Már kezd szokásossá, és nagyon unalmassá válni, hogy verseny előtt felbukkan valami új sérülés, ami miatt edzéseket kell kihagynom, és aggódhatok, hogy indulhatok-e egyáltalán a versenyen. Most a jobb térdem alatt jött elő valami fájdalom, így a verseny miatt átalakított edzéstervet is módosítanom kellett. A verseny előtti hét szombatján egy edzés kimaradt, majd vasárnap futottam 10k-t versenytempóban, ami nagyon rosszul sikerült. A kitűzött 4:40-4:44 közötti tempó helyett 4:51 lett, és ráadásul jóval a tervezett 168 fölötti, 172-es átlagpulzus társult hozzá. Öt hónappal ezelőtt, 10k-t 167-es átlaggal futottam 4:27-es tempóban, de a versenyen utána sem sikerült az 1:40-es célt elérni, így most még reménytelenebbnek látszik a dolog. Mondjuk ekkora különbség valószínűleg azért nincs, mert most már a bemelegítés során is láttam, hogy magas a pulzusom, nem pályán futottam, ez kicsit hullámzik, és az ebéd óta se telt el megfelelő idő, de akárhogy is nézem, nem tudok pozitív tendenciát találni, valahogy rossz irányba haladok. A tempóedzés után a térdem még rosszabb lett, a verseny hetében így már nem futottam, csak egy fél órás átmozgatót előtte nap, ami szintén nagyon rosszul ment.
Nincs túl nagy kedvem a versenyhez, nem fogok tudni jó időt futni, a térdemnek is rosszat teszek vele, elég butaságnak tűnik így az egész, de ez a kétség azonnal szertefoszlik, amikor belépünk a csarnokba. Nem bírom a tömeget, de itt, hát itt ez a tömeg egészen más, a rengeteg készülődő futót látva rögtön tudom, hogy itt a helyem, és mintha csak most tudatosulna bennem, hogy ma versenyt futok, tiszta libabőrös leszek, mint egy gyerek, aki beszabadult a játékboltba :) Az új cipőmben jöttem, ennek van a legcsúszósabb talpa, persze épp most hűlt le az idő, esett a hó, de útközben úgy tűnt, nem olyan vészes a helyzet, talán nem lesz rossz választás. A bemelegítés alatt a pulzusmérő elkezd rakoncátlankodni, ez is elég tipikus, minden edzésen jól működik, persze, hogy a versenyen nem fog. Talán amiatt lehet, hogy míg edzésen induláskor veszem csak fel, versenyen jóval korábban, legalábbis ez az egyetlen különbség a kettő között. Beállok a 2-es zóna közepére, teljesen fel vagyok pörögve, ki is lőnék, de szerencsére a tömegtől nem tudok.
 |
| Kicsit jeges, de nem volt vészes |
Az első száz méterek nagyon furcsán telnek, elképesztően egyenetlen a tempó, rengetegen futnak jelentősen lassabban a zónához képest, jópáran meg izomból előznek, lesznek itt durva elfutások. Eléggé meglepő, hogy az ehhez képest a jóval nagyobb létszámú Wizz Air-en sokkal inkább egy tempóban kezdtünk a körülöttem lévőkkel, úgy tűnik ott reálisabban lőtték be maguknak az emberek a zónájukat. Mindenesetre jobb lett volna a zóna elejére állnom. A pulzusmérő teljes zagyvaságot mutat, kénytelen vagyok érzésre és tempó alapján futni, nem örülök neki, de mindegy, már rég elengedtem a célt, csak egy tempós örömfutásra vágyom. Ennek megfelelően óvatos vagyok, az első kilométer laza 5:05 lesz, de ezután azért rögtön gyorsítok is egy kicsit, 4:50-es tempóban haladok tovább, ami az egyre nehezebbé váló talajviszonyok miatt nem könnyű. Kb. két kilométer után stabil pulzust mutat az órám, nem tudok örülni neki, mert túl magas az érték, de közben meg nem is vagyok biztos benne, hogy jó-e egyáltalán? Utólag megnézve a görbét, szinte biztos, hogy nagyjából 6 kilométeren át jól mért, eközben a kezdeti 172-ről 173-ra nőtta pulzusom, a terv pedig, őőő, 168 volt... Érzésre továbbra sem volt problémás ez az intenzítás, bár ugye azért az elfutás elkerülése nem nagyon megy nekem, főleg érzésre nem. Jó, hogy ismerem a pályát, pont olyan rossz, mint amire számítottam, így ezen most nem kesergek. Elég kellemesen telnek a kilométerek, jön is az első frissítőpont, lassítás nélkül elveszek egy izót, majd azon gondolkodom, hogy mikor egyem meg a zselét, hogy utána ne kelljen túl sokat várnom a következő frissítőpontig, ahol ihatok rá. Egy korábban már megtapasztalt átjáróhoz érkezünk, az előzőnél nagyon megcsúsztam, így most lefelé inkább az irányított lecsúszást választom, elég jól sikerül a kivitelezés, és hallom, ahogy mögöttem más is követi a példámat :)
 |
| Amikor jobb direkt lecsúszni, mint véletlen megcsúszni |
A fedett részen az órám elveszíti a GPS jelet, most már semmire sem megyek vele, se pulzus, se tempóértékek. Elveszettnek érzem magam nélküle, súlyos adatelvonási tüneteim vannak :) Szerencsére már kezd beállni körülöttem a tempó, így a régi jól bevált nyulazáshoz térek vissza. Elkezd lassan havazni, bár futás szempontjából talán nem túl jó, de nekem nagyon tetszik. A visszafordítónál zenepont, itt minden alkalommal libabőrös leszek, fantasztikus a hangulat, szuperül érzem magam. Elkezdem legyűrni a zselét, aztán egy-két kanyar után a csarnokban sikerül megint tempóveszteség nélkül szereznem egy pohár vizet, és a többségét meg is tudtam inni. Viszont sajnos nem látok senkit a családból, pedig már nagyon vártam ezt a találkozást. Azért nem török le, hiszen épp a kedvenc részem jön, 5 kilométernyi tiszta aszfalt, lehet tolni neki. Az elején még kicsit nehéz, többször emelkedik, de máris sokat előzök, kezdek gyorsulni. A visszafordító után próbálok még jobban felgyorsulni, épp akkor, amikor a mellettem lévők is úgy gondolják, hogy "itt kell megnyomni neki, itt jó a pálya". Kilométereken keresztül futunk egymás mellett hárman, 4:35-4:40 közötti tempóban, ami egyrészt iszonyatosan jólesik, másrészt nagyon megnyugtató, hogy ez a tempó egyáltalán nem egy elérhetetlen álom, csak egyelőre ideális körülmények kellenek hozzá. Közben szemben Staicu Simona fut, nem hiszek a szememnek, persze kilométerekkel előttem van, de akkor is banyek, láttam verseny közben! :) Mire féltávhoz érünk, én vezetem fel a kis hármasunk, kacskaringózva törünk előre a többiek között, a visszafordító után pedig elkezdem elmajszolni a második zselémet. Bekanyarodunk, és azt hittem ezután már a csarnok jön, de nem, még visszatérünk a kinti útra, így elég sok idő fog eltelni, mire ihatok a zselére. Az igazi bekanyarodás után rengetegen érkeznek egy másik útról elég lassú tempóban, hirtelen nem is értem mi történik, eltévedtem volna, vagy itt szét is válik az utunk, de akkor merre kell mennem? Beérünk a csarnokba, a teljesen eltérő tempó miatt nem is tudok menet közben vízhez jutni, meg kell állnom, így viszont egy pohárral le is húzok, és viszek magammal még egyet. Gyorsan megindulok, most végre meglátom Feleségem, ahogy hevesen integet, visszaintegetek, megiszom a másik vizet is, és próbálok visszaállni a helyes tempóra. Kicsit lassan, de azért megvilágosodok a történésekkel kapcsolatban: a mezőny hátsó felével találkoztam, ők most végeztek az első körrel. Hát azért csak gyorsultam tavalyhoz képest.
 |
| A középső szakaszon repültem :) |
Tudom, hogy most jön a neheze, ezért próbálok a lehető legpozitívabb maradni. A két srác visszaelőzött, amíg én a frissítéssel szerencsétlenkedtem, itt még felzárkozom rájuk, de ahogy romlanak a talajviszonyok, úgy kezdek leszakadni. Viszont elég sokan futunk nagyjából egy tempóban, hamar egy új hármas csapatban találom magam, előttem egy lány, mögöttem egy srác, néha egymás mellé kerülünk, de annyira egy a tempó, hogy végül senki se előz, mindig visszaállunk. A pálya sokkal dagonyásabb, mint az első körben, a homokos részen kifejezetten nehéz keresztülfutni, minden lépéssel mélyen elsüllyedek, szerencsére hamar a túloldalra érek, itt a szélén a hóban sokkal könnyebb. Az utolsó frissítőponton csak egy izot veszek el, már nem sok van vissza. Mondjuk, hogy pontosan mennyi, azt nem nagyon tudom, mert minden kilométer jelzőnél kiszámoltam a befutóidőmet 5 perces tempóra, és minden esetben teljesen más jött ki, olyan 10 perces szórással, szóval csak a szokásos, ilyenkor a legalapvetőbb műveletek sem mennek, volt, hogy távot is 20,1-nek vettem :) Eddig kifejezetten könnyen ment a futás, csak a 18. kilométer után kezdem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon örülök, nem futottam el, és elég sokat fejlődtem.
 |
| A vége azért már nem volt könnyű |
Az örömömet még az ív után megint szembe fújó szél sem tudja elvenni, bár kezd nehezebbé válni a tempó tartása, végre egyszer elég cukrot vittem be, így fejben könnyedén kezelni tudom a helyzetet. Amit kell is tudnom kezelni, hiszen pár napja jött a hír, hogy besorsoltak az OCC-re, és végig az jár a fejemben, hogy ha egy félmaratont sem tudok jól végigcsinálni, akkor az Alpok hegyein nem sok esélyem lesz. Jön a fedett rész, ismét nagy a hangulat, a visszafordítóban szinte ráfekszem a kanyarra, iszonyatosan jól érzem magam. Csak egy-két kanyar, itt a 21. kilométer, "Nyomd meg az utolsó százast!" kapjuk a bíztatást, és én azonnal tempót váltok, otthagyom a vagy 8 kilométer óta velem futókat, sőt még a két srácot is majdnem utolérem végül, pedig már régóta nem voltak látótávolságban. A csarnokba beérve meglátom a kijelzőt, nem hiszek a szememnek, 1:41 és egy kicsi, reggel még abban sem voltam biztos, hogy egy 1:45-öt meg tudnék közelíteni, ahhoz képest szuper ez az eredmény. Ráadásul elég könnyen ment, gyakorlatilag egy örömfutás volt a legkisebb holtpont nélkül, mégis kihoztam talán a maximumot, ami ma itt kijöhetett. Tavalyhoz hasonlóan ismét negatív szplit, de most 2 perc helyett csak 43 másodperccel lett gyorsabb a második fele, ami szerintem majdnem ideális, és nagyon érdekes, hogy csak ezen a pályán tudom ezt produkálni :) Meglepően mélyen érint a célbaérés, a 2016-os Piros 85 célja óta nem éreztem ezt, és nagyon hiányzott már. Kislányom látom meg először a kordonnál, jól megölelgetem, nagyon sokat jelent nekem, hogy itt az egész család, tuti jobban megy a futás is ilyenkor. Még az eredményhírdetést is látom, Simona 2. lett, nagyon bírom a hozzáállását, persze másképp nem is lehet ilyen fantasztikus eredményeket elérni. A rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően alig ismerem meg Gábort, akivel a Kaptárkövekre együtt utaztunk, örülök a találkozásnak, és hogy neki is jól sikerült a verseny.
 |
| Mérőpontig nyélgáz, csak utána jöhet a pózolás, így készül a jó célfotó. Ja nem :) |
Sérüléssel bajlódó nyár, két elrontott őszi verseny után úgy kellett ez a siker, mint egy falat kenyér. Viszont az állandó sérülések ellen most már komolyan tennem kell, meg kell erősítenem a törzsizmaimat, le kell adnom a felesleget, és a nyújtásba iktatott kis jógát sem hagyhatom abba. Az a helyzet, hogy futni imádok, bármikor, bármilyen rosszul is menjen, pár kilométer után már mindig örülök, hogy aznap is elindultam. Egy edzéstervet is könnyedén be tudok tartani, akár keveset, akár sokat, lassan, vagy gyorsan kell futni, nekem mindegy, csinálom, úgy, ahogy kell, és közben boldog vagyok. Nyújtani a kezdetek óta rendesen szoktam, októbertől egy 15 perces jógával is kiegészítettem, de ezen kívül az égvilágon semmit sem csináltam. Most viszont az egyre gyakrabban felbukkanó ilyen-olyan sérülések egyértelművé tették, hogy ez így nem mehet tovább, a szervezetmen nem tolerálja a heti 70 km fölötti mennyiséget ebben az állapotában. A futásmennyiséget viszont növelni szeretném, a tavalyi 52 kilométeres heti átlagot legalább egy tizessel meg akarom toldani, és ha ehhez az kell, hogy törzserősítő edzéseket csináljak, akkor azt fogom tenni, hiába nincs hozzá semmi kedvem. Egy verseny lehet kudarc, lehet siker, de ha már érlelődik bennem valami változtatás iránti igény, akkor mindig ezek jelentik a fordulópontot, ezért kellenek nekem, segítenek megugrani a következő akadályt, hogy tovább haladhassak az úton. Bár szigorúan véve az 1:40-et nem értem ma el, a 21,1 kilométeren pontosan 101,1 perces (véletlen lenne? :D) eredmény mindössze kilométerenként 3 másodperccel lett gyengébb. Határeset, elfogadom :)
Egy pihenőhét után folytatom a maratoni felkészítő programot, két teljes hónapnyi edzés van még vissza a versenyig, és a mai futás után nagyon bizakodó vagyok az arra kitűzött 3:30-as idő teljesíthetőségében. Aztán egyre biztosabb, hogy április végén kipróbálom magam a 6 órás távon, nyáron pedig kőkeményen készülnöm kell az Alpokban rám váró kihívásra. Bár jobb szerettem volna felkészültebben, jövőre menni, de ez a rendezvény a futós álmom, nem hagyhatom ki. Az UTMB-t már túrázóként nézegettem, hogy mennyire durva, tuti lehetetlen megcsinálni, de most már biztos vagyok benne, hogy nem csak hogy meg fogom csinálni, hanem egyszer futva fogom teljesíteni! Az OCC egy remek teszt arra, hogy kipróbáljam magam az útvonal egy részén, és a hangulatba való belekostólás biztosan évekre elegendő motivációt ad. Persze úgy terveztem, hogy a kisebb távokon is csak teljesen felkészülten indulok, így jövőre tényleg jobb lett volna, de a várható 8 óra körüli futásidő nem olyan vészes, az 55 kilométer sem, egyedül a 3500 méter szintemelkedés riasztó. Nem meglepő módon ez még a vulkántúránál is sokkal meredekebb (64 vs 51 m/km), és hát 2016-ban még az is sok volt nekem, de a majd' két évnyi távolság alatt kellett annyit fejlődnöm, hogy tisztességgel megbírkozzak ezzel a kihívással. A Vulkánon 8:30/km-es átlagot mentem, ha ilyet tudnék az OCC-n, az már 8 órán belül lenne, amivel teljesen elégedett lennék. A szintidő egyébként 14 és fél óra, szóval ha kell, négykézláb mászva is végig fogom küzdeni, soha, de soha többet nem szállok ki, mint ahogy a Piroson tettem. Persze a magammal szembeni elvárás nem a teljesítés, hanem a 8 óra, és lehet, hogy megint magasra teszem a lécet, de nem tudok nem így tenni, az nem én lennék. Sose jutottam volna el eddig, ha nem álmodok nagyokat, középkorú kövér irodistaként a 100 kilométer gyaloglásra is mondhattam volna, hogy lehetetlen, de inkább profin álltam hozzá, és rendesen felkészültem, végül alig fél évvel később az 1255 indulóból 65. idővel értem célba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése