Visszatekintő

Strava: https://www.strava.com/athletes/19638366
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

2016-ban szinte mindent kirobbanó sikerként tudtam megélni, kezdve onnan, hogy áprilisban lefutottam életem első hosszútávú versenyét, hiszen nem sokkal korábban még néhány száz méternél többet sem voltam képes egyben lefutni. Ez pedig egy 10 kilométeres verseny volt, és belesétálás nélkül, 5:40-es átlagtempóval sikerült végigfutnom. A kitűzött 6 perc/km-nél bőven gyorsabban ment, amit hatalmas teljesítménynek tartottam, és igazából még mindig annak tartok. Csak pár hónappal korábban kezdtem el rendesen futni, bár volt azért némi rávezetés az azelőtti hónapokban. A tél elején a napi 2 kilométeres, vasútállomástól hazavezető sétámba próbálgattam belefutni 100-200 métert, és hát kezdetben nem nagyon ment, hogy finoman fejezzem ki magam... Viszont egyáltalán nem zavart a dolog, mert eredetileg nem futni akartam, csak a teljesítménytúrákon szerettem volna gyorsabb lenni, de idővel azért lett eredménye még ezeknek a mini kis belefutásoknak is, egyre könnyebben, és egyre hosszabban ment. A februári Kiss Péter emléktúra volt a fordulópont, annyira gyengének éreztem magam ott fizikailag, kész csoda, hogy olyan körülmények között egyáltalán sikerült végigmennem. Életemben először kicsúsztam a szintidőből, a táv második felét gyakorlatilag a seprővel (Sára Péter) tettem meg. Szerencsére nekem egy ilyen pofon inkább segíteni szokott, rögtön megvettem az első futócipőmet, és nagyon komoly volt az elhatározás, hogy ezen változtatok. Még mindig elég kövér voltam, és éreztem is, hogy a túlsúly jelentősen rontja az életminőségemet. Egy párezer forintos alap pulzusmérő órám már volt, túrákon használtam, jól jött a nagyon meredek emelkedőkön, mert a pulzusomat figyelve egyenletesen fel tudtam menni, nem kellett állandóan megállnom a túl intenzív menet miatt, mint korábban. Szóval elkezdtem rendszeresen futócipőben futni, és a kordában tartott pulzusomnak köszönhetően egyre lelkesebben. Bár semmit nem tudtam még a pulzuszónáimról, az "úgy fuss, hogy tudj még beszélni" jellegű meghatározások is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy ez alapján megtaláljak egy olyan pulzustartományt, ami nem túl intenzív, de azért normális futómozgást tesz lehetővé, belesétálás nélkül. Mennyiségben viszont eleinte jelentős túlzásokba estem, nem értettem még meg, hogy a futás sokkal, de sokkal megterhelőbb, mint a gyaloglás. Hamar túl is esetem az iliotibial szalag szindrómán (ITB), szerencsére csak pár hétig tartott, és azóta se jelentkezett. Ezután a fokozatosság megtette hatását, és egy sikersorozat vette kezdetét: a rendszeres futásnak köszönhetően májusban a Kinizsi Százas Teljesítménytúrát már könnyedén, a mezőny elején teljesítettem, ősszel lefutottam az első félmaratonomat, aztán a Piros 85-re már terepfutóként neveztem be, és nem egyszerűen a szintidőn belül teljesítettem, hanem a mezőny közepén, meglepően jó idővel.

A 2017-es év viszont egészen máshogy alakult, leginkább azért, mert nem önmagában a teljesítésért mentem a versenyekre, hanem konkrét célidőkkel. A célidők számolgatásakor pedig mindig túlzottan optimista voltam, csak a legjobb edzéseredményekből indultam ki, és ideális körülményekre kalkuláltam, így ezek gyakorlatilag elérhetetlenek voltak. A nagyon hideg tél miatt nem volt reális képem a fejlődésemről, így a januári zúzmara előtt még utoljára alulbecsültem a lehetőségeimet, egyedül ott sikerült megfutnom a megálmodott időt, ráadásul elég nehéz körülmények között. Akkor a jeges pálya, és a sok kanyar miatt úgy gondoltam, hogy többet nem indulok ezen a versenyen, hát azóta elég sok minden történt, 2018-ban is ott fogok állni a rajtban. A márciusi Bükki Hardon való indulásom hatalmas hiba volt, 3 héttel maraton előtt egy ekkora terhelés nem múlhat el nyom nélkül. A teljesítményemmel is nagyon elégedetlen voltam, sokkal jobbra számítottam, bár a pálya nehézsége minden képzeletemet felülmúlta, ami csak a távot és az összes szintemelkedést (65 km, 2500 m+) nézve nem tűnt brutálisnak. Hát az volt. A maraton ennek ellenére egész jól sikerült, simán 4 órán belülit futottam elsőre, talán a harmadik gyermekem születése hatott rám doppingszerként. :) Két rövidebb terepversenyt futottam még utána, mindkettőt elfutottam, és elég komolyan le is sérültem, így júniusban nagyon visszavett edzésmennyiséggel kocorásztam egy nagyon mély gödör alján. A hosszabb, vagy intenzív futások után volt rossz, ezért inkább heti hatszor mentem ki futni rövideket, alacsony intenzítással. Ennek köszönhetően javult a helyzet, június végére el tudtam érni a korábbi heti mennyiséget, a tempóm is szépen javult, innentől a kegyetlen nyári hőség ellenére visszatért a jókedv a futásaimba, mindig szívesen mentem. Újra tombolt bennem az optimizmus, alig vártam, hogy végre versenyezhessek. Talán a hosszú versenyszünet, na meg az optimista tervezés miatt nem sikerült túl fényesen a visszatérés, akkora falnak rohantam a Wizz Air félmaratonon, hogy azóta is szédölgök tőle. A Vasas Maratonon jött a szépítés, mivel ez nem verseny, és elég hosszú is, viszonylag óvatos pulzustervvel futottam, így nagyon jól is sikerült. Ekkor még optimista voltam az egész évben legjobban várt versenyem, a Piros 85-ön várható időmet illetően, és pont annyira le is hangolódtam, amikor 2 héttel előtte kialakult egy sérülés. Önmagában az, hogy a felkészülés végén ki kellett hagynom még nem lett volna olyan nagy baj, ezen a pár edzésen nem múlik már semmi, de azon aggódni folyamatosan, hogy el tudok-e indulni, hogy ki kell-e majd szállnom a sérülés miatt, na az teljesen felőrölt. Végül rajthoz tudtam állni, a sérülés nem hátráltatott, mégis kiszálltam, mert fejben annyira szét voltam csúszva, hogy egy egyszerű eléhezést sem tudtam felismerni, és kezelni. Ezzel megvolt az első feladott versenyem, és a jövőben mindent meg fogok tenni azért, hogy ez legyen egyben az utolsó is. Viszont a tavalyi teljesítményem így még többre tudom értékelni, még hihetetlenebb, hogy azt az időt annyira kevés futómúlttal el tudtam érni: kevesebb, mint egy évnyi futás után 12 órán belül futottam több, mint 87 kilométert, amivel még egy sík, aszfaltos 12 órás versenyen se lettem volna utolsó, itt pedig több, mint 3000 méter szint is volt. Ez mindenképp egy jel arra, hogy ez a nekem való irány, valahogy a hosszabb távok fekszenek nekem, és igazából azokon is érzem jól magam.

Elsősorban persze terepen, erdőben vezető ösvényeken, kint a mezőn, szántóföldek mentén, és néha betérve kis falvak aszfaltjára, hogy aztán újra fák között folytathassuk, miközben a térképre akkora vonal rajzolódik, ami még mindig elképeszt. Hihetetlen, hogy az ember mekkora utat képes megtenni lábbal, na és az sem mellékes, hogy eközben mekkora utat tesz meg önmaga felé. Négy-öt órányi futás után az álarcok utolsó darabjai is lepotyognak, nem tudod már áltatni magad, hogy milyen tökéletes vagy, csak a meztelen valóság marad. Nekem tetszik amit ilyenkor látok, és sokat segítenek ezek az élmények abban, hogy másképp tekintsek az életemre, hogy azzal foglalkozzak, ami valóban fontos nekem, és leépítsem azokat a dolgokat, amik csak mindenféle valós, vagy vélt elvárásoknak való megfelelési kényszerből részei az életemnek. Viszont javulnom kell még, mert mélyen belül egy maximalistát találtam, akinek nagyon is fontos az eredmény, és ezt el kell fogadnom. Én soha nem fogok tudni egy versenyen nem foglalkozni az idővel, és a versenytársakkal, egyszerűen nem olyan vagyok, engem az tesz boldoggá, ha teljesen odateszem magam, és mindent kihozok magamból. Jelenleg ultrán főleg a frissítés hibái akadályoznak ebben, itt még sok fejlődési lehetőségem van. Arra már rájöttem, hogy félmaratonnál hosszabb versenyeket nem célszerű túl gyakran futnom, nagyon hosszú utánuk a regeneráció, és nagyon megzavarják a normális edzésmunkát. Évente néhány ilyen fér csak bele, így élesben kísérletezni a frissítéssel elég lassan vezet eredményre. Terepen pedig a szintek és a talajviszonyok változékonysága miatt nem könnyű jó következtetéseket levonni, viszont egy körözős, aszfaltos ultra egészen optimális ilyen szempontból. A rövid körök lehetővé teszik egy frissítési stratégia pontos tartását, és egy reménybeli segítőnek is könnyű a dolga, nem kell mozognia az útvonalon, valamint a viszonylag steril körülmények miatt a mért tempókból pontos következtetéseket lehet levonni a frissítés hatékonyságáról. Abban biztos vagyok, hogy az állóképességem megvan ahhoz, hogy 6 órán keresztül folyamatosan fussak, elsőként ezen a távon fogok próbálkozni. Van még ugyan az 50 kilométeres táv, de az annyira közel van a maratonhoz, hogy nem látom értelmét. A legfontosabb pedig, hogy megfelelő felkészültséggel álljak oda, amit a kezdeti versenyekre kitűzött 6 perc/km tempónál jóval szigorúbbra szeretnék venni. Alapvetően sík aszfalton csak az jöhet szóba, hogy végig fussak, semmi sétálgatás, lehetőleg frissítés közben se. Nehéz belőni, hogy az ember mikor éri el az ehhez szükséges edzettséget, szerintem már tartok ott, de én szeretem számokhoz kötni a dolgokat, így erre is kitalátam két peremfeltételt: félmaraton 1:40-en (4:44/km), maraton 3:30-on (4:58/km) belül. A Piros 85 utáni időre már ki kellett találnom, hogy mire kezdjem meg a felkészülést, és mivel a megfelelő időben jött szembe egy program a Maratonfüredre, ahol első maratonomat futottam, hamar meg is lett a válasz. Januárra beneveztem a Zúzmara félmaratonra, úgy gondolom, hogy a felkészültségem ősszel már elég közel volt az 1:40-es célidőhöz, szerintem sikerülhet kifejezetten erre kihegyezett edzésterv nélkül is, a téli alapozás közben megfutni. Aztán márciusban jöhet a maraton, 19 hétnyi kifejezetten erre a maratonra felészítő edzésterv meg kell hozza az eredményt, bár a célkitűzés elég merész, hiszen egyetlen év alatt több, mint 20 percet akarok javítani, ami gyakorlatilag fél perc/km-el gyorsabb tempót jelent. Viszont a felkészülés közben csak egy versenyt futok, és nem nyírom ki magam előtte 3 héttel egy Bükki Hard-al sem, szóval egyáltalán nem lehetetlen. A 3:30 persze egy 1:40-es félmaratonhoz képest nagyon jó kapcsolat lenne az eredmények között (14 másodperc/km lassulás a dupla távon), de tavaly is csak 17 másodperc volt a tempókülönbség ezen két verseny között. Ha ez megvan, már nevezek is be a sárvári 6 órásra. Ilyen szoros kapcsolatot az eredmények között általában 4 órás futásig szoktak feltételezni, így a maraton és a 6 órás között már nem működik a dolog. Viszont nem dupla a táv, ha nagyon jó az edzettségem, akkor talán kb. 20 másodperces lassulással maxolnám ki magam. Ez 5:18 perc/km, ami elsőre baromi keménynek tűnik, 6 órán át a frissítésekkel, mosdószünetekkel együtt nem tudom mennyire lehetséges ezt az átlagot tartani. 68 km jönne így össze, amivel tökéletesen elégedett is lennék. Valójában egy 5:30-as átlagot is elfogadhatónak tartanék elsőre, ez az első maratonom tempóját, és 65,5 kilométert jelent. Meglátjuk.

Év végén csináltam még egy Hadd-féle felmérést. Kicsit vegyes érzéseim vannak az eredményétől, a majdnem pont egy év különbséggel készült két felmérés között alacsony puzusokon hatalmas a fejlődés, de az anaerob küszöb közelében, és fölötte minimális, ráadásul elképesztően rosszul esett ott futni, a 180-as pulzust meg se tudtam közelíteni, égett a gyomrom, a tüdőm, hányingerem volt... Persze most alapozás van, és az idén amúgy is nagyon keveset futottam intenzíven, 160 fölé alig megyek, ami talán már akadályozza a fejlődést. A márciusi maraton után átgondolom a dolgokat, lehet, hogy célszerűbb lenne rövidebb, félmaratoni, 10k-s felkészülésre kihegyezett edzéstervvel dolgoznom, hogy kicsit gyorsuljak is, mert úgy érzem alap már van, amire lehet építeni. Egyébként sem szeretnék belekényelmesedni az ultra távok alacsony intenzításába, még jó ideig nem akarok kifejezetten ultra távokra edzeni, rövidebb távokra készülve is még sokáig tudok javulni az ultrákon. Tavaly a félmaratonon 2 másodperccel tudtam gyorsabb átlagot futni, mint a felmérés 160-as pulzusán, ha most ezt veszem előrejelzésnek, akkor bizony elég nagy bajban vagyok, mert 4:53-as tempó adódna, ami jóval lassabb a szükséges 4:44-nél, és csak 1:43-as célidőt adna ki.

2017-ben végül 2.722 kilométer gyűlt össze, 32.824 méter szintemelkedéssel, így heti átlagban sikerült 50 km fölé jutnom. 265 órát töltöttem futással 214 alkalom alatt, azaz átlagosan 1 óra 14 perces volt egy futás, 5:50-es átlagtempóban. Sajnos elég egyenetlen volt az év során a kilométerek eloszlása, az év első felében a Bükki Hard volt az első komoly törés, aztán a talpi bőnye sérülés egyre súlyosabb lett, a Polar Kaptárköveken már eléggé akadályozott a versenyzésben, majd szinte teljesen le is nullázott, nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnom. A Piros 85 után újra sérüléssel bajlódtam, ezúttal combemelő izom, amiből viszont jógagyakorlatok beiktatásával a nyújtásba egész hamar sikerült kilábalnom. Mindenesetre a tanulság világos, a félmaratonnál hosszabb versenyek még nagyon komolyan visszavetik az edzésmunkámat, ilyeneket nagyon ritkán engedhetek meg magamnak. Ez egy fájdalmas tanulóév volt, 2016-hoz képest kevés sikerélménnyel, viszont kitartottam így is, a kilométerek beépülnek, és az év végére elég jól sikerült feltornászni az edzések mennyiségét, amiből egy jó alapozás kerekedhet. 2018 első felére tehát kész a terv, a második fele viszont még egy nagy kérdőjel, és leginkább a január 11-i OCC sorsolás eredménye fogja meghatározni...

Piros 85 Terepfutás 2017.

Straván: https://www.strava.com/activities/1250855940
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)

Kicsit meglepett a rajt :)

Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...

A Kevélyig még nagy a tömeg

Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.

A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.

Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.

Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.

Már nincs messze a csúcs

Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.

Dobogókő után lefele száguldani, megfizethetetlen :)

Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.

Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.

Ellenőrzőpont	2016.	2017.	Előny
Nagy-Kevély	0:57:05	0:53:30	0:03:35
Csikóváralja	1:29:52	1:22:56	0:06:56
Tölgyikrek	2:10:40	2:02:22	0:08:18
Dömös	3:16:58	3:05:02	0:11:56
Szakó-nyereg	4:08:54	3:51:17	0:17:37
Dobogókő	4:38:03	4:20:16	0:17:47
Pilisszántó	5:20:27	4:58:07	0:22:20
Csévi-nyereg	5:42:21	5:17:38	0:24:43
Kopár csárda	6:43:49	6:19:07	0:24:42
Kakukk-hegy	7:02:21	6:28:41	0:33:40
Hosszú-árok	7:38:47	6:59:28	0:39:19
Nagy-Szénás	8:14:07	7:32:37	0:41:30
Nagykovácsi	8:33:16	7:52:02	0:41:14

Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

Az első órában kicsit magas a pulzus, 6 óra után viszont nagyon leesik

Sokáig nem jövök rá, hogy valójában mi történt a versenyen, csak hétfő reggel kezdem kapisgálni, amikor kipakolom a zsákom, és a maradékok alapján kikalkulálom, hogy mennyit fogyasztottam. Mint kiderült, csak 5 zselét ettem meg (24g/db), 1,4 l izot (60g/l) és kb. 0,5 l kólát (kb. 50g) ittam meg, ami összesen 254 g szénhidrát 8 óra alatt, azaz 31 g/óra. Ehhez jött még 1,5 liter víz, így a folyadék összesen 3,4 liter, 0,425 l/óra. Úgy terveztem, hogy legalább 40g szénhdrátot és 0,5 l folyadékot viszek be óránként, és azt hittem, hogy ezt tartom is, de menet közben még mindig nagyon nem megy a matek, ráadásul valahogy szöszölni sincs kedvem a frissítéssel. A hangulatingadozásokkal és a hirtelen pulzuseséssel együtt ezek az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy alapvetően nem volt itt semmi megoldhatatlan probléma, csak eléheztem és dehidratálódtam. Legalább a magnézium és só bevitel terv szerint ment. Az ultrázás egy nagyon kemény műfaj, és most először gyenge voltam, az első kis problémánál feladtam. Persze ehhez nagyban hozzájárult, hogy nem ismertem fel a probléma okát, elkönyveletem magamban, hogy túl nagy kihívás ez nekem, és még csak 5-6 órányit tudok úgy futni, hogy az számomra elfogadható minőségű legyen. Másrészről a sérülés miatt eleve úgy álltam rajthoz, hogy nagy valószínűséggel fel kell majd adnom, és az is benne volt, hogy ezt a kihívást egyszer már sikeresen teljesítettem. Ha először csinálok valamit, annyira vágyom a sikert, hogy bármilyen nehézségen keresztülrágom magam, de egy időjavítás már nem annyira hoz lázba. Szinte erről szólt az egész idei év. Ezt fejben nagyon rendbe kell tegyem, reális célokkal, és nagyon erős teljesíteni akarással szabad csak rajthoz állni.

Valahogy mindig könnyű pályaként tekintettem a Pirosra, ami talán tényleg így is van, legalábbis sok más terepultrához képest. Valamiért a szervezők nagy része brutál versenyeket rendez, nekem hiányoznak a palettáról a rövidebb, jobban futható, kevésbé mászós pályák. Ugyanakkor ez azért egy elég kemény kihívás, a szint miatt egy maraton kb. háromszorosa, ahol már alapvető jelentősége van a frissítésnek. Ebben nem vagyok túl jó, hogy finom legyek, és igazából szerintem sokat számítana nekem egy segítő ultrán. Hogy mennyit, az persze nagy kérdés. Ezt a versenyt például biztosan be tudtam volna fejezni még ebben a rossz állapotban is 11 órán belüli idővel, hiszen még így is utolértem Nagykovácsiban egy futót, aki végül 11 órás idővel ért célba. Két percet hoztam rajta az utolsó szakaszon, gyorsabb voltam, amikor kiszálltam. Nyilván teljesen indokolatlan volt feladni, viszont a helyszínen csak az érzéseimre hagyatkozhattam, amik nagyon becsaptak, mintha iszonyatosan rosszul menne már, pedig tavalyhoz képest 41 perc előnyben voltam, és még mindig gyorsabb. Ha pontosabb képet kapok a helyzetről, biztosan nem szállok ki. Nehezebb kérdés, hogy egy kísérővel elkerülhető lett-e volna az eléhezés, ha valaki pontosan számon tartja a fogyasztásomat, akkor bevinném-e amit kell? És még ha el is kerültem volna az eléhezést, akkor a mezőnyben lévő pozíciómat tartani tudtam volna, mármint nem helyezést, mert az így is folyamatosan javult, hanem hogy végig tudtam volna ugyanazokkal futni, azaz kb. 10:30-as idővel beérni? Teljesen mindegy már, és többé nem is szeretnék ilyeneken filózni, nem akarok olyan beszámolókat írni, hogy "de jó, ebből is mennyit tanultam, és ha ez meg az másképp lett volna, akkor ez lehetett volna", mert itt nincs ha, van egy darab időeredmény a verseny végén, aminek nem kéne magyarázatra szorulnia. Jövőre nincs több magyarázkodás! :)

Fotók: MVTE
Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/