását, de ez bőven vállalható nekem ezen a távon, és érzésre is úgy tűnt, hogy rendben lesz, bár szerintem csak kicsivel vagyok a határ alatt. Sajna most elég pontatlanul mért az órám, valószínűleg az épületek miatt, de a verseny 5 km-es táblájánál nyomtam egy manuál kört 21:54-nél tartottam itt. A híd utáni kis lejtőn lazíthattam kicsit, ezután pedig szembe futottunk az élmezőnnyel, ami nagy élmény volt. Ismét láttam Balázs Leventét, szerintem ő lesz a kabalám, aztán Kristófnak is átkiabáltam egy hajrát, amikor épp ivott a frissítőnél. A körülöttem lévők kezdtek kicsit lassulni, lassan mindenkit megelőztem, és teljesen egyedül futottam, amíg a következő csoportot utol nem értem. Sajnos eddig szinte semennyit sem tudtam senkivel se futni, pedig mennyivel könnyebb lenne, de valahogy mintha ma mindenki összevissza tempóval futna.

Nagyon ki van száradva a torkom, bár nem terveztem semmilyen frissítést, mégis elkapok egy vizet, iszok egy kortyot, a többit meg magamra öntöm, nem bírom ezt a meleget. A rakparton egy kicsi szél is van, de nem vészes, a reggeli állapotok alapján nagyon rosszra számítottam, úgyhogy ezt most szerencsének élem meg. Hagyok le pár olyan futót, akikre emlékszem az elejéről, amikor nagy hévvel száguldottak el mellettem, de közben utol is értek páran, és kialakult egy csoport, akikkel innentől oda-vissza előzgetjük egymást, mivel az emelkedőket és lejtőket teljesen más taktikával teljesítjük. Itt előzőtt meg egy kisfiú is, kb. a nagylányom korabelinek tippelem, elképesztő, hogy ezt a távot ilyen tempóban képes futni. A Margit-hídra felfele visszaelőztem, pedig itt már elég nehezen megy, és 4:30-on kívüli kilométert futok, a pulzusom is itt kezd elszalabadulni. A hídon aztán újra előz, beállok mögé, és azon gondolkodom, hogy mennyire nehéz felnőtt fejjel megtanulni érzésre futni, és hogy vajon a gyermekeknek ez valahogy ösztönből jön, vagy csak még sokkal könnyebben tanulnak? A híd végefelé viszont jobban belassul, kénytelen vagyok előzni, közben bíztatom, hogy mennyire jól nyomja. Szurkolókkal pacsizok, majd kicsit odalépek neki, így a lejtő ellenére alig csökken a pulzusom, de ez nem nagyon érdekel, innen már végig kell tudnom nyomni.

A bácsi vajon túléli? :)

Síkon már a 180-at verdesi a pulzusom, és bár még megy a 4:24 körüli tempó, a kissrác újra utolér. Hihetetelen kemény, legalábbis én már azért eléggé szenvedek, és komoly erőfeszítéseket igényel, hogy tartsam a tempót, ez messze nem a komfortzónám. Sajnos viszont úgy tűnik, hogy nem tudja tovább tartani, lassul, még szólok neki, hogy jöjjön, de ezután már nem tudom mi történik vele. Valahogy a 9. kilométer volt a legnehezebb, a végét jelző tábla melletti elhaladás után össze tudom szedni magam, visszanyomom 180-ra a pulzusom, és bár nagyon hosszúnak tűnik ez az 1000 méter, ezt már tutira végig bírom. Egy kávézónál nagyívű kanyarban fordulunk rá a célegyenesre, meglátom a kaput, és minden erőmet mozgósítva hajrázni kezdek az utolsó 200 méteren. Bár a kezdeti 3 perces tempó nyilván kicsit optimista volt, azért egy 3:30-as átlagú 200 méter összejött a végére, a pulzusom is 184-ig szökött, úgy tűnik, volt még tartalék, bár a célban nem ezt éreztem. :)

Az időm 44:24 (4:26/km) lett, aminél az eddigi nem hivatalos legjobb 10k időm is alig jobb 43:49-el (4:23/km), pedig azt atlétikai pályán, ideális hőmérsékleti körülmények között futottam, szóval teljesen elégedett vagyok. Az első két kilométeren azért kicsit elvitt a tömeg lendülete, egy hangyányit gyors volt, de nem jelentősen, talán a végeredményen ez nem sokat változtatott (5k idők: 21:54 vs 22:30, ebből sehogy se lett volna 44 percen belüli eredmény). Ezen a kis hibán kívül minden teljesen rendben volt, nagyon elégedett vagyok a futásommal, és most már egyértelműen úgy érzem, hogy jelenleg ez az a táv, amire teljesen megfelelő az edzettségem, amire érdemes egy felkészülést kihegyezni. A legjobb döntés volt őszre 10k-ra nevezni, és bár  fél év alatt nem túl reális 40 percig javulni, de rajta leszek az ügyön, persze nem is leszek elkeseredve, ha esetleg nem sikerül. Bár ezen a versenyen "csak" 82. helyezett lettem, azért ez a 2 325 férfi célbaérkezőből egyáltalán nem rossz, konkrétan az első 4%-ot jelenti. A nehéz rész viszont most jön, innen már minden kis előrelépés rengeteg munkát igényel, de nagyon optimista vagyok, egyelőre még távolinak érzem azt a határt, ameddig eljuthatok, pedig 2 éve még arra se fogadtam volna, hogy eddig sikerülhet :)

A pulzusom szerint nem alibiztem :)

Gábor Úton