Nem volt kérdés hát, hogy idén is szeretnék ott lenni, de aztán ahogy ez az év alakult, leginkább csak reménykedni lehetett, hogy az októberre tolt időpontban meg fogják rendezni, szerintem a legtöbben egyáltalán nem hittek benne. A szervezők részéről volt egy próbálkozás, hogy szeptemberre előrehozzák, nekem elég vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, és nem az előrehozott időpont miatt, hanem hogy a másik is maradt volna, azaz két versenyt rendezését fontolgatták. Dobogóra esélyes csapatként nekünk sehogy se lett volna jó az eredmény számítása, ha két külön versenyként tekintenek rá, akkor nyilván egész más értéke van egy olyan dobogónak, ami igazából az első hatnak jár. Sőt, ha mondjuk úgy jön ki, hogy az erős csapatok velünk versenyeznek, a másikon meg a gyengébbek, akkor gyakorlatilag az ötödik csapat magasabban állhatna a dobogón, mint mi harmadikként... Ha meg egybe veszik, akkor várunk egy hónapot a végeredményre? Na meg az se mindegy, hogy teljesen más körülmények között futott eredményeket hasonlítanánk össze, de igazából ez most is hasonlóan történt, de ne szaladjunk ennyire előre.
Minden volt, csak jó előjel nem
A verseny időpontjához közeledve is teljes volt a bizonytalanság, de szerencsére a tavaszinál jóval több beteg ellenére ezúttal a valós súlyossághoz mért intézkedések születtek, és semmi akadályt nem gördítettek a rendezvény elé, leszámítva persze, hogy a határzár miatt a külföldieknek és a külföldön élő magyaroknak erősen nehézzé vált a részvétel. Két héttel a verseny előtt tartottunk a csapattal egy közös futást, ami nekem rettentő rosszul ment, esélyem se volt végigfutni a 20 km-t, olyan 13-ra rövidítettem, egy pihenő közbeiktatásával. 6,5 km után álltam meg, hogy majd itt megvárom őket visszafele, de igazából olyan rosszul lettem, hogy erős kétségeim voltak a visszafutással kapcsolatban. Nem volt meleg egyáltalán, de ömlött rólam a víz, folyt az orrom, rossz volt a gyomrom, és szédültem is, szerintem években mérhető, hogy mikor éreztem magam utoljára ilyen szarul. Megittam szinte az összes nálam lévő vizet, meg egy zselét is megettem, javult annyit a helyzet, hogy a kb. fél órás pihenő után vissza tudtam velük futni, sőt, kevésbé volt szenvedős. Ezután még vagy egy hétig jóval rosszabbul mentek az edzések az addigi nem túl fényes teljesítményemhez képest is. A szörnyen sikerült
Wizz 10k eleve nem kecsegtetett semmi jóval, de így még több okom volt komolyan aggódni azon, hogy mi lesz a versenyen. Egy pozitvum azért mégis akadt: a két héttel ezelőttinél majd' 3 kilóval könnyebb vagyok, bár ez sovány vigasz, már ha a sovány szó bármennyire is illik a még mindig 70 kg fölötti súlyomhoz.
 |
A 2020-as csapat :)
|
A rajt
Az indulás kicsit döcögősre sikerült: Csaba a megbeszélt időpontban ugyan a megfelelő nevű utcában volt, csak épp nem jó városban :) Na mindegy, gondoltam ezzel talán megvan a kötelező gikszer, és innen már minden sima lesz. Időben leérünk, a többiekkel is megtaláljuk egymást, aztán a rajt környékén kolbászolva kiderül, hogy lehet előbb indulni, ha akarunk. Nagy belelkesedés, induljunk persze, el is rajtolunk, a késői érkezés miatt viszont így nagyon hirtelen történik minden, ráadásul én vagyok a következő futó, menni kell. Állítólag az 1-3 fős versenyen sok volt az eltévedés, és a két nappal ezelőtti pályamódosítás miatt teljesen át lett variálva a menetrendünk, most jön a módosított szakasz, amiről semmit sem tudok, idén bringás kísérőnk sincs, és persze én futom, aki bárhol el tud tévedni, na ebből vajon mi fog kisülni? A váltópontra érkezve a bemelegítésem egyik autótól a másikig futásban merül ki, miközben próbálok biztosító tűt szerezni a rajtszámomhoz. Szerencsére sikerül, ezúton is köszönöm a kedves futótársnak a kisegítést! Ebéd óta nem ettem, úgyhogy egy zselével nyomom fel a cukorszintemet, és eléggé izgatottan, vagyis inkább idegesen várom Petit, sose álltam még ilyen kevés önbizalommal a rám váró kihívás előtt.
 |
Még világosban, de már fejlámpával száguldok lefele
|
Első szakaszom: Balatonudvari - Balatonakali
Jól sikerült váltás után megindulok az itt még erősen lejtő pályán, a chipet szokás szerint a kezemben szorongatom, semmi mást nem viszek magammal. Nem szoktam ilyen távon frissíteni, bár ha nagyon meleg lenne, ha inni nem is, de a magam locsolására jó ötlet lenne vizet vinni. Egyébként októberhez képest meglepően meleg van, vagy 26 fok, az érkező hidegfront csinál még egy kis nyarat, mielőtt lecsapna. Úgy érzem, hogy "kicsit" talán túlzottan bekezdtem a lejtőn, amit a 170-ig felszaladó pulzusom is alátámaszt, valamennyire visszaveszek, de az első kilométerre 4:03-at ír az órám, úgyhogy asszem' nem eléggé... Lassítgatok, de még így is a 4:50-re tervezett tempómnál jóval gyorsabban, 4:33 alatt teljesítem a második kilométert. Meglepően jó ez a tempó, és mégis rakétaként száguld el mellettem egy futó, mi a fene? Már majdnem elkeseredtem, de
Józsa Gábort ismerem fel a rakéta tempójú futóban, így azért egész más, mégiscsak egy olimpikonról beszélünk :) Érdekes a futóstílusa, valahogy teljesen kicsapja oldalra a lábait, összetéveszthetetlen. Nagyon inspiráló, amikor egy ilyen jó futót láthatok testközelből futás közben, így érezni igazán, hogy mennyire gyors az a tempó, amit ők tudnak, kívülről ezt nem igazán látni.
Egy emelkedővel hagyom el a várost, hogy a 71-essel párhuzamosan folytassam a futást, a messzire belátható, de eléggé hullámos bringaúton. Ezen a két kilométeren van időm filózni azon, hogy honnan ilyen ismerős a pálya, és egyre inkább kezd gyanús lenni, hogy a
Maratonfüreden már kétszer is futottam erre, csak az ellenkező irányba, és ha ez tényleg az a rész, amire gondolok, akkor balra fogok fordulni egy nagy lejtőre. Ami csak ebből az irányból lejtő, a Maratonfüreden Badacsony felől a legkegyetlenebb rész. És még csak nem is megnyugtató, hogy innen lejtő lesz, hiszen ahhoz előtte valamikor csak fel kell mászni, gyanús, hogy ez a hullámzás becsapós, és jóval többet emelkedik itt, mint amennyit lejt :) Érzem is, hogy már nem pörög annyira, kezd kellemetlen lenni a futás, kicsit a tervezett tempónál lassabban megy, de van tartalék, és ez legalább biztosan tartható a pulzusom szerint. Balra fordulok, bizony ez az a rész, lehetne durván csapatni lefele, de nem vagyok olyan állapotban, óvatosan eresztem meg, inkább rápihenek a maradékra. A síkra érve megelőz egy lány, a pólója hátuljából Timire tippelnék, legalábbis fura lenne, ha Évike futna Timi feliratú polóban :) Kinyögök neki egy hajrát, és hogy nagyon szép tempóban fut, erre azt mondja, "hát váltóban könnyű". Ja, hát mondjuk én is épp olyan váltóban vagyok, na meg férfi, és mégis lassabb, na mindegy, van még hova fejlődni. Tartok egy egész jó tempót ebben a kilométerben, viszont így túlságosan felmegy a pulzusom, és a hetedik kilométerben már 177 az átlag, nem is esik valami jól, de már nincs sok vissza. A váltópont előtt még át kell jutnom egy zebrán, megállítják a forgalmat, legalábbis balról, jobbról pedig egy nyerges érkezik, meg kell állnom az út közepén, és végignézni, ahogy gyök kettővel elcsorog előttem a szerelvény. Mindössze 2 méterre voltam a csipogótól, klasszikus Gábor :)
Pörög tovább
A kamion jelentette kellemetlenség ellenére nagyon boldog vagyok, hatalmas megkönnyebbülés, hogy ilyen jól ment ez a szakasz. A tervezett, de az előzmények miatt valójában már csak nagyon kis eséllyel remélt 4:50-es tempót is sikerült túlszárnyalnom a 4:44-es "száguldással". Nem volt lazsálás, sőt, az elejét kicsit túl is toltam, a 173-as átlagpulzusom szerint is mindent kihoztam magamból. Jó lenne kicsit megszusszanni, de ez nem az a sztori, a verseny még épp csak elkezdődött, menni kell tovább a következő pontra. Mennek szépen a váltások, mindenki gyorsabb a vártnál, elég hamar viszonylag megnyugtató előnyt építünk fel a 3. helyezettel szemben, az elsőhöz közelebb vagyunk, de az is már nagy különbség. Jobb helyzetben vagyunk így, mint reméltük, viszont a harmadik helytől nagyon szoros a mezőny, és mivel az első helyre nem igazán reális rámenni, arra kell koncentrálnunk, nehogy hátra csússzunk a sűrűjébe. A salföldi váltóponton kerül kis homokszem a gépezetbe, Csaba fut tőlünk, nekem kell vezetnem, de a szervezők nem engednek ki, tolatnom kéne, és sehogy se jövünk rá, hogy hogyan is lehet hátramenetet kapcsolni... Vér ciki a helyzet, tök hülyének néznek, hogy miért nem megyünk már az útból, majd jó hosszú vergődés után kapunk segítséget a másik kocsiból Lindától, így végre kijutunk a pontról. Na igen, kellett volna előtte vezetni az autót, és nem élesben rájönni, hogy hiányzik valami info. Továbbra is jól haladunk, és lehetőségünk lenne két pontot kihagyni, mert csak a másik autóból futnak, de többet szeretnénk együtt lenni a többiekkel, ezért csak egyet hagyunk ki, a másodikat. A keszthelyi Tescós pontról fogok futni, tavaly ott baromi jó volt, le lehet ülni sziesztázni, ropogtatni, miegymás, úgy gondoltam ott lesz a legjobb eltölteni a kis pihenőnket. A ponthoz tartva iszonyatos erejű vihar csap le ránk, a radar szerint épp csak súrolta a Balaton csücskét, mint később kiderült, az épp futó csapattársunk kis szemerkéléssel megúszta. A tervezett lazulás helyett maradunk az autóban, és a radarképet nézegetjük, amiből az derül ki, hogy hullámokban jön az eső, és kb. 20 percen belül el is ér minket a következő. Eleinte úgy tűnt, gyengébb lesz, de ahogy közeledett, egyre erősödött, és ebből is brutál zápor kerekedett, amit sajnos már nem úszott meg a futónk sem. Lassan elül ez a hullám is, de látom, hogy a futásom közben is lesz még, el is teszem a telefont, készülni kezdek, bemelegítek, amíg épp nem ömlik az eső.
 |
Mintha a Balaton bevonzotta volna a legdurvább viharokat, de nekem biztos semmi közöm hozzá :)
|
Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény
Fél éjfél előtt kicsivel váltunk, próbálok most nem nagyon bekezdeni, sikerül is felvenni a tervezettnél csak pár másodperccel gyorsabb tempót. A hatalmas pocsolyák miatt kb. száz méter alatt csurom víz lettem mindenhol, a lábam is vizes, de a futásban ez nem akadályoz. Egy esemény volt csak,
Szabó Gábor személyében egy újabb szuper futó száguldott el mellettem, amúgy az első két kilométeren gond nélkül ment a 4:45-ös tempó. Ami viszont a harmadik kilométerről már nem mondható el: utolértem négy futót pár bringás kísérővel. Itt már keskeny a bringaút, és épp kanyarogni kezdett, hiába kiabáltam, hogy balról jövök, levágta előttem az utat, és kénytelen voltem lelassítani a tempójukra, valahol 6 percen kívül. Nagy nehezen sikerült két előzés, aztán vasúti átjáróhoz érkeztünk, ahol az előttem lévők szépen megálltak, és illedelmesen végighallgatták egy segítőtől az itinert arról, hogy a korlátok között kell végigszlalomoznunk. Na ezt is sétálva!!! csinálták meg, három agyvérzést kaptam közben, a síneken előztem is egyiküket, de a másik oldalon megint sétálva kellett átjutnom... Iszonyat időt vesztettem, vagy 35-40 másodpercet, idegből rá is kapcsoltam, ami persze butaság, az ilyesmit nem lehet behozni, viszont nagyon túl lehet tolni. Mintha csak odafönt is egyetértés lenne, és mi más hűthetné le a kedélyeimet, mint egy jó kiadós zuhé.
Két brutál dörgés után úgy kezdett ömleni az eső, amilyet még sose tapasztaltam futás közben, pedig én aztán nem kerülöm az ilyen helyzeteket, eső még nem tartott vissza az indulástól. Szél már igen, az más :) Persze viharos szél is jár a felhőszakadáshoz, de fura mód nem pontosan szemből, inkább oldalról, ami a futásban annyira nem akadályoz, az viszont igen, hogy a kontaktlencsémet konkrétan majdnem kimosta a szememből az iszonyat erővel becsapódó víz. Esküszöm, szinte már fájt, és pillanatokon belül szó szerint a tökökmön is folyt a víz. Gyakorlatilag szinte rögtön egy folyóban gázoltam, a cipőmben is állt a víz, és nagyon nehéz is lett, tovább rontva a helyzetet. Fel is merült bennem, hogy kicsit megállok, ha nem láttam volna korábban a nyíl egyenes, és sima bringautat magam előtt kilométereken keresztül, akkor meg is tettem volna, de így nyomtam tovább, teljesen vakon, a fejlámpa által megvilágított esőfüggönyön kívül semmit sem láttam. Néha persze kicsit meglassultam, de aztán kompenzáltam, lett egy 4:48-as kilométer a szakadó esőben, aminek persze megvolt az ára, 179-ig felment a pulzusom, a visszalévő 5 kilométer így nagyon kemény lesz. Olyan 2-3 perc lehetett a durvulás, utána kicsit alább hagyott, esett persze, de már nem iszonyat brutál módon, hanem csak nagyon :) Most van egy csippantópontom, utána kezdődik a tényleg kemény küzdelem, nagyon erősnek kell maradnom fejben, hogy tovább tudjam tartani a tervezett tempómat ilyen magas pulzus mellett. Az utolsó előtti kilométeren feltámadt a szél, itt kicsit megrogytam, az utolsó kilométerre viszont össze tudtam szedni magam, az eső is elállt. Egész eddig alig találkoztam futóval, persze a váltópont előtti métereken elkezdték előzni egymást, viszont itt jól reagáltak, balról jövök felkiáltásomra visszasoroltak, de így is súroltuk egymást. Ez már brutál kemény menet volt, de teljesen elégedett vagyok, majdnem meglett a tervezett tempó, igazából a feltartás nélkül sima lett volna, a kegyetlen felhőszakadás ellenére is.
Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Siófok
Balatonföldvár, vasárnap hajnali 4 óra. Villámlik, dörög az ég, ömlik az eső. Nagyon fázok, ugrálok a váltópont sátra alatt, próbálok bemelegedni, és közben azon gondolkodom, hogy nincs az az Isten, hogy én kifussak oda. Ez egy baromság, miért tenném? Többen nem indulnak tovább, amikor beér a csapattársuk. Eleget áztak már, mondják. Igen mi is, már én is. Nincs is több száraz ruhám, ökörség lenne megint bőrig ázni. Gondolatmenetemet Gábor érkezése szakítja félbe. Minden az arcára van írva... Átveszem a chipet, és újra kint szaladok a vak sötétben, a szakadó esőben. A szabadtéri sport már csak ilyen, nem mi határozzuk meg a körülményeket, de ha eredményt akarunk, nem lehet picsogni, nincs kifogáskeresés, csinálni kell, a legjobbat kihozni abból, amit osztottak, hiszen mindenki ugyanúgy szív. Vagyis ezesetben mint kiderül, egyálatlán nem így van. Peti figyelt fel rá, hogy az első helyezett csapat már rég célban van, mivel ők reggel indultak, azaz dierkt olyan rossz köridőt adtak meg, hogy reggeli rajt időpontot kapjanak, így alig kellett éjjel futniuk, az esőből meg lehet semmit sem kaptak. Azért ez így nem teljesen fair, de sajnos a szabályzat lehetővé teszi. Szóval sötét, eső, futás, és egy kis bizonytalan érzés. Alig láttam Gábor arcát, biztosan ő volt az egyáltalán? A mi chipünket szorongatom a kezemben, vagy egy másik csapatét? Alvás hiányában eléggé furcsa dolgok történnek az ember agyában, tényleg percekig komolyan gondoltam, hogy elnézhettem. Hamarosan viszont elgurul mellettem először a csapat egyik, majd a másik autója is, és nyilván nem szurkoltak volna önfeledten, ha nem lenne minden a legnagyobb rendben. Még egy pillanatnyi bizonytalanság tör rám, amikor egy nagyobb úthoz érve az autónk jobbra fordul, én meg balra, vajon ők miért a másik irányba mennek? Szerencsére itt hamar jön egy jelölés, így megint biztos lehetek egy darabig, hogy minden jól megy.
Elég rossz minőségú járdán folytatódik a pálya, komoly koncentrációt igényel, hogy ne essek el. Furcsán ismerős a hely, tavaly is volt egy ilyen szakaszom, de gondolom minden városban, házak melletti járdán ugyanezt érezném. Két kanyar után egy utcával bejjebb, az úton futhatok, itt már elég kényelmes, viszont sajnos nem bírom tovább visszatartani a pisilést. A váltás előtt ugye nem tudtam elmenni mosdóba, és már ott nagyon kellett, a folyamatos eső meg egyre ingerelt, amikor elég előnyre tettem szert az utoljára előzött futóval szemben, meg kellett álljak egy bokorban. Rendkívül kellemetlen eset, akárohogy is nézem, ezt erősen elcsesztem, sok időt rabolok el ezzel a hibával a csapattól. Újra egy nagyobb út melletti rettenetes járdán kell futni, erősen figyelnem kell a lábam elé, és kezd nagyon fárasztó lenni, nem tudok 5 percen belüli tempót tartani. Úgy egy kilométer után pedig megint rámjön a para, milliónyi kereszteződés volt, nem láttam nyilat már percek óta, hamarosan következik a csippantópont, ami viszont a parton van, én meg nem, tutira eltévedtem. Biztos annyira a lábam elé néztem, hogy nem vettem észre a táblát. El is döntöttem, hogy akármi is lesz, hamarosan elfordulok balra, a part irányába, még max. pár száz méter fér bele. Erre végül nem lett szükség, megláttam egy nyilat, és ezzel egy időben egy futót bringás kísérővel, kint az úton. Basszus, nekem is ott kellett volna futni! Befordulunk balra, lassan megelőz a futó, és a bringás, maradok a bringás mögött. Újra egy ismerős rész, balra újépítésű társasházak, áhh, Csopaknál is pont ilyen, biztos azzal keverem. A bringás kísérő jobbra tart, én nem is figyeltem, futok utána, de bakker, ez egy füves terület, valami mező, na mindegy, csak tudják merre kell futni. Nyilván itt is nagyon koncentrálnom kellett a lépéseimre, mikor egy pillanatra felnézek, meglepően konstatálom, hogy nincs is futó a bringás előtt. Most akkor mi a franc van? Nem is kísérő? De ki bringázna errefele hajnali 4-kor az esőben? Szerencsére észreveszek távol futókat, amikor kiérünk egy útnak kinéző valamire, de nem rendes út ez, valami kavics. Ó, basszus, ez az a rohadt gyöngykavics, tavaly is ilyennel szívtam! De az idén utánam, Peti futja azt a szakaszt, nem gondoltam volna, hogy az előtte lévő szakaszon is kapok ebből.
Rendkívül nehéz ebben futni, főleg, hogy nagyrészt víz áll mindenhol, többször kimegyek én is a fűre, mint mások, de azon meg az aszfaltos Nike annyira csúszik, hogy ugyanolyan szívás, és még ráadásul a bokám is elég nagy veszélyben érzem. Próbálom tartani a tempót, de nagyon fárasztó a lábaimnak itt szerencsétlenkedni, és még csak most érek a feléhez. A pontnál rengeteg ember több sátor alatt, néhol táncikálnak, láthatóan jól érzik magukat, én meg kiabálok, hogy hol a csippantó? Semmi válasz, még meg is kell állnom keresgélni, mire valaki kinyögi végre, hogy elromlott, nem kell csipogni. Fasza. Azt hiszem ez a mozzanat taszított teljes apátiába, nem tudtam folytatni a küzdelmet tovább a kavicsban, elhagyott a hitem. Nem, nem az erőm, az már rég nem volt, jó ideje csak a lelkesedés vitt előre. Teljesen beszakadt a tempóm, épp csak 5:20-on belüli kilométereket tudtam hozni, és közben az is egyértelművé vált, hogy nem lesz hamar vége ennek terepezésnek, mivel ez bizony az, pontosan ez az a szakasz, ahol tavaly is szívtam, azért volt ennyire ismerős minden. Egy előnye azért van ennek, így talán nem fogok eltévedni, tudom hol hibáztunk tavaly. Kijutva az aszfaltos részre azért próbálkoztam még visszagyorsulni, de olyan fáradtság áradt a lábaimból, hogy ez csak tökéletes mentális állapotban sikerülhetett volna, így nem. Keservesen lassan telnek el az utolsó kilométerek a váltásig, nem épp így képzeltem az utolsó szakaszom, ez nem túl felemelő. Az 5:10-es átlag eléggé elkeserítő, nagyon rosszul bírtam, sokkal rosszabbul, mint tavaly, de az viszont igaz, hogy akkor a 2. futásom volt, most meg a 3., eleve fáradtabban kezdtem, és a gyenge formámhoz képest ez se rossz, harmadik futásnak ugynolyat futni ezen a szar pályán esőben, mint egy hónapja a
10k-s versenyen, azért nem a világ vége.
A végjáték
Ezzel számomra véget is ért a verseny, de még elég sok volt hátra, és itt jött nekünk egy hosszabb szünet, amikor tudtunk kicsit aludni. Mennyivel jobb lett volna futás előtt, és mennyivel jobb lenne, ha lenne még száraz ruhám, így csak annyit tehetek, hogy leveszem a csurom vizes cipőt és zoknit, mezítláb még mindig jobb. Mire úgy háromnegyed óra múlva felébredünk, már világos van, egész más így, teljesen visszatér az életkedvem! A még mindig vizes zokni és cipő visszavétele mondjuk nem esik jól, de már tök mindegy, nyugalom lesz úrrá rajtam, rajtam már nem múlik semmi, és sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Nem nagyon tudom hol vagyunk, valahol az északi parton, egy parkolóban várjuk a következő váltást. Tökéletesen tiszta égbolt, verőfényes napsütés, már csak távoli emléknek tűnnek az éjjeli megpróbáltatások, bár még próbálok napos részre helyezkedni, hogy szárítsa a még mindig vizes ruháimat. Végre lehet fotózni is, az utolsó 2-3 váltásról legalább lesz bizonyíték :) A csopaki strandon gyakran megfordulunk, de most egész más arcát mutatja a Balaton, nincsenek fürdőzők, a víz haragosan csapkod, a színe is sár, annyira felkavarták a viharok. Megvan az utolsó váltás, hamarosan vége, de nincs már semmi izgalom, Csilla biztosan simán hozni fogja szokásos szuper tempóját, a helyezésünk fix, és a tavalyi idő javítása is biztos. Azért a célbaérkezés izgalmak nélkül is felemelő érzés, egy ilyen hoszú, és kemény éjszaka után.
 |
| Csabát váltja Gábor |
 |
| Akár csobbanhatnánk is |
 |
Gábort váltja Csilla az utolsó szakaszra
|
 |
Mindenki rendkívül unott fejet vágott, de a fényképezőgép látványa rögtön mosolyt csalt az arcokra
|
 |
Csilla a célban
|
 |
| Pózolni próbálunk a célfotóhoz |
 |
Tavaly 3., idén 2., jövőre?
|
Második hely!
Második helyezést értünk el a 7 fős férfi csapatok között, ami akárhogy is nézzük, szuper eredmény! Összesen 50 csapat volt ebben a kategóriában, ráadásul a miénk valójában vegyes csapat, nem csak férfiakból áll. Viszont gyorsan hozzá is tenném, hogy a csajok kiemelkedően jó futók! Idén konkrétan lassabb voltam náluk... A 16:42:40-es időnkkel több, mint egy órával előztük meg a harmadik csapatot, viszont az elsőtől is hasonló mértékben maradtunk le, ami nyilván jóval nagyobb különbség annál, mint amit a kedvezőbb körülmények jelentettek nekik azzal, hogy reggel indultak. Mi végig sötétben, kialvatlanul, viharokban küzdöttünk az elemekkel, ők meg kipihenten, nappal, szép időben futották le, gyakorlatilag nem ugyanazt a versenyt teljesítettük. Persze olyan jó tempót mentek, hogy nem kérdés, jobbak nálunk, de szerintem nem sportszerű szándékosan kamu köridőt megadni a reggeli rajt időpontért. Mindegy is, a lényeg, hogy elképesztően jó volt a csapatunk idén is, mindenki kihozta magából a maximumot, hiba nélkül vettünk minden akadályt, és javítottunk a tavalyi időnkön. Mondjuk a javításhoz én nem tettem hozzá semmit, remélem jövőre már segítehetek egy még jobb eredmény elérésében. Köszi Nektek, szuper volt!
