Verona félmaraton 2023.

Az utóbbi két évben november közepén Siófokon futottam félmaratont, ami azért tetszett meg nagyon, mert ez már elég későn van, hogy ne legyen meleg, de még a hó, jég se túl valószínű, és a pálya is nagyon jó, teljesen sík.

Sokáig az idén is ezt terveztem, de a Wizz air félmaraton után eléggé elbizonytalanodtam, mivel az órám vagy fél kilométerrel többet mért ott, mint korábban Siófokon, ami hatalmas különbség. A Wizz air ugye hitelesített pálya, és az ott mért többlet nagyjából meg is felel az általánosnak, mindig kb. 1 % többlet szokott lenni, plusz amit csalinkázok. Siófokon viszont még 21 km-t se mért ugyanez az óra, ami képtelenség, kevesebb sehogy se lehet, szerintem a pálya rövidebb volt, és hiába BSI rendezés, nem hitelesített, szóval biztosan nem tudható. Megnéztem az AIMS oldalán, hogy milyen lehetőségek lennének Siófok helyett hitelesített pályán futni hasonló időpontban, és az azzal pont egyidőben rendezett Verona félmaratont találtam csak, amiről viszont korábban jókat hallottam. Már nyomtam is a nevezésre, kiváló év végi kirándulós program lesz ez.

A kirándulás része tényleg nagyon klassz volt, Verona fantasztikus város, imádtam befutni a verseny előtti laza futások alatt a belvárosát, az olasz kaját nagyon szeretem, és amúgy is most nagyon rámfért ez a kis kikapcsolódás. A rápihenés egyébként elég jól ment már ekkorra, egész héten csak könnyű futásaim voltak, de a hétfői teljes pihenőt leszámítva minden nap futottam, nekem valahogy ez válik be a legjobban. Persze aggódtam kicsit az előző heti 103 kilométeres mennyiség miatt, Edzőbá szerint is baromság volt ennyit futni azon a héten, de igazából ez ugye nem célverseny, valójában egy maratoni felkészülés alapozásában vagyok. Szóval nem akartam a verseny miatt nagyon visszavenni, a pihenőheteket úgy tologattam, hogy erre és a verseny utáni hétre essenek, de ennyi. Amúgy jobban belegondolva az utóbbi fél év heti átlaga 80 km feletti, ahhoz képest a 103 se egy kiugró érték, nem kéne, hogy nagyon hátráltasson a versenyen, ha annak hetében rendesen rá tudok pihenni, és ebben nem volt hiba. Már péntek délután megérkeztünk a városba, szombaton kényelmesen elbuszoztunk az expohóz, ami egyébként a rajt területe is volt, míg a szállást direkt a céltól pár száz méterre foglaltam, mert sajna hazafelé sietni kell.

A verseny rajta 8:15-kor volt, ezért hajnali 5 órakor keltünk, hogy tudjak rendesen reggelizni, szeretem ha van 3 óra emészteni. Persze amúgy se aludhattunk volna sokkal tovább, mert várt még ránk nagyjából 40 perc séta a rajtig. Mindenképp gyalog akartunk menni, egyrészt busszal se volt sokkal gyorsabb az expóra menet, másrészt a hétvégi hajnali időpontban ki tudja jár-e már bármi? Ráadásul ki tudtuk használni az alkalmat, hogy a csomagjaink egy részét elvigyük az útbaeső parkolóban lévő autónkhoz, így a verseny után nem kell a szálláshoz hozni a kocsit, a maradék cuccot el tudjuk majd vinni. Érezhető volt, hogy nincs meleg, de azért azon erősen meglepődtem, hogy teljesen jeges volt az autó, nem igazán számítottam erre az elmúlt napok kiváló időjárása után. Ez nem is lenne amúgy gond, nekem futáshoz teljesen rendben van a hőmérséklet, viszont a karszárat és a kesztyűt sikerült elkevernem, csak egy atléta van rajtam a versenyre… Végül pont időben, egy órával a rajt előtt érkeztünk meg a helyszínre, ahol rögtön beálltunk a toi-toi-okhoz álló sorba. Döbbenetesen kevés volt egyébként belőlük erre a hatalmas tömegre. A találkozási helyszínek átbeszélése után elkezdtem melegíteni, nem volt vészes a hideg, csak a kézfejeim akartak lefagyni. Futás a tömeg miatt nem sok volt, egy kilométernyit sikerült összeköröznöm, de sok mobilizációs gyakorlatot végeztem el. 8-kor el is indultam a rajt felé, a centizgetés helyett inkább megpróbálok arra rászokni, hogy jó korán beálljak, legalább 10 perccel a rajt előtt legyek már a helyemen. Gyorsan sikerült, mert pont itt volt a piros zóna megnyitva, ahova egy gyors ellenőrzés után be is jutottam. A futók nagy része azonnal állt be a tömegbe, így maradt egy nagy üres tér itt, én inkább maradtam, hogy tudjak még tornázgatni a rajtig, gondoltam úgyis a zóna végéből akarok rajtolni. Csak akkor álltam be a tömegbe, amikor a rajt előtti percekben előre engedték a következő zónát, közéjük nem akartam bekeveredni. Itt viszont egy kellemes meglepetés ért, hirtelen megszűnt a hideg, és konkrétan láthatóan remegett a levegő a futók tömege felett, mint nyáron a tűzforró aszfaltnál, hihetetlen, de az emberek olyan mennyiségű hőt termeltek, és annyira elszigeteltek a hideg levegőtől, hogy rendesen meleg lett.

Felcsendült az olasz himnusz, rövid idő múlva pedig eldördült a rajtpisztoly. Az épp megkezdett sétálásból hamar megállás lett, olyan közelinek tűnt a rajtkapu, eléggé meglepődtem, hogy 1 perc kellett, míg eljutottunk odáig. A döcögős rajt után még kamerázgattam kicsit, jól éreztem magam, gondoltam belefér az 5 perces tempó erre a pár száz méterre, de lassan el kellene kezdeni a versenyt. Az első kanyar után próbáltam gyorsítani, de egyszerűen a tömegben képtelen voltam 4:40-en belülre kerülni, csak a következő kanyar után tudtam néha, amikor többekkel kiválva a tömegből, a járdákon próbálunk tempósabban haladni. Közben meg is volt egy kilométer, olyan 4:45 alatt, ami már most 20 másodperces hátrányt jelent a tervhez képest. Próbáltam nyugodt maradni, sok van még vissza, legalább nem futottam el. Viszont ahelyett, hogy javult volna a helyzet, kezdett egyre szűkebb lenni az út, ahogy kifelé haladtunk a városból, így továbbra is be voltam ragadva, miközben megláttam a 2. kilométert jelző táblát, ahol nyomtam is egyet az órán. Épp csak rápillantottam a 9:07-es időre, nem is jegyeztem meg pontosan, de éreztem, hogy bár még mindig nem az igazi, nem is vészes, aztán több tíz méterrel később csippant az órán az automatikus kilométer. Érdekes. Még szűkebb út valami fás területen, egy lány nagyon próbál haladni, beállok mögé, de nemsokára látom, ahogy elkezd kifordulni a bokája, miközben az aszfaltról letérve az út melletti gödrös talajon próbált előzni, szerencsére időben elkapta, és gond nélkül megúszta, viszont így nem jó, nincs értelme ennyit kockáztatni. Maradok az úton, emelkedni kezd, amikor elérem a 3. kilométert. A manuális csippantás szerint 4:24 volt, de nem tudok ezen gondolkodni, nagyon csökken a tempó, már 5 percen kívül vagyunk! Ahogy lejteni kezd, elkezdek csapatni, kezd fogyni a türelmem, azért most már haladni is kéne. Szinte fartlekezés lett a negyedik kilométer, ami lehet túl sokat kivesz belőlem, és így is csak 4:29 az idő, de újra városi környezetbe érünk, az út kiszélesedik, eljön a lenyugvás és a fókuszálás ideje. Egy darabig még ingadozik a tempóm, többször túl gyors, érzem is a levegővételemen, de pár száz méter után teljesen stabilra beállok, és érzésre amúgy minden rendben van. Hamar eljön a frissítőpont, természetesen semmit nem akarok most magamhoz venni, a maratonin előadott vedelés után nem merek inni se. Közben lemaradtam az ötödik kilométert jelző tábláról, viszont az óra automatikusan kidob egy 4:19-et, upsz, kicsit gyors, de semmi baj, behoztam valamennyit, és most már úgyis visszavettem. Az első 5k kb. 22:16 lehetett, azaz a tervezett 4:25-ös tempóhoz képest összesen nagyjából 11 másodperccel vagyok elmaradva, sokat viszahoztam, most már csak tartani kéne.

Lányomat keresem nagyon, valahova ide jött, attól félek lemaradtunk egymásról a nagy tömegben. Sokat futok még a frissítőpont után, szinte már el is könyveltem szomorúan a dolgot, amikor egyszer csak meghallom a hangját, ahogy szurkol, iszonyatosan feldob, szerintem itt el is dőlt minden a verseny kimenetelét illetően. Tökéletesen fókuszáltan futok tovább, már kellően szétrázódott a mezőny, persze rengeteget előzök, de nem akadályoznak a tempómban. A 6. kilométer táblánál nyomok egyet az órán, 8:33 a kettő egyben, uhh, azért ez egy kicsit gyors, a 4:17 még nem az én világom, óvatosabban kellene. Persze mostanra már egyértelmű lett, hogy amúgy is gyorsabban futok a tervnél, mert érdekes módon a szokásostól eltérően az új órám a Stryde-al rövidebbnek méri a távot, így lassabnak a tempót a valóságosnál. Ez egy hitelesített pálya, szóval a kilométer táblákat szentírásnak kell venni, és eddig nagyon pontosan tért el az óra és a táblák, mindig pont 3-4 másodperc volt a különbség. Sajnos tegnap kidobtak az atlétikai pályáról, ahol meg akartam csinálni a Stryde kalibrációját, így nem csoda, ha nem tökéletes még a dolog. Viszont annyira jól érzem magam, hogy arra jutok, az óra szerinti 4:25-re állok be, ami ugyan kicsit gyorsabb lesz a valóságban, de legalább behozom az elején felhalmozott lemaradást. Nem mondom, azért párszor jöttek olyan gondolatok, hogy nem kéne gyorsabban futni a tervnél, nehogy baj legyen, de valahogy olyan pozitív hangulatba kerültem, hogy sehogy se tudott semmi ilyen gondolat eluralkodni rajtam. Meg tudom csinálni, csak ezen járt az eszem. Közben volt valami várostábla is, jól elfutottunk Verona központjától és el is jött a hetedik kilométer, szépen tartom a tempót, pedig itt még kis emelkedés is volt, de egyáltalán nem zavar. Előveszem a kis zselémet, elmammogtatom, inni nem tudok rá, de nem foglalkozom vele, majd ha lesz frissítő iszok, ha nem, akkor nem. Lazán megívelve kukába hajítom a tasakot egy kedves kertvárosi részen, és már el is jön a nyolcadik kilométer, szalad az idő. Van itt néhány kanyar, de nagy íven lehet venni őket, nem zökkent ki, sőt egyre könnyebb futni, kicsit lejteni kezd az út. Egy hídhoz közeledünk, elő is veszem a kamerát, hogy videózzak kicsit, jól néz ki a folyó, jól néz ki a rengeteg futó a partján, de baromi jó most ez! A nagy örömködésben jól be is lassultam, vissza kell gyorsan szedjem a tempóm.

Jó messzire ellátni, sokára lesz még a visszafordító, de hamarosan feltűnnek a mezőny előtt haladó motorosok, majd az időt mutató autó is, 45 percet mutat, és bizony már a tizedik kilométeren is túl vagyok. A második 5k 21:43 lett, és épp 44 perc az összidőm eddig, azaz már úgy 10 másodpercnyi előnyre fordítottam az eddigi hátrányomat a tervhez képest. Érkeznek az elsők, állati jól néz ki, ahogy futnak, szurkolok nekik, viszont lassan át kell térjek a bal oldalra, mert egy nagyobb csoportot kezdek utolérni, akik az egyik iramfutó körül tömörülnek. Szép lassan elhaladok mellettük, és hirtelen már a 11. kilométert is elhagyjuk, meg is van a féltáv, és még mindig tök jó minden, semmi jele annak, hogy itt ma bármi is rosszul alakulhatna! Szinte repül az idő, elérjük a visszafordítót, ez mondjuk baromi szűk volt, de semmi panasz nem lehet, eddig hibátlan a pálya, és az idő, az meg egyenesen csodálatos! Gyönyörű őszi napsütés, a színek egyszerűen fergetegesek, a hőmérséklet ideális, a levegő meg se mozdul, ennél jobbat kívánni sem lehet. Most már kezd ismerős lenni néhány srác, akik kilométerek óta stabilan egy tempót futnak velem, két Bergamoi mögé be is állok, csak könnyebb, ha ők törik az utat. Olyan 13 kilométernél felbukkan egy frissítőállomás, hát már el is felejtettem az előző zselét, igazából mindjárt jön a következő, de semmi gond, felkapok egy üveget, és iszok egy-két decit, majd a többiek példáját követve eldobom az út szélére a palackot. Furcsa volt, hogy nem pohárban van a frissítő, de amúgy nekem praktikusabb, ebből sokkal könnyebb inni, és a víznél talán mindegy is, de az ilyen powerade szerű italnál azért elég durva pazarlás, hogy egyet belekortyolnak, és elhajítják az egész üveget. A másik furcsaság az első kuka volt, ami rögtön az asztalok mögött volt takarásban, hát ilyen gyorsan képtelenség kibontani az üveget és még inni is belőle, hogy abba bedobjuk, bár utólag visszagondolva ez valószínűleg a lassabbaknak szólt. Jelzés ara vonatkozóan viszont semmi nem volt, hogy később is lesz kuka, így abba 1, azaz pontosan 1 lány futó dobta az üvegét, tényleg mindenki más az út szélére hányta. Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám, hogy ez nem olyan sokat rontott az olasz szeméthelyzeten, de ez nyilván nem teljesen igaz, és ráadásul egy fiatal fiú szedegette is össze őket, remélem senki se találta fejbe. Kicsit elmorfondíroztam ezeken a dolgokon, de mivel a 14. kilométer is eljött, elkezdtem majszolni a második zselémet. Bakker, megvan a kétharmad, és minden annyira csodás, nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el! A 15. kilométernél 1:05:47 az összidőm, a harmadik 5k-m így 21:47 lett, gyakorlatilag tökéletesen egyenletesen haladok.

Baromi jó ez a folyóparti rész a nyílegyenes úttal, fullra a futásra lehet koncentrálni, teljesen rajta is vagyok, azonnal érzem is, amikor a Bergamoi srácok lassulni kezdenének, már állok is ki mögülük, amúgy érdemes most oldalt váltani, mert megint egy iramfutót körülvevő csoporthoz közelítünk. Próbálok jó felvételeket is lőni közben, beállok eléjük, a kamerát rájuk fordítva, lelkesek nagyon, imádom! Pár száz méter után feltűnik, hogy nem szakadok el tőlük, biztos lassultam, gyorsan vissza is állítom a tempóm. Jön egy híd, nagyon figyelek, hogy a lányom itt lesz-e, de ez még nem az, de már látom a 17. kilométertáblát, annyira durva, már alig van vissza, hogy repülhet így az idő, miért nincs semmi szenvedés? Újabb híd, ahol egy fura kis torony van a folyó közepén, érdekes. Elszórtan van errefelé már néhány szurkoló, de inkább az iramfutókkal futók csinálják a hangulatot, és van egy-két DJ is, akik zenélnek az utcán. El is kezdtem gondolkodni rajta, hogy azért ennél sokkal nagyobb hangulat szokott lenni a pesti versenyeken, a zenés pontok, a lelkes szurkolók rengeteget hozzátesznek egy ilyen futáshoz, és hát számomra nagyon meglepő, hogy az olaszok ilyen csöndben néznek, egészen más vérmérsékletre számítottam. Rákanyarodunk egy hídra, ahol frissítőpont is van, persze ilyen közel a verseny végéhez már biztos nem fogok inni, próbálom elkerülni a megálló embereket, amikor meghallom lányom szurkolását, nagyon megörülök neki! Repülnek a kilométerek, még mindig nem merem elbízni magam, de amikor már két kilométer sincs vissza, és egy gyönyörű téren futok át, szól valami zene, hát ott teljesen elérzékenyülök, nem tudom, de nem is akarom visszatartani, ez most kell, ezt most rohadtul megérdemlem, annyi munka, annyi küzdelem, annyi feladás után végre pontosan olyan a futásom ezen a versenyen, amilyen az álmaimban, egyszerűen tökéletes, semmi szenvedés, semmi probléma, teljesen jól vagyok, könnyedén megy, és imádom az egészet! A huszadik kilométert 1:27:35-nél csippantom, azaz 21:48 volt a negyedik 5k, még mindig brutál egyenletes a tempóm!

Nagyon kevés van hátra, mindössze 1100 méter, ez még három pályakör sincs, és még mindig rendkívül erősnek érzem magam, kicsit sem fogytam el, kezdjek el hajrázni? Nem, egyáltalán nem akarok, ezt most nagyon ki akarom élvezni, minden méterét ezzel a jóleső tempóval futni, mert ilyen még sose volt, ez a táv sose adta magát nekem ilyen könnyen! Inkább próbálok videózni még, és tényleg csak élvezni az egészet, így is brutál egyéni csúcsot futok, egy hajrával elérhető néhány másodperc mit számít már? A célbaérkezés leírhatatlan érzés, olyan volt, mint amikor először sikerült lefutnom egy félmaratont, és ez nagyon megnyugtató, féltem már, hogy sose fogok újra a közelébe se kerülni azoknak az élményeknek.

Verdikt

Az idei év eddig eléggé felemás volt, sok pozitívumot tudok felsorolni, fizikailag szerintem életem formájában vagyok, de a célversenyek nagyon nem sikerültek. A sikertelen pesti maratoni után már teljesen elfogadtam, hogy zsinórban ez lesz a második év, amikor egyik PB-met se sikerül megjvaítani, és mivel ez nem célverseny volt, nem stresszeltem rá, teljesen elvárások nélkül érkeztem. Na persze azért nem fekete-fehér a dolog, mert bár az edzéstervem fő vonalát nem szakítottam meg emiatt, kemény mennyiség volt az előző héten, viszont ezen a héten rendesen rápihentem, nem olyan volt, mint a pesti félmaraton, amikor egy erős edzéshét végén álltam oda. A "nem stresszeltem rá" dologról is csak annyit, hogy ez nem egy kapcsoló, amit egyszerűen kikapcsolok, előtte nap és a rajt előtt is azért volt bennem feszültség rendesen, szerintem ez nálam elkerülhetetlen, viszont érezhetően kevesebb, és a verseny közben is mintha sokkal nyugodtabb lettem volna. Na meg valamiféle tempóterv azért kell legyen az ember fejében a rajtnál, amivel nekivág, ez most itt nekem 4:25/k volt, ami majdnem 10 másodperc/km-el gyorsabb a PB-m tempójánál, szóval azért még egy nagyobb fejreállás esetén is valószínű volt a javítás. Végül az 1:32:20-as eredményem, több, mint három és fél perccel lett jobb, ráadásul azon a távon, amiről eddig azt gondoltam, hogy nekem a legnehezebben megy. Valahogy számomra eddig a maratoni tempója élt úgy a fejemben, mint ami viszonylag kényelmes érzés, és ott csak a táv hossza miatt lesz a vége kellemetlen, amivel szemben a félmaratonon már egy kényelmetlenül gyors tempót kell nyomni, amihez képest viszont baromi hosszú, és mondjuk egy 10k akármilyen gyors is, azért csak hamarabb véget ér, így a félmaraton volt a mumusom. Érdekes módon most kényelmesnek éreztem a tervezettnél is gyorsabb tempót, talán túlságosan is, az is elképzelhető, hogy még több van bennem, amit ki lehet hozni jövőre!

A pulzusadatok is erre engednek következtetni, de olyan 8 kilométertől elkezd nagyon ingadozó lenni a grafikon, nem igazán vagyok biztos benne, hogy az órát rendesen meghúztam, ráadásul új, még semmi tapasztalatom nincs vele, hogy a rögzített értékek mennyire valósak. Eléggé gyanús az egész, szerintem az első 5k-ra a 158 a másodikra a 160 reális lehet, de utána nem hinném, hogy csökkent volna, 161-162 körül lehetett az inkább, de még ez is sokkal alacsonyabb, mint amit engedhetnék, Siófokon például 170 körül volt. Mondjuk az azért kellemetlenebb is volt, lassultam is a második felén, és a végére teljesen el is fogytam, szóval most ez az óvatosabb megközelítés jobbnak tűnik. Főleg mentálisan sokkal jobb nekem az erősen célba érés, a negatív szplit, mert azok a versenyek, ahol teljesen kifacsarom magam, de elfutom az elejét, még akkor is rossz szájízt hagynak, ha egyébként az időeredménnyel amúgy elégedett lennék. Persze tudom, hogy én teszem ezt saját magammal, csak rajtam múlik, hogy fejben hogyan élem meg ezeket a helyzeteket, de igazából ebben kicsit sem akarok változni, hiszen ez az egész a teljesítménykényszerre vezethető vissza, abból pedig nem akarok engedni, szeretem, ez visz előre. Én soha nem leszek egy örömfutó versenyen, számomra az edzések adják a futás örömét, versenyen midig 120%-ot fogok beleadni, és biztos, hogy sokszor pofára fogok még esni, ahogy az idén annyiszor, de nem baj. Hajrá!