Piros 85 Terepfutás 2017.

Straván: https://www.strava.com/activities/1250855940
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)

Kicsit meglepett a rajt :)

Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...

A Kevélyig még nagy a tömeg

Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.

A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.

Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.

Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.

Már nincs messze a csúcs

Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.

Dobogókő után lefele száguldani, megfizethetetlen :)

Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.

Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.

Ellenőrzőpont	2016.	2017.	Előny
Nagy-Kevély	0:57:05	0:53:30	0:03:35
Csikóváralja	1:29:52	1:22:56	0:06:56
Tölgyikrek	2:10:40	2:02:22	0:08:18
Dömös	3:16:58	3:05:02	0:11:56
Szakó-nyereg	4:08:54	3:51:17	0:17:37
Dobogókő	4:38:03	4:20:16	0:17:47
Pilisszántó	5:20:27	4:58:07	0:22:20
Csévi-nyereg	5:42:21	5:17:38	0:24:43
Kopár csárda	6:43:49	6:19:07	0:24:42
Kakukk-hegy	7:02:21	6:28:41	0:33:40
Hosszú-árok	7:38:47	6:59:28	0:39:19
Nagy-Szénás	8:14:07	7:32:37	0:41:30
Nagykovácsi	8:33:16	7:52:02	0:41:14

Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

Az első órában kicsit magas a pulzus, 6 óra után viszont nagyon leesik

Sokáig nem jövök rá, hogy valójában mi történt a versenyen, csak hétfő reggel kezdem kapisgálni, amikor kipakolom a zsákom, és a maradékok alapján kikalkulálom, hogy mennyit fogyasztottam. Mint kiderült, csak 5 zselét ettem meg (24g/db), 1,4 l izot (60g/l) és kb. 0,5 l kólát (kb. 50g) ittam meg, ami összesen 254 g szénhidrát 8 óra alatt, azaz 31 g/óra. Ehhez jött még 1,5 liter víz, így a folyadék összesen 3,4 liter, 0,425 l/óra. Úgy terveztem, hogy legalább 40g szénhdrátot és 0,5 l folyadékot viszek be óránként, és azt hittem, hogy ezt tartom is, de menet közben még mindig nagyon nem megy a matek, ráadásul valahogy szöszölni sincs kedvem a frissítéssel. A hangulatingadozásokkal és a hirtelen pulzuseséssel együtt ezek az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy alapvetően nem volt itt semmi megoldhatatlan probléma, csak eléheztem és dehidratálódtam. Legalább a magnézium és só bevitel terv szerint ment. Az ultrázás egy nagyon kemény műfaj, és most először gyenge voltam, az első kis problémánál feladtam. Persze ehhez nagyban hozzájárult, hogy nem ismertem fel a probléma okát, elkönyveletem magamban, hogy túl nagy kihívás ez nekem, és még csak 5-6 órányit tudok úgy futni, hogy az számomra elfogadható minőségű legyen. Másrészről a sérülés miatt eleve úgy álltam rajthoz, hogy nagy valószínűséggel fel kell majd adnom, és az is benne volt, hogy ezt a kihívást egyszer már sikeresen teljesítettem. Ha először csinálok valamit, annyira vágyom a sikert, hogy bármilyen nehézségen keresztülrágom magam, de egy időjavítás már nem annyira hoz lázba. Szinte erről szólt az egész idei év. Ezt fejben nagyon rendbe kell tegyem, reális célokkal, és nagyon erős teljesíteni akarással szabad csak rajthoz állni.

Valahogy mindig könnyű pályaként tekintettem a Pirosra, ami talán tényleg így is van, legalábbis sok más terepultrához képest. Valamiért a szervezők nagy része brutál versenyeket rendez, nekem hiányoznak a palettáról a rövidebb, jobban futható, kevésbé mászós pályák. Ugyanakkor ez azért egy elég kemény kihívás, a szint miatt egy maraton kb. háromszorosa, ahol már alapvető jelentősége van a frissítésnek. Ebben nem vagyok túl jó, hogy finom legyek, és igazából szerintem sokat számítana nekem egy segítő ultrán. Hogy mennyit, az persze nagy kérdés. Ezt a versenyt például biztosan be tudtam volna fejezni még ebben a rossz állapotban is 11 órán belüli idővel, hiszen még így is utolértem Nagykovácsiban egy futót, aki végül 11 órás idővel ért célba. Két percet hoztam rajta az utolsó szakaszon, gyorsabb voltam, amikor kiszálltam. Nyilván teljesen indokolatlan volt feladni, viszont a helyszínen csak az érzéseimre hagyatkozhattam, amik nagyon becsaptak, mintha iszonyatosan rosszul menne már, pedig tavalyhoz képest 41 perc előnyben voltam, és még mindig gyorsabb. Ha pontosabb képet kapok a helyzetről, biztosan nem szállok ki. Nehezebb kérdés, hogy egy kísérővel elkerülhető lett-e volna az eléhezés, ha valaki pontosan számon tartja a fogyasztásomat, akkor bevinném-e amit kell? És még ha el is kerültem volna az eléhezést, akkor a mezőnyben lévő pozíciómat tartani tudtam volna, mármint nem helyezést, mert az így is folyamatosan javult, hanem hogy végig tudtam volna ugyanazokkal futni, azaz kb. 10:30-as idővel beérni? Teljesen mindegy már, és többé nem is szeretnék ilyeneken filózni, nem akarok olyan beszámolókat írni, hogy "de jó, ebből is mennyit tanultam, és ha ez meg az másképp lett volna, akkor ez lehetett volna", mert itt nincs ha, van egy darab időeredmény a verseny végén, aminek nem kéne magyarázatra szorulnia. Jövőre nincs több magyarázkodás! :)

Fotók: MVTE
Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/

Vasas Maraton 2017.

Strava: https://www.strava.com/activities/1210377946
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Tavaly nagyon tetszett ez a túra, akkor egyértelműen úgy voltam vele, hogy ide érdemes visszatérni. Ahogy kialakult az idei ősz programja, örömmel láttam, hogy szépen be tudom illeszteni a felkészülésbe. Az egész évet tekintve pedig mindenképp szükségesnek éreztem egy igazán hosszú, és szintes futást a Piros 85 előtt, mivel utoljára márciusban futottam 25 kilométernél hosszabbat. Annyira nem durva, hogy ne pihenném ki október végéig, viszont lehetőséget ad a felszerelés, a frissítés, és a mentális tűrőképesség tesztelésére a nagy megmérettetés előtt. Végeredményben így ugyanazt a szerepet kapta a túra, mint tavaly, és ennek megfelelően nagyjából ugyanolyan tervvel is vágtam neki. Egy óvatos, nem túlhajtós, de azért nem is túl laza futást terveztem, a pulzust ennek megfelelően a 150-160 közötti zónában akartam tartani, síkon inkább 150-hez közel, emelkedőkön pedig kicsit elengedve, hogy minél többet meg tudjak futni belőlük.

Van egy-két pukli, aztán a végén eldurvul

Tavaly nagyon korán indultam, és emiatt sajnos pontnyitás előtt értem Dömösre. Tanulva a hibámból, az idén saját időm terhére indultam, majdnem 8-kor. Azért az elég jó érzés, hogy egy teljesítménytúrán már nem a pontok zárási, hanem a nyitási idejét kell figyelnem :) Az első 3 kilométer Pomázon lakott területen vezet, nem túl izgalmas rész, de legalább szép lassan emelkedünk a táj fölé, a városi terep tanyasivá alakul, majd végre beérünk az erdőbe. Itt gyorsan elkezdjük gyűjteni a szinteket, pár szakaszon sétára is kell váltsak, és egy technikai szünetet is be kell iktassak, mivel a rajtnál sajnos nem volt rá lehetőség. Kicsivel több, mint 5 kilométer után elérem a kilátót, itt meg is állok kicsit fényképezni, és gyönyörködni a kilátásban. Pár száz méter múlva az első ellenőrzőpontot is elérem, megkapom az első pecsétem, iszok egy meleg, de szerencsére nem forró teát, és tovább is futok a Vasas szakadék irányába.

Kő-hegy

Egynyomtávú erdei ösvényen szaladok lefele, ez nagyon jó kis szakasz, de figyelni kell majd az elágazásra, mert a szakadékhoz le kell térni a sárga jelzésről. Az elágazáshoz érve nagyon egyértelműen jelölve van, hogy merre kell letérni, jobbra fordulok, és próbálok ezen a kis emelkedőn is felfutni, ha már ilyen jó lendületben vagyok. Nagy tömeg van a ponton, először fényképezgetek, majd a kódot is felírom. Alig másfél kilométer volt ez a szakasz, és már megint állok, nem lesz ez így jó, haladni kéne tovább.

Vasas-szakadék

Visszafutok az elágazásig, és újra a sárgán folytatom utamat. Hamar emelkedni kezd az út, és innen egészen Lajos-forrásig ez így is marad. Nagyrészt azért tudok futni ezen a szakaszon, néhány meredekebb részen sétálok csak bele. Ez sem egy hosszú szakasz, kicsit több csak 2 kilométernél, így nagyon hamar azon a réten találom magam, ahol balra kell fordulni a forráshoz. Több túrázó is tanakodik, néhányan mintha tovább is mentek volna a sárgán, a még ott lévőknek szólok, hogy a forrás balra van. Meg is találom, az idén is nápolyival kínálnak, de inkább kihagyom, nem tervezek szilárdat enni. Kicsit zavar, hogy ilyen sűrűn meg kell állni az egymáshoz elég közel lévő ellenőrzőpontokon, de már vigyor ül a szám szélén, mert tudom, hogy most jön az egyik kedvenc szakaszom. Hamar meg is lesz a zöld háromszög, az elején a gaz mintha kisebb lenne, de igazából mindegy is, gyorsan eljön az egynyomos ösvény, lehet csapatni neki :) A kilátás nagyon szép, meg is állok pár fényképet csinálni. Az új zsákom remekül funkcionál, az első zsebekből könnyen elő tudom venni menni közben, ami épp kell (telefon, itiner, zselé), a kicsi zsákkal ez nem megy. Persze így viszont nem csak a futással foglalkozok, megy azért el idő fényképezgetésre, de most belefér, nem verseny. Megint csak 2 kilométert teszek meg Dömörkapu ellenőrzőpontig, nem is töltök sok időt, almát sem eszek.

Dömörkapu felett

Egy kis aszfalt után újra szép erdőben vezet az út, többször keresztezzük a patakot, mintha most egy kicsivel több víz lenne benne, de így is könnyedén át lehet jutni száraz lábbal. Egy árok kerüléséhez ki kell menni az aszfaltra, egy túrázónak mutatom a jelzéseket, nem az aszfalton megyünk tovább, vissza kell menni az erdőbe. Sok túrázót előzök ezen a szakaszon, és sajnos a figyelmem is lankad emiatt, mivel szinte mindig látok magam előtt valakit, nem nagyon figyeltem a jelzésekre. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az előttem lévők aszfalton balra fordultak, de ilyen rész egyáltalán nem rémlik, megállok, körülnézek. Egyenesen menne a kék, de hoppá, mikor értük el a kéket? Az az irány sem ismerős, páran még tanácstalankodnak, de én biztos vagyok benne, hogy rossz irányba fordultunk rá a kékre, így visszafordulok, és futni kezdek. Nagyon hamar meglátok egy táblát, amit felismerek, úgyhogy hátra is kiáltok, hogy ez a jó irány, és szerintem ez volt az elágazó is, pár tíz métert mentünk csak rossz úton. Próbálok kicsit koncentráltabban tovább futni, de nem nagyon kell aggódni, a kék jelzést itt nagyon könnyű követni. Szembe jövők jó reggeltet köszönnek, nem tudom mire vélni, aztán látom, hogy itt sátoroztak az erdőben, nekik lehet még reggel van :) A Bükkös-patakot még többször keresztezzük, de itt már inkább aranyos kis fahidakon kelünk át fölötte. Az áramos kerítés ramaty állapotban van, úgy látom pár fa rádőlt, nagyon sok helyen a földön fekszik. Kis szintet is gyűjtünk itt, majd egy házat veszek észre a fák között, ami egy kis gazdaság első épülete. Sikárosi rét, az őszi kikericsek gyönyörűek, imádom ezt a helyet. Ki akartam próbálni ezen a túrán egy újítást, hoztam magammal fehérjét, amit mondjuk nem túl okosan tejjel kevertem ki, ez egy kicsit kockázatos volt amiatt, hogy amúgy a tejet nem nagyon bírom. Féltáv körül terveztem meginni, de gondoltam ha már úgyis meg kell állni, akkor a nagyrészét itt megiszom. Iso-t is kevertem bele, így némi cukrot is viszek be egyúttal.

Őszi kikericsek a Sikárosi réten

Kicsit sokáig elszöszöltem, viszont megint egy kedvenc szakaszom jön, ami innen Dömösig a Pirossal megegyező úton vezet. Enyhe kis lejtő után emelkedni kezdünk Király-kút felé, szinte végig futom, de nem sokkal a pont előtt már úgy érzem, hogy elfogyott az energiám. Majdnem 2 és fél órája vagyok úton, ennél hosszabbat nem futottam március óta, így nem is csodálkozom, hogy kezdek fáradni. Aztán persze eszembe jut, hogy még nem zseléztem, és inkább az lesz itt most a probléma. Gyorsan be is dobok egy zselét, iszok rá izót, valahogy most nem érzem annyira undorítóan édesnek az egészet, talán amiatt, hogy ez volt az első. Megérkezek Király-kútra, csokit sem kérek, gyorsan megyek tovább.

Van még itt egy kis emelkedő, végig futom, érzem, ahogy tér vissza belém az erő. Későn volt a zselé, az már biztos. A gyomrom jó, pedig ahogy végiggondolom, hogy mikkel stresszelem, csodálkozom, hogy nem jön ki minden. Lehet, hogy most beletrafáltam, ez lesz a tuti? Elkezd lejteni, a másik kedvenc szakaszom jön ezen a pályán, egészen Dömösig lehet csapatni. A lejtés tökéletes, nincsenek túl meredek részek, viszont azért néhol elég izgalmas a terep, többször nagyon keskeny ösvényen kell száguldani, majd patakon átrohanni, aztán a kirándulókat kerülgetni, óriási. 5 kilométernyi szuper futás, hihetetlen hamar elszalad az idő, már Dömösön is vagyok. Egy kék kútnál megállok inni, bár olyan nagyon nem vagyok szomjas, de csak 2 liter izót, meg a kb. 4 deci fehérjét hoztam, félek, hogy ennyi kevés lesz az egész távra. A templom előtti elágazónál ösztönösen jobbra fordulnék, de most nem látok nyilat a földön, elbizonytalanodom, és inkább továbbfutok a templom felé. Közben átgondolom, hogy a templomig biztosan nem kellett elfutni, a partra vezető út kijjebb van. Nem fordulok meg, bízok magamban annyira, hogy megtalálom azt a kempinget. Hamar meg is lesz az út, és tényleg ott kellett volna lejönnöm, ahol akartam, na mindegy, száz-kétszáz méternél többet nem raktam a távhoz. Mintha most viszont nem lenne annyira jól jelölve az út, a partnál sem látok szalagokat, de a pont könnyen meglesz, tudtam hol kell keresnem. Itt van magnézium pezsgőtabletta, így végre nem kell mindent visszautasítanom, és fogyasztok is valamit.

Dunakanyar, ennek a látványnak háttal kell futni

Nekikezdek a számomra legkevésbé kedves szakasznak, bár amíg rálátásom van a Dunára, addig jó, de aztán csak a szántóföldek vannak itt, az igazi szép látvány meg a hátam mögött. Fáradtnak érzem magam, a tempóval sem vagyok elégedett, szinte nehéz még ebben a 6 perces tempóban is futni. Nem tudom mitől lehet ez, de itt tavaly is pont ugyanilyen rossz volt. A gyomrom is rossz, túl sokat ittam rövid időn belül, nagyon tele van. Rövidesen meg is állok egy kis technikai szünetre, és az itinert is elolvasom, mert tavaly az egyetlen eltévedésemet ezen a szakaszon hoztam össze. Azt tudom, hogy valahol balra kell fordulni, nem volt most sem valami egyértelmű, de végül rátaláltam egy szalagra, ami bevezetett a Pilismarótra. A templom körül rengeteg ember, nézek erősen, hogy melyikük lehet a pontőr, aztán kiabálást hallok balról, odanézek, és ott ül egyedül. Most volt vége a misének, tudom meg, és gyors pecsét után neki is iramodok, hogy nekivágjak a túra legnehezebb részének.

Madáritató, vagy piszoár :)

Hamar emelkedni kezd az aszfaltút, de még sokáig futok, mert a ponton a túra folyamán először láttam, hogy mennyi az idő, és az elég bíztató volt. Érzésre nem gondoltam, hogy a tavalyinál sokkal jobban megy, de úgy tűnik, hogy mégis. Egy kilométert tudtam még teljesen megfutni, utána nagyon meredekké vált, és az erős sétatempó vette át a főszerepet. Itt már nem akartam túlzottan erőltetni, annyira figyeltem csak, hogy a pulzusom ne essen le túlzottan, de ezt nem volt nehéz elérni. Persze bele-bele kocogtam, ahol kicsit kevésbé emelkedett, bár ez inkább csak annak szólt, hogy a 10 percen kívüli értékeket nem bírtam nézni az órán :) Aztán amikor már végre jó tempóban futottam, kezdett gyanús lenni, hogy lejt az út, na meg jelzést sem láttam hirtelen. Itiner elő, gyorsan átfutottam a szöveget, és már biztos is voltam benne, hogy elkavartam. Na akkor futás vissza az előző kereszteződésig, ahol ezen az úton 20 méter után be kellett volna fordulni balra. Pontosan ott hibáztam, ahol gondoltam, meg is van az út, de ez most sokba került. Kb. 650 méter plusz, majdnem 5 perc veszteség, az egyetlen komolyabb hiba a túra során. Rögtön el is gondolkodom azon, hogy alapvetően mennyire jól emlékszem az egyszer már megtett útvonalakra, kivéve, ha nem egyedül vagyok, és tavaly itt ugye pont nem egyedül haladtam. Ha más is van, nem koncentrálok eléggé az útvonalra, hajlamos vagyok szépen beállni mögé, és húzatni magam. Jön még egy-két komolyabb emelkedő, de már egyre többet tudok futni, viszont egyre kevésbé esik jól. A pulzusom is magas, bár meg sem közelíti a tavalyi befejezést, de valahogy most nem is érzem, hogy azt el tudnám érni. Jó lett volna 5 órán belül végezni, de végül 3 és fél perccel túllépve érkezek meg a Matyi büféhez.

Dobogókőről nézve sokat jöttem a Dunától

Először vegyes érzelmeim voltak a teljesítményemmel kapcsolatban, mert a végén nem éreztem úgy, hogy rögtön meg tudnám futni még egyszer ezt, ami kb. kiadja a Piros 85-öt, de főleg azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy az idén nem mentem-e erősebb intenzítással, mint tavaly. Mivel akkor még buta pulzusmérő órám volt, így csak az emlékeimre tudok hagyatkozni (még jó, hogy a blogban azért vissza tudom olvasni :D ), az alapján jelentős eltérés nem nagyon lehet. A tavalyi időhöz képest több, mint 40 percet javítottam, tempóban pedig 1:10/km-t, ami hasonló pulzuson hatalmas javulás. Tavaly viszont volt az a furcsaság, hogy míg ezen a túrán 8:41-es átlagot mentem, addig számomra érthetetlen módon a Piros 85-ön 8 percessel sikerült végigmenni. Furcsa volt a dupla táv ellenére ennyivel jobb átlagot menni, hiába mentem ott csúcsra járatva, még úgy is megdöbbentően nagy volt a különbség. Most lehet, hogy sikerült megfejtenem a dolgot: bár a szintemelkedés kb. annyiszor több a Piroson, mint amennyivel az hosszabb, viszont a lejtmenetre ez már korántsem igaz. Itt lent kezdődik és a csúcson ér véget az útvonal, így csak fele annyi szintcsökkenés (kb. 700 m) van, mint emelkedés, a Piroson meg kb. egyezik a két érték. Ha ez, és a Piroson erősebb versenytempó okozhatta tavaly azt a nagy különbséget, és az idén is ez várható, akkor a mostani időm magamhoz képest egy brutálisan jó versenyt vetít előre. Csak el ne kiabáljam :D