36. SPAR Budapest Maraton 2021.

Maraton. Valószínűleg mint a nagy többségnek, nekem is a maratoni lefutása volt a nagy célom, amikor szaladgálni kezdtem. Nem követendő példa, de sikerült is megvalósítanom egy éven belül, aztán egyszer még javítottam rajta, aztán mindenféle okokból nem tértem vissza hozzá. A fejemben persze kicsit mindig ott motoszkált, sokszor gondoltam rá, és egy távoli, nagy cél is lebeg a szemem előtt ezzel a távval kapcsolatban :)

---

2017. [3:50:01] Maratonfüred, első maratonom: https://gaboruton.blogspot.com/2017/04/maratonfured.html

2018. [3:31:31] Maratonfüred másodszor: https://gaboruton.blogspot.com/2018/04/maratonfured-2018.html

---

Viszont ez a táv már nem játék. Hosszú, nagyon hosszú, nem lehet hetente próbálgatni. Hónapok óta tipródok ezen a versenyen, és igazából egészen az 5 km-es jelzésig nem is jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán le tudom-e futni? Egyrészről volt sok negatív tapasztalat, főleg a hosszabb futásokon, nem mentek igazán jól, ha sikerült legalább a táv tervet tartani, akkor is nagyon elgyengültem a végére, nagyrészt valószínűleg a sok fogyás miatt. Az oltás előtt egész bíztató volt a helyzet, már tudtam 1:43-assal kezdődő félmaratont futni, ami belül van a maraonti PB-m tempóján, de azért még nehéz volt a vége, nem tudtam volna rögtön megismételni. Viszont ekkor még volt vissza 4 hetem, joggal gondolhattam, egész jól állok. Aztán az oltással minden ment a kukába... Ezután már csak egyetlen félmaratont tudtam végigfutni, elég gyenge, 1:46-os idővel, de az edzésből visszalévő mindössze 4 kilométer nem ment, le kellett ülnöm. Hogy lesz ebből 42,2k? Teljesen lehetetlennek tűnik. Ahogy telt az idő az oltástól, lassan ugyan javult a helyzet, de még az azelőtti állapotot se értem el, és annál jobb kellett volna. Az UltraBalatonra is lazítanom kellett az eredetileg tervezett tempómon, és még abban se voltam biztos, hogy menni fog, eléggé vakrepülés volt. Végül bőven várakozásaimon felül sikerült teljesítenem, ez adott egy nagy löketet, hiszen mégiscsak lefutottam 30 kilométert, persze 4 részletben, de elég nagy tempóval, akár sikerülhet is a maraton! A verseny hetének tervével is gondban voltam, korábbiakból kiindulva, nekem a teljes leállás nagyon nem tesz jót, ilyet nem akartam, de persze azért pihent kell legyek, mi erre a legjobb mód? Úgy döntöttem, a hétfői pihenő után minden nap futok a versenyig, de csak kicsiket, mindössze 40 perceseket, hogy pihentető is legyen, és teljes leállás se legyen.

Mit mutatnak a számok?

Érzésre mindenképp azt mondtam volna, hogy nem fog menni, de a számok végig azt mutatták, hogy mennie kell. Teljesen jogosan felmerülhet a kérdés, hogy mégis milyen számokról beszélek?

Először is nagy vonalakban az eddigi két maratonom előzményei:

2017: Alig egy éve futok, előtte 3 héttel Bükki hard, nem volt célzott felkészülés

2018: 24 hétnyi célzott felkészülés

A lenti táblázatba szedtem össze, hogy melyik maraton előtt mennyit futottam kilométerben a megelőző 6-12-24-52 héten, és hogy a Running Index mennyiről mennyire változott az utolsó kb. 12 hétben:

Év	52 hét	24 hét	12 hét	6 hét	Running index utolsó kb. 12 hétben
2017	1 889	1 099	617	307	51->55 (+4) végig emelkedő trend
2018	2 782	1 411	691	424	56->59 (+3) zuhanás 52-ig, utolsó hónapban gyors emelkedés
2021	2 662	1 345	819	447	53->61 (+8) végig emelkedő trend

A 2017-es maraton előtt még semmire se készültem, nem volt strukturált tervem, csak futkároztam, és random versenyekre elmentem mindenféle gondolkodás nélkül. Akkor ilyen hozzáállással is simán teljesítettem, ennek nyilván most is mennie kéne, de az akkori szenvedésre nem vágyom, nem is biztos, hogy fejben bírnám, és az a tempó is azért elég nagy csalódás lenne most. A 2018-as volt viszont az első versenyem, amire célzottan készültem, és bár a felkészülés során volt egy hullámvölgy a Running index szerint, ami azért elég megbízhatóan mutatja a formámat, de a rendszeresség hosszabb ideig megvolt, mint most. 18-ban a maratont megelőző év sokkal egyenletesebb volt, és kicsit több is a mennyiség, most viszont az utolsó 12 hét volt nagyon erős, és jobb az index is. Szóval elvileg nemcsak, hogy le kéne tudnom futni, de egy kis PB is esélyes lehet, szóval meg kell próbálnom!

A verseny

Most kivételesen bemelegítésként nem futottam, inkább tornáztam jó hosszan, ezen táv előtt valahogy ezt hasznosabbnak gondoltam, és a hideg idő miatt nem is tudtam ellustálkodni. A fejemben jól hangzott az a terv, hogy az iramfutókkal futok, de tartottam a körülöttük kialakuló tömegtől, gondoltam kicsit mögülük indulok, így legalább nettó időben lesz előnyöm hozzájuk képest, és tuti a 3:30-on belüli idő, ha velük érek be a célba. Nézem is, hogy nagyon előre álltak, én a tempónak megfelelően a 2-es zóna végén állok, ők meg mintha az 1-esben lennének. Mindegy, jó itt, nem szabad az elejét túllőni. Megkapjuk a rajtjelet, kicsit futunk, aztán hirtelen megállunk, mi a franc? Nagyon rég rajtoltam tömegben, az egyes zónából mindig csak kilövünk, és már megy is a verseny, itt meg azért vagy egy perc eltellik, mire a rajthoz érünk, nem is futunk normálisan az elején. Picit felidegelem magam ezen, de gyorsan próbálok lehiggadni, nem kell rögtön behozni, nem ezen a száz méteren múlik a verseny, vagyis olyan szempontból igen, hogy túlzásokba eséssel, túl sok idegeskedéssel el lehet rontani. A szokásos útvonalon fordulunk rá a rakpartra, most próbálok szűken kanyarodni, hogy minél kevesebb legyen a feleslegesen megtett út, meglátjuk mi jön ki így a végén. Utána is követem a felezővonalat, hogy ne kóvályogjak oldalirányba, és koncentrálok a tempó beállítására. Van egy kis szembeszél, de nem érzem vészesnek, mondjuk elég nagy a tömeg körülöttem, biztos árnyékolnak valamelyest. Az eső kicsit szemerkél csak, nem vészes, a hőmérséklet pedig egyenesen ideális.

Próbálok nagyon erősen a versenyre fókuszálni, hogy teljesen kiírtsam a verseny előtti kétségeket magamból, csak a tempóval, pulzussal, és a csík követésével, na meg a frissítés tervezgetésével foglalkozom, minden mást kizárok. Rendkívül gyorsan megy az idő, a pulzusom elég jó, 156 körüli értékek jönnek, néha meg is fordul a fejemben, hogy gyorsítsak, de a tempó így is kicsit gyorsabb a tervezettnél, csak teljesíteni kell, nem szabad kockáztatnom. Ezt mantrázom magamban folyamatosan, és számolni próbálok, mert már kezd jelentősen eltérni az órám szerinti, és a táblák által mutatott táv. Mindenképp a táblákohoz kell igazodnom, és amúgy is, az 5 perces tempóban 3 óra 30 perc alatt csak 42 kilométert teszek meg, a maradék 200 méternyi távhoz szükséges kb. 1 perc előnyt kell kiépítenem addigra. Ha 5 km-enként nézem a tábláknál, jó lenne olyan 10 másodperceket hozni. Azt is kigondoltam, hogy órán is nyomom a táblák szeinti 5-ösönként, hogy majd vissza tudjam nézni a haladást, de annyira foglalkoztatott a fontosabb dolgokra koncentrálás, hogy már az elsőnél kimaradt. Itt hirtelen elkezdtek felgyorsulni az események, hiszen már a Margit hídnál járunk, és kanyarodunk is fel a felső rakpartra, irány visszafele. Próbálnak rámtörni negatív gondolatok, hogy most nehezebb lesz, emelkedők, kanyarok, zselé után mikor lesz frissítőpont, alagútban GPS hiány, de sikeresen tartom távol magamtól ezeket. Jönnek újra a mantrák: nem szabad azzal foglalkoznom, hogy milyen szar a zselét víz nélkül bevinni, hogy milyen messze jön majd frissítőpont, csak tartsd a tervet, ki kell bírni, és nem ezen rágódni. Megdöbbentően jól megy ez, nem is értem, eddig minek stresszeltem annyit versenyeken, de mondjuk most tényleg azzal a hittel vágtam neki, hogy ennyi futás után egyszerűen ki van zárva, hogy ne tudnám lefutni a maratont, fizikailag képes vagyok rá, most tényleg csak fejben dől el!

Eljön a frissítőpont, szokásosan rámömlik a víz egy része, csak most épp nincs valami meleg, aztán veszek az isóból is, annak is a fele a mellkasomon köt ki, és ez nem csak hideg, még ragad is, elég kellemetlen érzés mindez, de már ki is zártam, csak semmi negatív gondolat! Bent vagyunk az alagútban, és teljesen elhatalmasodnak rajtam az érzelmek, eléggé meglepődök, ilyen csak sokkal több, vagy keményebb futás után szokott előfordulni, nem az első tízben viszonylag kényelmes futás közben. Már olyan gondolatok keringenek a fejemben, hogy mennyire fantasztikus újra maratonistának lenni, képeket látok a célbaérkezésről, pedig még milyen távol vagyok tőle, de ez nem zavar egy cseppet sem, szerintem itt az elmém már meghozta a döntést, hogy megcsináljuk, ma semmi, de semmi nem állíthat meg! Nem próbálom lebeszélni magam, szép finoman térek vissza a valóságba, és továbbra is teljes fókusszal csak az előttem lévő kis versenyszakaszra koncentrálok, hogy az a terv szerint menjen. A frissítés ütemezése az egyik fő vezérfonal, pontosan 6 kilométerenként terveztem egy zselét, aztán amikor jön frissítőpont, akkor iszok vizet, és isót is. A másik, az 5 kilométerenkénti időellenőrzés, így egészen sok dologgal el tudom foglalni magam, mindig csak 1-2 kilométer van a következő tennivalóig, ilyen belátható kis szakaszok, ami biztos menni fog, sose gondolok a teljes távra.

Futáshoz ideális idő, de az aszfalt nagyon vizes

A 10 km-es verseny is pontosan ezen az útvonalon ment, csak annak az alagutas részét nem akartam felidézni, de a hosszú lejtőzés közben már bevillant, hogy ezt a szakaszt viszon akkor is élveztem. Csak a pozitívat beengedni, minden mást kizárni! El is jön a tizedik kilométert jelző tábla, 49:06-ot (4:55/km) nyomok az órán, huh, hát már majdnem meg is van a 200 méterre az egy perc. A pulzusom 160 alatt, és még mindig nem látom a 3:30-as iramfutókat, szóval maradjon ez a tempó, amíg utol nem érem őket, utána meg futok velük, és meg is vagyunk egy biztos PB-vel! Amíg ezen filózok újra átfutunk a rajtkapun, és a következő zselé ideje is eljött, azt is elő kell kotorni. Most viszont nem fordulunk le rögtön a rakpartra, hanem tovább futunk délnek, viszont így akkor egyre távolabb kerül az amúgy is egy kilométerre lévő frissítőpont, amiről nem értettem az elején, hogy minek van ott. Egy oda-vissza szakasz következik, nézem a szembejövőket, és végre az iramfutókat is meglátom, egy masszív csoporttal maguk körül. A 13-as tábláig adtam kis haladékot magamnak a zselére, benyomom, majd meg is fordulunk, közben pedig elég sokat előzgetek, és van, hogy meg is akadok a még mindig elég sűrű mezőny miatt.

A rakpartra visszaérve erős szembeszelet, és komolyabb esőt kapunk, szinte szúrnak a hideg esőcseppek, de még mindig pozitív hangulat uralkodik rajtam: erről is csak annyi jut eszembe, hogy milyen hasznosak a téli futásaim pár fokban, esőben, nekem ez szokásos ügy, nincs vele semmi probléma. Persze azért amit tudok, megteszek, probálok szélárnyékban maradni, hiszen elég hosszú lesz ez a szakasz, de akkor se esek kétségbe, ha épp nem úgy adja ki. Jön a frissítőpont, szokásos víz, iso magamra borogatás, aztán a 15-ös tábla 1:13:26-nál, azaz csak 24:20 kellett ehhez az 5k-hoz, 4:52/km-re gyorsult a tempóm. Ennek ellenére nem nagyon közeledek az iramfutókhoz, csodálkozom is nagyon, azt hittem hamar utol fogom érni őket. Egyértelmű, hogy gyorsabban futnak a célidejüknél, és nem is érdemes az utolérésükkel foglalkoznom, ne gyorsuljak már tovább, mert csak baj lehet belőle. Még mindig csak 160 a pulzusom, nem emelkedik, szóval ez a tempó rendben van, de gyorsításhoz még korán lenne, meg aztán azért gyorsítsak fel még ennél is jobban, hogy utána meg velük fussak sokkal lassabban? Nem sok értelme lenne. Továbbra is repül az idő a rakparton, az eső elcsendesedett, a szél nem lett rosszabb. Már itt is a harmadik zselé ideje, aztán jöhet a frissítőponton iszogatás, tiszta pörgősnek tűnik így a verseny, ami jó, nincs idő elmerengeni azon, hogy mit is csinálok valójában, hogy mennyire brutálisan nagy távokat teszünk meg a városban...

Sikerül is megint lemaradnom a 20-as táblánál az óranyomásról, és gyorsan eljön a féltáv, akkor itt nyomom meg, de erről hivatalos mérés is készül: 1:43:02 (4:53/km). Két gondolat fordul meg a fejemben: edzésen nem sikerült ilyen tempóban végigfutnom a félmaratont se, és kéne még egy, de ezt a gondolatot gyorsan elhesegetem, csak semmi negatívum! Meg különben is, eddig sokkal könnyebb volt ez a futás, mint amilyen érzéseim az edzéseken voltak, szóval jó lesz ez, és kész! A másik gondolatom pedig az eddigi maratoni PB-met idézi fel, ahol ugyanígy 1:43-al kezdődő volt az első féltáv, és annál jobban itt ma tuti nem borulok meg, meg fogom dönteni azt az időt! Elhaladunk az Árpád híd mellett, még elég sokat futunk a rakparton északnak, a következő zselé előtt nem sokkal hagyjuk el, épp egy tizest nyomtunk le rajta. Nekem egyébként ez tetszik, sík, nincs rajta kanyar, jó az aszfalt, persze a szél problémás, és ha sütne a Nap, az még gyilkos tud itt lenni, de erről most szó sincs. Egy-két kanyar után egy hídra futunk felfele, először az Árpád hídnak gondoltam, mondjuk ahhoz teleportálni kellett volna, hamar rájövök hol vagyunk, ez a rész már nem nagyon tetszik, ilyen forgalmas úton nem szeretek futni. Szerencsére csak a felüljárót kell itt leküzdeni, sikerül nem túltolni, újabb egy-két kanyar után már csippantom is a 25-öt az órán. Gyorsultam kicsit, 4:51-es lett a tempó ezen a majdnem 4 kilométeren. Egy váltópont jön, itt szerencsére észreveszem UB csapattársaim szurkolását, imádom az ilyet, nagyon feldobja a hangulatom. Óbuda óvárosába érve a vizes macskő nagyon csúszik, kicsit meg is ilyedek, szerencsére nem tart soká, kezdődhet is a mászás az Árpád hídra. Először határozottan lassítani akartam, aztán mégis inkább a pulzust engedem el kicsit. Most először érzem erősebbnek a futást, lassúnak is tűnt, úgyhogy a Margit-szigetre vezető lejtőn jól megküldöm neki :)

A macskakő nagyon csúszott, de szép ez a városrész

Közel vagyok már az iramfutókhoz, akik körül egy jó nagy boly csoportosul, és ahogy a zene pontot, szurkolókat elhagyjuk, megdöbbentő csend lesz: a szigetre nem halatszik be a város zaja, és bár sok tucat ember van körülöttem, mindenki néma csendben teszi a dolgát, még a lépteink is rendkívül halkak. Ebben a pár percben valami hihetetlen nyugalom árad szét bennem. Együtt futunk rengetegen, miközben valójában mind egyedül vagyunk, egyedül küzdünk meg a saját fáradtságunkkal, fájdalmainkkal, démonainkkal. A sziget végére már a csoportban futok az iramfutókkal, és bár nem sokkal kisebb a tempójuk, elég hamar az előzés gondolata kezd motoszkálni a fejemben. A hídra felfele ezt gyorsan el is felejtem, emelkedőn nem akarok erőlködni, de utána a sok egymás utáni kanyarban gyorsan elegem lesz a tömegből. Többször majdnem ütközünk, és az elkerüléshez szükséges hirtlelen irányváltások nem csak a ritmusból zökkentenek ki, de veszélyesek is, könnyen esés lehet a vége, ha más is épp oda lép. Le is maradok a 30-as tábláról, és ahogy leérünk a rakpartra, azonnal előzésbe kezdek. Jutalmul kapok egy jó nagy szembeszelet, hiszen megint észak felé futunk a Dunaparton. Közben a kis zselémet is meg kell ennem, beállok az iramfutók elé, de rögtön meglátom a frissítőpontot, és inkább kicsit lassítva, normálisan frissítek, majd visszaállok a csoportba, szélárnyékba. Türelmesen kivárom ezt a másfél kilométert, bár nem vagyok elégedett a tempóval, még mindig messze van a cél, nem árt egy kis óvatosság. Az Árpád hídra felvezető úton erős tempót tartok, közelebb kerülök az iramfutókhoz, és a hídon be is fejezem az előzést. Eléggé felmegy a pulzusom, ezért a híd második felén kicsit kiengedek, de ekkor meg majdnem utolérnek, úgyhogy összeszedem magam, szeretnék biztos távolságra kerülni tőlük.

Szárnyalok a cél felé :)

Végre délre fordulunk, ahogy számolom, innen már nem is lesz semmi cifrázás, egyenesen futunk a célig. A 35-ös tábláról nem maradok le, a utóbbi 10k-t 49:22 (4:56/km) alatt tettem meg. A tempóval nem vagyok teljesen elégedett, nem olyan jó, mint az elején, nemhogy gyorsabb lenne, ahogy azt igazábó szeretném. Érzésem szerint gyorsíthatnék, de annyira régen nem futottam közel se ilyen hosszút, tényleg ismeretlen terep ez most nekem. Bőven a célidőn belül vagyok, kinéz egy biztos teljesítés egyéni legjobb idővel, miért dobnám ezt el? Hamarosan eljön az utolsó zselé ideje, amihez igazából már nincs semmi kedvem, de hamar belátom, hogy ha nem akarok szenvedni a végén, akkor tartanom kell magam a tervhez. Nagyon soká jön el a következő frissítőpont, már 38-on is túl járunk, és mivel többet nem fogok inni, arra gondoltam, jö ötlet lenne megállni pár másodpercre, hogy ne a pólómra kerüljün a víz nagy része, hanem tényleg megigyam. Nem volt jó ötlet. Azonnal érzem az erős fáradtságot a lábaimban, baromi fájdalmas újra elindulni, ilyet többet nem csinálok. Pár száz méter után persze helyre áll a rend, felveszem a tempót. Továbbra sincs semmi gond, valójában teljesen felkészülten álltam a rajtban, nem futottam el, és így nincs is semmiféle maratoni fal. Nyilván az utolsó kilométerek már nem nevezhetők örömfutásnak, de olyanniyra nem csináltam ki magam, hogy az utolsó 400 méteren rákapcsolok, de még ez sem elég, a végső 100 méteren 4 percen belüli a tempó, a célig végig gyorsulok, amit végül 3:36-al szelek át. Rendkívül erősnek érzem magam, el sem hiszem ami ma itt történt! Célban ilyen elégedett még nem voltam, életem legjobb futása volt ez! A 40-es tábláról is lemaradtam, így adatom a végső 7,2 kilométerről van, amit 35:45 (4:58/km) alatt tettem meg. Persze ebben benne van a megállós frissítés, ami nélkül a tempó 4:55 körül volt. A célban már tudtam, hogy magamhoz és az előzetes várakozásaimhoz képest mennyire nagy eredményt sikerült elérnem, de a hivatalos időmet csak az éremre gravíroztatásból tudom meg: 3:26:52 (4:54/km). Hihetetlen!

Ez nem egy fájdalomtól, fáradtságtól eltorzult arc, nem tudtam hogy fogjam vissza a bömbölést, ami kitörni készült :)

Érdemes felidézni, hogy mit írtam júliusbanaz idei mélyponton:

„Ami az igazán fontos, hogy nekiálltam a rendszeres edzéseknek, és egy felkészülési terv is elkezdett körvonalazódni, aminek fő célja a november 13-i félmaraton lesz. Egy hónappal előtte van a maraton, addig elsősorban alapozó edzéseket fogok végezni, amiből remélhetőleg egy egyéni legjobbhoz közeli maratont meg tudok futni, aztán jöhet a félmaratonra kihegyezett felkészülési szakasz, aminek a végén meg akarom dönteni a legjobb időmet ezen a távon. Ennyire rossz formában ilyen optimista tervekkel lehet sokan hülyének néznek, de higgyétek el, a 16 hét sok idő, és nem volt még olyan régen a tél, amikor edzésen, 160-as átlagpulzussal, azaz a versenytempómnál 10 ütéssel alacsonyabb terhelésen könnyedén másfél percen belülre közelítettem a legjobbamhoz. Mondjuk akkor gyorsabb tempót toltam edzésen 25 kilométeren, mint most 5k versenyen, na mindegy :)”

A nagyot álmodásban az a jó, hogy ha nem is sikerül elérni teljesen a célt, már annak megközelítése is nagy eredmény tud lenni, és így sokkal többet tudunk elérni, mintha mindig csak a tutira mennénk. Nyáron mertem igazán nagyot álmodni, kőkeményen neki is álltam a megvalósításnak, és végül az a megdöbbentő eredmény született, hogy a maratoni PB-met nemhogy megközelítettem, hanem annál majdnem 5 perccel jobb időt sikerült elérnem!

Újra nagyot kell álmodni!

Már ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy elérhető számomra a 3 órán belüli maraton, nem vagyok még túl öreg, nem kezdtem túl későn, nem túl kevés a szabadidőm 3 gyermek mellett, csak rajtam múlik, hogy akarom-e eléggé! Igen, akarom, gyorsulni akarok, amíg nem jönnek a valós biológiai korlátok! Mindössze harmadik maratonomat futottam, nem mondhatnám, hogy nagy tapasztalatom van benne, biztos lehet még jobban csinálni, bár ezt a mait én majdnem tökéletesnek éreztem. Az utóbbi idők bukdácsolásai után végre visszatért az önbizalmam, és ez nagyon jót tett a versenyen, ugyanakkor nem lett túl sok se az önbizalomból, végig észnél voltam, nem toltam túl, és mivel kellően felkészült voltam, nem volt igazán még csak mélypontom se, nemhogy maratoni fal, vagy ilyesmi. A versenyt követően komoly izomlázam egyáltalán nincs, másnap se a sétával, se a lépcsőzéssel nem akad bajom. Érdekes módon a térdeim körüli izmokban van némi izomláz, és a combhajlító izmaim fájnak kicsit, meg itt-ott van egy két kisebb fájdalom, de semmi komoly. Szerdán, azaz mindössze két nap pihenő után futok is egy 40 perces lazát, megy tovább a felkészülés a félmaratonra, ott is egyéni legjobbat fogok futni!

A maratoni táv

Nehéz messzemenő következtetéseket levonni mindössze 3 maratonból, de azért megpróbálkozom vele. Ehhez persze kell egy csomó adat, grafikon miegymás, mint például ezek:

Év	Első félmaraton	Második félmaraton	Lassulás	Lassulás %
2017	1:51:27	1:58:34	7:07	6,39%
2018	1:43:14	1:48:17	5:03	4,89%
2021	1:43:02	1:43:50	0:48	0,78%

5k részidők az eddigi maratonjaimon

Itt pedig az 5k-k átlagpulzusai

Az első maratonomról túl sok jót nem lehet elmondani, de ez nem is csoda, hiszen akkor még mindössze egy éve futottam, valójában nem voltam rá felkészülve. Persze szuper az, hogy sikerült, és akkor bizony meg is volt az értelme, mégha most hülyeségnek is látszik. Egy maraton jó lefutásához több évnyi rendszeres edzésre lenne szükség, de a valós világban elvárni minden harmincas hobbifutótól, hogy ennyi munkát tegyen bele, mielőtt először megpróbálja, nyilván nem reális. Nem is bánom egyáltalán, sőt, a verseny közbeni rossz élmények, a belesétálgatások tették igazán világossá, hogy erre komolyan edzeni kell, és emiatt én ezt a következő maraton előtt meg is tettem. Így 2018-ban a jóval nagyobb tempó ellenére is sokkal könnyebben ment, bár itt is jelentősen belassultam a táv második felére, és a végén azért volt némi kínszenvedés, de ez inkább a rosszul megválasztott kezdőtempó miatt volt. Fel voltam készülve, hiszen utána nem okozott a gondot a séta, a lépcsőzés, komoly izomlázam se volt. 2019-ben még sokkal jobb formában voltam, de azon a tavaszon nem futottam maratont, mert még komolyabb, tudatosabb voltam, és nem akartam bezavarni a 10k felkészülésembe. Az ezután következő, évekig tartó mélyrepülésben esélyem se volt maratont futni, és még most is nagyon féltem tőle. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal nem kezdtem túl gyorsan, az 5k tempós diagramon jól látszik, hogy a lassabb kezdésel féltávig folyamatosan gyorsultam. Utána viszont volt némi lassulás, bár ennek meg majdnem a felét az utolsó, megállós frissítésen hoztam össze, és legalább még ennyit jelentett az iramfutókat körülvevő csapat komplikált megelőzése, szóval ezek inkább versenyzéstechnikai hibák voltak, nem fizikai probléma. Sőt, igazából 35-nél, és utána is végig úgy éreztem, hogy tudnék gyorsítani, csak nem mertem, ma inkább a biztos PB-t akartam megtartani. A pulzus diagram is azt támasztja alá, hogy 30 és 40 között bőven lett volna lehetőségem gyorsabban futni. Persze nem kell nagy különbségre gondolni, nagyjából egy, fogakat nagyon összeszorítva, mindent tökéletesen csinálva legfeljebb 2 perccel tudtam volna jobbat futni, de ez nagyon teoretikus, sosincs tökéletes verseny, és talán eddig ez volt a legjobban sikerült bármilyen versenyem, valójában ebben ennyi volt. A körülöttem hasonló idővel beérkezett futók szinte mind nagyon elfutották, sokkal lassabb lett a második félmaratonjuk, míg nekem meg csak alig, bőven 1% alatti a lassulásom, szóval nemcsak magamhoz képest volt jó ez a futás. Persze sokan értek be előttem a célba, szóval akad még tennivaló, de két ilyen szuper jól sikerült verseny után hiszek benne, hogy sok, ennél is jobb verseny vár rám!

UltraBalaton 2021 - JövőreInkábbÁtússzuk

Még ha nagyon roszzul is megy egy év, még ha a saját versenyeimet, céljaimat kukába is dobom, az UltraBalaton közeledése valahogy mindig felráz, és edzésre késztet. Ilyen bolondos gondolat szokott megszállni, hogy "a csapattársak számítanak rám" :)

---

2019. [16:56 | 3. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2019/05/ultrabalaton-2019.html

2020. [16:42 | 2. hely]:
https://gaboruton.blogspot.com/2020/10/ultrabalaton-2020-jovoreinkabbatusszuk.html

---

Az idei UltraBalaton teljesítésért talán többet küzdöttem előtte, mint a versenyen, és nem az edzésekre gondolok, az természetes. A tavalyi versenyen Lindáék bejelentették, hogy idén mást terveznek, és átadnák a szervezést is valakinek. Nekem a két UB hihetetlen sok élményt adott ezzel a csapattal, nagyon nem szerettem volna, ha véget ér a dolog, így kezdetben nem volt kérdés, hogy ha más nem akarja, akkor én vállalom a szervezést. Aztán a lelkesedésem elég gyorsan lenullázódott, amikor kiderült, hogy mindenki másfelé kacsingat, gyakorlatilag nincs is csapat. De még így is csak egy nagyon pici kapaszkodó hiányzott, hogy ne engedjem el a dolgot, és ezt Gábor adta meg, amikor jelezte, hogy ő jön, és segít a szervezésben, vannak ismerősei, akik közül biztos jönnek páran, meg majd megoldjuk valahogy. Ennél több nem is kellett! A májusi időpont miatt kicsit több, mint fél év volt csak a következő versenyig, elég hamar eljött a nevezés, úgy kellett köridőt megadnunk, hogy mindössze ketten alkottuk a csapatot. A maximum köridő 28 óra, hirtelen felindulásból 23-at adtunk meg, egyrészt ki tudja milyen csapatot sikerül összehozni, másrészt nem is annyira vágytunk arra, hogy megint utolsóként induljunk, és csak éjjel fussunk, amikor 2020-ban a győztes csapat meg szépen nyugiban nappal futotta végig, és már rég wellneseztek, amikor mi még a hideg éjszakában, a szakadó esőben küzdöttünk féltávnál. Az elején még nagyon lelkesen vetettük bele magunkat a szervezésbe, össze is jött a csapat, de ahogy fokozódott a vírushelyzet, úgy fogyott a lendületünk is.

Március elején elkaptam a koronavírust, majd április elején jött a bejelentés, hogy októberre halasztják a versenyt. Ezzel nyilván teljesen leállt minden. Én épp a márciusi karantén miatt kiesett futások utóhatásait próbáltam ledolgozni, pár hétig még ki is tartott a lendület, de a meleg végül az alig pislákoló kis motitivációmat is porrá zúzta. Szinte semmit se futottam, és csak július közepén kezdtem újra, amikor egy versenyen kiderült, hogy mennyire nem tudok futni. Gyakorlatilag nulláról kellett kezdenem felépíteni a formámat, ami végeredményben hasznos volt, mert így eléggé komolyan ráálltam az ügyre. Augusztus elején, 8 héttel az UB előtt kezdtem újra szervezkedni, de nem mondanám, hogy túl lelkesen, a formám is szar, meg bármikor kitalálhatják megint, hogy mindent letiltanak, bezárnak, karantén, maradj otthon, stb., ebben a bizonytalanságban nem szívesen fektet az ember rengeteg munkát egy ilyen hobbi dologba. Amiről mindjárt kiderült, hogy még annál is több munka lesz, mert a már összeállt csapatból közben ketten is visszamondják, szóval még tagokat is találni kell, ami egyáltalán nem olyan könnyű, a kért tempó rendesen szűkíti a kört. A Wizz Air-en találkozunk Lacival, és gyorsan sikerül Ádám személyében egy szuper új futót beszerveznie, így már csak egy hiányunk volt. Hamarosan aztán Matyi is visszatért a csapatba, aki eredetileg sérülés miatt mondta volna le, de sokat javult az állapota, és egy kicsit lazább tempóban mégis vállalná a versenyt. Szuper!

Minden készen áll! Ja nem...

Még mielőtt minden szép és jó lett volna, sajnos az egyik tagnál komoly kétségek merültek fel a tempóját illetően. A Facebook falára kitett eredményei és az interneten fellelhető, nem virtuális, hanem valós, ellenőrizhető eredményei között még csak nem is szakadéknyi, hanem egyenesen kontinensnyi űr tátongott. Csak, hogy érthető legyen miről beszélek: virtuális félmaratoni tempója 3:53/km, egy két évvel ezelőtti valós versenyen meg 6:52/km-t futott... Félreértés ne essék: semmi baj nincs azzal, ha valaki 6:52/km-es tempóban fut félmaratont, szép teljesítmény, jóval átlagember feletti! Azzal viszont már nagyon is sok baj van, ha valaki megpróbálja átverni a másikat, és nem csak egy embert, hanem egy egész csapatot. Az emiatti rossz előérzetem miatt beosztottam kezdő futónak, lányom bringájával kísérem majd, és ha valóban elfogadhatatlanul lassú lenne, akkor a következő ponton leváltjuk, és hatan csináljuk végig. Persze később még rákérdezek, hogy milyen tempóval tervezzek az ő szakaszaira, amire azt a választ kapom, hogy "a 7k az ha jól tudom 30 vagy 40 perc". Hogy mi? Csak, hogy érthető legyen, mekkora a különbség, nézzük a két végletet: az egész körre tervezett átlagtempónk 7k-ra vetitve 31,5 perc. Az átlag kihozásához van egy minimum tempó, amit mindenkinek tudnia kell, Lajost idézve: "de amúgy ha 5:20-as emberünk van akkor kb. mi is futhatjuk, mert ha még futni kell 5 km-t pluszba az se 5:20 lesz nekünk. Tehát van egy sebesség ahol már nem éri meg embert kerseni". Ez azt jelenti, hogy ha valaki 37 percnél lassabb 7k-t tud csak a csapatból, ahelyett biztosan jobban járunk, ha mi futjuk le 6 fős csapatként, és ez még nem is volt szigorú, szerintem inkább 5 perc alatt (35 perces 7k) van a határ. Szóval a 7k lefutására azt mondani, hogy ha "jól tudom 30 vagy 40 perc" annyira nonszensz, hogy órák kellenek, míg magamhoz térek. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook falán lévő 1:21-es virtuális félmaratonhoz kb. 25!!! perces 7k-t kellene tudnia, és ha valaki ilyen teljesítményre (ráadásul női eredményről van szó!) képes, az ki van zárva, hogy fogalma sincs a tempójáról, mert idézem: "nem szoktam mérni". Végül amikor megnyílt a rajtcsomag felvételi lehetőség, és már csak neki nem volt a csaaptból a részvételhez kötelező védettségie, vagy versenyengedélye, akkor betelt a pohár, nem érdekelt már, hogy csak két hét van hátra, hogy akit közben próbáltam beszervezni, senki se vállalta, meg kellett hozni a nehéz döntést, és kirakni a csapatból, lesz, ami lesz... A csapattal megterveztük a hatfős teljesítést is, persze azért mindenki próbálkozott még ismerősök között, de aztán egy Facebook csoportba tett felhívásom nyomán ránk talált Bence, aki már első pillanattól szimpatikus volt. Nagyon megkönnyebültem, végre minden rossz érzésem elszállt a versennyel kapcsolatban, és igazából csak ekkor kezdtem el tényleg várni a rajtot, már nem egy nyomasztó feladatot láttam benne, és ez jó! :)

Minden készen ál, de most már tényleg!

A hajnali rajtidőpont miatt az ott alvás volt a leglogikusabb választás, viszont mivel pénteken dolgoztam, csak olyan este 8 óra fele tudunk elindulni. A szállásra érkezve gyakorlatilag azonnal le kell feküdni, és így is kevés idő marad az alvásra, nem épp optimális kezdet. Nagyon izgulok a lányok 3 fős csapatáért, ébredés után első dolgom ránézni hol tartanak, és rohanásba is kezdünk, hogy odaérjünk a befutóra. Bár magáról a befutóról épp lemaradtunk, nem indulhat annál jobban a nap, mint hogy a második helyhez gratulálhatok, iszonyatosan örülök Nekik! Nincs túl sok időnk viszont, csipog a telefon, jönnek az üzenetek a csapattársaktól, nemsokára nekünk is oda kell tennünk magunkat. Mindenki megérkezik, megbeszélünk még néhány dolgot, de hamar eljön a hajnali 5 óra 10 perc, amikor már rajtolunk is. Olyan megilletődött a csapat, látszik, hogy nem vagyunk öszeszokva, többen nem is tudják, hogy zajlik a rajt. Pedig annyi mindenről beszéltünk, ha nem is személyesen, csak az utóbbi időben szokásos online formákban, de ez valahogy kimaradt :) Lajos csipogtat és elfut, a verseny ezzel számunkra kezdetét vette, de a többiek mintha még aludnának, kicsit noszogatni kell őket, hogy talán el kéne induljunk a váltópontra. A tihanyi elágazó után látjuk, hogy a bringaút hiányzik, teljesen fel van túrva, szegény futóknak ezen a részen elég rossz lehet, ráadásul most kezdődött a verseny, nem egy jó első benyomás. A váltópont behajtóját eltévesztjük, túl kell mennünk, és visszafordulni, de mi még bőven időben odaérünk, viszont a másik autó Lajos érkezése előtt percekkel még sehol sincs, pedig Bencének kellene futni tőlük, megy a telefonálgatás, teljesen felkészületlenek vagyunk most erre a helyzetre, nagy szerencse, hogy az utolsó pillanatban végül befutnak, szépen sikerül a váltás. Ez nagyon necces volt, és szinte csak nézői voltunk az eseményeknek, csapatkapitányként pedig én végképp nem lehetek néző, ennél sokkal jobbnak kell lennem, ha dobogóra akarunk állni. Beszéltünk róla persze, hogy ha nincs a váltóponton a következő futó, akkor tovább kell futni, de mivel az egyik autó ott volt, készen kellett volna álljon valaki közülünk a váltásra, ha mégse értek volna oda. De most nincs idő ezen filózni, én vagyok a következő, és még fel kell vennünk egy kulcsot is. Az idén legalább azt a hibát nem követtük el, hogy valakinek számára teljesen ismeretlen autót kelljen vinnie élesben, Matyi vezet az én futásomig, addigra össze tudnak barátkozni az autóval, és nem kerülnek ciki helyzetbe. Bár mint kiderült, hosszú még a nap :)

A rajt előtti pillanatok

Első szakaszom: Balatonakali - Zánka

Futásra készre öltözök, fejlámpát is veszek, elég sötét van még. Szofi bringáját is le kell szerelnem, sokat elszöszölök vele, új a tartó, lehet gyakorolni kellett volna. Betolok egy zselét, és ejteném meg a szokásos toi-toi látogatásomat, meglepetésemre azonban sorba kell állnom. Kicsit kevesebb időm lesz így bemelegíteni, amiről kiderül, hogy leginkább semennyi se lesz, a toi-toi-ból kijőve gyakorlatilag azonnal váltanom kell a nagyon hamar megérkező Bencét. Az órámmal se stimmel valami, a profilok között nincs ott a futás, valami fura képhiba is megjelenik, mindegy, elindítok egy egyéb kinti edzést, és nekiiramodok. Az órával sokáig szöszölök, váltogatom a képernyőket, hogy valami hasznosat lássak, végül találok egy olyat, ahol legalább a pulzusom látszik, meg km/h-ban a sebesség, de az is csak vagy egy kilométer után, mert GPS-t se talált. Lassan elfogadom inkább a helyzetet, a futás végülis elég jól megy, erősnek érzem magam, szerintem a tempóm se rossz, a pulzus meg rendben van, a pálya pedig szuper a bringaúton. Elég sokat előzök, csodálkozom is rajta, hogy ilyen sok csapat van már pályán. Rövid ez a szakaszom, csak 6,3 km, közben egyet kell csippantanom csak, ami után kicsit kellemetlenebb lesz a pálya, az országúton folytatjuk, ami emelkedik is. Nem szeretek autók között futni, sose szerettem, ráadásul nemrég volt Lubics Szilvi balesete, Szofi pedig mögöttem teker, nyilván aggódok miatta. Közben megbeszéltük, hogy ő valószínűleg továbbmegy, átbeszélünk még pár dolgot, hogy mivel tud segíteni a futónak, mire figyeljen. A váltópont előtt volt még egy trükkös tábla, ami balra mutatott, de mintha láttam volna valakit, aki meg egyenesen folytatta, kiabáltam is egy ott álló szervezőnek, hogy most merre, és nyilván nem arra kellett, az az autós kísérőknek szólt, hát lehetne mondjuk más színű az egyértelműség kedvéért. Nagyon hamar eltelt ez a szakasz, nem hajtottam ki magam teljesen, de azért erősen futottam, a hivatalos adatok szerint 4:39-es átlaggal. Ennek nagyon örülök, mert sokkal könnyebben ment, mint amit vártam a múlt szombati tempófutásom alapján.

Tovább az északi parton

Lacinak egy jóval dombosabb szakasz következett utánam, meg ő egy "kicsit" erősebb tempóban fut, Szofi nem bírja tartani vele a lépést, telefonál, hogy vegyük fel. El is megyünk érte, és szerencsére ezzel kapcsolatban mindenre felkészültünk, hiszen még csak 14, de végül nem is kell a helyzetmegosztás ahhoz, hogy megtaláljuk egymást. Elkezdem felszerelni a bringáját, de ehhez lábujjhegyre kell álljak, amitől mindkét vádlim durván meghúzódik, basszus, nyújtani kellett volna, meg nem csinálni ilyen hülyeséget, fáj rendesen. Kicsit pánikba is esek, azonnal nyújtani kellene, gyorsan neki is állok egy arra alkalmasnak látszó kövön. Az eddigi pörgést hirtelen pár perc tökéletes nyugalom váltja fel, enyhül a fájdalom, és csak gyönyörködök a Balaton feletti csodálatos napfelkeltében. Közben szólnak, hogy amúgy egy kőkereszten nyújtok, felnézek, és tényleg, egy pillanatra el is szégyellem magam, de igazából miért is kéne? Semmi rosszat nem teszek, hálát is adok mindezért, hiszem, hogy nem véletlenül épp itt álltunk meg, és nem véleltlenül épp itt húztam meg a vádlim.

Felirat: "E jel a hegyen A halhatatlan Messiásnak Jézus Krisztusnak emeltetett 1906."

Nyújtás közben ebben gyönyörködöm - Évi fotói, jó szeme van hozzá :)

Szerencsére időnk is van, a következő váltásnál nem kell ott lennünk, úgy is döntünk, hogy kihagyjuk, a Varga pincészethez megyünk. Útközben olyan gyönyörű dolgokat látunk, hogy szinte hihetetlen: a táj már önmagában fantasztikus, de mindez reggeli fényekben, a völgyekben megülő ködfelhőkkel, a ködösségeken átszűrődő fák látványával felturbóza kezd sok lenni, és amikor feltűnik még egy csoport ló is egy mezőn, "na jó, ki kapcsolta be a lócsorda szimulációt, így már túl giccses lett", röhögésben törünk ki, de tényleg, mintha a Truman Show-ban lennénk, és valaki szórakozna velünk. Eddig se volt rossz hangulat a kocsinkban, de ezekben a percekben mindenki teljesen felszabadult, innentől egy percre se csendesedtünk el. A pincészetnél mindig nagy élet szokott lenni, minden jóval, semmi másra nem vágyom, mint hogy igyak végre egy jó kávét. Matyival ketten megyünk fel, elég kihalt minden, a WC is zárva, kezd gyanús lenni a dolog. A bódék még teljesen csukottak, kicsit tovább menve megtaláljuk a szó szerint épp csak épülő pontot. Hmm. Az egyik szervezőtől megkérdezem, hogy a csippantó azért már ugye készen áll, merthogy hamarosan érkezik a futónk, és megdöbbenésemre azt a választ kapom, hogy "őőő, hát nem". Tessék? Egy másik szervező mondja, hogy "Nyugodtan üljünk le pár órára, majd ebéleljünk, és folytassuk utána a versenyt". TESSÉK???

A tökéletes lelki nyugalomból egy pillanat alatt szalad fel a vérnyomásom az egekbe: mi ide versenyezni jöttünk, nem pihengetni! Miért nincsenek kész a pontok? Elég feszült beszélgetés kezdődik a pontok építéséért felelős szervezővel, és nem nagyon közeledik az álláspontunk, nem találunk semmilyen megoldást. Ő azzal érvel, hogy mi adtunk meg rossz köridőt, mutatja az excel tábláját, amiben a megadott köridők alapján benne van, hogy melyik csapat mikor hol lesz, és hogy ők ez alapján építik a pontokat, meg hogy ha szólunk, akkor tudott volna módosítani. Az ő szempontjából persze teljesen igaza van, viszont mi meg azzal érveltünk, hogy a szabályzatban csak az van, hogy a köridőnél nem futhatunk csak max. egy órával lassabban, a gyorsabbat semmi nem tiltja, meg hogy valamikor márciusban kellett megadni a köridőt, azóta azért változott pár dolog. Meg ez a bármikor szólhattunk volna dolog is jól hangzik, csak épp az ő szabályzatuk kifejezetetten tiltja a köridő változtatást, a rajtidőpontba meg aszerint semmi beleszólásunk nincs, mi meg a szabályoknak megfelelően jártunk el. Sőt, mivel azért felmerült bennünk, pontosabban Lajosban ez a lehetőség, ezért 1-2 hete teljesen átnyálaztuk a szabályzatot és a programtáblát, sehol nem esik szó a pontok nyitásáról, a célról találtuk meg, hogy 9-kor nyit, oda meg jóval később érünk a tervünk szerint, ezért azt feltételeztük, hogy annak megfelelően a köztes pontok is készen fognak állni. Ezekre csak az volt a válasz, hogy a szabályzatot meg a programtáblát nem ő írta, én ezt értem is, de mégiscsak a rendezvényt képviseli, azért ez így elég lerázós. Felvetettem, hogy nekünk az is megfelel, ha állunk itt mondjuk 5 órát, amit jóváírnak, és addigra már mindennel biztosan készen lesznek. Ilyenre viszont nincs lehetőség, mert idén nincs jóváírás a vonatoknál se, nincs jóváíró chip. Szóval vagy azt választjuk, hogy állunk, és az időt elengedve veszünk részt a versenyben, ami így nekem nevetséges, versenyen időt elengedve mégis hogy vennénk részt, vagy megyünk tovább az üres pályán. Azért kaptunk annyi ígéretet, hogy próbálnak nagyon sietni. Lementünk a többiekhez, gyorsan vázoltuk a tényállást, és hamar megegyeztünk abban, hogy csak a folytatás jön szóba, ugyanúgy mindent beleadunk a futásba, és próbáljuk siettetni a pontépítéseket.

Ennek megfelelően mentünk tovább, a felhőtlen jókedv véget ért, feszült légkör váltotta fel, ugyanakkor mindenki a probléma megoldásán dolgozott, és ez nagyon jó volt, bármilyen negatív kisugárzás veszélyesen rombolhatta volna a csapatmorált. Úgy gondoltuk, már a jelenlétünkkel gyorsabb munkára tudjuk ösztökölni őket, ezért minden ponton megjelentünk, és majdnem mindenhol beszéltünk is a szervezővel, egyre barátságosabb hangnemben, az egymásra való haragudás úgysem segít. A szabályzatot közben újra tüzetesen átnyálaztuk, és sehol sem szerepelt az benne, hogy kötelező lenne az időmérő rendszerben csipogtatni, ezt a szervezővel beszélve ő is megerősítette, csak azt emlegette folyamatosan, hogy megóvja a többi csapat az eredményt, ha azt látják, hogy mi nem csipogtunk. Én itt, nem is tudom hány ponttal a pincészet után már teljesen pozitívan láttam a helyzetet, óvjanak ha akarnak, úgyse lesz alapjuk, hogy kizárjanak, ahhoz nekik kell bizonyítaniuk, hogy mi nem teljesítettük szabályosan a pályát, amit nem tudnak, mert mi teljesíteni fogjuk minden szabályt betartva! Persze azért legyünk felkészültek a támadásokra, megszerveztem, hogy minden pontra, ahol csipogni kéne az egyik autónk odamegy, ellenőrzi a csipogtatót, és ha az még nem áll készen mire a futónk odaér, akkor fotóznak, videóznak ezerrel. Ez persze rengeteg plusz munkát jelent, hiszen így nem csak a váltópontokra megyünk, hanem az összes köztesre is, ami több, mint kétszer annyi, rendkívül pörgős lesz ez így. Lajos futása lett a fordulópont, az ő 10 kilométerében négy szakasz is volt, sejtettük, hogy vége, ennyi pontot nem fognak tudni felépíteni ilyen rövid idő alatt. Balatongyörök nyugatnál volt az utolsó csippantásunk 70 kilométernél, alig több, mint 5 órával a rajtunk után, a maradék 2/3-nyi távot már biztosan üres pályán tesszük meg.

Fényképes bizonyíték a váltásunkról :)

Második szakaszom: Keszthely - Balatonberény

A sok pontlátogatás miatt a keszthelyi ponton se igazán maradt időm bemelegíteni, pedig itt már megkértem Matyit, hogy szedje le a bringát, nehogy megint meghúzzam a vádlim. Ismét csak egy gyors toi-toi látogatás, némi kocorászás az épülő ponton, ami egyébként szintén egy nagy kedvencem. Két éve nagyon jó volt éjjel itt lazulni a parton, tavaly aztán az eső tett keresztbe, most meg nincs kész :) A szinkronizálással az órám is megjavult, így azért jobb nekikezdeni a futásnak. Ismerős a pálya, tavaly is én futottam itt, mesélem is a sztroikat Szofinak, hogy hol tartottak fel a vasúti átkelőben - ahol most ő meg rossz irányba megy, vissza kell fordulnia -, aztán hol kezdett el ömleni az eső, ami majd kimosta a kontaktlencsét a szememből. Most nyugiban futhatok, egy-két futó előzése hoz csak némi eseményt, meg hogy az egyikük bringás kísérője kicsit később visszaelőzött. Rákapcsolt a futó? El akar kapni, vagy mi?

Csippantás nincs, fotó, boldogság van

Meg is felejtkezem az egész ügyről, nemsokára meglátok egy nagy útépítést, basszus, ezt már tavaly is építették, még nincs kész? Változott persze a környék, most már van egy nagyon keskeny betonalagút, amire 90 fokban kell ráfordulnom, és persze nem lassítok, de így meg épphogy sikerül csak elkerülnöm az ütközést az alagútban szemből érkező bringással, és az is csak annak köszönhető, hogy erősen fékezett. Iszonyat káosz lesz hirtelen, jó néhányan érkeznek még fékezve, az előttem lévő bringás pedig inkább megállt, néz hátra, őt is ki kell kerülnöm, miközben még jönnek szembe, a lábam meg többször megcsúszik a poros, sima tükörbetonon. Nagyon megijedtem, ez baromi veszélyes szituáció volt, én meg egy hangyányit se lassítottam közben, teljesen versenymódban vagyok. Az alagút végén szólok az érkezőknek, hogy vigyázzanak, nagyon csúszik. Végre kint, biztonságban, a bringás megint megelőz, de csak pár száz métert tart a nyugalmam, fel kell futnom a hídra, ahol keresztezem a nagy forgalmú utat, az egyik irány áll is teljesen. Felérve látom a bringást az út túloldalán állni, és felém nézni, mintha arra figyelne, hogy biztonságban átjussak az úton. Itt sem sokat tökölök, de már kezd kattogni az agyam, hogy a bringás srác tutira nem csak úgy erre kirándulgat, a futót, akivel korábban volt, már nagyon elhagytuk, biztosan nem őt kíséri, nem lehet, hogy köze van a versenyhez? Kicsit előre ment, beszélni nem tudok vele, de a maradék két és fél kilométeren többször hátranéz, tutira igazam van, a ponton majd mondom a többieknek, hogy derítsék ki. A nagy gondolkozás közben egyre gyorsulok, az utolsó kilométerben elkezd szúrni az oldalam, de nem érdekel, nyomom tovább. Egyre jobban fáj, a pulzusom is megy fel, nem hagyom magam, már közel a váltópont, ezt már ki kell bírnom.

Az utolsó agyondokumentált váltás

A déli part

A váltóponton már azzal várnak a többiek, hogy mi vagyunk az elsők, és a bringás srác a verseny felvezetője. Jéé, pont erre gondoltam :) Ez viszont megváltoztat mindent! Saját bringás kísérőnk van, ami nagyszerű, többet nem kell félnünk eltévedéstől, a futónak csak követnie kell őt, így sokkal könnyebb lesz. De ez még mindig csak a kisebbik jó! A legfontosabb, hogy innentől nem kell szórakoznunk a fotós dokumentálással, hiszen egy szervező látja minden egyes mozzanatunkat, minden szabálytalanságra vonatkozó vádat le tudunk seperni az ő tanúskodásával! Ez egyszerűen fantasztikus! Ebbe csak az rondíthatna bele, ha valaki megelőzne minket a pályán, de a többiek alaposan megfigyelték a többi hozzánk közel futó csapat helyzetét, potenciálját, és ezt lehetetlennek minősítették. Vége a rohanásnak, nekünk ráadásul triplán, mert a következő három futó a másik autóban ül, olyan két és fél óra múlva kell Balatonbogláron legyünk, ki is használjuk az időt. Én jó alaposan lenyújtok, amíg a bringát Matyi felszereli, közben meglátjuk a pontépítő szervezőt, megköszönöm neki a privát bringás kísérőt, pár palack vizet is kapunk ellátmányként, bár én mondtam Lajosnak, hogy van még egy hatos pakk a kocsiban, nem kellett volna kérnie, na mindegy. Korábban sokat poénkodtunk ezen, hogy a végén még jóbarátok leszünk :D Közben jön a sztori is, amíg én futottam arról beszéltek, hogy minden ponton jól fel kell hívjuk magunkra a figyelmet, emlékezzenek ránk, és ez szuper jól sikerült az előzőnél, Matyi nem tudta hatástalanítani a riasztót, az autó meg szirénázott, dudált, villogott, tuti soha nem felejtik el, hogy ott jártunk :) Rengeteget röhögünk, ismét mindenki teljesen felszabadult, egyre jobb sztorik jönnek, miközben már az M7-esen hagyjuk magunk mögött a kilométereket. Meg is döbbenek, hogy milyen sokat megyünk, ellenőrzök mindent, de tényleg jó helyre tartunk. Érkezés után az októberhez képest elég meleg napsütésben piknikezünk, a világ ismét egy szuper hely :) Lacit Évi váltja, a bringás kísérőnk, Dani pedig próbál valamit enni, inni, de szegény nem nagyon van ellátva, mivel nincsenek pontok, így nem jut semmihez. Persze innen nem megy sehova ellátmány nélkül, feltankoljuk mindennel, amit csak kér, már ő is csapattag, akár akarja, akár nem, nem hagyjuk az út szélén! :)

Piknik Balatonbogláron

Balatonföldvári szelfipont

Ez a sétány nagyon szép, jó volt itt futni

Harmadik szakaszom: Balatonföldvár - Zamárdi

A következő futásom előtt Matyi és Évi akartak egy-két képet csinálni, ezért megálltunk, aztán inkább rendesen leparkoltam, és elővettem én is fényképezőgépemet, ez tényleg egy nagyon szép hely. Induláskor érzem még kicsit a vádlimat, de az első kilométer végére bemelegszik, viszont helyette támad az oldalszúrás, amit azért elég korainak tartok, és nem is értek, mert elég gyenge tempóban kezdtem. Próbálok kicsit gyorsítani, de nem nagyon megy, a harmadik kilométer sikerül már kicsit jobban, de a fájdalom ekkor meg eléggé erősödik. Nem is emlékszem semmi másra, csak arra koncentrálok, hogy valahogy kibírjam, legalább ezt a tempót, közben vakon követem Danit, nem érzékelem a körülöttem lévő világot. Varázslatos módon 4 kilométernyi kőkemény szenvedés után hirtelen sokkal jobbá válik a helyzet, felgyorsulok 4:30-as tempóra, és rendkívül örülök, amikor egy-egy szembejövőtől kapok egy hajrát. Az oldalam még mindig nagyon szúr, de talán egy picit enyhébb a fájdalom, és hát ugye gyorsulást is lehetővé tett, amitől fejben sokkal könnyebbé vált az egész. Nem is akadok ki, amikor ráfordulunk a számomra már unalomig ismer gyögykavicsos útra, persze most nem is áll arasznyi víz alatt, így igazából nem mondanám annyira rossznak. Ráadásul a szakaszom nemsokára véget ér, eddig mindig a következő is hozzá tartozott. Belegondolva azért kicsit vicces, hogy még akkor is én futom az általam legjobban utált szakaszt, amikor én állítottam össze a tervet, tényleg nem voltam részrehajló. Legalábbis nem mindenben :D

Ez már nem bizonyítéknak készült :) 

Irány az északi part!

A váltás után két srác jön oda hozzánk, nem értik, hogy mit keresünk itt, hiszen ők fogják építeni a pontot, de még semmit nem hoztak hozzá. És tényleg, eddig a legtöbb helyen legalább a vizet láttuk lepakolva, itt már abszolút semmi sincs, ami arra utalna, hogy valami verseny van. Vagy lesz, vagy mi :) A következő futásomig tutira nem eszek semmit, biztos vagyok benne, hogy a szilárd kaja miatt volt az erős oldalszúrásom, most már kibírom addig zselével, meg cukros kólával. Lajos próbálja most felszerelni a bringát, de nagyon nem megy neki, aztán Szofi is, majd én is segítünk, így már hármunknak nem megy, valami hihetetlen sok időt elszerencsétlenkedünk. Még az a szerencse, hogy Matyit csak felvennünk kell a következő ponton, így nem idegeskedtem, a többiek meg nem hitték el nekem, hogy nem érünk oda, pedig tényleg nem értünk.

Itt már hárman küzdünk a felszereléssel, Évi meg röhög rajtunk :)

Miután sikeresen összeszedtük elárvult Matyinkat, egyenesen az északi part felé vettük az irányt. Balatonfűzfűig most a másik kocsi futói viszik a váltóbotot, ami ugye itt a chip, és mivel csipognunk igazából már rég nem kell, sok hülyeség kap szárnyra azzal kapcsolatban, hogy miért is visszük magunkkal, mint valami ereklyét, talán nevet is kéne adni a gyereknek. :) Fűzfőn találunk egy nyitva lévő helyet, ahol ihatok végre egy kávét. Reggel a Varga pincészetnél jobb lett volna, viszont itt meg egy nagyon jó beszélgetés alakult ki a rendelkezésre álló mintegy órás szünetünk alatt, mielőtt újra mi jövünk a végéig. A másik autóban ülőknek ez így elég fura lehet, nekik végereményben itt van a vége, a befutótól még majdnem 30 klilométerre, úgy 2 órával előtte. A váltás után lassan haladunk a kocsival, végig 50-es korlát, lámpák állítnak meg, olyan hosszú az út, tényleg ilyen sokat fut Évi? Számolgatni kezdek, és hát ugye 13 km/h-ás sebesség fölött futunk, ha az autós átlagtempó mondjuk csak 40-re jön ki, mert szuttyogás van, meg lámpák, akkor bizony alig háromszor vagyunk gyorsabbak az autóval, mint futva. Tök brutál ebbe belegondolni, futás közben nekem nem tűnik soknak a táv, pedig az, még egy 6-7 kilométeres szakasz is tök hosszú. A túl közeli váltások veszélye is ilyenkor látszik jobban, egy komolyabb eltévedés, dugó, baleset, vagy ugye egy elhúzódó bringafelszerelés miatt nem is olyan nehéz lemaradni a váltásról. Matyi még az utolsó futása előtt is nagyon izgul, ami igazából tök jó, minden csapattag nagyon komolyan veszi a versenyt az utolsó pillanatig, de őrajta ez nagyon látszik is. Ellátjuk világítással rendesen, még az űrből is jól fog látszani, tutira lesz a környéken néhány UFO észlelés :) A következő ponton látjuk is messziről az érkezését, Lajos váltja itt, túl a 200-on, egyre közelebb a célhoz.

"Én soha nem káromkodom"

Ez gondolom még az egyéniek versenyéről maradt itt :)

Negyedik futásom: Csopak - Balatonfüred cél

Első UltraBalatonomon rám osztották az utolsó szakaszt, most én osztottam ki, na ebben kicsit magam felé hajlott a kezem :) Talán felülmúlhatatlan az első, ahogy mindent beleadva futok a Balaton partján egy gyönyörű fasoron a Tagore sétányon egy brutál nehéz, és fantasztikus éjjel után, amikor már csak percek választanak el attól, hogy átszeljem a célvonalat. Talán az, de most először vagyok csapatkapitány, ami sokkal keményebb munka volt, mint gondoltam, ez is egy különleges első alkalom lesz. Izgatottan is várom Csopakon a váltást, hogy végre kilőhessek, szó sem lehet kényelmes kocogásról. Jól be is kezdek az első kilométeren, a körülmények is jelentősen javultak a nappali meleg után, ahogy elfordulunk az erdős rész felé, kellemes hűvös légtömegek csapnak meg. Imádom! Ezt a részt amúgy is nagyon, bár most sötét van, sokszor futottam már itt, pontosan tudom mi van körülöttem, szinte látom is. Az úthoz kiérve kezdődik az emelkedő, Szofi emiatt nem akart itt kísérni bringával, autóból már sokszor látta, hiába mondtam neki, hogy nem olyan vészes, nem tudtam meggyőzni. Veszítek persze némi időt, de elég jól megy, lefele nem is küldöm meg rögtön, lassan, folyamatosan gyorsulok. A lejtő alján odaszólok Daninak, "Megvan az utolsó ellenőrzőpont!" Tisztán emlékszem milyen, amikor itt van :) Már tényleg alig van vissza, teljesen belemerülök a futásba, nagyon jó tempóban haladok. Az éjjeli sötét ellenére a Tagore sétányon még elég sokan sétálgatnak, és többen is bíztatnak, aminek nagyon örülök, persze a rajtszámtól és a bringás felvezetőtől úgy tűnhet egy külső szemlélődő számára, mintha itt valami különleges dolog történne, mondjuk nekem az is :) A sétány utáni másfél kilométerben újra jön az oldalszúrás, de tartom magam, mert folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem hagyhatok benne egy másodpercet sem, mivel nem tudjuk a többi csapat milyen időt fog elérni, nem tudjuk mennyire lesz szoros. Az emelkedőkön egyre rosszabb lesz, az utolsó domb pedig a befutó előtt már tényleg nagyon nem esik jól, de közben meg Dani ott csattog velem a futásra teljesen alkalmatlan bringás cipőben, miután körbetekerte az egészet és eldobta a bringát, ez erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg hányni a célvonal előtt. Így tényleg nem hagytam benne semmit, a lelkiismeretem teljesen tiszta, ha egy másodperccel kapunk ki, én tudom, hogy nem tudtam volna fordítani rajta, most nem.

A verseny után, vagyis a mi futásunk után a verseny

A célba érés megint fantasztikus élmény volt, és szinte már különleges, mert itt végre tudtam csippantani. Utána kicsit össze is zavartak, félreértettem, hogy még be kell futni a célba, de igazából arról volt szó, hogy együtt befutunmk-e, én vagy kétszer megindultam, hogy akkor befutok, azt hittem változott valami a végén. De nem, semmi se változott, célba értünk, a versenynek vége, le lehet nyugodni. Végül 9 előtt értünk be, de így is foglalkozik velünk a szpíker, sőt, Muki, a verseny főszervezője is személyesen kijön hozzánk gratulálni. Telefonnal csinálnak fényképeket, Facebookra is kirakják, hogy beértünk, nagyon jó fejek. Nem olyan merevek, mint a szabályzatuk, valószínűleg tényleg meg lehetett volna beszélni mindent a verseny előtt, na igen, a kommunikáció hasznos dolog tud lenni :) Matyi minden szögből, minden pózban meg szeretné örökíteni a pillanatot, ami így már nem is annyira pillanat, inkább úgy egy fél óra. Amikor már azt hittük, hogy vége a megpróbáltatásainknak, megérkezett a hivatalos fotós is, nagyon aranyos volt, úgyhogy ismét megjelentünk a célban, talán sose megyünk el innen, ennyi idő tuti soha senki nem töltött még el itt. Az eredményünk brutálisan jó lett, a vártnál is sokkal jobb, 15:42 (215,7 km -> 4:22/km ), ami pontosan egy órával jobb, mint a tavalyi! Mi mindent megtettünk, minden csapattag totálisan odatette magát, most már csak kb. egy fél napot kell várnunk, hogy kiderüljön, mire lesz ez elég? Elvileg este 6-kor indult az utolsó csapat, azaz mindössze 3 órája, tehát ha 13 óra múlva (holnap délelőtt 10) egy csapat még nincs célban, akkor már elméletileg nem végezhet előttünk. Lehet izgulni.

Az UltraBalaton Facebook oldalán egy darabig mi voltunk a sztárok :)

Az utolsó pont, ahol csippantottunk, nem megnyugtató...

Nagyon fáradt vagyok, de azért még nyomkodom a telefont elalvás előtt, jó lenne tudni valamit a verseny állásáról, de a szerver sokszor lehal, valamikor 11 után adom fel. Hajnalban 5 körül ki kell mennem mosdóba, de nyilván más se jár a fejemben, ránézek annak a pontnak az állására, ahol utoljára csipogni tudtunk, elvileg mostanra minden gyors csapatnak át kellett itt haladnia. Hát eléggé kiábrándító a helyzet, számomra meglepően szoros itt az állás, nem is nézegetem tovább, inkább visszafekszek. Reggel már mindenki az adatokon pörög, főleg Lajos, gyakorlatilag folyamatos közvetítést kapunk, és elég jól képbe is került, jól nyomja. :) A köztes pontokról ugye nincsenek adataink, így nehéz elhelyezni, hol állhatunk, de ekkor már eléggé valószínű a dobogó, és még a második helyben is reménykedhetünk. Izgalmas volt, végül a dobogó legalsó fokára lett elég az időnk. A másodiktól 15, az elsőtől 32 perccel maradtunk el, ez tempóban 4 és 9 másodperc kilométerenként, nem sok, de valójában nem is kevés. Az első helyre biztosan nem lett volna esélyünk, a második hely már sokkal elérhetőbb lett volna. Felmerül a kérdés, hogy ha tudjuk verseny közben az állást, akkor tudott volna mindenki ennyivel gyorsabb lenni? Nem hiszem, azt tudom, hogy én biztosan nem tudtam volna a magam 30 kilométerével pontosan 2 teljes perccel gyorsabban végezni, sőt, az utolsó szakaszban egy másodperc nem maradt, és nekem úgy tűnt, azért a többiek se hagytak benne túl sokat. Szerintem azért ez már olyan szint, ahol elég percízen be tudja mindenki lőni, hogy mire képes, és azt hozza is a futásában. Olyan logisztikai hibát pedig nem vétettünk, ami akár csak egy másodperccel is rontotta volna az időnket, szóval nekem meggyőződésem, hogy kihozta magából a csapat a lehető legjobbat, edzeni kell tovább, hogy még jobbak legyünk :) Már írtam, de muszáj még egyszer megemlítenem, hogy egy teljes órával lett jobb az időnk a tavalyinál, tényleg jók voltunk: az 1340 db, igen ezerháromszáznegyven 4-13 fős csapat közül a 16. legjobb idő lett a miénk, szóval nagyjából 1324 csapat lassabb volt nálunk, de ki számolja :)

https://runtiming.hu/verseny/ub2021/ub2021-csapat4/helyezesek?category=7-fos-ferfi-csapat

Az eredményhírdetésig még sok idő van, és én valahogy teljesen elkalkuláltam magam, nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy a szállodában töltjük a napot, de persze 10-ig el azt kell hagyni. Ezt nem gondoltam át teljesen, nyilván nem aludtam valami jól, az első éjjel is rossz volt, és hát csak volt kis futás is, napközben sok pihenésre lett volna még szükségem, legalább 1-2 óra alvással. Jövőre tutira szabit veszek ki a verseny köré, öreg vagyok én már ehhez :) A veszprémi állatkertben múlatjuk az időt a gyerekekkel, sok kávét kell meginnom közben, hogy életben tudjak maradni. Az eredményhírdetésre mindenki visszajött a csapatból, a lányok is itt vannak mindhárman, nagyon jó így együtt ünnepelni! Mindhárom 7 fős férfi csapat itt van a dobogón, Évi egyedüli nőként áll köztünk, nagyon megérdemelten! Végig ezért az eredményért dolgoztunk, a csapattól gyakorlatilag elvárás volt a dobogó, de ha bárki is azt gondolja, hogy magától értetődő volt, az ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Talán ebből a posztból kiderült, hogy mennyi nehézséget kell leküzdeni, mennyi nehéz döntést kell meghozni, mennyire hibátlanul kell végigcsinálni, hogy eddig eljussunk, és ez még csak az én szemszögem. Nyilván a többieknek is volt nem kevés nehézsége, ők is sok munkát tettek bele ebbe, és nem csak a futó tagokra gondolok, egy ilyen csapat nem csak a futóiból áll, külön köszönet jár Orsinak a sofőrködésért, és a hozzánk csapódó Daninak a bringás kíséretért. Végül szerencsére minden nagyon jól alakult, idén is nagyszerű embereket ismerhettem meg, talán ez a legjobb az egész UltraBalatonban. A következő napokban már mindenkinek azon járt az esze, hogy hogyan fogunk még jobb eredményt elérni, sok az ötlet, szóval nem is kérdés, jövőre ugyanitt! :)

JövőreInkábbÁtusszuk 2021

2019-ben a 7 fős csapatban együtt futottunk, most 3 fős női csapatként 2. helyezést értek el, nagyon jó volt együtt ünnepelni!

Manna ABC 10k 2021. (Wizz Air)

Úgy tűnik ez lesz az a rendezvény, amin minden évben elindulok valamilyen távon :) Több félmaratonom között az elsőt is itt futottam, de tavaly óta már inkább a 10k-t választom az ilyenkor szokásos hőség miatt.

---

2016: https://gaboruton.blogspot.com/2016/09/31-wizz-air-budapest-felmaraton.html

2017: https://gaboruton.blogspot.com/2017/09/32-wizz-air-felmaraton.html

2018: https://gaboruton.blogspot.com/2018/10/wizz-air-budapest-felmaraton-2018.html

2019: Kocogós félmaraton, nem született poszt

2020: https://gaboruton.blogspot.com/2020/10/wizz-air-10k-2020.html

---

Az idén viszont kellemes 20 fokot és teljesen felhős időt jeleztek előre mindvégig, ami nagyon jól hangzott, kár hogy reggel hétágra sütött a Nap, és szépen fel is melegedett az idő a déli rajtig. Na mindegy. Az 5 héttel ezelőtt emlegetett "körvonalazódó felkészülési tervem" gyönyőrűen testet öltött, és azóta is teljes sikerrel fut! Az 5 hét alatt mintegy 350 kilométert tettem a lábakba, és a verseny hete is erős volt, szóval nem ide időzítettem a formám. Ez nem egy célverseny, inkább ezt engedtem el, minthogy az alapozásba zavarjak bele. Ennyi futás után viszont még fáradt lábakkal is javulnom kell, főleg hogy végre a fogyás is kezd sikeres fordulatot venni: a verseny reggelén "csak" 69,5 kg-ot mutat a mérleg.

Jó korán kimentem a helyszínre, meg akartam nézni a félmaraton befutóját, és UB csapattagokkal is talán sikerül találkozni. Jenkei Péter érkezett elsőként brutál tempóval, jó volt nézni, nagyon motiváló. Kedvenc idézetem ebből az interjújából: "Pontosan szoktam végrehajtani az edzéstervben leírtakat vagy a szóban megbeszélteket, heti szinten legfeljebb néhány kilométer eltérés fordul elő. Viszont mindig pozitív irányba, kevesebbet soha nem futok az előírtnál." Ebben van a lényeg. Nőknél Szabó Nóra érkezett számomra megdöbbentően hamar, rendkívül jó futó, nagyon nagy időt futott, konkrétan 9. legjobb magyart... Néztem még egy darabig a befutókat, aztán felvettem a rajtszámot, és sikerült az egyik UB csapattaggal is összefutni és beszélni pár szót, majd a gyömrőiekkel bandáztam a bemelegítésig. Minden előrejelzés ellenére tökéletesen tiszta az ég, a Nap erősen süt, és elég rendesen felmelegedett a déli rajtidőpontig. Igazából azért még így is szerencsénk van, augusztus végén minden ami 30 fok alatt van, már áldás :) Nem is esik jól a bemelegítés, magas a pulzusom, véglegesen el is dől, hogy nem kezdek 4:40-nél gyorsabb tempóban.

A verseny

Kicsit bizonytalanul keresem a helyem a rajtnál, nem akarok úgy járni, mint a K&H-n, de túl elöl se lenne jó, próbálok ránézésre valami jó helyet találni. Ez végül elég jól sikerül, zavartalanul tudom megkezdeni a versenyt, nem is lövök ki, szépen felveszem a tempóm. Így persze az első kilométerben rengetegen előznek, de elég hamar kifulladnak, és szépen jövök vissza, majd a második kilométer végére stabillá válik körülöttem lévő mezőny. Egészen könnyedén megy a futás, a pulzusom is egész alacsony, néha az az ötletem támad, hogy akár gyorsíthatnék is, de szerencsére hamar kiverem a fejemből. Sokáig tudok egy lánnyal futni, de aztán kihúzódok a fal mellé az árnyékba, megelőzöm, és így nem maradt előttem közel az én tempómban egy futó se, felzárkózni pedig túl kockázatos lenne. Jön a felkanyarodás a rakpartról, ez gyorsan meg is változtatja a helyzetet, visszaelőznek páran, az emelkedőkön olyan gyengén megy, nem akarom erőltetni, így meg túl nagy lesz a távolság megint mindenkitől, maradok egyedül.

Az idén felújítás miatt nem kelünk át a Dunán, helyette az alagútba futunk , ami nagyon kellemes hűvös, de itt eléggé szenvedek már az emelkedőn. Megvan viszont a táv két haramada, ezzel nyugtatom magam. Talán túlságosan is lenyugodtam, mivel egy másik lány is megelőz, mint egy gyorsvonat, nézem is az órám, nagyon elbambultam, azonnal felveszem a tempóját. Elkezd lejteni, és hirtelen rendkívül élvezetessé válik a futás, talán túl nagy tempót is vállalok, rendesen felmegy a pulzusom. Ahogy kisimul a pálya, vége az élvezetes száguldásnak, a maradék két kilométer meglepően nehezen megy, tempón kívülre is kerülök, és egyszerűen nem tudok gyorsulni, mintha még túl hosszú lenne a táv. Most még a hajrá is elmarad.

Verdikt

Először kis csalódottság van bennem, hogy a vége nem ment jól, de igazából azért elég ritka, hogy teljesen elégedetten érnék célba :D Az órám már a 100 méteres kapu előtt elütötte a 10 kilit, általában nincs ekkora hiba, de most már az első kilométer táblánál meglepően nagy volt az eltérés, és folyamatosan nőtt. Lehet jobban kelene figyelnem az ívekre, legtöbbször nagyon nagy íven forulok, hogy a tempóm ne csökkenjen, na meg az árnyék vadászat is hozzátesz felesleges oldalirányú mozgást, nem tudom ezekből kijöhet-e összesen ilyen sok eltérés, vagy jobb, ha ennyivel (kb. 1%) inkább mindig számolok. A hivatalos időm 47:48 (4:47/km) lett, de a tempót nyilván az óra szerint próbáltam tartani, ami közelebb van a tervezett 4:40-hez, szóval nincs ezzel nagy gond. Sőt, a hivatalos tempóm épp megegyezik az 5 hete futott versenyével, ami viszont fele táv volt, szóval nagy a fejlődés. Verseny közben persze eszembe jutott a Szabadság-híd előtt, hogy basszus, 2 és fél éve ugyanezen az aszfalton még 4 percen belüli tempóval hasítottam, és de jó lenne újra ott tartani, vagyis de jó lesz! Most nagyon elszánt vagyok, komoly terveim vannak, és ebben a 40 perc áttörése csak egy lépés lesz. Már jártam nagyon közel, tudom, hogy képes vagyok rá, és azt is tudom, hogyan érhetem el. Már csak végig kell csinálni :)

Szép a pulzusgörbe, az utolsó 2 kilométeren még nyomhattam volna. A lyuk szintrajzban az alagút

10k versenyeim összehasonlítása

A 10k táv

Kíváncsiságból csináltam egy kis táblázatot az eddig futott értékelhető 10k versenyeimből, és nagyon hasznos infokat tudtam belőle szerezni. Pirossal jelöltem az brutálisan elfutott, naranccsal a simán elfutott, zölddel a viszonlyag jól megfutott versenyeket. Első és legfontosabb észrevételem, hogy soha nem sikerült a Running Index által jósolt tempót megfutnom, akár 10 másodperccel is simán elmaradok tőle. Edzéseken viszont szinte mindig sokkal jobb eredményeket produkálok, mint a versenyeken, legtöbbször erre van is magyarázat: a reggeli éhgyomrra futás nekem az ideális, versenyen meg ez nyilván kivitelezhetetlen, aztán sokszor a meleg a gond, a pályák se teljesen simák, és minimális elfutás még a legjobban sikerült versenyeimen is van, nem megy a negatív szplit. Ezt érdemes észben tartanom a kezdő tempó megválasztásakor, és jóval óvatosabban kezdeni, mint eddig. Szépen kirajzolódik az adatokból, hogy milyen lenne az ideális pulzusmenetem ezen a távon, és hogy mindig a 3-4. kilométerben dől el a verseny sorsa. Ha ott közel kerül a 180, akkor vége a dalnak, de ha a végén még csak 174 körül járok, abból valami jó fog kisülni. A 40 perc áttörésének kísérlete 2019. áprilisában egy érdekes eset, egyértelműen elfutottam, de közel jártam a jó megoldáshoz, és lehet egészen máshogy alakul, ha az első két kilométerben nem futok gyorsabban a céltempónál. Ma ilyen gond nem volt, jól kezdtem, a végén nem elfutás miatt gyengültem el. A pulzus szerint az utolsó két kilométert még jobban megnyomhattam volna, és igazából lehet, hogy csak fejben nem voltam elég erős a gyorsításhoz, végülis fizikailag nem igazán volt problémám. Ezen is még dolgoznom kell, de alakulok :)