Tengerszem-csúcs (2499 m)

Video: https://youtu.be/bIwfIDBZJCA

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Egy régóta tervezgetett túrának jött el végre az ideje, a lehető legjobbkor, az itthoni hőségből már nagyon vágytam elszabadulni. Tavaly az Alacsony-Tátrába április végén mentünk, az egy kicsit korai időpont volt, szállingózott is a hó, másnap pedig erős havazás kezdődött. A Magas-Tátrába látványa akkor eléggé meggyőzött arról, hogy oda is el kell egyszer mennünk. A kiszemelt célpont a turistaúton elérhető legmagasabb csúcs, a Tengerszem-csúcs lett. Az őszi időszakba sajnos ez már nem fért bele, tanulva a korábbi hibából, idén jóval későbbi időpontot terveztünk be, mivel első alkalommal mindenképp nyári körülmények között szerettünk volna menni. A téli zárlatot június 15-én oldották fel a Magas-Tátrában, a 24-25-ei hétvége így megfelelőnek tűnt. Az időjárás előrejelzés 2 héttel korábban kicsit ijesztő volt még, akkor a következő hétvégére 1 fokot, hószállingózást jósoltak. Ez így is lett, de utána gyorsan javulni kezdett az idő, a mi hétvégénkre már 9-10 fokot, nagyrészt napos időt jeleztek előre.

Nagyrészt napos, de vajon a csúcson lesz kilátás?

Három óra alvás után 5 órakor indulunk. Bár csak 300 kilométer az út, néhány eltévedés, és hosszabb megállások miatt több, mint 6 óráig tart. Az előrejelzés péntekre vihart, szombat délelőttre szeles, kicsit felhős, délutánra pedig már szélcsendes, nagyrészt napos időt jósolt. A vasárnap már ismét szeles, délutántól esősnek látszott, így a csúcstámadásra a szombat délután ígérkezett ideálisnak. Mivel a hegyre foglaltunk szállást, alig egy órányira a csúcstól, sietnünk nem kellett, nem kell lejönnünk. Nyugodtan megebédelhettünk, de mivel hirtelen nem találtunk rendes éttermet, először egy lángost kértünk Csorbán a vasútállomáson. Már a "Majonézzel, vagy ketchuppal?" kérdés hallatán éreztük, hogy ez hiba volt... Maradjunk annyiban, hogy a sajtot leszámítva semmiben sem hasonlított arra, amit mi lángosnak hívunk :) A parkolás eltartott egy darabig, minden parkoló tele volt, vagy olyan, ahol nem tudjuk éjjelre hagyni az autót. Visszamentünk az emeletes parkolóházhoz, oda is ki volt írva, hogy tele, de azért csak találtunk egy helyet. Átöltöztünk, és kimatekoztuk, hogy mit vigyünk magunkkal. Mindhárman kicsi, huszonpár literes hátizsákkal érkeztünk, amiknek a hálózsák a felét kapásból elfoglalta, és ráadásul nagy mennyiségű vizet (10,5 litert) is vinnünk kellett, mivel a menedékházban az nincs.

2004-ben vihar, azóta szú tizedeli a lucfenyőket

Fél egykor vágtunk neki a túrának, amit hamar megszakítottunk, hogy befejezzük az "ebédet" egy hot-doggal. Ez legalább jó volt. Egy táblán 1325 méter magasságot látunk kiírva, ami az órámmal tökéletes egyezést mutat. Kicsit meg is vagyok lepve, az óra nem barometrikus, így sokkal pontatlanabbnak gondoltam a mérését. A szintemelkedés viszont akkor egy kicsit több lesz az 1000 méternél, mint amire számítottam egy track alapján. A Piros jelzésre kellett váltanunk az első elágazónál, itt vagy öt percet vakaróztunk, hogy melyik irányban térjünk rá, mert bár sok minden ki volt írva, a csúcs az pont nem. Végülis jobbra indultunk, és hamarosan egy tábla is megerősítette a döntésünket. Ide ha jól emlékszem olyan 5 óra volt kiírva a csúcsig, ami épp jó, hatra már fenn is vagyunk. A körülöttünk lévő táj csodálatos, tökéletes kirándulóhely. Hamar elkezdünk emelkedni, eléggé hiányos az erdő, szinte végig van kilátás. Balra egy hatalmas síugró sánc, amit később majd egészen más szemszögből is látni fogunk. Nem túl sok emelkedő után szintben vezet tovább a továbbra is kellemes erdei út, néha kis hullámzásokkal. Nagyon sokan jönnek szembe, itt már kezdett idegesíteni minket, hogy állandóan kerülgetni kell az embereket, akik közül meglepően sokan nem voltak hajlandóak lehúzódni, pedig mi mentünk a szakadék felőli oldalon. Keresztezünk egy kristálytiszta vízű patakot, amilyen melegem van, legszívesebben beleugranék.

Majdnem 5 kilométer kellemes séta után érkezünk meg a Poprádi tóhoz. Egy elég hosszú szünetet tartunk, nem mintha szükség lenne rá, de egy jégkrémmel a kezében szívesen időz az ember egy ilyen szép környéken. Próbáljuk kitalálni, hogy melyik hegy vár ránk, egyik jobban néz ki, mint a másik, bármelyikre szívesen mennék. A tóval szemben sokan mennek fel egy meredek cikk-cakk úton, talán az lesz, de nem úgy tűnik, mintha arra menne tovább az utunk. Otthon utánanéztem, az Oszterva csúcsát, és az arra vezető utat láttuk, amit a piros jelzésen továbbhaladva érhettünk volna el.

A ránk váró útvonal a Poprádi tótól

Mi viszont itt áttérünk a kék jelzésre, a Menguszfalvi-völgyben folytatjuk utunkat. Továbbra is magas fenyők alkotta erdőben haladunk, az aljnövényzet megdöbbentően harsány zöld páfrányokból áll.

Meseszerű erdő

Kicsit jobban emelkedünk felfelé, nagyjából 1600 méter tengerszint feletti magasságban el is hagyjuk az erdőszintet, innen törpefenyők övezik utunkat, és a kilátást többé nem zavarja meg semmi. Fantasztikusak ezek a hegyek, bárhova nézek, gyönyörű látvány fogad. Ismét a kristálytiszta vizű patakot keresztezzük, majd egyre meredekebben kezdünk emelkedni.

Menguszfalvi-völgy

Az út tökéletesen jól járható, az emelkedés lett csak kicsit erősebb, de még nagyon sok szint hiányzik, kilométerben meg egyre kevesebb van vissza. Közben már a törpefenyők is elmaradnak, és a főszerepet a szép kis színes virágok veszik át a füves mezőkön és a csupasz sziklák között.

Virágos mezők a Békás-tavak közelében

Kicsivel 1900 méter feletti magasságban érjük el a Békás-tavakat. Itt egy hosszabb szakaszon szintben haladunk, és néhány havas részt is keresztezünk, de síkon ez nem jelent problémát. Még mindig sok az ember, többségük velünk szembe jön, szépen kirajzolják az előttünk lévő utat, ami alapján úgy tűnik, hogy most jön a neheze. Mondjuk a számok is ezt mutatják: még mindig vissza van majdnem 600 méter szint, de távban már csak 2,3 kilométer.

Békás-tavak

Meg is kezdjük az emelkedést cikk-cakk vonalban, nem vészes, de az eddigiekhez képest azért most már gyorsabban fogy a szint. Hamar át is lépjük a 2000 méteres magasságot, ahol viszont megállásra kényszerülünk, ugyanis elértük a láncos szakaszt, és óriási a torlódás. Felfele persze csak néhányan tartunk, de a lefele jövőktől nem tudunk elindulni. Igazából nem is az a fő probléma, hogy sok az ember, hanem hogy olyanok is vannak itt, akik egyáltalán nincsenek felkészülve erre a terepre, és rengeteg ideig tart, míg egy-egy lépést megtesznek. A legmegdöbbentőbb, hogy valaki egy 5-6 év körüli kislánnyal volt. Én a 10 éves, sportoló, nagyon ügyes mozgású lányomat nem mertem elhozni, mert veszélyesnek gondoltam, és ez a véleményem azóta sem változott. Azért ez már komoly felelőtlenség. Hamar megunom a dolgot, megindulok felfelé, a láncokat nem nagyon tudom használni, mert ott vannak az emberek, köztük mászok fel. Igazából nem is nagyon nehéz, kicsit talán felesleges is ide ez a sok lánc és fém lépcső. A többiek kicsit nehezebben rágják át magukat a tömegen, de végül csak túljutunk ezen a szakaszon, bár jóval idegesebben, mint ami itt a hegyek között optimális lenne.

Másnap reggel lefele már/még nem volt tömeg a láncos szakaszon

Továbbra is meredeken emelkedik az út, de az igazi meglepetés csak most jön: hó borítja az utat. Persze számítottunk rá, hogy lesz néhány hófolt, amit kereszteznünk kell, de itt nagyon meredek emelkedőn kell felmennünk a havon. Futottam sokat a rajtam lévő terepfutó cipőben télen, hóban is, jégen is, csak éppen az otthoni emelkedők dőlésszöge nem nagyon hasonlít arra, ami most itt jön. Tulajdonképpen mégis egészen jól tudok haladni, de hosszú időre megállok, amikor egy lefelé tartó nagyobb csoport tagjai esnek, kelnek, csúsznak közvetlenül felettem, felém. Eléggé ijesztő, hogy mennyire nem tudják kontrollálni a mozgásukat, igencsak reális a veszélye annak, hogy valamelyikük elsodor magával, úgyhogy csak nézem, hogy mit művelnek, és próbálok kitérni előlük.

A bot itt nem haszontalan

A hómezőn átjutva buddhista ima zászlók alatt haladunk át, ahonnan megpillantjuk a 2225 méter magasságban fekvő Hunfalvy menedékházat. Ez a hegység legmagasabban fekvő menedékháza, itt fogjuk tölteni az éjszakát.

Hunfalvy-hágó alatti menedékház (Chata pod Rysmi)

Kezd késő lenni, így gyorsan haladunk tovább, innen még nagyjából egy óra a csúcs. Ismét egy hómező, ennek a felső része viszont mintha még meredekebb lenne, itt már azért többször használom a kezem is. A hó megdöbbentően hideg. :) Van ugyan egy vékony kesztyű valahol a táskám alján, de úgy gondolom, hogy nem érdemes erre a rövid időre előbányászni. Itt is találkozunk olyanokkal, akik egyáltalán nincsenek felkészülve a körülményekre. Ismét egy gyermek, mondjuk ez a fiú legalább már tíz év körülinek látszik.

A menedékház fölött is sok még a hó

A Hunfalvy-hágóba érve gyönyörű kilátás fogad minket, kapunk egy kis ízelítőt a csúcson ránk váró látványból. Itt bukkan fel maga a csúcs is, amit egészen eddig nem láttunk. Az oda vezető út innen lesz igazán nehéz, át kell mászni az oldalára, és onnan fogunk egy nagyon meredek falon felmenni. Ez az utolsó szakasz messze a legnehezebb az egész túrán, ide sokkal inkább indokoltnak látnám a láncokat, mint a Békási tavak fölött. A kamera memóriájában vészesen fogy a hely, úgyhogy előre megyek, és rákapcsolok. Nagyon élvezem ezt a részt, a csúcsra vezető út itt azért már nem egy egyszerű séta, szeretem az ilyesmit. Már késő van, a tömeget elkerültük, üres a csúcs, amikor felérek rá. Mivel hely az nagyon kevés van, ez így eléggé szerencsés is. A panoráma elképesztő. Mindenhol hegyek, völgyek, tengerszemek, amíg a szem ellát. Igazi magashegyi élmény. Lassan érkeznek a többiek is, páran még a mi útvonalunkon, és két lengyel srác is a lengyel oldalról. Az ő útvonaluk nehezebbnek tűnik innen nézve :)

Tengerszem-csúcs

Fél órát töltünk a csúcson, nem lehet betelni a látvánnyal, de el kell indulnunk. Az ereszkedés talán még egy kicsit nehezebb is, mint feljönni volt, de csak a csúcshoz közeli rész durva. A sisak az út nagyrészén talán túlzás, de itt ezen a részen határozottan indokoltnak látom. Főleg azután, hogy nem sokkal mellettünk gurul el néhány kő, amiket valaki felettünk véletlenül útjára indított. A nehéz rész után gyorsan haladunk tovább, csak a havas rész tréfál még meg minket, lefele mintha még jobban csúszna. Épp jókor érkezünk meg a menedékházba, már kezd hűlni az idő. Ahhoz képest, hogy ide mindent serpák hoznak fel, egész olcsó. Éjjel jót alszunk, az ágyak elég nagyok, kényelmesek, de a hálózsák kell, a pókrócokat vízforrás hiányában nem tudják mosni. Értelemszerűen tusolási lehetőség sincs. A menedékházhoz nem túl közel helyezték el a wc-t, viszont tökéletes helyre, és a plexi falnak hála remek panorámában gyönyörködhetünk.

Kemény munka az áruszállítás ezen a vidéken

Reggel korán indulunk le, szeretnénk elkerülni a tömeget, legalább a fenti szakaszokon. Az előrejelzésnek megfelelően szeles az idő, de nem öltözök fel jobban, úgyis hamar kimelegedünk. Kényelemes, nézelődős tempóban tesszük meg az utat lefele, nem kell kapkodnunk. A parkolóban még egy pozitív meglepetés: csak 24 órás díjat kell fizetnünk (5,5 euro, nem valami sok), pedig meg voltam győződve róla, hogy két napnyit kell, ha éjjel is otthagyjuk az autót. Egyre romlik az idő, pontosan az előrejelzésnek megfelelően, a lehető legjobbkor voltunk a csúcson. Összességében nagyon jó volt a túra, sokkal jobb, mint amire számítottam. Az út nehézsége viszont kicsit meglepett, bár volt némi fogalmam róla, hogy milyen lesz, de valahogy mindig átbillent a bennem kialakult nehézségi szint könnyűre, ha arra gondoltam, hogy ez csak egy turistaút. Valójában a láncos rész sem nagyon való már kirándulóknak, a csúcshoz vezető végső szakasz pedig kifejezetten nehéz, és félelmetes is lehet. Sajnos sokan is voltak, akiknek túl nehéz volt. Nekem nagyon tetszett, és bátran ajánlom minden gyakorlottabb túrázónak.