32. Wizz Air Félmaraton

Szépen betartottam a tervem, május óta semmilyen versenyen nem voltam, és teljesítménytúrára se mentem futkározni. Semmi komoly megterhelés, csak a rendszeres edzések.

Számukat megemeltem heti 6 alkalomra, közben persze a távot kicsit csökkentve, hogy a heti kilométeradag ne legyen több, mint eddig. Ennek köszönhetően a lábaim egészen jól helyrejöttek, bár a jobb sarkam még mindig érzem kicsit, már nyugodtan tudok hosszút is futni, nem romlik tőle a helyzet. Némi változatosságot is vittem az edzésekbe, kerültek beléjük kis intenzív szakaszok, amik remélhetőleg segítettek gyorsulni. Nagyon elégedett vagyok az edzéseredményekkel, az iszonyú meleg nyár ellenére mindig mentem futni, és minden téren folyamatosan javuló tendenciát látok. A végére már a kicsi szintet is tartalmazó terepes edzéseimre is 59-es running indexet kaptam az órámtól, és a pályán tartott tempót tesztelő edzéseim is azt mutatják, hogy nagyon jó formában vagyok, a tervezett 100 percen belüli időt elméletileg könnyen teljesíteni tudom a félmaratonon.

Polar Running index grafikon, az utolsó verseny óta elég szépen fejlődtem.

Nagyon izgulok a verseny miatt, este alig bírok elaludni, pedig nem ártana kipihenten érkezni. Na jó, ez amúgy is csak álom egy költözés közepén... Alaposan átgondoltam a tervet is a versenyre, ami így nézett ki: a táv első felében 4:30-4:40 közötti tempó, pulzus max. 167, 10,5-17 km-ig max. 170 lehetőleg tartva a tempót, aztán meg amit még bírok. Végeredményben egy konzervatív terv mellett döntöttem, nem akartam mindenáron a lehető legjobb időt megfutni, hanem a biztos 100 percen belüli eredmény elérését tartottam szem előtt. A pályán futott teszteken könnyedén tudtam 10 kilométert 4:30-on belüli átlaggal futni úgy, hogy végig 170 alatt maradt a pulzusom. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy egy több, mint 10 másodperccel lassabb átlagtempót szinte a verseny végiéig az anaerob küszöböm (173-174) alatt maradva tudok futni, így ha a verseny második felében lesz még erőm, akkor akár emelhetek is kicsit a tempón.

Teszt atlétikai pályán, 10,55 km, 4:27/km, 167 átlagpulzus. Volt egy kis probléma az új pánttal.

Kicsit aggódtam a pulzusmérő miatt, mert múlt szombaton edzésen rakoncátlankodott, akárhogy is próbáltam igazgatni, nem segített, végül csak a bevizezés oldotta meg a problémát. Tartottam tőle, hogy a rajtig nem marad eléggé nedves a pánt, ezért egyfolytában locsoltam, meg magamat is, mert már ekkor éreztem, hogy meleg lesz. Pedig reggel az ablakból kinézve a völgyben még ködöt láttam, és valami kellemes hűvös időben reménykedtem, sajnos hasztalan. Végül sikerült addig cseszegetni a pántot, hogy a rajt előtt egy perccel, amikor kiválasztottam a versenyt az órán, nem jelent meg pulzusérték. Hát ebben az egy percben teljesen kétségbeesetten próbáltam mindent, levettem a pántot, arról levettem a mérőt, vissza, nem megy, gyorsan párosítani, nem megy, újra akartam indítani az órát, de már csak 10 másodperc maradt, akkor mindegy, indítsuk. És ekkor varázsütésre megjelent a pulzus a kijelzőn, a verseny pedig elindult. A tervezett tempómnak megfelelően a kettes zóna elejére álltam, ami nagyon közel van a rajtkapuhoz, az egyes zóna meglepően rövid. Elég hamar el is kezdtünk gyalogolni, kocogni, majd néhány tíz másodperc után át is futottam a kapu alatt, a mérést pedig rendben el tudtam indítani.

Az első száz méteren nagyon kellett helyezkednem, a tömeg lassan kezdett, én meg pont arra számítottam, hogy majd kilőnek, és arra kell figyelnem, nehogy túltoljam. Nem így lett, szépen felvettem a tervezett 4:30-4:40 közötti tempót, és nézelődtem, hogy ki lenne megfelelő nyúlnak. Hamar találtam egy srácot, aki épp jó tempót futott, rátapadtam, és elégedetten konstatáltam, hogy milyen jól kezdtem, minden a terv szerint alakul. Az első kilométer 4:34-es tempójával teljesen megfelel a tervnek, érzésre minden nagyon jól alakult. Az Andrássy úton futva sajnos a nyulam elkezdett belassulni, kénytelen voltam megelőzni, és egyedül futni. Valahol másfél kilométernél átlépte a pulzusom a 170-et, ami eléggé meglepett. Úgy éreztem, hogy a légzésem rendben van, mintha toló edzéseken jobban "kapkodnám" a levegőt, jóval alacsonyabb pulzusnál, biztos csak a versenyláz miatt szaladt meg a pulzus ennyire. Nem örültem ennek, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, volt már hogy verseny elején magas a pulzusom, aztán lecsökken. Szépen tartottam tovább a tempóm, nézelődtem hogy kire tudnék ráakaszkodni, de valahogy senkinek se passzolt, egy ránézésre gyors gyalogló mozgásban haladó srácot leszámítva. Sokáig néztem, de nem tudtam megállapítani, hogy szabályosan gyalogol-e, vagy csak furán fut, de ha előbbi, akkor minden tiszteletem, nem semmi tempóban csinálja.

A Lánchíd után még nagyon elszánt voltam

Eseménytelenül telt az idő, míg a harmadik kilométeren be nem csipogott az órám a 174-es pulzus miatt. Na ennek valahol bőven féltáv után kellett volna megtörténnie, és továbbra sem hittem el, hogy valóban ekkora terhelésen futok, érzésre nem volt semmi gond. A negyedik kilométer végére sikerült újra beállnom valaki mögé, és jött az első nehézségem, amikor a Lánchídra felfutottunk. Persze csak pár méter az emelkedés, szépen tartottuk is a tempót, de a pulzusom már felment 176-ra, ami mindenképp ijesztő érték. Egy könnyebb szakasz jött a híd felétől, visszaállt 171 körülre a pulzus, megint úgy tűnt, hogy minden rendben van. A tavalyival ellentétben most nem tömeget láttam kijönni az alagútból, hanem csak az élmezőny egy-egy tagját, jóval előrébb futok, és ez eléggé jó érzéssel töltött el. Úgy rémlett, hogy itt volt frissítőpont, most nincs, viszont jött az egyik legnagyobb emelkedő a vár körül. A tempót tartom, de ennek állandósuló 177-es pulzus lett az ára, a gyomrom is kezd rendetlenkedni, és kicsit még az oldalam is szúr. Megviselten, de reménykedve érkezem az alagútba, gondoltam túl vagyok az egyik nehéz részen, mindjárt jön a sík rakpart, amit szépen végigtempózhatok. Az alagútban természetesen elveszti az óra a GPS jelet, így kicsit bizonytalan vagyok, hogy rendesen tartom-e a tempót. Sajnos az alagútból kijutás után is nagyon nehezen talál magára az óra, már a rakparton futok, mire a kijelzett tempó valósnak tűnik.

A rakpart most sem lett a kedvenc szakaszom. Bár alapvetően futás szempontjából jó lenne a nagyon hosszú, egyenes szakasz, a tűző Nap az idén is nagyon megnehezíti ezt a részt. Az elvileg anaerob küszöböm fölötti, 175-176-os pulzus ellenére sokkal jobban érzem magam, mint tavaly. Ezen a 4 kilométeren továbbra is tartom a tervezett 4:30-4:40 közötti tempót, azt azért nem mondanám, hogy jólesik, de mégiscsak versenyen vagyok, ne is legyen kényelmes. Sokkal gyorsabban is eltelik az idő, persze a számok szerint is hamarabb végzek. Megint az emelkedő tesz oda, ahogy a Rákóczi hídnál felkanyarodunk a felső rakpartra, nem tudom tartani a 4:40 alatti tempót, csak 4:54 lesz a 12. kilométer. Ezt még jól élem meg, számítottam azért arra, hogy kicsit lassulni fogok, azzal nyugtatom magam, hogy tavaly innen kezdett könnyebbé válni a verseny. Persze a 179-ig is felkúszó pulzusom már világosan előrevetítette a jövőt... Vízzel és izóval is frissítek, várom, hogy a hídon végre túl legyek, mert ugye minden híd a feléig emelkedik. Sajnos nem alaptalanul tartottam ettől, nagyon megroppantam, mire valahol a közepén a 13. kilométer végét jelző táblához értem. A tempóm bezuhant 5:30-ig, a pulzus is csökkenésnek indult, túllassultam. A lejtőn még sikerül visszagyorsulnom 5 perc alá, de ahogy vége, képtelen vagyok újra felvenni a tervezett tempót. Többször megpróbálom, de teljesen reménytelen, egyszerűen nem visznek tovább a lábaim. Itt értem meg, hogy vége, a pulzusom nem hazudott, ezt a terhelést képtelenség ennél tovább vinni. Már csak a feladás módján gondolkodom, a város túloldalán van a kocsim, bérlet, pénz értelemszerűen nincs nálam, mégiscsak az a legegyszerűbb ha szépen elmegyek a célig.

Túl az összeomláson kocogok a cél felé

Szerencsére épp itt van egy frissítőpont, teljesen megállok a vizes bödönnél, liternyi vizet borítok a fejemre. A frissítőpont mögött bujdosok, pár pohár vizet, és két izót is megiszok. Végigsétálok a frissítőponton, aztán mivel azt azért nagyon gáznak tartanám, ha innen végig gyalogolnám a távot, szépen kocogni kezdek. Öt és fél perc körüli tempó az, amit most kényelmesnek érzek, tudnék még bőven gyorsabban futni, de a feladás megtörtént, a kitűzött célt nem tudom elérni, más meg nem érdekel. Persze erőlködhetnék, mivel a januári félmaratonon felállított 1:49:27-es egyéni legjobbamat még mindig bőven meg tudnám dönteni, de valahogy ez most nem hoz lázba. Itt ma az egyetlen számomra elfogadható eredmény a 100 percen belüli idő lett volna. Az edzéseim és az első 12 kilométer alapján is biztos voltam a sikerben. Nem túl felemelő érzés így végigkocogni a maradék távot, folyamatosan hagy le a tömeg, ma több százan jobban csinálták, mint én. Aztán valakit épp mentőbe raknak, nem sokkal később egy másik férfi a földön fekszik ájultan. Igazából nem tudom, hogy futók voltak-e, de elég valószínű. Azért annak örülök, hogy eddig nem jutottam el, még időben leálltam. A feladást igazából mindig rossz döntésnek tartottam, mert valószínűleg rossz hatással van a jövőre nézve, hiszen ha az ember egyszer már megtette, akkor később egyre könnyebben fog ismét a feladás mellett dönteni, akkor is, ha valójában egyáltalán nem lenne indokolt. Jó, valódi DNF nem is lesz, nem fogom teljesen feladni, végigcsinálom a versenyt. Akkor ez most feladás, vagy sem? Több nap elteltével már úgy gondolom, hogy bár nemcsak a célt engedtem el, hiszen még a falnak rohanás után is kihozhattam volna többet ebből a versenyből, de ez egyértelműen nem feladás volt, csak egy nagyon elrontott verseny.

Semmi örömködés, csak az óra leállításával foglalkozok...

A célig végig azon agyalok, hogy mi történhetett, mi volt ez a hirtelen összeomlás? A pulzusgörbe alapján valójában egyértelmű a válasz, de egészen addig nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet, amíg tényleg meg nem történt. Hiszen jól éreztem magam, és valóban nagyon váratlanul ért, hogy nem megy tovább. Nem vettem észre semmilyen előjelet, egyszerűen egyik pillanatról a másikra a lábaim nem vittek tovább, az izmaim egyszerűen képtelenek voltak ezen az intenzításon tovább végezni a dolguk. Nem volt se fájdalom, se görcs, se zihálás, semmi. Igazából még a melegtől sem szenvedtem annyira. Tavaly végig sokkal nehezebben ment minden, az első fele jóval rosszabb volt érzésre mint most, bár az is igaz, hogy a pulzusom akkor valamivel alacsonyabb volt. A pálya utolsó kilométereiről csak homályos emlékeim voltak, annyira odavoltam. Akkor talán épp az edzetlenségem volt a szerencsém, egyszerűen nem tudtam túlhajtani magam, önmagában a táv lefutása is hatalmas kihívás volt. A kisebb intenzítás miatt tényleg csak fejben dőlt el, hogy sikerül-e, most viszont nem ezen múlt, fizikailag lehetetlen volt a tempót tovább tartanom. A befutó nem túl felemelő, bár nagyon meglepődök, hogy 1:49-et látok az órán, azt hittem hogy 2 órán túl érek csak be.

A pulzusgörbe nem sokat volt a tervezett zónában

1:49:18 lett a vége hivatalosan, ami 9 másodperccel jobb, mint a januári zúzmarán futott időm. Tehát, ha röviden akarnám összefoglalni a versenyt, akkor azt is mondhatnám, hogy egyéni legjobb időt futottam, és több, mint 10 percet javítottam a tavalyi Wizz Air eredményemen. Bár ez teljesen igaz lenne, közvetlenül a verseny után mégis egy másik végletet posztoltam, miszerint feladtam a versenyt. Szeretek őszinte lenni magammal, és nem nagyon bírom a kudarcot :) Mindenesetre azért találok bőven pozitívumot is ebben a versenyben, még csak nagyon erőlködnöm sem kell. Ez volt az első versenyem, ahol egy előre meghatározott tempót nagyon pontosan tudtam tartani, pedig itt hatalmas a tömeg, és a hosszú versenyszünet miatt is eléggé be voltam pörögve. Nagyon jó volt viszonylag elölről rajtolni, és az alagútból kifele csak az élmezőny egy-egy tagját látni, persze még mindig iszonyatosan sokan vannak előttem, és ezen a távon szerintem nem is leszek sose igazán jó (mármint csak a hobbifutók között gondolom persze, az igazi atléták szintje eleve elérhetetlen számomra). Aztán itt van még az is, hogy egy elrontott versenyből lehet talán a legtöbbet tanulni.

A hivatalos mérés eredményei

Féltávig semmi gond nem volt...

Valójában egyébként nem nagyon értem, hogy amíg pályán simán ment kilométerenként 10 másodperccel gyorsabb tempó 167-es átlagpulzussal, addig itt a versenyen a lassabb tempó miért 173-as átlaggal adta ki? Ez nagyon nagy különbség, amit nem valószínű, hogy egyetlen dolog okozott. A meleg és a tűző Nap biztosan nem segített, de a fő ok inkább a nem túl sík pálya lehetett. Bár hivatalos szintmetszetet nem találtam, de érzésre is akad emelkedő ezen a pályán, és az órám szerint se kevés, bár utóbbiban azért nem lehet vakon bízni, de az nyilvánvaló, hogy nullánál jóval több a szintemelkedés.

Pályán 10,55 km 47 perc, 167 átlag, a versenyen 10,55 km 48:47 perc 173-as átlagpulzussal...

Van még egy olyan érzésem is, hogy a versenyhéten tartott rápihenésem is nagyon rossz volt. Ennek egyik előjele lehetett, hogy a plusz szerdai pihenőnap után csütörtökön már feltűnően magasabb volt a pulzusom a rövid tempózás során, mint korábban. Utána már nem futottam a verseny előtt, azaz még két napot kihagytam, amitől teljesítménynövekedést várnék, de úgy tűnik nekem ez nem jön be. A verseny után csütörtökön futottam először, majd ezután minden nap, és pontosan egy héttel a verseny után, azaz zsinórban a 4. futáson értem el az eddigi legjobb running indexemet, ami mindjárt 2 ponttal magasabb lett, mint az eddigi csúcs. Ezen a laza, hosszú edzésen 150-es átlagpulzussal 1:52-es félmaratont futottam, ami csak 3 perccel marad el a versenyeredménytől... Az 5 kilométeres bontás a legszebb, az első nem játszik, mert az odafele 3 km-en lejt, de az utána lévő 3x5 kilométert (ez egy tó körüli 1,1 km-es körözgetés) szinte azonos tempóban 149 148 és 150-es átlaggal futottam, azaz gyakorlatilag a világból ki tudnék így futni... Az biztos, hogy jobban kell a pulzusomra hagyatkoznom a versenyek során, úgy tűnik egyre kevésbé érzem megterhelőnek a tempós futást, és nem veszem észre, ha túl sok. Biztosan könnyedén végigfutottam volna a távot, ha a terv pulzus részét tartom be, de a 100 percen belüli idő ma akkor sem lett volna meg, 102-104 percre jött volna ki tippem szerint. Bár most igazából nem bánom, hogy nem voltam elég okos, ebbe a pofonba bele kellett szaladnom, mert csak a saját káromon tanulok. :) Viszont ezentúl okosnak kell lennem, ha nincs meg bennem egy időeredmény, akkor nincs, felesleges mindenáron erőltetni. Ugyanúgy kell hozzáállnom, mint terepen, ahol ugye a tempónak eleve nincs jelentősége, csak a pulzus ad támpontot arról, hogy az intenzitás rendben van-e.

Na ez egy igazán jól sikerült futás lett, kár hogy ez a csúcsforma pont egy héttel a verseny után jött :)

Egy pillanatig megint felmerült bennem, hogy hagyom ezt az aszfaltozást a francba, de hamar kijózanodtam, és maradok a nyáron kigondolt tervnél. Ennek az a lényege, hogy a terepen való javulást nem csak az emelkedőkön próbálom elérni, hanem sokkal inkább azzal, hogy a sík tempómat javítom folyamatosan, amihez viszont kellenek ezek a "rövid" aszfaltos versenyek. Azt gondolom, hogy terepen is azok tudnak a mezőny elején poroszkálni, akik aszfalton is jók lennének. Végleg meggyőztem magam erről, amikor megtudtam, hogy az a Tim Tollefson, aki most 3. lett UTMB-n, mellesleg maratont is futott 2:18 alatt... Szóval nem csak békésen fogok futkározni az erdőkben, hanem alapvetően a tempós aszfaltos versenyekre készülök rá. Sőt, jövőre még jobban visszalépek, már 10k-t is akarok futni. Eddig egyetlen eredményem van ezen a távon, az első versenyem, és az ennek megfelelően nagyon gyenge. A másik része a dolognak, hogy leállok az értelmetlen kihíváshajhászással, nem kell minden versenynek hosszabbnak, szintesebbnek, brutálisabbnak lennie, mint az előzőnek. A Piros 85 természetesen marad, hiszen igazán a terepultrákon érzem jól magam, viszont évente csak kevés ehhez hasonló kihívást tervezek be, így ráadásul még jobban várom majd :) A jövő évre már kigondoltam egy kritériumrendszert, hogy milyen eredmények után jöhet a következő szint: először a félmaratont akarom 1:40 alá vinni, aztán jöhet a maraton 3:30 alatt, és ha ezek megvannak, csak akkor indulok 6 órás versenyen, hogy az aszfaltos ultrák világába már egy viszonylag jó eredménnyel lépjek be. A célom elsőre 68 kilométer teljesítése lenne, úgy érzem ez jövőre sikerülhet. Felmerül a kérdés persze, hogy ha most is ennyire mellétrafáltam a várható eredménnyel kapcsolatban, akkor egy még kiszámíthatatlanabb ultra verseny előtt majd miként lehetek biztos abban, hogy készen állok a tervezett cél elérésére? A válasz egyszerű: sehogy :)

Gábor Úton

Tengerszem-csúcs (2499 m)

Video: https://youtu.be/bIwfIDBZJCA

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Egy régóta tervezgetett túrának jött el végre az ideje, a lehető legjobbkor, az itthoni hőségből már nagyon vágytam elszabadulni. Tavaly az Alacsony-Tátrába április végén mentünk, az egy kicsit korai időpont volt, szállingózott is a hó, másnap pedig erős havazás kezdődött. A Magas-Tátrába látványa akkor eléggé meggyőzött arról, hogy oda is el kell egyszer mennünk. A kiszemelt célpont a turistaúton elérhető legmagasabb csúcs, a Tengerszem-csúcs lett. Az őszi időszakba sajnos ez már nem fért bele, tanulva a korábbi hibából, idén jóval későbbi időpontot terveztünk be, mivel első alkalommal mindenképp nyári körülmények között szerettünk volna menni. A téli zárlatot június 15-én oldották fel a Magas-Tátrában, a 24-25-ei hétvége így megfelelőnek tűnt. Az időjárás előrejelzés 2 héttel korábban kicsit ijesztő volt még, akkor a következő hétvégére 1 fokot, hószállingózást jósoltak. Ez így is lett, de utána gyorsan javulni kezdett az idő, a mi hétvégénkre már 9-10 fokot, nagyrészt napos időt jeleztek előre.

Nagyrészt napos, de vajon a csúcson lesz kilátás?

Három óra alvás után 5 órakor indulunk. Bár csak 300 kilométer az út, néhány eltévedés, és hosszabb megállások miatt több, mint 6 óráig tart. Az előrejelzés péntekre vihart, szombat délelőttre szeles, kicsit felhős, délutánra pedig már szélcsendes, nagyrészt napos időt jósolt. A vasárnap már ismét szeles, délutántól esősnek látszott, így a csúcstámadásra a szombat délután ígérkezett ideálisnak. Mivel a hegyre foglaltunk szállást, alig egy órányira a csúcstól, sietnünk nem kellett, nem kell lejönnünk. Nyugodtan megebédelhettünk, de mivel hirtelen nem találtunk rendes éttermet, először egy lángost kértünk Csorbán a vasútállomáson. Már a "Majonézzel, vagy ketchuppal?" kérdés hallatán éreztük, hogy ez hiba volt... Maradjunk annyiban, hogy a sajtot leszámítva semmiben sem hasonlított arra, amit mi lángosnak hívunk :) A parkolás eltartott egy darabig, minden parkoló tele volt, vagy olyan, ahol nem tudjuk éjjelre hagyni az autót. Visszamentünk az emeletes parkolóházhoz, oda is ki volt írva, hogy tele, de azért csak találtunk egy helyet. Átöltöztünk, és kimatekoztuk, hogy mit vigyünk magunkkal. Mindhárman kicsi, huszonpár literes hátizsákkal érkeztünk, amiknek a hálózsák a felét kapásból elfoglalta, és ráadásul nagy mennyiségű vizet (10,5 litert) is vinnünk kellett, mivel a menedékházban az nincs.

2004-ben vihar, azóta szú tizedeli a lucfenyőket

Fél egykor vágtunk neki a túrának, amit hamar megszakítottunk, hogy befejezzük az "ebédet" egy hot-doggal. Ez legalább jó volt. Egy táblán 1325 méter magasságot látunk kiírva, ami az órámmal tökéletes egyezést mutat. Kicsit meg is vagyok lepve, az óra nem barometrikus, így sokkal pontatlanabbnak gondoltam a mérését. A szintemelkedés viszont akkor egy kicsit több lesz az 1000 méternél, mint amire számítottam egy track alapján. A Piros jelzésre kellett váltanunk az első elágazónál, itt vagy öt percet vakaróztunk, hogy melyik irányban térjünk rá, mert bár sok minden ki volt írva, a csúcs az pont nem. Végülis jobbra indultunk, és hamarosan egy tábla is megerősítette a döntésünket. Ide ha jól emlékszem olyan 5 óra volt kiírva a csúcsig, ami épp jó, hatra már fenn is vagyunk. A körülöttünk lévő táj csodálatos, tökéletes kirándulóhely. Hamar elkezdünk emelkedni, eléggé hiányos az erdő, szinte végig van kilátás. Balra egy hatalmas síugró sánc, amit később majd egészen más szemszögből is látni fogunk. Nem túl sok emelkedő után szintben vezet tovább a továbbra is kellemes erdei út, néha kis hullámzásokkal. Nagyon sokan jönnek szembe, itt már kezdett idegesíteni minket, hogy állandóan kerülgetni kell az embereket, akik közül meglepően sokan nem voltak hajlandóak lehúzódni, pedig mi mentünk a szakadék felőli oldalon. Keresztezünk egy kristálytiszta vízű patakot, amilyen melegem van, legszívesebben beleugranék.

Majdnem 5 kilométer kellemes séta után érkezünk meg a Poprádi tóhoz. Egy elég hosszú szünetet tartunk, nem mintha szükség lenne rá, de egy jégkrémmel a kezében szívesen időz az ember egy ilyen szép környéken. Próbáljuk kitalálni, hogy melyik hegy vár ránk, egyik jobban néz ki, mint a másik, bármelyikre szívesen mennék. A tóval szemben sokan mennek fel egy meredek cikk-cakk úton, talán az lesz, de nem úgy tűnik, mintha arra menne tovább az utunk. Otthon utánanéztem, az Oszterva csúcsát, és az arra vezető utat láttuk, amit a piros jelzésen továbbhaladva érhettünk volna el.

A ránk váró útvonal a Poprádi tótól

Mi viszont itt áttérünk a kék jelzésre, a Menguszfalvi-völgyben folytatjuk utunkat. Továbbra is magas fenyők alkotta erdőben haladunk, az aljnövényzet megdöbbentően harsány zöld páfrányokból áll.

Meseszerű erdő

Kicsit jobban emelkedünk felfelé, nagyjából 1600 méter tengerszint feletti magasságban el is hagyjuk az erdőszintet, innen törpefenyők övezik utunkat, és a kilátást többé nem zavarja meg semmi. Fantasztikusak ezek a hegyek, bárhova nézek, gyönyörű látvány fogad. Ismét a kristálytiszta vizű patakot keresztezzük, majd egyre meredekebben kezdünk emelkedni.

Menguszfalvi-völgy

Az út tökéletesen jól járható, az emelkedés lett csak kicsit erősebb, de még nagyon sok szint hiányzik, kilométerben meg egyre kevesebb van vissza. Közben már a törpefenyők is elmaradnak, és a főszerepet a szép kis színes virágok veszik át a füves mezőkön és a csupasz sziklák között.

Virágos mezők a Békás-tavak közelében

Kicsivel 1900 méter feletti magasságban érjük el a Békás-tavakat. Itt egy hosszabb szakaszon szintben haladunk, és néhány havas részt is keresztezünk, de síkon ez nem jelent problémát. Még mindig sok az ember, többségük velünk szembe jön, szépen kirajzolják az előttünk lévő utat, ami alapján úgy tűnik, hogy most jön a neheze. Mondjuk a számok is ezt mutatják: még mindig vissza van majdnem 600 méter szint, de távban már csak 2,3 kilométer.

Békás-tavak

Meg is kezdjük az emelkedést cikk-cakk vonalban, nem vészes, de az eddigiekhez képest azért most már gyorsabban fogy a szint. Hamar át is lépjük a 2000 méteres magasságot, ahol viszont megállásra kényszerülünk, ugyanis elértük a láncos szakaszt, és óriási a torlódás. Felfele persze csak néhányan tartunk, de a lefele jövőktől nem tudunk elindulni. Igazából nem is az a fő probléma, hogy sok az ember, hanem hogy olyanok is vannak itt, akik egyáltalán nincsenek felkészülve erre a terepre, és rengeteg ideig tart, míg egy-egy lépést megtesznek. A legmegdöbbentőbb, hogy valaki egy 5-6 év körüli kislánnyal volt. Én a 10 éves, sportoló, nagyon ügyes mozgású lányomat nem mertem elhozni, mert veszélyesnek gondoltam, és ez a véleményem azóta sem változott. Azért ez már komoly felelőtlenség. Hamar megunom a dolgot, megindulok felfelé, a láncokat nem nagyon tudom használni, mert ott vannak az emberek, köztük mászok fel. Igazából nem is nagyon nehéz, kicsit talán felesleges is ide ez a sok lánc és fém lépcső. A többiek kicsit nehezebben rágják át magukat a tömegen, de végül csak túljutunk ezen a szakaszon, bár jóval idegesebben, mint ami itt a hegyek között optimális lenne.

Másnap reggel lefele már/még nem volt tömeg a láncos szakaszon

Továbbra is meredeken emelkedik az út, de az igazi meglepetés csak most jön: hó borítja az utat. Persze számítottunk rá, hogy lesz néhány hófolt, amit kereszteznünk kell, de itt nagyon meredek emelkedőn kell felmennünk a havon. Futottam sokat a rajtam lévő terepfutó cipőben télen, hóban is, jégen is, csak éppen az otthoni emelkedők dőlésszöge nem nagyon hasonlít arra, ami most itt jön. Tulajdonképpen mégis egészen jól tudok haladni, de hosszú időre megállok, amikor egy lefelé tartó nagyobb csoport tagjai esnek, kelnek, csúsznak közvetlenül felettem, felém. Eléggé ijesztő, hogy mennyire nem tudják kontrollálni a mozgásukat, igencsak reális a veszélye annak, hogy valamelyikük elsodor magával, úgyhogy csak nézem, hogy mit művelnek, és próbálok kitérni előlük.

A bot itt nem haszontalan

A hómezőn átjutva buddhista ima zászlók alatt haladunk át, ahonnan megpillantjuk a 2225 méter magasságban fekvő Hunfalvy menedékházat. Ez a hegység legmagasabban fekvő menedékháza, itt fogjuk tölteni az éjszakát.

Hunfalvy-hágó alatti menedékház (Chata pod Rysmi)

Kezd késő lenni, így gyorsan haladunk tovább, innen még nagyjából egy óra a csúcs. Ismét egy hómező, ennek a felső része viszont mintha még meredekebb lenne, itt már azért többször használom a kezem is. A hó megdöbbentően hideg. :) Van ugyan egy vékony kesztyű valahol a táskám alján, de úgy gondolom, hogy nem érdemes erre a rövid időre előbányászni. Itt is találkozunk olyanokkal, akik egyáltalán nincsenek felkészülve a körülményekre. Ismét egy gyermek, mondjuk ez a fiú legalább már tíz év körülinek látszik.

A menedékház fölött is sok még a hó

A Hunfalvy-hágóba érve gyönyörű kilátás fogad minket, kapunk egy kis ízelítőt a csúcson ránk váró látványból. Itt bukkan fel maga a csúcs is, amit egészen eddig nem láttunk. Az oda vezető út innen lesz igazán nehéz, át kell mászni az oldalára, és onnan fogunk egy nagyon meredek falon felmenni. Ez az utolsó szakasz messze a legnehezebb az egész túrán, ide sokkal inkább indokoltnak látnám a láncokat, mint a Békási tavak fölött. A kamera memóriájában vészesen fogy a hely, úgyhogy előre megyek, és rákapcsolok. Nagyon élvezem ezt a részt, a csúcsra vezető út itt azért már nem egy egyszerű séta, szeretem az ilyesmit. Már késő van, a tömeget elkerültük, üres a csúcs, amikor felérek rá. Mivel hely az nagyon kevés van, ez így eléggé szerencsés is. A panoráma elképesztő. Mindenhol hegyek, völgyek, tengerszemek, amíg a szem ellát. Igazi magashegyi élmény. Lassan érkeznek a többiek is, páran még a mi útvonalunkon, és két lengyel srác is a lengyel oldalról. Az ő útvonaluk nehezebbnek tűnik innen nézve :)

Tengerszem-csúcs

Fél órát töltünk a csúcson, nem lehet betelni a látvánnyal, de el kell indulnunk. Az ereszkedés talán még egy kicsit nehezebb is, mint feljönni volt, de csak a csúcshoz közeli rész durva. A sisak az út nagyrészén talán túlzás, de itt ezen a részen határozottan indokoltnak látom. Főleg azután, hogy nem sokkal mellettünk gurul el néhány kő, amiket valaki felettünk véletlenül útjára indított. A nehéz rész után gyorsan haladunk tovább, csak a havas rész tréfál még meg minket, lefele mintha még jobban csúszna. Épp jókor érkezünk meg a menedékházba, már kezd hűlni az idő. Ahhoz képest, hogy ide mindent serpák hoznak fel, egész olcsó. Éjjel jót alszunk, az ágyak elég nagyok, kényelmesek, de a hálózsák kell, a pókrócokat vízforrás hiányában nem tudják mosni. Értelemszerűen tusolási lehetőség sincs. A menedékházhoz nem túl közel helyezték el a wc-t, viszont tökéletes helyre, és a plexi falnak hála remek panorámában gyönyörködhetünk.

Kemény munka az áruszállítás ezen a vidéken

Reggel korán indulunk le, szeretnénk elkerülni a tömeget, legalább a fenti szakaszokon. Az előrejelzésnek megfelelően szeles az idő, de nem öltözök fel jobban, úgyis hamar kimelegedünk. Kényelemes, nézelődős tempóban tesszük meg az utat lefele, nem kell kapkodnunk. A parkolóban még egy pozitív meglepetés: csak 24 órás díjat kell fizetnünk (5,5 euro, nem valami sok), pedig meg voltam győződve róla, hogy két napnyit kell, ha éjjel is otthagyjuk az autót. Egyre romlik az idő, pontosan az előrejelzésnek megfelelően, a lehető legjobbkor voltunk a csúcson. Összességében nagyon jó volt a túra, sokkal jobb, mint amire számítottam. Az út nehézsége viszont kicsit meglepett, bár volt némi fogalmam róla, hogy milyen lesz, de valahogy mindig átbillent a bennem kialakult nehézségi szint könnyűre, ha arra gondoltam, hogy ez csak egy turistaút. Valójában a láncos rész sem nagyon való már kirándulóknak, a csúcshoz vezető végső szakasz pedig kifejezetten nehéz, és félelmetes is lehet. Sajnos sokan is voltak, akiknek túl nehéz volt. Nekem nagyon tetszett, és bátran ajánlom minden gyakorlottabb túrázónak.