A magyar maratoni országos bajnokságot idén ismét Bécsben rendezték meg, és azt gondoltam, hogy bár egy ideig nem akarok maratonra készülni, talán a Sevillára való felkészülésből tudok még futni egy jót. Sevillában azért jópár perc bennemaradt, így egy PB se lett volna kizárt, amivel tudtam volna feledtetni kicsit a tavalyi kudarcot.
Igazából már Sevilla előtt eldőlt, hogy megint itt lesz a bajnokság, és mivel tavaly a futást leszámítva azért egy jó élmény volt, akkor még nagyon jó ötletnek tűnt, hogy idén is ott legyek. Később már kicsit bántam ezt a döntésemet, mert elég rendesen belepiszkít a nemrég elkezdett 5000-es felkészülésembe, de addig matekoztam, amíg úgy tűnt, hogy találok egy olyan variációt, ami lehetővé teszi, hogy a lehető legkevesebb kárral lefussam ezt a maratont. Ennek ellenére a versenyhez közeledve egyre csökkent a lelkesedésem, mivel egyrészt a formámat se éreztem olyan jónak, mint Sevilla előtt, másrészt az átvariált terv sem igazán működött, az utolsó héten már hagytam ki edzéseket is. Magyar maratoni ranglistavezetőként persze mindent meg kellett tennem, hogy megvédjem a helyezésem, viccelek persze, mármint nem a ranglistavezető részben, mert 2024. április 21. reggelén még valóban én voltam az országos lista első helyén, de az OB-n gyakorlatilag nálam csak jobb futók indultak, így egyértelmű volt, hogy ennek aznap vége is lesz. Hát azért egy kicsit elszomorító igazából, hogy egy 10 milliós országban én akár egy percig is az élre kerülhetek, de még mindig jobb most a helyzet, mint 2022-ben, amikor összesen 6 eredmény volt a listán, ami már tényleg a legalja, ez a táv ennél sokkal többet érdemel!
Az előző napi armageddon után a rajtra tökéletes futóidő lett: hideg, száraz, napsütéses, minimális széllel. Minden előkészület is teljesen rendben volt, pihenőhét pipa, étkezés hibátlan, bemelegítés rendben, pisilés percekkel a rajt előtt. A rajtban még nagyon lelkes voltam, mert a körülmények ennél jobbra tényleg nem tudnak összeállni egy maratonira (na jó, az alvást leszámítva, az szar volt). Nem akartam túlgondolni a dolgot, ugyanazzal a stratégiával vágtam neki, mint Sevillában. A rajt előtti perceket idióta klímaaktivisták zavarták meg, akiket bár gyorsan leszereltek a rendőrök, azért a legkevésbé sem arra vágyik az ember egy ilyen csodálatos rendezvényen, hogy annak népszerűségét aggreszív majmok használják fel szent hitük terjesztésére. Utálom az ilyen erőszakos akciókat, és nem, baromira nem érdekel, hogy milyen szent cél érdekében teszik, mindenképp elítélendő, nincsenek jó terroristák.
A rajtra nem tudtam így átszellemülni, egyáltalán nem éltem meg a dolgot úgy, ahogy kéne. Az első kilométeren csak arra figyeltem, hogy 4:40 legyen, egész jól ki tudtam zárni a körülöttem zajló tülekedést. A következő két kilométeren 4:35-ös tempó, majd 4:33-ra váltottam, követve a tervet. Gyorsan teltek a kilométerek, de már az elejétől úgy éreztem, hogy azért Sevillában könyedebben ment. Minden ponton ittam kicsit, de tényleg csak kicsit lehetett, szerintem 1 deci víz se volt a poharakban, aminek a felét meg mindig magamra borítottam, amihez azért nem volt elég meleg. Az első zselét 7-nél ettem meg, de utána sokáig nem volt frissítőpont, nem tudtam rá inni. A kilencedik kilométerben kikötődött a cipőfűzőm, meg kellett állnom bekötni... Versenyen ilyen kb. sose fordult velem elő, eléggé rontotta az amúgy sem túl jó kedvemet. Felvettem újra a ritmust, és rögtön el is kezdett szúrni az oldalam, a víz nélküli zselézésre tippeltem, mint kikváltó okra. Viszont száz méter alatt gyors légzéssel és más testtartás felvételével sikerült megszüntetnem, elképzelésem sincs, hogy akkor mi ez a szúrás, miért jön néha elő, néha meg nem? Igazából eléggé örültem, mert eddig sose sikerült elmulasztanom, viszont az, hogy már az első tízben ilyen problémákkal küzdök, az nagyon elkeserített.
A 10. kilométert 45:36-nál érem el, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint Sevillában, viszont a pulzusomra nézve 161-162-t láttam, és érzésre se volt jó, úgyhogy inkább a 4:33-as tempó tartása mellett döntöttem, nem gyorsítottam. Innen egész jó lett, csak a pulzuspántot kellett sokszor igazítanom, úgy tűnik a kidörzsölődés miatti lazítgatást túlzásba vittem, és így oké, hogy nem dörzsöl ki, de a helyén se marad. A következő zselét 14 után már mindenképp frissítőnél akartam megenni, ami viszont nagyon rosszul ment, irtó rövid állomás volt, nem volt elég hely normálisan enni és ráinni. Próbáltam kicsit lenyugodni, de közben a pulzuspánt már a hasam aljára csúszott, maga a mérő az oldalamon, elkezdtem igazgatni, de aztán arra jutottam, hogy jobb, ha ott hagyom. Aztán meg a combhajlítóim kezdtek teljesen indokolatlanul ellenkezni a haladással, pár másodpercet rászánva próbáltam kinyújtani őket. Nem lett igazán jobb, de amúgy nem lassított, meg csak kis kellemetlenséget jelentett, de abban biztos voltam, hogy 30 után ez nagyon el fog durvulni, ha már most ilyen. Nem sokkal később a bal bokám is fájni kezdett, na ekkor döntöttem el, hogy mivel igazából már eleve nem nagyon akartam maratonit futni, nem is múlik rajta semmi, és nagyon nem szeretném szétcseszni magam fölöslegesen, így ma csak egy félmaraton lesz ebből. Érdekes módon ezután teljesen felszabadultan tudtam futni, minden nyűgöm elmúlt, élveztem a szurkolókkal való pacsizgatást, a szép környezetet, magát a futást, így olyan érzés volt, mint amilyennek lennie kell egy versenynek! Nagy örömmel futottam be a félmaraton céljába, bár az idő persze nem lett jó, hiszen a tervezett maratoni tempóban futottam, az 1:36:14 majdnem 4 perccel lassabb a legjobbamnál, sőt, még a Sevillai féltávnál is vagy fél perccel lassabb, mivel itt nem váltottam gyorsabb tempóra tíz kilométernél.
Verdikt
Nem fekszik nekem a maraton, legalábbis az utóbbi pár évben nagyon nem, ami nagyrészt az életem egyéb területein jelen lévő brutális terhelés miatt lehet. Ez egy nagyon kemény táv, aminek az utolsó 10 kilométere mindenképp egy komoly kihívás, amit nem lehet úgy jól teljesíteni, ha az ember nem hisz magában, vagy ha kicsit is nem akarja. Én a formámban se nagyon hittem, de ami az igazi probléma volt, hogy egyáltalán nem is akartam maratont futni. Sajnos nagyon későn, a verseny közben láttam csak ezt be teljesen, de ekkor legalább végre meghoztam a helyes döntést, és elengedtem. Jobb lett volna előbb persze, de egyrészt felesleges azon lamentálni, hogy mi lett volna, ha, másrészt pedig még így is egy egész jó döntés volt, hiszen végig is erőlködhettem volna a teljes maratoni távot, ami akárhogy is nézzük, nem véletlenül híresült el, ez már olyan táv, ami a szervezetet rendesen megviseli. Így viszont csak egy versenytempónál jóval lassabb félmarartont futottam, hamar tudok belőle regenerálódni, és az immunrendszerem se csesztem szét, talán nem fogok 3 hétig pusztulat betegséggel se küzdeni. Most még távolibbnak tűnik, hogy valaha maratont akarjak futni, viszont végre teljesen ráfókuszálhatok az 5000-es felkészülésre, amit sokkal jobban élvezek, így egy kicsit sem bánkódok, sőt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése