Zúzmara félmaraton 2024.

Soha ne mond, hogy soha, mondják az okosok. Én annyira ezzel nem tudok azonosulni, sok olyan dolog van, amire teljes bizonyossággal rá tudom mondani, hogy soha. Viszont csak indokolt esetben használom, és szerencsére a Zúzmara félmaratonnal kapcsolatban is óvatosan fogalmaztam anno:

Szóval a 2019-es Gábor szerint az volt az utolsó Zúzmara félmaratonija egyéniben, a 2024-es Gábor viszont már tudja, hogy nem :) Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy eléggé kényszer szülte nevezés volt, mert nem találtam semmi más félmaratont ebben az időszakban. A Sevilla maraton most a célversenyem, az előtt 4-6 héttel mindenképp szerettem volna futni egy formába hozó versenyt, mivel nagyon keveset versenyzek, nekem ez különösen fontos. A zúzmara pont 4 héttel előttre esik, így ráadásul pihenő hét végén van, ami a lehető legjobb megoldás. Idén új a pálya is, nem a lovin kell küzdeni, szóval akár még jó is lehet. Aztán nevezés után - mikor máskor - elolvastam az útvonal leírását: a Megyeri hídon is átfutunk, nem örülök, de okés, viszont utána a lényeg: "A híd mindkét oldalán lépcsőkön is futunk fel vagy le"! Húú, hát azért ezen rendesen fennakadt a szemem, nem túl szokványos az ilyen betét egy utcai félmaratonin :)

A Verona félmaraton óta sajnos nem mentek zökkenőmentesen az edzések. A Budapest maratoni előtti felkészülésem alatt gyakorlatilag tökéletesen végrehajtottam a tervet, aztán utána kezdődött elvileg a Sevillai felkészülés, aminek az első négy hete a félmaratonig még mindig teljesen jó volt, a betervezett pihenőhét utána meg nyilván, de itt eléggé megakadt a dolog. Egyrészt a két hétnyi 70k alatti mennyiség kicsit ellustított, közben Edzőbá is próbált visszafogni, hogy kell egy kis pihenőidőszak, de végül a novemberben beütő havas tél adta meg a kegyelemdöfést. Próbáltam erőltetni az edzéseket hóban, fagyban is, aminek végül az lett az eredménye, hogy a csúszkálástól brutál izomlázam lett, és alig tudtam futni. Az egész december egy konstans szenvedés lett, ha csúszott, inkább terembe mentem padon futni, de ott meg a meleg csinál ki, szóval mindenhogy rossz volt. Az állandó hideg és sötét is kezdett már nagyon megviselni, elég komoly mélypontra csúsztam, de az év utolsó napjáig elért 3858 lefutott kilométer azért elégedetté tett, még akkor is, ha az is épp olyan futás volt, hogy hosszút kellett volna, de 10-nél elegem lett, és feladtam. Akárhogyis, ez 608 kilométerrel haladja meg az eddigi rekordomat, amit még 2018-ban hoztam össze. Január első hetének teljesen máshogy álltam neki, már hétfőn futottam, jól ment minden, aztán persze a második hétre meg is betegedtem kicsit. Azért majdnem 90 km összejött, és el is jött a verseny hete, lehet pihenni.

Őszintén szólva sokszor elbizonytalanodtam, hogy van-e értelme egyáltalán indulni ezen a versenyen, a januári időpont és az útvonal szinte garantálja a hatalmas szívást... Végül mindig arra jutottam, hogy ezt elsősorban egy mentális edzésnek szánom, arra meg pont jó, ha rendesen szivatós. Az utolsó napokon alakult is szépen a helyzet, kiadós havazás, utána a versenyig végig fagy, hogy még véletlenül se olvadjon el, a verseny napjára pedig a leghidegebb hajnalt jósolták -8 fokkal. Lett az -10 is, de kitartottam a rövidnadrág plusz póló karszár kombó mellett, mert elvileg gyorsan melegedni fog Napkelte után, és fagypont közelében ennél több már sok lenne. Balázs kicsit megijesztett azzal, hogy ő full hosszúban jött, pedig szintén nem fázós fajta, de tényleg gyönyörűen sütni kezdett a Nap, gyorsan emelkedett a hőmérséklet, mire odaértünk már -6, a rajtra állítólag -2 lett. Amúgy már útközben egyre jobb kedvem lett, amiben sokat segített a jó társaság, és az, hogy jelentősen kevesebb havat és jeget láttam itt Budakalászon, mint otthon Gyömrőn, sőt a legtöbb helyen teljesen száraz volt, ahol korábban sózták. A verseny előtt végre egyszer elég jól alakultak a dolgok, a bemelegítés is tök jó volt Balázzsal, csak utána a zselézére iváshoz találtam nehezen vizet, de az is meglett időben, teljesen jókedvűen álltam be a rajtzónába, semmi feszkó.

Az egyes zónában alig voltunk, így hiába akadozott az elején a kettesével rajtoltatás, még a zónából utolsóként is egy perc alatt kijutottam. Természetesen szokásosan jónéhányan baromira bekezdtek, de ezzel a rajtoltatással ez nem volt zavaró, kényelmesen elfértünk. Sokan megelőztek, de ilyenkor egyáltalán nem érdekel, a saját tempómmal törődtem, és alig 2 kilométer után már el is kezdtem a vissza előzéseket. Sose fogom megérteni, hogy egy 21 kilométeres versenyen mi értelme van az első kettőn ellőni minden puskaport, na mindegy :) Mindjárt az elején volt egy meredek felfutás a felüljáróra, de nagyon könnyednek éreztem a futást, így 4:25-ös tempóra gondoltam beállni a 4:30 körüli kezdés után. Aztán hamar jött a kellemetlen meglepetés, amikor befordultunk egy hatalmas beton placcra, ami tiszta hó volt, kicsit megijedtem, hogy innentől ilyen lesz az egész. Szerencsére csak 800 méter volt ez a szakasz, nagyrészt havas, ami még mindig jobb, mint a jég, lehet rajta futni, de azért lassít. Volt aki rettenetesen befékezett itt, szinte sétára, persze nehéz megmondani, hogy minek van értelme, elgondolkodtam én is rajta, hogy vajon érdemes-e a határon egyensúlyozni egy ilyen felkészülési versenyen, kockáztatva egy esetleges durva sérülést? Természetesen nyomtam tovább :D Újra kint a bringaúton szárazon folytatjuk tovább, és rögtön itt van egy frissítőpont, de persze ez még nagyon korai 10 percnyi futás után. Egy nyugodt hosszú egyenes után zenére mászhattunk fel a Megyeri hídra, ahol meglátva a teljesen tiszta, lesózott járdát, végképp megnyugodtam, ez olyan hosszú szakasz lesz, hogy a verseny nagy része már biztosan jól futható. Maga a híd alig emelkedik, nincs semmi szél még a Duna felett sem, nagyon jó itt futni, szép lassan előzgetek. Eljön az 5 km-es tábla 22:02-nél, eddig hibátlan.

A híd végén alig 200 méter alatt elveszítjük az eddig összeszedett szintet, aminek nem igazán örülök, hiába száguldottam le 4 percen belüli tempóval, csak pár másodperc a nyereség, sokkal többet veszítettem az emelkedőn. Aztán hirtelen egy frissítőpont, ami még mindig túl korai nekem, és a pálya legfurább része: lépcső fel a híd másik oldalára... Először izomból kettesével kezdem venni a lépcsőfokokat, de közben megijedek, hogy esetleg ezzel kinyírom a lábaim, úgyhogy a sokkal lassabb, de biztosabb módszerre állok át. A felfele 10 méter, azaz majd' négy emeletnyi lépcsőzés után nagyon hosszan tart a visszagyorsulás, de jól kezeltem fejben, és mivel se fizikailag, se a tempóval nem lett végül gond, a türelmes kivárás működött. Közben megettem egy zselét is, itt kényelmes volt, és fel voltam rá készülve, hogy inni nem fogok tudni rá, így ez se okozott gondot. A híd elhagyása újra lépcsőn történik, itt viszont már nem szórakozok, lecsapatok ész nélkül, közben 3-at előzve. Egy srác hamar visszaelőz, beállok mögé, gondoltam jó lesz kicsit huzatnom magam. Kezdetben picit erős volt a tempó, de tudtam, hogy előbb-utóbb visszalassul, hiszen eddig is közeledtem rá. Így is lett, de vagy egy kilométert tudtam mögötte futni, és még akkor sem volt igazán lassú, csak én úgy éreztem, hogy jól megy, nem akartam már 4:23-on kívülre lassulni. Beálltam előre, és hamarosan megláttam egy kukát, ahova végre kidobhatom a zselé zacsiját. Koncentrálok, hogy beletaláljak, de dobás közben a jobb lábammal jégre futok, azonnal durván kicsúszik alólam, és az idő itt egy pillanatra meg is állt... Szinte már éreztem a fájdalmat, amit a brutális becsapódás fog okozni, de valami csoda folytán szó szerint kitáncolom magam a szituációból, és még csak meg sem húzódik egyik izomom se. Kívülről is durván nézhetett ki, mert a srác mögöttem rögtön megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Mondom minden okés, és szerencsére nem nagyon tudtam tovább filózni ezen az eseményen, elég kanyargós rész volt ez, figyelni kellett, gyorsan túlléptem rajta, ami a verseny szempontjából a legjobb. Eljött a 10. kilométer is, csak 21:44 kellett ehhez az ötöshöz, pedig volt benne komplikáció rendesen.

Ekkor jöttem rá, hogy PB közeli tempóban haladok, ami egészen hihetetlen. Jobbra kell fordulni, egy oda-vissza szakaszra, amiben brutális 180 fokos visszafordító örvendeztetett meg bennünket. Itt láttam Lacit, nem sokkal előttem fordult. Utána rögtön megint egy oda-vissza szakasz a Lupa tó mellett, majd tovább a bringaúton. Ez jóval kanyargósabb, és hosszabb is, itt már Balázst is látom szembe érkezni, jó drukkolni kicsit. A megint brutális visszafordítónál úgy láttam, nem sokat közeledtem Lacihoz, és ezután még egy kis holtpont is jött. Nem nagy, nem volt vészes, de azért kicsit visszaesett a tempóm, minden kanyarban, minden kis emelkedőn, minden kis havas szakaszon időt vesztettem. Ez az 5k kicsit lassabb is lett 21:58, de az elsőnél még mindig gyorsabb.

A kanyargósabb erdős rész az itt már hatalmas szemből érkező tömeggel megint kicsit nehezített, de kezdtem visszagyorsulni, és közben Laci lassult, így meg is előztem többekkel együtt. Amikor végre kiértünk, már kézzelfogható közelségbe került a cél, pontosan tudtam mi van még vissza. Szerettem volna gyorsulni, próbálkoztam is, de valahogy minden kilométerben volt valami, ami miatt mégis lassabb lett. Itt volt ugye újra a 800 méternyi havas, ami mindjárt két kilométert is tönkretett, ráadásul közben szemből érkezőket is próbáltam a pályára irányítani, mert nem jó fele futottak. Gyorsulás helyett bár csak éppenhogy, de ez lett végül a leglassabb 5k-em 22:05-el.

Aztán a huszonegyedik kilométer végre összeállt, a felüljáróra felfutást kőkeményen megnyomtam, és bár kezdtek izzani a lábizmaim, de utána is erősnek éreztem magam, szépen tudtam gyorsulni. Bár nem tűnik egetverőnek a 4:18-as kilométer, de ugye ennek az elején még egy nagy emelkedő volt, és a verseny utolsó 800 méterén lenyomott 3:54/k tempó mutatta meg igazán, hogy azért akadt még tartalék a végére. Ezzel mindössze 3 másodpercre csökkentettem a táv második felének a hátrányát, így bár nem lett negatív split, de nagyon közel volt: 46'13" vs 46'16". A célban szinte el se hittem, hogy ilyen könnyedén futottam meg gyakorlatilag a PB időmet egy ilyen pályán, ez rendkívül bíztató a jövőre nézve!

Verdikt

Az összidő hivatalosan 1:32:29 lett, ami alig 9 másodperccel lassabb a Veronában futott PB-mnél, hát ilyen jóra tényleg nem számítottam! Az 5 kilométeres részidőket összehasonlítva a veronai azért egy picit jobban néz ki, de ott gyakorlatilag tökéletesek voltak a körülmények, és igazából a Zúzmara részidejei is teljesen rendben vannak:

	Verona 1:32:20	Tempó	Zúzmara 1:32:29	Tempó
1-5	22'16"	4:27	22'02"	4:24
6-10	21'43"	4:21	21'44"	4:21
11-15	21'47"	4:21	21'58"	4:24
16-20	21'48"	4:22	22'06"	4:25
utolsó 1,1k	4'46"	4:20	4'39"	4:14

Kicsit aggódtam már, hogy valójában milyen formában lehetek, versenyek nélkül azért nehéz belőni, és hát voltak most a felkészülés során problémáim, kihagyásaim, a hosszú futások meg nem mentek. Az edzések nagy része is messze nem ideális körülmények között zajlik, gyakran csúszós, így nem mérvadóak a számok, bár a szárazak viszont tényleg jónak tűntek, eddig csak ezek tartották bennem a hitet, de ez a mai verseny, hát ez most mindent bizonyossá tett. Komolyan kezd beérni a bécsi fiaskó után megkezdett munka, és az is bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, csak nem sikerült igazán sose kipróbálnom, hogy a megfelelő konzisztencia és a mennyiség növelése eredményezhet szintlépést. Úgyhogy megnyomom a maradék 4 hetet, ami után Sevillában tényleg felkészülten, nyugodtan állhatok rajthoz! Nagyon hiszek benne, hogy most a közben nevet kapott Sevilla π projektnek megfelelő 3:14-es tervezett célidő sikerülni fog, de igazából már az sem annyira érdekel, ha nem, mert tudom, hogy megvan bennem ez az idő, akkor is, ha esetleg egy rossz napon épp nem jönne ki. Sajnos a maratoni ilyen szempontból nagyon nehéz táv, nem lehet sűrűn próbálkozni, épp ezért Sevilla után valószínűleg átállok 5-10 km körüli programra, amúgy is mostanában megint jobban lázba hoz a gyorsabb futás :) Hajrá!

Zúzmara félmaraton párban

A Covid előtt minden évet a Zúzmara félmaratonnal kezdtem, de már 2019-ben beláttam, hogy semmi értelme ezen a pályán szinte biztosan rossz talajviszonyok között a félmaratoni távot erőltetni, rövidebb távra, vagy váltóra terveztem átállni. 19 végén viszont épp nagyon mély gödörben voltam, nem ment a futás, nem akartam versenyezni, így a 20-as végül teljesen kimaradt, a 21-est meg a Covid vitte el.

Végül a páros indulás mellett tettem le a voksom, mivel az eredménylistákat nézegetve úgy látszott, hogy az nem valami népszerű a gyors futók körében, akár még valami eredményt is el lehet érni. Párnak Csillát szemeltem ki, akivel a 2019-es és 2020-as UltraBalatonon futottunk egy csapatban, jófej, gyors futó, és még egy utcában is lakunk :) A félmaraton után kicsit leeresztettem, meg a zabálás is elhatalmasodott rajtam, amik nem igazán tettek jót a formámnak. Közben viszont január 4-én új időszak kezdődött a futós életemben: hosszú keresgélés, tervezgetés, családi engedélyeztetés, és munkaidő átvariálás után végre rendszeres edzésekre járo Csömörre! Már az első néhány alkalom után biztos voltam benne, hogy pontosan ezt kerestem, és hogy nagyon sokat fog segíteni a fejlődésemben. Persze majd meghaltam az első edzéseken, szóval csodás volt :) A versenyig nyilván nem sokat javultam már, és Csilla is nagyon szabadkozott, hogy nincs top formában, meg télen se futott még versenyt, nem tudja mire számítson, így különösebb elvárások nélkül indultunk neki.

A táv nem pontosan felezve van, 9,8 km az első futóé és 11,3 km a másodiké. Mindkettő tartalmaz egy lovis kört, a különbség pedig kint, az aszfalt úton van. Első páros versenyünk, úgyhogy vakarjuk a fejünket, hogy hogy is kellene ezt jól csinálni? Én vállaltam a hosszabbat, és szerencsére a váltópont közel van a rajthoz, de a 3 fokos hőmérséklet miatt nagyon nem mindegy, hogy mennyi időt kell kint töltenem futásra készen állva. Azon gondolkodtam, hogy egy dzseki maradhatna rajtam, amit váltáskor átadok, de végül inkább mindent leadtam a ruhatárba, lesz, ami lesz. A rajtnál érdekes szurkolónak lenni úgy, hogy én is versenyben vagyok, hamar el is kap a gépszíj, és megkezdem kint a bemelegítést. Meglepően meleg van a napon, egyáltalán nem fázok, bőven elég a karszár. A váltóponton állva persze már nincs nagyon melegem, de egy kis mozgással kezelhető a dolog, Siófokon sokkal rosszabb volt, a napsütés csodákra képes. Feltűnnek az első futók, szuper tempóban száguldanak el, szurkolok nekik, főleg a szintén UltraBalatonon volt csapattársamnak, Bencének, aki meglepően elöl érkezett, nagyon örültem neki. Az érkező váltóknak viszont nem annyira, mert szinte mind vegyes, azaz a mi kategóriánk. Hát ma itt meghalnom nem kell, nem fogunk dobogós helyért küzdeni, az már most biztos.

Hamarabb érkezik Csilla, mint vártam, de valami fura a futásában, ahogy közeledik látom, hogy nagyon matat valamivel. A rajtszámot kell átadni váltáskor, azon van a chip, amit övre szereltünk, hogy a lehető legegyszerűbb legyen a dolog. Viszont a fülesének a vezetéke teljesen összegabalyodott a rajtszámtartó övvel, kell pár másodperc, amíg kibogozzuk. Ráérünk, nem fog ezen ma semmi se múlni, és egyébként előrébb láttam még lassabb váltásokat is, szóval elsőnek teljesen rendben volt ez. Nekilódulok, közben próbálom magamra szerelni az övet, de a rajszám már félig lejött róla, na most én is elég hülyén nézhetek ki. Sehogy se sikerült visszatenni a helyére, végül valahogy begyűröm, hogy ne lifegjen, aztán ideje lenne most már a futásra fókuszálni. A verseny előtt úgy saccoltam, hogy a formám kb. 4:40-re elég, esetleg 4:30, ha jól rápihenek, és mivel elég lazára vettem a hetet, utóbbi tempót terveztem be. A kezdés persze szokásosan túl gyors, visszaveszek, de így is 4:21 lesz az első kilométer, tovább lassítok, bár a pulzusom meg eléggé rendben van. Erősen eseménytelen az egész futás, az elején még szurkoltam Bencének, amikor szembe jött, aztán a mezőny végével volt egy kis közös futásunk a rajt/cél területnél, majd kezdődött a végtelen mennyiségű kanyarok pályája, de se hó, se jég, se sár, semmi izgi. A pálya egyértelműen idén volt a legjobb, az időjárás is tökéletes, már féltávnál levettem a fejemről a csősálat, és a karszárakat is lehúztam, mert majd megsültem. Viszonylag egyenletesen futottam, nem erőltettem, a pulzusom végig 170 alatt volt, semmi meghalás, feltámadás, egyszerűen futottam egy jót.

Bencével bandázunk kicsit a verseny után, negyedik helyezett lett a félmaratoni távon, brutál jó eredmény, a 3:50-en belüli tempó meg egészen elképesztő! Közben jön az eredményhirdetés, és a férfi páros kategóriánál ledobta az agyunk a szíjat. Egyszerűen nem hittük el, hogy milyen időket hallunk, mert ezek szerint jobb időt futottunk a második helyezett férfi párosnál! Ezt meg hogy? Ellenőrzöm az eredménylistában, és bakker, tényleg így van. Úgy tűnik nem csak én találtam jó ötletnek a vegyes párosban való indulást, hanem kb. mindenki más is, így fordulhatott elő, hogy a vegyes kategóriában 3:58-as átlagot kellett futni a dobogóért, míg a férfi páros dobogójához meg elég volt 4:40-es, aminél Siófokon jóval jobbat futottam egyéniben... A párosok között abszolútban kilencedikek lettünk, vegyes kategóriában meg nyolcadikak, mert a saját kategóriánkon kívül csak egy férfi páros futott jobbat. Az igazsághoz viszont hozzá tartozik, hogy ez az idő két éve is kevés lett volna, és ez teljes mértékben rajtam múlt, Csilla még gyorsabb is volt, mint amire számítottam, én kéne 4:15-ön belül fussak a megfelelő eredményhez. Na és akkor jövőre mi várható? Mindenki jól rámegy a férfi párosra, és újra könnyebb lesz a vegyes? Vagy a többiek is így gondolkoznak, és minden változatlanul marad? Esetleg mindkét kategória brutál erős lesz? Megannyi izgalmaz kérdés :)

Itt valami furát kérdeztek, már nem is emlékszem :)

Zúzmara félmaraton 2019.

Az idén már harmadszor indítom az évet a Zúzmara félmaratonnal, és az idén is libabőrösen lépek be a csarnokba. A tél közepén ennyi lelkes futót együtt látni mindig különleges érzés.

A hosszú tél alatt eddig mindig nagyon vártam, hogy végre versenyezhessek egy kicsit, az idén viszont valahogy nem annyira lelkesedtem érte. Mármint nem a versenyzésért, az mindig baromi jó, hanem a távot nem kívántam különösebben. Mintha nem menne nekem a félmaratoni táv, nem elég hosszú, hogy lassú legyen, de ahhoz meg már igen, hogy ne lehessen ész nélkül, izomból végignyomni, és akármennyire is úgy érzem egy verseny után, hogy jól sikerült, a számok ezt nem támasztják alá. Valójában a számok szerint a maraton se megy olyan jól, de azon nem csodálkozom, szerintem bőven nem futottam még eleget ahhoz, hogy elég edzett legyek hozzá. Talán a félmaratonhoz sem? A tavaly áprilisban futott 4:26/km-es tempójú 10k alapján félmaratonon 4:39/km-t, maratonon 4:50/km-t kellett volna akkor tudnom, ehhez képest 4:47/km (+8/km) és 5:01/km (+11/km) voltak a tempók akkoriban, ami azért nagy különbség. Valószínűleg ultrákon még kevésbé tudom kihozni magamból a maximumot, ezért is tartom fontosnak, hogy a célversenyeim aszfaltosak legyenek, és legfeljebb maratoni távig terjedjenek, mert ezeken pontosan ellenőrizhető a fejlődés, az edzettség szintje. Ezen a linken találtok egy remek kalkulátort a számolgatáshoz, jó szórakozást :)

Eléggé gondban voltam, hogy mi legyen a célidőm, milyen tempóban kezdjek? Végül arra jutottam, hogy az 1:35-öt próbálom megcélozni, aminek elvileg simán mennie kéne, de mivel azért mégiscsak 5 perccel jobb, mint az eddigi legjobbam, ez se tűnt egy könnyű menetnek. A tervezett tempónak megfelelően az 1-es zóna végéről rajtolok, próbáltam nem túlöltözni, a fagypont körüli hőmérsékleten elég egy rövid ujjú póló karszárral, és persze a kesztyű, valahogy a kézfejem nagyon fázós :) A rajt simán zajlik, az eleje brutál tempóban száguld ki a csarnokból, persze túl gyorsan kezdek, de néhány száz méter alatt sikeresen beállítom a tempót kicsivel 4:30 alá. Nem túl nagy a tömeg, zavartalanul tudok futni, még a meglehetősen sok kanyaron is gond, és egymás akadályozása nélkül átfűzzük magunkat. Viszont már most kezd egyértelművé válni, hogy a cipőválasztás hatalmas mellényúlás volt, a teljesen aszfaltos Pegasus iszonyatosan csúszik a havas részeken, amiből jóval több van, mint amire számítottam...

A lovi részen szokásosan nagyon rosszak a talajviszonyok, tudom tartani a tempót, de elég sok energiát felemészt. Nagyon várom a következő kört, tiszta, szinte egyenes aszfalt, nagy kedvencem :) Addig persze még egy frissítés is hátravan, ezt "szokásosan" a csarnokba való beérkezés előtti zselézéssel, bent meg víz ráivásával abszolválom, minden simán megy. Kifutunk az útra, az oda-vissza szakaszon látom a mezőnyben előttem lévők egy részét, köztük Simona Staicu-t is. Az emelkedős rész után kicsit begyorsulok, jól megy a futás. Jön a hosszabb oda-vissza szakasz, itt még Beda Szabit is látom száguldani eléggé elöl, aztán a fordító után mögöttem Németh Marcellt, aki Székesfehérváron 7k-n jól megvert, remélem itt nem ér be, és halad el mellettem mosolyogva :) Ahogy egy kis kunkor után újra visszatérünk az oda-vissza részhez, előkaparom a zselét, és meg is eszem, már nincs olyan messze a frissítőpont. Közben kezdem eléggé érezni a combjaimat, egyelőre a tempót nem befolyásolja, de elég korai ez az érzés, kicsit aggasztó, hogy mi lesz így az utolsó körön, hiszen még több, mint a harmada vissza van a versenynek. És persze a legnehezebb harmada...

Most nem lepődök meg, mint tavaly, hogy becsatlakozik hozzánk a mezőny azon része, akik még csak most végeznek az első körrel, viszont mintha még többen lennének, elég nagy tumultus alakul ki, nem is tudom tartani a tempóm. A csarnokban akkora a tömeg, hogy nem tudok biztonságosan menet közben vizet felvenni, meg kell állnom, és úgy meginni. Ez eléggé megzavar, nagyon nem szeretek verseny közben még lassítani sem, nemhogy megállni, nem az időveszteség miatt, bár nyilván annak sem örülök, hanem hogy nagyon nehéz ilyenkor újra visszatalálni a megfelelő tempóra, és sok energiát elvisz az újraindulás. Kis ideig még kerülgetnem kell a futókat, amíg újra el nem válnak útjaink, és kezdem meg az utolsó kört. Ennek a kilométernek a végén nagyon kiábrándító időt látok, csak 4:52 lett, ráadásul a combjaim sokkal rosszabb állapotba kerültek. Nagyon kemény küzdelem kezdődik az órával, szeretnék visszaállni a 4:30 alatti tempóra, de csak 4:40 körüli megy két kilométeren, aztán elérem a csúszós részt. Ahogy csúszkálni kezdek, rögtön teljesen beállnak a combjaim elöl, olyan helyen, ahol soha semmi probléma nem volt még, ebből azonnal egyértelmű lesz, hogy az aszfaltos cipőben csúszkálás olyan izmokat terhelt, amiket nem annyira használok, és így teljesen túlterhelődtek. Egészen 5 percesig zuhan a tempóm, el is kezdenek előzni, próbálok mindig tapadni kicsit, de sajnos nem megy már, nem visznek a lábaim. Próbálok fejben kitartani, így bár már tényleg nagyon rosszul esik a futás, de legalább ezt a tempót nagyjából tartani tudom a maradék több, mint 5 kilométeren, és az utolsó kilométereken még nyulazni is sikerül.

Az egyértelmű PB ellenére nem valami diadalmas a befutó, szinte az egész utolsó kör kínszenvedés volt, ráadásul egy könnyen elkerülhető hiba miatt. A pálya valójában szerintem az idén volt a legjobb ebben a 3 évben, így nem volt annyira elrugaszkodott ötlet az aszfaltos cipő, a lovis részen viszont sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. Sajnos a csúszkálás jelentőségét is alulbecsültem, edzéseken is futok az aszfaltosban hóban, jégen, de valahogy nem tűnt ennyire nagynak a különbség, persze versenytempóban megint más a helyzet. Egy újabb értékes tapasztalat. Az előző két évben negatív szplitet sikerült itt futnom, most nagyon nem így lett: 36:29 és 39:37 az azonos, azaz az első és a harmadik kör. A különbség 3:08, a hivatalos időm pedig 1:38:12 lett, azaz kb. pont annyit vesztettem az utolsó körön, amivel lemaradtam az 1:35-ös célidőről. Persze ebben a sportban semmi értelme a "mi lett volna ha" elmélkedéseknek, szóval megint csak annyi marad, hogy ez nem az én távom.

A pulzusgörbén is jól kivehető, hogy hol kezdődött a probléma, és az is, hogy a pulzusom szerint volt még tartalék a kezdőtempóban, szóval ezúttal nem elfutottam, tényleg a csúszkálás okozta. A verseny után viszont erősen el is gondolkodtam, hogy van-e egyáltalán értelme az alapozó időszakban félmaratont futni egy olyan pályán, ami amúgy is teljesen alkalmatlan jó idő elérésére. Rengeteg a kanyar, visszafordító, januárban pedig a talajviszonyok is biztosan rosszak. Viszont a verseny hangulatát nagyon szeretem, a gyömrői küldöttséggel is jót bandáztunk, úgyhogy valószínűleg azért jövőre is itt leszek, de szinte biztosan nem a félmaratoni távon, hanem vagy egy rövidebben, esetleg váltóban. Majd meglátjuk mit találok ki addigra :)

Gábor Úton

Zúzmara félmaraton 2018.

Strava: https://www.strava.com/activities/1356708360
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Már kezd szokásossá, és nagyon unalmassá válni, hogy verseny előtt felbukkan valami új sérülés, ami miatt edzéseket kell kihagynom, és aggódhatok, hogy indulhatok-e egyáltalán a versenyen. Most a jobb térdem alatt jött elő valami fájdalom, így a verseny miatt átalakított edzéstervet is módosítanom kellett. A verseny előtti hét szombatján egy edzés kimaradt, majd vasárnap futottam 10k-t versenytempóban, ami nagyon rosszul sikerült. A kitűzött 4:40-4:44 közötti tempó helyett 4:51 lett, és ráadásul jóval a tervezett 168 fölötti, 172-es átlagpulzus társult hozzá. Öt hónappal ezelőtt, 10k-t 167-es átlaggal futottam 4:27-es tempóban, de a versenyen utána sem sikerült az 1:40-es célt elérni, így most még reménytelenebbnek látszik a dolog. Mondjuk ekkora különbség valószínűleg azért nincs, mert most már a bemelegítés során is láttam, hogy magas a pulzusom, nem pályán futottam, ez kicsit hullámzik, és az ebéd óta se telt el megfelelő idő, de akárhogy is nézem, nem tudok pozitív tendenciát találni, valahogy rossz irányba haladok. A tempóedzés után a térdem még rosszabb lett, a verseny hetében így már nem futottam, csak egy fél órás átmozgatót előtte nap, ami szintén nagyon rosszul ment.

Nincs túl nagy kedvem a versenyhez, nem fogok tudni jó időt futni, a térdemnek is rosszat teszek vele, elég butaságnak tűnik így az egész, de ez a kétség azonnal szertefoszlik, amikor belépünk a csarnokba. Nem bírom a tömeget, de itt, hát itt ez a tömeg egészen más, a rengeteg készülődő futót látva rögtön tudom, hogy itt a helyem, és mintha csak most tudatosulna bennem, hogy ma versenyt futok, tiszta libabőrös leszek, mint egy gyerek, aki beszabadult a játékboltba :) Az új cipőmben jöttem, ennek van a legcsúszósabb talpa, persze épp most hűlt le az idő, esett a hó, de útközben úgy tűnt, nem olyan vészes a helyzet, talán nem lesz rossz választás. A bemelegítés alatt a pulzusmérő elkezd rakoncátlankodni, ez is elég tipikus, minden edzésen jól működik, persze, hogy a versenyen nem fog. Talán amiatt lehet, hogy míg edzésen induláskor veszem csak fel, versenyen jóval korábban, legalábbis ez az egyetlen különbség a kettő között. Beállok a 2-es zóna közepére, teljesen fel vagyok pörögve, ki is lőnék, de szerencsére a tömegtől nem tudok.

Kicsit jeges, de nem volt vészes

Az első száz méterek nagyon furcsán telnek, elképesztően egyenetlen a tempó, rengetegen futnak jelentősen lassabban a zónához képest, jópáran meg izomból előznek, lesznek itt durva elfutások. Eléggé meglepő, hogy az ehhez képest a jóval nagyobb létszámú Wizz Air-en sokkal inkább egy tempóban kezdtünk a körülöttem lévőkkel, úgy tűnik ott reálisabban lőtték be maguknak az emberek a zónájukat. Mindenesetre jobb lett volna a zóna elejére állnom. A pulzusmérő teljes zagyvaságot mutat, kénytelen vagyok érzésre és tempó alapján futni, nem örülök neki, de mindegy, már rég elengedtem a célt, csak egy tempós örömfutásra vágyom. Ennek megfelelően óvatos vagyok, az első kilométer laza 5:05 lesz, de ezután azért rögtön gyorsítok is egy kicsit, 4:50-es tempóban haladok tovább, ami az egyre nehezebbé váló talajviszonyok miatt nem könnyű. Kb. két kilométer után stabil pulzust mutat az órám, nem tudok örülni neki, mert túl magas az érték, de közben meg nem is vagyok biztos benne, hogy jó-e egyáltalán? Utólag megnézve a görbét, szinte biztos, hogy nagyjából 6 kilométeren át jól mért, eközben a kezdeti 172-ről 173-ra nőtta pulzusom, a terv pedig, őőő, 168 volt... Érzésre továbbra sem volt problémás ez az intenzítás, bár ugye azért az elfutás elkerülése nem nagyon megy nekem, főleg érzésre nem. Jó, hogy ismerem a pályát, pont olyan rossz, mint amire számítottam, így ezen most nem kesergek. Elég kellemesen telnek a kilométerek, jön is az első frissítőpont, lassítás nélkül elveszek egy izót, majd azon gondolkodom, hogy mikor egyem meg a zselét, hogy utána ne kelljen túl sokat várnom a következő frissítőpontig, ahol ihatok rá. Egy korábban már megtapasztalt átjáróhoz érkezünk, az előzőnél nagyon megcsúsztam, így most lefelé inkább az irányított lecsúszást választom, elég jól sikerül a kivitelezés, és hallom, ahogy mögöttem más is követi a példámat :)

Amikor jobb direkt lecsúszni, mint véletlen megcsúszni

A fedett részen az órám elveszíti a GPS jelet, most már semmire sem megyek vele, se pulzus, se tempóértékek. Elveszettnek érzem magam nélküle, súlyos adatelvonási tüneteim vannak :) Szerencsére már kezd beállni körülöttem a tempó, így a régi jól bevált nyulazáshoz térek vissza. Elkezd lassan havazni, bár futás szempontjából talán nem túl jó, de nekem nagyon tetszik. A visszafordítónál zenepont, itt minden alkalommal libabőrös leszek, fantasztikus a hangulat, szuperül érzem magam. Elkezdem legyűrni a zselét, aztán egy-két kanyar után a csarnokban sikerül megint tempóveszteség nélkül szereznem egy pohár vizet, és a többségét meg is tudtam inni. Viszont sajnos nem látok senkit a családból, pedig már nagyon vártam ezt a találkozást. Azért nem török le, hiszen épp a kedvenc részem jön, 5 kilométernyi tiszta aszfalt, lehet tolni neki. Az elején még kicsit nehéz, többször emelkedik, de máris sokat előzök, kezdek gyorsulni. A visszafordító után próbálok még jobban felgyorsulni, épp akkor, amikor a mellettem lévők is úgy gondolják, hogy "itt kell megnyomni neki, itt jó a pálya". Kilométereken keresztül futunk egymás mellett hárman, 4:35-4:40 közötti tempóban, ami egyrészt iszonyatosan jólesik, másrészt nagyon megnyugtató, hogy ez a tempó egyáltalán nem egy elérhetetlen álom, csak egyelőre ideális körülmények kellenek hozzá. Közben szemben Staicu Simona fut, nem hiszek a szememnek, persze kilométerekkel előttem van, de akkor is banyek, láttam verseny közben! :) Mire féltávhoz érünk, én vezetem fel a kis hármasunk, kacskaringózva törünk előre a többiek között, a visszafordító után pedig elkezdem elmajszolni a második zselémet. Bekanyarodunk, és azt hittem ezután már a csarnok jön, de nem, még visszatérünk a kinti útra, így elég sok idő fog eltelni, mire ihatok a zselére. Az igazi bekanyarodás után rengetegen érkeznek egy másik útról elég lassú tempóban, hirtelen nem is értem mi történik, eltévedtem volna, vagy itt szét is válik az utunk, de akkor merre kell mennem? Beérünk a csarnokba, a teljesen eltérő tempó miatt nem is tudok menet közben vízhez jutni, meg kell állnom, így viszont egy pohárral le is húzok, és viszek magammal még egyet. Gyorsan megindulok, most végre meglátom Feleségem, ahogy hevesen integet, visszaintegetek, megiszom a másik vizet is, és próbálok visszaállni a helyes tempóra. Kicsit lassan, de azért megvilágosodok a történésekkel kapcsolatban: a mezőny hátsó felével találkoztam, ők most végeztek az első körrel. Hát azért csak gyorsultam tavalyhoz képest.

A középső szakaszon repültem :)

Tudom, hogy most jön a neheze, ezért próbálok a lehető legpozitívabb maradni. A két srác visszaelőzött, amíg én a frissítéssel szerencsétlenkedtem, itt még felzárkozom rájuk, de ahogy romlanak a talajviszonyok, úgy kezdek leszakadni. Viszont elég sokan futunk nagyjából egy tempóban, hamar egy új hármas csapatban találom magam, előttem egy lány, mögöttem egy srác, néha egymás mellé kerülünk, de annyira egy a tempó, hogy végül senki se előz, mindig visszaállunk. A pálya sokkal dagonyásabb, mint az első körben, a homokos részen kifejezetten nehéz keresztülfutni, minden lépéssel mélyen elsüllyedek, szerencsére hamar a túloldalra érek, itt a szélén a hóban sokkal könnyebb. Az utolsó frissítőponton csak egy izot veszek el, már nem sok van vissza. Mondjuk, hogy pontosan mennyi, azt nem nagyon tudom, mert minden kilométer jelzőnél kiszámoltam a befutóidőmet 5 perces tempóra, és minden esetben teljesen más jött ki, olyan 10 perces szórással, szóval csak a szokásos, ilyenkor a legalapvetőbb műveletek sem mennek, volt, hogy távot is 20,1-nek vettem :) Eddig kifejezetten könnyen ment a futás, csak a 18. kilométer után kezdem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon örülök, nem futottam el, és elég sokat fejlődtem.

A vége azért már nem volt könnyű

Az örömömet még az ív után megint szembe fújó szél sem tudja elvenni, bár kezd nehezebbé válni a tempó tartása, végre egyszer elég cukrot vittem be, így fejben könnyedén kezelni tudom a helyzetet. Amit kell is tudnom kezelni, hiszen pár napja jött a hír, hogy besorsoltak az OCC-re, és végig az jár a fejemben, hogy ha egy félmaratont sem tudok jól végigcsinálni, akkor az Alpok hegyein nem sok esélyem lesz. Jön a fedett rész, ismét nagy a hangulat, a visszafordítóban szinte ráfekszem a kanyarra, iszonyatosan jól érzem magam. Csak egy-két kanyar, itt a 21. kilométer, "Nyomd meg az utolsó százast!" kapjuk a bíztatást, és én azonnal tempót váltok, otthagyom a vagy 8 kilométer óta velem futókat, sőt még a két srácot is majdnem utolérem végül, pedig már régóta nem voltak látótávolságban. A csarnokba beérve meglátom a kijelzőt, nem hiszek a szememnek, 1:41 és egy kicsi, reggel még abban sem voltam biztos, hogy egy 1:45-öt meg tudnék közelíteni, ahhoz képest szuper ez az eredmény. Ráadásul elég könnyen ment, gyakorlatilag egy örömfutás volt a legkisebb holtpont nélkül, mégis kihoztam talán a maximumot, ami ma itt kijöhetett. Tavalyhoz hasonlóan ismét negatív szplit, de most 2 perc helyett csak 43 másodperccel lett gyorsabb a második fele, ami szerintem majdnem ideális, és nagyon érdekes, hogy csak ezen a pályán tudom ezt produkálni :) Meglepően mélyen érint a célbaérés, a 2016-os Piros 85 célja óta nem éreztem ezt, és nagyon hiányzott már. Kislányom látom meg először a kordonnál, jól megölelgetem, nagyon sokat jelent nekem, hogy itt az egész család, tuti jobban megy a futás is ilyenkor. Még az eredményhírdetést is látom, Simona 2. lett, nagyon bírom a hozzáállását, persze másképp nem is lehet ilyen fantasztikus eredményeket elérni. A rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően alig ismerem meg Gábort, akivel a Kaptárkövekre együtt utaztunk, örülök a találkozásnak, és hogy neki is jól sikerült a verseny.

Mérőpontig nyélgáz, csak utána jöhet a pózolás, így készül a jó célfotó. Ja nem :)

Sérüléssel bajlódó nyár, két elrontott őszi verseny után úgy kellett ez a siker, mint egy falat kenyér. Viszont az állandó sérülések ellen most már komolyan tennem kell, meg kell erősítenem a törzsizmaimat, le kell adnom a felesleget, és a nyújtásba iktatott kis jógát sem hagyhatom abba. Az a helyzet, hogy futni imádok, bármikor, bármilyen rosszul is menjen, pár kilométer után már mindig örülök, hogy aznap is elindultam. Egy edzéstervet is könnyedén be tudok tartani, akár keveset, akár sokat, lassan, vagy gyorsan kell futni, nekem mindegy, csinálom, úgy, ahogy kell, és közben boldog vagyok. Nyújtani a kezdetek óta rendesen szoktam, októbertől egy 15 perces jógával is kiegészítettem, de ezen kívül az égvilágon semmit sem csináltam. Most viszont az egyre gyakrabban felbukkanó ilyen-olyan sérülések egyértelművé tették, hogy ez így nem mehet tovább, a szervezetmen nem tolerálja a heti 70 km fölötti mennyiséget ebben az állapotában. A futásmennyiséget viszont növelni szeretném, a tavalyi 52 kilométeres heti átlagot legalább egy tizessel meg akarom toldani, és ha ehhez az kell, hogy törzserősítő edzéseket csináljak, akkor azt fogom tenni, hiába nincs hozzá semmi kedvem. Egy verseny lehet kudarc, lehet siker, de ha már érlelődik bennem valami változtatás iránti igény, akkor mindig ezek jelentik a fordulópontot, ezért kellenek nekem, segítenek megugrani a következő akadályt, hogy tovább haladhassak az úton. Bár szigorúan véve az 1:40-et nem értem ma el, a 21,1 kilométeren pontosan 101,1 perces (véletlen lenne? :D) eredmény mindössze kilométerenként 3 másodperccel lett gyengébb. Határeset, elfogadom :)

Egy pihenőhét után folytatom a maratoni felkészítő programot, két teljes hónapnyi edzés van még vissza a versenyig, és a mai futás után nagyon bizakodó vagyok az arra kitűzött 3:30-as idő teljesíthetőségében. Aztán egyre biztosabb, hogy április végén kipróbálom magam a 6 órás távon, nyáron pedig kőkeményen készülnöm kell az Alpokban rám váró kihívásra. Bár jobb szerettem volna felkészültebben, jövőre menni, de ez a rendezvény a futós álmom, nem hagyhatom ki. Az UTMB-t már túrázóként nézegettem, hogy mennyire durva, tuti lehetetlen megcsinálni, de most már biztos vagyok benne, hogy nem csak hogy meg fogom csinálni, hanem egyszer futva fogom teljesíteni! Az OCC egy remek teszt arra, hogy kipróbáljam magam az útvonal egy részén, és a hangulatba való belekostólás biztosan évekre elegendő motivációt ad. Persze úgy terveztem, hogy a kisebb távokon is csak teljesen felkészülten indulok, így jövőre tényleg jobb lett volna, de a várható 8 óra körüli futásidő nem olyan vészes, az 55 kilométer sem, egyedül a 3500 méter szintemelkedés riasztó. Nem meglepő módon ez még a vulkántúránál is sokkal meredekebb (64 vs 51 m/km), és hát 2016-ban még az is sok volt nekem, de a majd' két évnyi távolság alatt kellett annyit fejlődnöm, hogy tisztességgel megbírkozzak ezzel a kihívással. A Vulkánon 8:30/km-es átlagot mentem, ha ilyet tudnék az OCC-n, az már 8 órán belül lenne, amivel teljesen elégedett lennék. A szintidő egyébként 14 és fél óra, szóval ha kell, négykézláb mászva is végig fogom küzdeni, soha, de soha többet nem szállok ki, mint ahogy a Piroson tettem. Persze a magammal szembeni elvárás nem a teljesítés, hanem a 8 óra, és lehet, hogy megint magasra teszem a lécet, de nem tudok nem így tenni, az nem én lennék. Sose jutottam volna el eddig, ha nem álmodok nagyokat, középkorú kövér irodistaként a 100 kilométer gyaloglásra is mondhattam volna, hogy lehetetlen, de inkább profin álltam hozzá, és rendesen felkészültem, végül alig fél évvel később az 1255 indulóból 65. idővel értem célba...