2016-ban szinte mindent kirobbanó sikerként tudtam megélni, kezdve onnan, hogy áprilisban lefutottam életem első hosszútávú versenyét, hiszen nem sokkal korábban még néhány száz méternél többet sem voltam képes egyben lefutni. Ez pedig egy 10 kilométeres verseny volt, és belesétálás nélkül, 5:40-es átlagtempóval sikerült végigfutnom. A kitűzött 6 perc/km-nél bőven gyorsabban ment, amit hatalmas teljesítménynek tartottam, és igazából még mindig annak tartok. Csak pár hónappal korábban kezdtem el rendesen futni, bár volt azért némi rávezetés az azelőtti hónapokban. A tél elején a napi 2 kilométeres, vasútállomástól hazavezető sétámba próbálgattam belefutni 100-200 métert, és hát kezdetben nem nagyon ment, hogy finoman fejezzem ki magam... Viszont egyáltalán nem zavart a dolog, mert eredetileg nem futni akartam, csak a teljesítménytúrákon szerettem volna gyorsabb lenni, de idővel azért lett eredménye még ezeknek a mini kis belefutásoknak is, egyre könnyebben, és egyre hosszabban ment. A februári Kiss Péter emléktúra volt a fordulópont, annyira gyengének éreztem magam ott fizikailag, kész csoda, hogy olyan körülmények között egyáltalán sikerült végigmennem. Életemben először kicsúsztam a szintidőből, a táv második felét gyakorlatilag a seprővel (Sára Péter) tettem meg. Szerencsére nekem egy ilyen pofon inkább segíteni szokott, rögtön megvettem az első futócipőmet, és nagyon komoly volt az elhatározás, hogy ezen változtatok. Még mindig elég kövér voltam, és éreztem is, hogy a túlsúly jelentősen rontja az életminőségemet. Egy párezer forintos alap pulzusmérő órám már volt, túrákon használtam, jól jött a nagyon meredek emelkedőkön, mert a pulzusomat figyelve egyenletesen fel tudtam menni, nem kellett állandóan megállnom a túl intenzív menet miatt, mint korábban. Szóval elkezdtem rendszeresen futócipőben futni, és a kordában tartott pulzusomnak köszönhetően egyre lelkesebben. Bár semmit nem tudtam még a pulzuszónáimról, az "úgy fuss, hogy tudj még beszélni" jellegű meghatározások is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy ez alapján megtaláljak egy olyan pulzustartományt, ami nem túl intenzív, de azért normális futómozgást tesz lehetővé, belesétálás nélkül. Mennyiségben viszont eleinte jelentős túlzásokba estem, nem értettem még meg, hogy a futás sokkal, de sokkal megterhelőbb, mint a gyaloglás. Hamar túl is esetem az iliotibial szalag szindrómán (ITB), szerencsére csak pár hétig tartott, és azóta se jelentkezett. Ezután a fokozatosság megtette hatását, és egy sikersorozat vette kezdetét: a rendszeres futásnak köszönhetően májusban a Kinizsi Százas Teljesítménytúrát már könnyedén, a mezőny elején teljesítettem, ősszel lefutottam az első félmaratonomat, aztán a Piros 85-re már terepfutóként neveztem be, és nem egyszerűen a szintidőn belül teljesítettem, hanem a mezőny közepén, meglepően jó idővel.
A 2017-es év viszont egészen máshogy alakult, leginkább azért, mert nem önmagában a teljesítésért mentem a versenyekre, hanem konkrét célidőkkel. A célidők számolgatásakor pedig mindig túlzottan optimista voltam, csak a legjobb edzéseredményekből indultam ki, és ideális körülményekre kalkuláltam, így ezek gyakorlatilag elérhetetlenek voltak. A nagyon hideg tél miatt nem volt reális képem a fejlődésemről, így a januári zúzmara előtt még utoljára alulbecsültem a lehetőségeimet, egyedül ott sikerült megfutnom a megálmodott időt, ráadásul elég nehéz körülmények között. Akkor a jeges pálya, és a sok kanyar miatt úgy gondoltam, hogy többet nem indulok ezen a versenyen, hát azóta elég sok minden történt, 2018-ban is ott fogok állni a rajtban. A márciusi Bükki Hardon való indulásom hatalmas hiba volt, 3 héttel maraton előtt egy ekkora terhelés nem múlhat el nyom nélkül. A teljesítményemmel is nagyon elégedetlen voltam, sokkal jobbra számítottam, bár a pálya nehézsége minden képzeletemet felülmúlta, ami csak a távot és az összes szintemelkedést (65 km, 2500 m+) nézve nem tűnt brutálisnak. Hát az volt. A maraton ennek ellenére egész jól sikerült, simán 4 órán belülit futottam elsőre, talán a harmadik gyermekem születése hatott rám doppingszerként. :) Két rövidebb terepversenyt futottam még utána, mindkettőt elfutottam, és elég komolyan le is sérültem, így júniusban nagyon visszavett edzésmennyiséggel kocorásztam egy nagyon mély gödör alján. A hosszabb, vagy intenzív futások után volt rossz, ezért inkább heti hatszor mentem ki futni rövideket, alacsony intenzítással. Ennek köszönhetően javult a helyzet, június végére el tudtam érni a korábbi heti mennyiséget, a tempóm is szépen javult, innentől a kegyetlen nyári hőség ellenére visszatért a jókedv a futásaimba, mindig szívesen mentem. Újra tombolt bennem az optimizmus, alig vártam, hogy végre versenyezhessek. Talán a hosszú versenyszünet, na meg az optimista tervezés miatt nem sikerült túl fényesen a visszatérés, akkora falnak rohantam a Wizz Air félmaratonon, hogy azóta is szédölgök tőle. A Vasas Maratonon jött a szépítés, mivel ez nem verseny, és elég hosszú is, viszonylag óvatos pulzustervvel futottam, így nagyon jól is sikerült. Ekkor még optimista voltam az egész évben legjobban várt versenyem, a Piros 85-ön várható időmet illetően, és pont annyira le is hangolódtam, amikor 2 héttel előtte kialakult egy sérülés. Önmagában az, hogy a felkészülés végén ki kellett hagynom még nem lett volna olyan nagy baj, ezen a pár edzésen nem múlik már semmi, de azon aggódni folyamatosan, hogy el tudok-e indulni, hogy ki kell-e majd szállnom a sérülés miatt, na az teljesen felőrölt. Végül rajthoz tudtam állni, a sérülés nem hátráltatott, mégis kiszálltam, mert fejben annyira szét voltam csúszva, hogy egy egyszerű eléhezést sem tudtam felismerni, és kezelni. Ezzel megvolt az első feladott versenyem, és a jövőben mindent meg fogok tenni azért, hogy ez legyen egyben az utolsó is. Viszont a tavalyi teljesítményem így még többre tudom értékelni, még hihetetlenebb, hogy azt az időt annyira kevés futómúlttal el tudtam érni: kevesebb, mint egy évnyi futás után 12 órán belül futottam több, mint 87 kilométert, amivel még egy sík, aszfaltos 12 órás versenyen se lettem volna utolsó, itt pedig több, mint 3000 méter szint is volt. Ez mindenképp egy jel arra, hogy ez a nekem való irány, valahogy a hosszabb távok fekszenek nekem, és igazából azokon is érzem jól magam.
Elsősorban persze terepen, erdőben vezető ösvényeken, kint a mezőn, szántóföldek mentén, és néha betérve kis falvak aszfaltjára, hogy aztán újra fák között folytathassuk, miközben a térképre akkora vonal rajzolódik, ami még mindig elképeszt. Hihetetlen, hogy az ember mekkora utat képes megtenni lábbal, na és az sem mellékes, hogy eközben mekkora utat tesz meg önmaga felé. Négy-öt órányi futás után az álarcok utolsó darabjai is lepotyognak, nem tudod már áltatni magad, hogy milyen tökéletes vagy, csak a meztelen valóság marad. Nekem tetszik amit ilyenkor látok, és sokat segítenek ezek az élmények abban, hogy másképp tekintsek az életemre, hogy azzal foglalkozzak, ami valóban fontos nekem, és leépítsem azokat a dolgokat, amik csak mindenféle valós, vagy vélt elvárásoknak való megfelelési kényszerből részei az életemnek. Viszont javulnom kell még, mert mélyen belül egy maximalistát találtam, akinek nagyon is fontos az eredmény, és ezt el kell fogadnom. Én soha nem fogok tudni egy versenyen nem foglalkozni az idővel, és a versenytársakkal, egyszerűen nem olyan vagyok, engem az tesz boldoggá, ha teljesen odateszem magam, és mindent kihozok magamból. Jelenleg ultrán főleg a frissítés hibái akadályoznak ebben, itt még sok fejlődési lehetőségem van. Arra már rájöttem, hogy félmaratonnál hosszabb versenyeket nem célszerű túl gyakran futnom, nagyon hosszú utánuk a regeneráció, és nagyon megzavarják a normális edzésmunkát. Évente néhány ilyen fér csak bele, így élesben kísérletezni a frissítéssel elég lassan vezet eredményre. Terepen pedig a szintek és a talajviszonyok változékonysága miatt nem könnyű jó következtetéseket levonni, viszont egy körözős, aszfaltos ultra egészen optimális ilyen szempontból. A rövid körök lehetővé teszik egy frissítési stratégia pontos tartását, és egy reménybeli segítőnek is könnyű a dolga, nem kell mozognia az útvonalon, valamint a viszonylag steril körülmények miatt a mért tempókból pontos következtetéseket lehet levonni a frissítés hatékonyságáról. Abban biztos vagyok, hogy az állóképességem megvan ahhoz, hogy 6 órán keresztül folyamatosan fussak, elsőként ezen a távon fogok próbálkozni. Van még ugyan az 50 kilométeres táv, de az annyira közel van a maratonhoz, hogy nem látom értelmét. A legfontosabb pedig, hogy megfelelő felkészültséggel álljak oda, amit a kezdeti versenyekre kitűzött 6 perc/km tempónál jóval szigorúbbra szeretnék venni. Alapvetően sík aszfalton csak az jöhet szóba, hogy végig fussak, semmi sétálgatás, lehetőleg frissítés közben se. Nehéz belőni, hogy az ember mikor éri el az ehhez szükséges edzettséget, szerintem már tartok ott, de én szeretem számokhoz kötni a dolgokat, így erre is kitalátam két peremfeltételt: félmaraton 1:40-en (4:44/km), maraton 3:30-on (4:58/km) belül. A Piros 85 utáni időre már ki kellett találnom, hogy mire kezdjem meg a felkészülést, és mivel a megfelelő időben jött szembe egy program a Maratonfüredre, ahol első maratonomat futottam, hamar meg is lett a válasz. Januárra beneveztem a Zúzmara félmaratonra, úgy gondolom, hogy a felkészültségem ősszel már elég közel volt az 1:40-es célidőhöz, szerintem sikerülhet kifejezetten erre kihegyezett edzésterv nélkül is, a téli alapozás közben megfutni. Aztán márciusban jöhet a maraton, 19 hétnyi kifejezetten erre a maratonra felészítő edzésterv meg kell hozza az eredményt, bár a célkitűzés elég merész, hiszen egyetlen év alatt több, mint 20 percet akarok javítani, ami gyakorlatilag fél perc/km-el gyorsabb tempót jelent. Viszont a felkészülés közben csak egy versenyt futok, és nem nyírom ki magam előtte 3 héttel egy Bükki Hard-al sem, szóval egyáltalán nem lehetetlen. A 3:30 persze egy 1:40-es félmaratonhoz képest nagyon jó kapcsolat lenne az eredmények között (14 másodperc/km lassulás a dupla távon), de tavaly is csak 17 másodperc volt a tempókülönbség ezen két verseny között. Ha ez megvan, már nevezek is be a sárvári 6 órásra. Ilyen szoros kapcsolatot az eredmények között általában 4 órás futásig szoktak feltételezni, így a maraton és a 6 órás között már nem működik a dolog. Viszont nem dupla a táv, ha nagyon jó az edzettségem, akkor talán kb. 20 másodperces lassulással maxolnám ki magam. Ez 5:18 perc/km, ami elsőre baromi keménynek tűnik, 6 órán át a frissítésekkel, mosdószünetekkel együtt nem tudom mennyire lehetséges ezt az átlagot tartani. 68 km jönne így össze, amivel tökéletesen elégedett is lennék. Valójában egy 5:30-as átlagot is elfogadhatónak tartanék elsőre, ez az első maratonom tempóját, és 65,5 kilométert jelent. Meglátjuk.
Év végén csináltam még egy Hadd-féle felmérést. Kicsit vegyes érzéseim vannak az eredményétől, a majdnem pont egy év különbséggel készült két felmérés között alacsony puzusokon hatalmas a fejlődés, de az anaerob küszöb közelében, és fölötte minimális, ráadásul elképesztően rosszul esett ott futni, a 180-as pulzust meg se tudtam közelíteni, égett a gyomrom, a tüdőm, hányingerem volt... Persze most alapozás van, és az idén amúgy is nagyon keveset futottam intenzíven, 160 fölé alig megyek, ami talán már akadályozza a fejlődést. A márciusi maraton után átgondolom a dolgokat, lehet, hogy célszerűbb lenne rövidebb, félmaratoni, 10k-s felkészülésre kihegyezett edzéstervvel dolgoznom, hogy kicsit gyorsuljak is, mert úgy érzem alap már van, amire lehet építeni. Egyébként sem szeretnék belekényelmesedni az ultra távok alacsony intenzításába, még jó ideig nem akarok kifejezetten ultra távokra edzeni, rövidebb távokra készülve is még sokáig tudok javulni az ultrákon. Tavaly a félmaratonon 2 másodperccel tudtam gyorsabb átlagot futni, mint a felmérés 160-as pulzusán, ha most ezt veszem előrejelzésnek, akkor bizony elég nagy bajban vagyok, mert 4:53-as tempó adódna, ami jóval lassabb a szükséges 4:44-nél, és csak 1:43-as célidőt adna ki.
2017-ben végül 2.722 kilométer gyűlt össze, 32.824 méter szintemelkedéssel, így heti átlagban sikerült 50 km fölé jutnom. 265 órát töltöttem futással 214 alkalom alatt, azaz átlagosan 1 óra 14 perces volt egy futás, 5:50-es átlagtempóban. Sajnos elég egyenetlen volt az év során a kilométerek eloszlása, az év első felében a Bükki Hard volt az első komoly törés, aztán a talpi bőnye sérülés egyre súlyosabb lett, a Polar Kaptárköveken már eléggé akadályozott a versenyzésben, majd szinte teljesen le is nullázott, nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnom. A Piros 85 után újra sérüléssel bajlódtam, ezúttal combemelő izom, amiből viszont jógagyakorlatok beiktatásával a nyújtásba egész hamar sikerült kilábalnom. Mindenesetre a tanulság világos, a félmaratonnál hosszabb versenyek még nagyon komolyan visszavetik az edzésmunkámat, ilyeneket nagyon ritkán engedhetek meg magamnak. Ez egy fájdalmas tanulóév volt, 2016-hoz képest kevés sikerélménnyel, viszont kitartottam így is, a kilométerek beépülnek, és az év végére elég jól sikerült feltornászni az edzések mennyiségét, amiből egy jó alapozás kerekedhet. 2018 első felére tehát kész a terv, a második fele viszont még egy nagy kérdőjel, és leginkább a január 11-i OCC sorsolás eredménye fogja meghatározni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése