Piros 85 Terepfutás

Videó belülről: https://youtu.be/2Bivo6HASko

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Mindenképpen azzal kezdeném, hogy nem volt éppen -hogy is mondjam szépen- a legmegfontoltabb döntés részemről nevezni erre a versenyre. Futásban még nem tartok itt, egyáltalán nem. A félmaratoni táv az, amit magabiztosan tudok futni, valószínűleg a maratonnal is méltóságteljesen megbírkóznék, de ez egy egészen más kategória. Sajnos viszont a futóversenyek nekem közel sem nyújtottak akkora élményt, mint korábban egy egész napos teljesítménytúra. A terepversenyeket azért szeretem, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy akkor érnek véget, amikor épp kezdeném élvezni. Nem mintha tudnék sokkal többet futni... A nagy terv az volt, hogy majd ősszel, miután a kitűzött aszfaltos célversenyt teljesítettem, visszatérek a hosszútávú túrák világába. Addig nem akartam túl nagy terhelésnek kitenni magam, ne zavarjon bele a felkészülésbe. Tavasszal még az Iszinik-et néztem ki, de már akkor nagyon kacérkodtam a gondolattal, hogy a terepfutó szintidőn belüli teljesítést kéne megcélozni. Sokáig pihentetve maradt a dolog, de közben egyre inkább kezdett vonzani a terepultrák világa. Nyálcsorgatva nézegettem a nagyobb versenyeken készült videókat, és azt éreztem, hogy igen, ez lenne az igazán nekem való móka. Persze még évekig kell edzenem rá, hogy egyáltalán komolyan vehessek egy indulást, talán csak álmodozás az egész.

Aztán valahogy szemezgetni kezdtem a Piros 85-el. Hasonló időben rendezik, mint az Isziniket, a szint nagyjából egyezik, viszont jóval kevesebb kilométer, és bizonyos pontokat is osztanak. Akkor miért ne mennék inkább erre? Még a nyár közepén le is adtam a nevezésem. A 15 órás szintidőt úgy gondoltam, hogy egy óvatos, belekocogós, gyorslábú túrázással hozni tudom. Teltek múltak a hónapok, lezajlott a célversenyem, majd egy hónappal a Piros előtt lefutottam egy 40 kilométeres túrát. Elégedett voltam az eredménnyel, és igazából meglepően könnyedén ment, mintha még mindig messze lettem volna a határaimtól. Összezavarodtam. A hátralévő egy hónapnyi edzéseket magasabb pulzuson végeztem, a heti mennyiségen is kicsit emeltem. Egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy nem akarok biztosra menni, futni akarok, rendesen odatenni magam! Nem akarok óvatosan kezdeni, hogy "jáj-jáj, csak nehogy elfussam az elejét", és nem, nem elégedhetek meg az utolsó hellyel! Nyomni fogom neki, és ha egy gyenge szar vagyok, akkor jöjjön egy hatalmas pofon, csapjon vissza a földre, kényszerítsen az alázatos munkára, tanítson türelemre.

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolózó csúcsra.

Reggeli ködös Fotó: MVTE

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Amikor épp minden egyben van Fotó: MVTE

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Közel már a csúcs Fotó: MVTE

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Fenyvesben Fotó: MVTE

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Megcsináltam! Fotó: MVTE

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Egy versenyből eddig mindig tudtam tanulni valamit, akár jól sikerül, akár nem. Most teljes a káosz a fejemben, több a kérdés, mint a válasz. Az biztos, hogy aszfaltos versenyt többé nem jelölök ki célként. Be vagyok még nevezve januárra egy félmaratonra, márciusra egy maratonra, de a jövő év már nem ezekről fog szólni. Át kell gondolnom az edzéseket, bár most nagyon úgy tűnik, hogy amit eddig csináltam (jellemzően hosszú futások alacsony pulzuson, minimális mennyiségű gyors), az inkább készített fel erre a versenyre, mint amire akartam volna. A frissítésem katasztrófa volt, teljesen kinyírtam a gyomrom, aztán még el is éheztem kicsit. Ezen van mit csiszolni, mondjuk nem könnyű úgy kísérletezgetni és gyakorolni, hogy 40 kilométerig semmi gondom nincs.:) Egy betonbiztos cél van jövőre, és az a Piros 85. Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét.

Nemcsak az érem, a kitűző is gyönyörű munka

Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/

Vasas Maraton

A félmaraton utáni eufória nagyjából elmaradt. Szépen megcsináltam a feladatot, a célban őszintén örültem, de nagyjából ennyi. Szuper volt, mégsem lett meghatározó élmény, még mindig nem az én világom az aszfalt. A versenynek is túl hamar vége van, na persze nem azért, mert olyan hihetetlenül gyors lennék, egyszerűen a sokkal hosszabb távokat szeretem. Az edzésekkel is kicsit meg vagyok lőve, a maraton  még túl messze van ahhoz, hogy konkértan arra edzzek, félmaratonra meg gyorsítót kéne csinálni, de azt meg a következő terepfutások miatt nem erőltetném. Egyelőre köztes megoldásként alacsonyabb pulzuson próbálok több kilométert begyűjteni, és heti egy alkalommal csinálok iramjátékos futást. A következő kihívás október végén a Piros 85 lesz, ahova terepfutóként neveztem. A Kinizsi Százas óta gyakorlatilag teljesen a futásra koncentráltam, félmaratonnál hosszabb távot nem tettem meg, így nem vagyok teljesen biztos benne, hogy menni fog. Sajnos már nem sok időm van addig, de legalább egy szervezett, hosszú túrát be akartam iktatni előtte. Szervezett kell legyen, hogy a körülmények minnél jobban hasonlítsanak, ne legyen "menekülőút". Vasárnapra találtam is egy igen jól hangzó teljesítménytúrát a Pilisben, aminek ráadásul egy része a Piros 85 útvonalán megy. A táv 40 kilométer, és 1510 méterével hasonlóan szintes, mint a verseny lesz, jó erőfelmérőnek tűnik.

Hajnali hattól lehet indulni a túrán, én ott is vagyok, de teljesen sötét van. Hát ezzel nem számoltam, hétkönap ilyentájt szoktam hazaérni a futásból szürkületben, és sokkal világosabb rémlik. Várnom kell, ilyen sötétben értelmetlen elindulni. Ki-be pakolgatom az ivózsákom, csak 5 literes, szinte semmi nem fér el benne, bár ez nem is olyan nagy baj, legalább nem viszem túlzásba a cipelt cuccot. Alig kicsivel van 10 fok felett a hőmérséklet, az autóból kiszállva fázok, de maradok a rövid ujjú pólónál, nem akarok túlöltözni. Majdnem fél hét lesz, mire nekivágok. Még szinte alszom az elején, el is bóklászok egy kicsit, de aztán hamar korrigálok, és megtalálom a jelzést, amin menni kell. Óvatosan akartam kezdeni, az emelkedőn erős gyalogtempóval elérem a 140-es pulzust, amit megpróbálok tartani. Ahogy síkra vált kocogni kezdek, de nagyon lassúnak érzem a pulzushoz képest. Meg kell állnom bepótolni a rajtnál kimaradt technikai szünetet, és ezzel meg is oldottam a problémát. Rövid lejtős szakaszon felveszem a ritmust, majd egy ugatós kutyáktól hemzsegő házat elhagyva kezdődik az igazi nagybetűs Erdő. Hiányzott már nagyon a Pilis. Emelkedik az ösvény rendesen, visszaváltok erős gyalogtempóra. Úgy terveztem, hogy az emelkedőkön nem fogok különösebben foglalkozni a pulzussal, a 160-at próbálom nem túllépni, és csak a futásokat korlátozom be a 140-es, hosszú edzéseimen használt pulzuslimitemmel. Kellően bemelegedtem, gond nélkül gyűröm a szinteket, több túrázót is előzök. Előzetesen eléggé tartottam az emelkedőktől, de úgy tűnik nem voltak hiábavalóak a dombokon futkározások. Egy kilátóponthoz kitérek, az őszi reggelen párnapaplanba takarózó völgyek gyönyörű látványt nyújtanak. Közeleg a tél, remélem az idén havas tájjal is megajándékoz minket.

Az első ponton a tea nagyon jól esik, szerencsére nem forró, rosszul is lettem volna, ha 3 másodpercnél többet el kellett volna töltenem a megivásával. Még megtudakolom, hogy mire kell figyelnem a következő pontig, majd futva el. Enyhén lejt a terep, tökéletesen futható, ki is használom. Olyan jól esik lefele kicsit haladósabban futni, hogy úgy döntök, a csigatempó felejtős, inkább az itt kialakult 150-es pulzust fogom tartani. Ez még mindig sokkal alacsonyabb a félmaratoni 170-nél, szerintem menni fog. Előzgetem a túrázókat, és próbálok nagyon koncentrálni, hogy a letérést ne hibázzam el. Az oda-vissza kitérőkben azt nem szeretem, hogy ha elnézem, csak a következő jelzésváltásnál, vagy ponton veszem észre, hogy hibáztam, hiszen addig a jó jeleket látom. Szerencsére nagyon jól ki van szalagozva a kitérés, ezt nem lehetett elnézni. Kis emelkedő a Vasas szakadékig, ahol egy kódot kell felírni. Toll persze nincs nálam, de a szervezők gondoltak rám, és van kirakva. Nagyon érdekes ez a szakadék, de nem nézelődöm túl sokat, haladni akarok. Lajosforrásig nagyrészt futok, de enyhe emelkedőn még sokszor belesétálok, azért kicsit tartok attól, hogy túlerőltetem magam. A sárga jelzésen haladunk addig, csak a legvégén kell elhagyni, de az is teljesen egyértelmű az itiner alapján. A ponton nápolyival kínálnak, be is kapok egyet, majd a zöld háromszögön indulok lefelé. Itt túrázók jönnek szembe a ponthoz igyekezve, nekik valahogy mégiscsak sikerült benézniük a rétnél. Kezdetben nagyon sűrű aljnövényzeten keresztül vezet a kitaposott ösvény, nem okoz gondot, bár jó, hogy itt nem érek utol senkit, mert előzni nem lehetne. Lassan megszűnik a gaz, ismét egy igazi erdei ösvényen futok. Csodálatos kilátás tárul elém, egy gyönyörű völgy felett haladok, a túloldalon függőleges sziklafalak, és én  is épp egy ilyen leszakadás felett futok. Libabőrképző a látvány és a futás öröme, még talán egy béna "jihháá" kiáltás is elhagyta a számat. Egyre kövesebb, egyre meredekebb az út, én meg egyre jobban élvezem, szó szerint elszáguldok egy túratárs (vagy inkább futó lehetett, mintha ivózsák lett volna rajta) mellett, majd hamarosan le is érek az aszfaltútra, ahol újabb pont következik. Épp akkor pakolt ki a srác, almával kínált, amit ezúton is köszönök, nagyon jól esett. Az útvonalról kérdez, én nem győzöm dícsérni, még nagyon hatása alatt vagyok ennek a szakasznak. Meg akar nyugtatni azzal, hogy nem sok emelkedő lesz a következő részen, de nekem kell az, és szeretem is. Már nagyon szeretem.

Továbbindulva aszfalton "sétálgatok", eszegetem az almát, kellett valami a gyomromba, de a szendvicset nagyon nem kívántam. Gyorsan egy zselét is utánaküldök, jó sok izóval leöblítem, majd a magammal vitt sajttal veszem el az édes ízt. Ez nagyon jó ötlet volt, ennél már csak a füstölt lenne jobb, mondjuk egy kis Parenyica, legközelebb azt viszek. A kajálás után futásra váltok, kellemes a környezet, a patakot száraz lábbal tudom kersztezni, jól haladok. A kék kapcsolódására kell figyelni, hogy ott jó irányba térjek rá, amikor meglátom az első jelet, meg is állok, még az itinert is elolvasom, hogy biztos ne rontsam el. Egy darabig még az erdőben futok, majd szántóföldek mellett, kicsit bizonytalanabbul követem az utat, várom már hogy mikor torkollok be a pirosba, ahol a pont is lesz. Ilyenkor mindig azon aggódom, hogy túlmentem rajta, és hiába követem jól a jelet, már nem azt kéne. Néhány flikk-flakk után végülis egy gyönyörű virágos réten megtalálom a pontőrt, egy nagyon lelkes, idős hölgy személyében. Épp háttal volt, így ráköszöntem, nem győzött elnézést kérni, pedig nagyon figyelte, hogy mikor érkezik az első, mondta. A virágokról kérdezem, azt hittem krókusz, nem értettem, hogy ősszel hogy-hogy virágzik? Mondjuk például úgy, hogy nem az, hanem őszi kikerics. A piroson futok tovább, még mindig a virágok szépségét csodálom, de csak motoszkál bennem egy gondolat. Azt mondta, az első érkezését várta? Mondjuk ez egyáltalán nem verseny, és biztos nem is én leszek a leggyorsabb itt, hiszen utánam még két órával is lehetett indulni, de azért eléggé feldobott a gondolat, hogy én megyek elöl.

Király-kútig jó tempóban haladtam, és itt is pakolászik még a pontőr, így amíg a pecsétet keresi, megkapom a feladatot, hogy válasszak a csokik közül. Van vagy 6-7 fajta, eltart egy darabig, míg döntésre jutok. Közben szóbakerül a Piros 85 is (nem, nem én voltam, de tényleg), Dömösig azonos az útvonal. Itt már közel volt a féltáv, ahol izo keverést terveztem, de mivel nincs meleg, és még teát is kaptam, nem fenyegetett vízhiány. Miközben beszélgetünk, érkezik egy futó a pontra. Hát akkor itt a vége, ennyit arról, hogy elöl megyek, ránézésre is jóval gyorsabb nálam. Hamar el is indulok, így a csoki végét már futás közben eszem meg, ami sose esik túl jól. Valahogy a csoki amúgy sem a kedvencem, öblítek rá, aztán a sajt rendezi a helyzetet. Jó a terep, elég tempósan haladok lefelé, várom az előzést, de nem történik meg. Király-kútnál válik el a rövid táv, arra gondoltam, hogy ő biztos azon fut, azért nem ért utol. Pár perc után tova is szállnak a gondolatok, teljesen átadom magam a természet és a futás élvezetének. Ismerős lesz a környék, és a szembe jövő nagyszámú turista is megerősíti bennem, hogy a Rám-szakadék elágazóját hagytam el nemrég. Olyan jól haladok, hogy Dömösre beérve nem akarom az itiner elővétellel húzni az idő, pedig tudom, hogy le kell térnem a pirosról, de szerencsére nem csak szalagozva, de még az aszfaltra is fel van fújva az irány. Levezet az út a Dunához, épp ahhoz a kempinghez, ahol Feleségemmel eltöltöttünk néhány éve egy hétvégét. Ennek nagyon megörülök, annak kevésbé, hogy sehol sem látom a pontot. Egészen a vízig futok, sehol semmi. Előveszem az itinert, jó helyen vagyok, úgyhogy leveszem a zsákom is, hogy a telefont előbányásszam. Az ivózsák ilyenkor nem tűnik túl praktikusnak, túl nehezen hozzáférhetők az ott lévő cuccok. Talán egy övtáska lesz a tuti, majd meglátjuk. Ekkor megérkezik a futó srác, aki Király-kútnál utolért. Hívom a szervezőt, aki szerint azért nincsenek még itt, mert még nincs nyitva a pont. Upsz, jogos, ezzel egyáltalán nem számoltam. A szervező nagyon rendes volt, felhívta őket, hogy mikor érnek ide, hamar vissza is hívott, pár perc múlva érkeznek, de nyugodtan menjünk tovább, felírtak minket, csak amiatt aggódott, hogy ez egy etetőpont, és nem tudunk enni.  Megérkeztek közben, kaptam sütit, magnézium pezgőtablettát, és még az izot is be tudtam keverni.

A futó srác pár perccel előttem továbbindult, így már nem én töröm az utat elöl. A Dunaparton, szalagozás mentén futok bár most itt annyira nem esik jól, de majd' negyed óra elment a ponton, a vádlijaim le is merevedtek, meg kell nyomni. Legalább addig, amíg sík, elég nagy mászás van még előttünk Dobogókőig. Pár kilométer után nem látok szalagot, de tudom, hogy a templomhoz kell mennem, és már látok egy aszfaltutat, ami bevisz a településre, ezért nem fordulok vissza. Közben elolvasom az itinert, valahol el kellett volna fordulni balra, de mindegy, nem tűnik nagy kitérőnek. A templomnál sincs még a pont, de itt még vagy 20 perc van a hivatalos nyitásig, így nem is gondolkodom, meglátom a zöld jelzést, már futok is tovább. Egy Pilisi Vándorlások pecsétet találok pár száz méterre, ezt azért rányomom az igazolófüzetre, mégis legyen valami. Az aszfalton végig nyilak jelzik az utat, majd az erdőben meredeken emelkedni kezd. Az utolsó tizesen belül vagyok, itt már nem spórolok az erőmmel. Meglátok az úttól jóval beljebb egy kis ösvényen egy nagy zöld nyilat, ez talán az első eltéveszthető elágazás, kész csoda, hogy észrevettem. Egy darabig közel vezet az ösvény a másik úthoz, így meglátom, ahogy a futó srác visszafelé tart rajta. Odakiáltok, hogy itt az út, és be is várom. Ez nem túl jellemző rám, de most kedvem támadt társasággal továbbmenni. Szerencsére nem sokat ment rossz irányba, de lent a szalagozott részt ő is ugyanúgy benézte. Végigdumáljuk az utat, és nagyon jó tempóban gyűrjük a meredek emelkedőket, egyedül szerintem nem menne így. Az utolsó kilométereken durván rákapcsol, követem, de ez már tényleg sok nekem, 170 felett a pulzusom, beszúr az oldalam. A versenyszellem persze nem hagyja, hogy túlzottan leszakadjak, nameg kiváncsi is vagyok, hogy ez a majd' 40 kilométer ilyen tempóban már teljesen kiürített, vagy van még bennem erő. Jelentem akadt még, nem is kevés. Komolyan sajnálom, hogy vége van, ez minden szempontból egy tökéletes túra volt, szuper ellátással, hibátlanul jelölt útvonallal, kiváló itinerrel, kedves pontőrökkel. Nagyon ajánlom futóknak is, csak később kell rajtolni, amire egyébként még saját idő terhére is adnak lehetőséget, a hiba az én készülékemben volt. :)

Sajnos a track rögzítése nem sikerült, pedig kiváncsi lennék, hogy melyik szakaszon, milyen tempót mentem. A célban 5:44:36-nál állítom meg az órát (8:41 perc/km), ez bőven felülmúlja az előzetes várakozásaimat. Úgy számoltam a túra előtt, hogy itt egy 6:30-hoz közeli idő már egyértelműen lehetetlenné teszi a Piros 85 szintidőn belüli teljesítését, hat órához közeli eredmény viszont reménykedésre adhat okot. Az öt és háromnegyed óra ilyen szempontból elég jó, bár mivel ezt a tempót nyilván nem tudom végigvinni a 88 kilométernyi távon, így hibázásra nem igazán lesz lehetőség. Ez a túra most felszínre hozott mindent, amiért imádom ezt a műfajt, de még ez is rövid volt... :) Alig várom, hogy újra tizenórákon át küzdjek magammal és a határaimmal. A Piros 85 terepfutó szintidővel most még talán túl is van a határaimon, és eddig egyáltalán nem éreztem volna kudarcnak, ha szintidőn kívül teljesítem. Most viszont úgy érzem, hogy képes vagyok rá, így kénytelen leszek odatenni magam :)