Vasas Maraton 2017.

Strava: https://www.strava.com/activities/1210377946
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Tavaly nagyon tetszett ez a túra, akkor egyértelműen úgy voltam vele, hogy ide érdemes visszatérni. Ahogy kialakult az idei ősz programja, örömmel láttam, hogy szépen be tudom illeszteni a felkészülésbe. Az egész évet tekintve pedig mindenképp szükségesnek éreztem egy igazán hosszú, és szintes futást a Piros 85 előtt, mivel utoljára márciusban futottam 25 kilométernél hosszabbat. Annyira nem durva, hogy ne pihenném ki október végéig, viszont lehetőséget ad a felszerelés, a frissítés, és a mentális tűrőképesség tesztelésére a nagy megmérettetés előtt. Végeredményben így ugyanazt a szerepet kapta a túra, mint tavaly, és ennek megfelelően nagyjából ugyanolyan tervvel is vágtam neki. Egy óvatos, nem túlhajtós, de azért nem is túl laza futást terveztem, a pulzust ennek megfelelően a 150-160 közötti zónában akartam tartani, síkon inkább 150-hez közel, emelkedőkön pedig kicsit elengedve, hogy minél többet meg tudjak futni belőlük.

Van egy-két pukli, aztán a végén eldurvul

Tavaly nagyon korán indultam, és emiatt sajnos pontnyitás előtt értem Dömösre. Tanulva a hibámból, az idén saját időm terhére indultam, majdnem 8-kor. Azért az elég jó érzés, hogy egy teljesítménytúrán már nem a pontok zárási, hanem a nyitási idejét kell figyelnem :) Az első 3 kilométer Pomázon lakott területen vezet, nem túl izgalmas rész, de legalább szép lassan emelkedünk a táj fölé, a városi terep tanyasivá alakul, majd végre beérünk az erdőbe. Itt gyorsan elkezdjük gyűjteni a szinteket, pár szakaszon sétára is kell váltsak, és egy technikai szünetet is be kell iktassak, mivel a rajtnál sajnos nem volt rá lehetőség. Kicsivel több, mint 5 kilométer után elérem a kilátót, itt meg is állok kicsit fényképezni, és gyönyörködni a kilátásban. Pár száz méter múlva az első ellenőrzőpontot is elérem, megkapom az első pecsétem, iszok egy meleg, de szerencsére nem forró teát, és tovább is futok a Vasas szakadék irányába.

Kő-hegy

Egynyomtávú erdei ösvényen szaladok lefele, ez nagyon jó kis szakasz, de figyelni kell majd az elágazásra, mert a szakadékhoz le kell térni a sárga jelzésről. Az elágazáshoz érve nagyon egyértelműen jelölve van, hogy merre kell letérni, jobbra fordulok, és próbálok ezen a kis emelkedőn is felfutni, ha már ilyen jó lendületben vagyok. Nagy tömeg van a ponton, először fényképezgetek, majd a kódot is felírom. Alig másfél kilométer volt ez a szakasz, és már megint állok, nem lesz ez így jó, haladni kéne tovább.

Vasas-szakadék

Visszafutok az elágazásig, és újra a sárgán folytatom utamat. Hamar emelkedni kezd az út, és innen egészen Lajos-forrásig ez így is marad. Nagyrészt azért tudok futni ezen a szakaszon, néhány meredekebb részen sétálok csak bele. Ez sem egy hosszú szakasz, kicsit több csak 2 kilométernél, így nagyon hamar azon a réten találom magam, ahol balra kell fordulni a forráshoz. Több túrázó is tanakodik, néhányan mintha tovább is mentek volna a sárgán, a még ott lévőknek szólok, hogy a forrás balra van. Meg is találom, az idén is nápolyival kínálnak, de inkább kihagyom, nem tervezek szilárdat enni. Kicsit zavar, hogy ilyen sűrűn meg kell állni az egymáshoz elég közel lévő ellenőrzőpontokon, de már vigyor ül a szám szélén, mert tudom, hogy most jön az egyik kedvenc szakaszom. Hamar meg is lesz a zöld háromszög, az elején a gaz mintha kisebb lenne, de igazából mindegy is, gyorsan eljön az egynyomos ösvény, lehet csapatni neki :) A kilátás nagyon szép, meg is állok pár fényképet csinálni. Az új zsákom remekül funkcionál, az első zsebekből könnyen elő tudom venni menni közben, ami épp kell (telefon, itiner, zselé), a kicsi zsákkal ez nem megy. Persze így viszont nem csak a futással foglalkozok, megy azért el idő fényképezgetésre, de most belefér, nem verseny. Megint csak 2 kilométert teszek meg Dömörkapu ellenőrzőpontig, nem is töltök sok időt, almát sem eszek.

Dömörkapu felett

Egy kis aszfalt után újra szép erdőben vezet az út, többször keresztezzük a patakot, mintha most egy kicsivel több víz lenne benne, de így is könnyedén át lehet jutni száraz lábbal. Egy árok kerüléséhez ki kell menni az aszfaltra, egy túrázónak mutatom a jelzéseket, nem az aszfalton megyünk tovább, vissza kell menni az erdőbe. Sok túrázót előzök ezen a szakaszon, és sajnos a figyelmem is lankad emiatt, mivel szinte mindig látok magam előtt valakit, nem nagyon figyeltem a jelzésekre. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az előttem lévők aszfalton balra fordultak, de ilyen rész egyáltalán nem rémlik, megállok, körülnézek. Egyenesen menne a kék, de hoppá, mikor értük el a kéket? Az az irány sem ismerős, páran még tanácstalankodnak, de én biztos vagyok benne, hogy rossz irányba fordultunk rá a kékre, így visszafordulok, és futni kezdek. Nagyon hamar meglátok egy táblát, amit felismerek, úgyhogy hátra is kiáltok, hogy ez a jó irány, és szerintem ez volt az elágazó is, pár tíz métert mentünk csak rossz úton. Próbálok kicsit koncentráltabban tovább futni, de nem nagyon kell aggódni, a kék jelzést itt nagyon könnyű követni. Szembe jövők jó reggeltet köszönnek, nem tudom mire vélni, aztán látom, hogy itt sátoroztak az erdőben, nekik lehet még reggel van :) A Bükkös-patakot még többször keresztezzük, de itt már inkább aranyos kis fahidakon kelünk át fölötte. Az áramos kerítés ramaty állapotban van, úgy látom pár fa rádőlt, nagyon sok helyen a földön fekszik. Kis szintet is gyűjtünk itt, majd egy házat veszek észre a fák között, ami egy kis gazdaság első épülete. Sikárosi rét, az őszi kikericsek gyönyörűek, imádom ezt a helyet. Ki akartam próbálni ezen a túrán egy újítást, hoztam magammal fehérjét, amit mondjuk nem túl okosan tejjel kevertem ki, ez egy kicsit kockázatos volt amiatt, hogy amúgy a tejet nem nagyon bírom. Féltáv körül terveztem meginni, de gondoltam ha már úgyis meg kell állni, akkor a nagyrészét itt megiszom. Iso-t is kevertem bele, így némi cukrot is viszek be egyúttal.

Őszi kikericsek a Sikárosi réten

Kicsit sokáig elszöszöltem, viszont megint egy kedvenc szakaszom jön, ami innen Dömösig a Pirossal megegyező úton vezet. Enyhe kis lejtő után emelkedni kezdünk Király-kút felé, szinte végig futom, de nem sokkal a pont előtt már úgy érzem, hogy elfogyott az energiám. Majdnem 2 és fél órája vagyok úton, ennél hosszabbat nem futottam március óta, így nem is csodálkozom, hogy kezdek fáradni. Aztán persze eszembe jut, hogy még nem zseléztem, és inkább az lesz itt most a probléma. Gyorsan be is dobok egy zselét, iszok rá izót, valahogy most nem érzem annyira undorítóan édesnek az egészet, talán amiatt, hogy ez volt az első. Megérkezek Király-kútra, csokit sem kérek, gyorsan megyek tovább.

Van még itt egy kis emelkedő, végig futom, érzem, ahogy tér vissza belém az erő. Későn volt a zselé, az már biztos. A gyomrom jó, pedig ahogy végiggondolom, hogy mikkel stresszelem, csodálkozom, hogy nem jön ki minden. Lehet, hogy most beletrafáltam, ez lesz a tuti? Elkezd lejteni, a másik kedvenc szakaszom jön ezen a pályán, egészen Dömösig lehet csapatni. A lejtés tökéletes, nincsenek túl meredek részek, viszont azért néhol elég izgalmas a terep, többször nagyon keskeny ösvényen kell száguldani, majd patakon átrohanni, aztán a kirándulókat kerülgetni, óriási. 5 kilométernyi szuper futás, hihetetlen hamar elszalad az idő, már Dömösön is vagyok. Egy kék kútnál megállok inni, bár olyan nagyon nem vagyok szomjas, de csak 2 liter izót, meg a kb. 4 deci fehérjét hoztam, félek, hogy ennyi kevés lesz az egész távra. A templom előtti elágazónál ösztönösen jobbra fordulnék, de most nem látok nyilat a földön, elbizonytalanodom, és inkább továbbfutok a templom felé. Közben átgondolom, hogy a templomig biztosan nem kellett elfutni, a partra vezető út kijjebb van. Nem fordulok meg, bízok magamban annyira, hogy megtalálom azt a kempinget. Hamar meg is lesz az út, és tényleg ott kellett volna lejönnöm, ahol akartam, na mindegy, száz-kétszáz méternél többet nem raktam a távhoz. Mintha most viszont nem lenne annyira jól jelölve az út, a partnál sem látok szalagokat, de a pont könnyen meglesz, tudtam hol kell keresnem. Itt van magnézium pezsgőtabletta, így végre nem kell mindent visszautasítanom, és fogyasztok is valamit.

Dunakanyar, ennek a látványnak háttal kell futni

Nekikezdek a számomra legkevésbé kedves szakasznak, bár amíg rálátásom van a Dunára, addig jó, de aztán csak a szántóföldek vannak itt, az igazi szép látvány meg a hátam mögött. Fáradtnak érzem magam, a tempóval sem vagyok elégedett, szinte nehéz még ebben a 6 perces tempóban is futni. Nem tudom mitől lehet ez, de itt tavaly is pont ugyanilyen rossz volt. A gyomrom is rossz, túl sokat ittam rövid időn belül, nagyon tele van. Rövidesen meg is állok egy kis technikai szünetre, és az itinert is elolvasom, mert tavaly az egyetlen eltévedésemet ezen a szakaszon hoztam össze. Azt tudom, hogy valahol balra kell fordulni, nem volt most sem valami egyértelmű, de végül rátaláltam egy szalagra, ami bevezetett a Pilismarótra. A templom körül rengeteg ember, nézek erősen, hogy melyikük lehet a pontőr, aztán kiabálást hallok balról, odanézek, és ott ül egyedül. Most volt vége a misének, tudom meg, és gyors pecsét után neki is iramodok, hogy nekivágjak a túra legnehezebb részének.

Madáritató, vagy piszoár :)

Hamar emelkedni kezd az aszfaltút, de még sokáig futok, mert a ponton a túra folyamán először láttam, hogy mennyi az idő, és az elég bíztató volt. Érzésre nem gondoltam, hogy a tavalyinál sokkal jobban megy, de úgy tűnik, hogy mégis. Egy kilométert tudtam még teljesen megfutni, utána nagyon meredekké vált, és az erős sétatempó vette át a főszerepet. Itt már nem akartam túlzottan erőltetni, annyira figyeltem csak, hogy a pulzusom ne essen le túlzottan, de ezt nem volt nehéz elérni. Persze bele-bele kocogtam, ahol kicsit kevésbé emelkedett, bár ez inkább csak annak szólt, hogy a 10 percen kívüli értékeket nem bírtam nézni az órán :) Aztán amikor már végre jó tempóban futottam, kezdett gyanús lenni, hogy lejt az út, na meg jelzést sem láttam hirtelen. Itiner elő, gyorsan átfutottam a szöveget, és már biztos is voltam benne, hogy elkavartam. Na akkor futás vissza az előző kereszteződésig, ahol ezen az úton 20 méter után be kellett volna fordulni balra. Pontosan ott hibáztam, ahol gondoltam, meg is van az út, de ez most sokba került. Kb. 650 méter plusz, majdnem 5 perc veszteség, az egyetlen komolyabb hiba a túra során. Rögtön el is gondolkodom azon, hogy alapvetően mennyire jól emlékszem az egyszer már megtett útvonalakra, kivéve, ha nem egyedül vagyok, és tavaly itt ugye pont nem egyedül haladtam. Ha más is van, nem koncentrálok eléggé az útvonalra, hajlamos vagyok szépen beállni mögé, és húzatni magam. Jön még egy-két komolyabb emelkedő, de már egyre többet tudok futni, viszont egyre kevésbé esik jól. A pulzusom is magas, bár meg sem közelíti a tavalyi befejezést, de valahogy most nem is érzem, hogy azt el tudnám érni. Jó lett volna 5 órán belül végezni, de végül 3 és fél perccel túllépve érkezek meg a Matyi büféhez.

Dobogókőről nézve sokat jöttem a Dunától

Először vegyes érzelmeim voltak a teljesítményemmel kapcsolatban, mert a végén nem éreztem úgy, hogy rögtön meg tudnám futni még egyszer ezt, ami kb. kiadja a Piros 85-öt, de főleg azért, mert nem vagyok biztos benne, hogy az idén nem mentem-e erősebb intenzítással, mint tavaly. Mivel akkor még buta pulzusmérő órám volt, így csak az emlékeimre tudok hagyatkozni (még jó, hogy a blogban azért vissza tudom olvasni :D ), az alapján jelentős eltérés nem nagyon lehet. A tavalyi időhöz képest több, mint 40 percet javítottam, tempóban pedig 1:10/km-t, ami hasonló pulzuson hatalmas javulás. Tavaly viszont volt az a furcsaság, hogy míg ezen a túrán 8:41-es átlagot mentem, addig számomra érthetetlen módon a Piros 85-ön 8 percessel sikerült végigmenni. Furcsa volt a dupla táv ellenére ennyivel jobb átlagot menni, hiába mentem ott csúcsra járatva, még úgy is megdöbbentően nagy volt a különbség. Most lehet, hogy sikerült megfejtenem a dolgot: bár a szintemelkedés kb. annyiszor több a Piroson, mint amennyivel az hosszabb, viszont a lejtmenetre ez már korántsem igaz. Itt lent kezdődik és a csúcson ér véget az útvonal, így csak fele annyi szintcsökkenés (kb. 700 m) van, mint emelkedés, a Piroson meg kb. egyezik a két érték. Ha ez, és a Piroson erősebb versenytempó okozhatta tavaly azt a nagy különbséget, és az idén is ez várható, akkor a mostani időm magamhoz képest egy brutálisan jó versenyt vetít előre. Csak el ne kiabáljam :D

32. Wizz Air Félmaraton

Szépen betartottam a tervem, május óta semmilyen versenyen nem voltam, és teljesítménytúrára se mentem futkározni. Semmi komoly megterhelés, csak a rendszeres edzések.

Számukat megemeltem heti 6 alkalomra, közben persze a távot kicsit csökkentve, hogy a heti kilométeradag ne legyen több, mint eddig. Ennek köszönhetően a lábaim egészen jól helyrejöttek, bár a jobb sarkam még mindig érzem kicsit, már nyugodtan tudok hosszút is futni, nem romlik tőle a helyzet. Némi változatosságot is vittem az edzésekbe, kerültek beléjük kis intenzív szakaszok, amik remélhetőleg segítettek gyorsulni. Nagyon elégedett vagyok az edzéseredményekkel, az iszonyú meleg nyár ellenére mindig mentem futni, és minden téren folyamatosan javuló tendenciát látok. A végére már a kicsi szintet is tartalmazó terepes edzéseimre is 59-es running indexet kaptam az órámtól, és a pályán tartott tempót tesztelő edzéseim is azt mutatják, hogy nagyon jó formában vagyok, a tervezett 100 percen belüli időt elméletileg könnyen teljesíteni tudom a félmaratonon.

Polar Running index grafikon, az utolsó verseny óta elég szépen fejlődtem.

Nagyon izgulok a verseny miatt, este alig bírok elaludni, pedig nem ártana kipihenten érkezni. Na jó, ez amúgy is csak álom egy költözés közepén... Alaposan átgondoltam a tervet is a versenyre, ami így nézett ki: a táv első felében 4:30-4:40 közötti tempó, pulzus max. 167, 10,5-17 km-ig max. 170 lehetőleg tartva a tempót, aztán meg amit még bírok. Végeredményben egy konzervatív terv mellett döntöttem, nem akartam mindenáron a lehető legjobb időt megfutni, hanem a biztos 100 percen belüli eredmény elérését tartottam szem előtt. A pályán futott teszteken könnyedén tudtam 10 kilométert 4:30-on belüli átlaggal futni úgy, hogy végig 170 alatt maradt a pulzusom. Ebből kiindulva úgy gondoltam, hogy egy több, mint 10 másodperccel lassabb átlagtempót szinte a verseny végiéig az anaerob küszöböm (173-174) alatt maradva tudok futni, így ha a verseny második felében lesz még erőm, akkor akár emelhetek is kicsit a tempón.

Teszt atlétikai pályán, 10,55 km, 4:27/km, 167 átlagpulzus. Volt egy kis probléma az új pánttal.

Kicsit aggódtam a pulzusmérő miatt, mert múlt szombaton edzésen rakoncátlankodott, akárhogy is próbáltam igazgatni, nem segített, végül csak a bevizezés oldotta meg a problémát. Tartottam tőle, hogy a rajtig nem marad eléggé nedves a pánt, ezért egyfolytában locsoltam, meg magamat is, mert már ekkor éreztem, hogy meleg lesz. Pedig reggel az ablakból kinézve a völgyben még ködöt láttam, és valami kellemes hűvös időben reménykedtem, sajnos hasztalan. Végül sikerült addig cseszegetni a pántot, hogy a rajt előtt egy perccel, amikor kiválasztottam a versenyt az órán, nem jelent meg pulzusérték. Hát ebben az egy percben teljesen kétségbeesetten próbáltam mindent, levettem a pántot, arról levettem a mérőt, vissza, nem megy, gyorsan párosítani, nem megy, újra akartam indítani az órát, de már csak 10 másodperc maradt, akkor mindegy, indítsuk. És ekkor varázsütésre megjelent a pulzus a kijelzőn, a verseny pedig elindult. A tervezett tempómnak megfelelően a kettes zóna elejére álltam, ami nagyon közel van a rajtkapuhoz, az egyes zóna meglepően rövid. Elég hamar el is kezdtünk gyalogolni, kocogni, majd néhány tíz másodperc után át is futottam a kapu alatt, a mérést pedig rendben el tudtam indítani.

Az első száz méteren nagyon kellett helyezkednem, a tömeg lassan kezdett, én meg pont arra számítottam, hogy majd kilőnek, és arra kell figyelnem, nehogy túltoljam. Nem így lett, szépen felvettem a tervezett 4:30-4:40 közötti tempót, és nézelődtem, hogy ki lenne megfelelő nyúlnak. Hamar találtam egy srácot, aki épp jó tempót futott, rátapadtam, és elégedetten konstatáltam, hogy milyen jól kezdtem, minden a terv szerint alakul. Az első kilométer 4:34-es tempójával teljesen megfelel a tervnek, érzésre minden nagyon jól alakult. Az Andrássy úton futva sajnos a nyulam elkezdett belassulni, kénytelen voltam megelőzni, és egyedül futni. Valahol másfél kilométernél átlépte a pulzusom a 170-et, ami eléggé meglepett. Úgy éreztem, hogy a légzésem rendben van, mintha toló edzéseken jobban "kapkodnám" a levegőt, jóval alacsonyabb pulzusnál, biztos csak a versenyláz miatt szaladt meg a pulzus ennyire. Nem örültem ennek, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, volt már hogy verseny elején magas a pulzusom, aztán lecsökken. Szépen tartottam tovább a tempóm, nézelődtem hogy kire tudnék ráakaszkodni, de valahogy senkinek se passzolt, egy ránézésre gyors gyalogló mozgásban haladó srácot leszámítva. Sokáig néztem, de nem tudtam megállapítani, hogy szabályosan gyalogol-e, vagy csak furán fut, de ha előbbi, akkor minden tiszteletem, nem semmi tempóban csinálja.

A Lánchíd után még nagyon elszánt voltam

Eseménytelenül telt az idő, míg a harmadik kilométeren be nem csipogott az órám a 174-es pulzus miatt. Na ennek valahol bőven féltáv után kellett volna megtörténnie, és továbbra sem hittem el, hogy valóban ekkora terhelésen futok, érzésre nem volt semmi gond. A negyedik kilométer végére sikerült újra beállnom valaki mögé, és jött az első nehézségem, amikor a Lánchídra felfutottunk. Persze csak pár méter az emelkedés, szépen tartottuk is a tempót, de a pulzusom már felment 176-ra, ami mindenképp ijesztő érték. Egy könnyebb szakasz jött a híd felétől, visszaállt 171 körülre a pulzus, megint úgy tűnt, hogy minden rendben van. A tavalyival ellentétben most nem tömeget láttam kijönni az alagútból, hanem csak az élmezőny egy-egy tagját, jóval előrébb futok, és ez eléggé jó érzéssel töltött el. Úgy rémlett, hogy itt volt frissítőpont, most nincs, viszont jött az egyik legnagyobb emelkedő a vár körül. A tempót tartom, de ennek állandósuló 177-es pulzus lett az ára, a gyomrom is kezd rendetlenkedni, és kicsit még az oldalam is szúr. Megviselten, de reménykedve érkezem az alagútba, gondoltam túl vagyok az egyik nehéz részen, mindjárt jön a sík rakpart, amit szépen végigtempózhatok. Az alagútban természetesen elveszti az óra a GPS jelet, így kicsit bizonytalan vagyok, hogy rendesen tartom-e a tempót. Sajnos az alagútból kijutás után is nagyon nehezen talál magára az óra, már a rakparton futok, mire a kijelzett tempó valósnak tűnik.

A rakpart most sem lett a kedvenc szakaszom. Bár alapvetően futás szempontjából jó lenne a nagyon hosszú, egyenes szakasz, a tűző Nap az idén is nagyon megnehezíti ezt a részt. Az elvileg anaerob küszöböm fölötti, 175-176-os pulzus ellenére sokkal jobban érzem magam, mint tavaly. Ezen a 4 kilométeren továbbra is tartom a tervezett 4:30-4:40 közötti tempót, azt azért nem mondanám, hogy jólesik, de mégiscsak versenyen vagyok, ne is legyen kényelmes. Sokkal gyorsabban is eltelik az idő, persze a számok szerint is hamarabb végzek. Megint az emelkedő tesz oda, ahogy a Rákóczi hídnál felkanyarodunk a felső rakpartra, nem tudom tartani a 4:40 alatti tempót, csak 4:54 lesz a 12. kilométer. Ezt még jól élem meg, számítottam azért arra, hogy kicsit lassulni fogok, azzal nyugtatom magam, hogy tavaly innen kezdett könnyebbé válni a verseny. Persze a 179-ig is felkúszó pulzusom már világosan előrevetítette a jövőt... Vízzel és izóval is frissítek, várom, hogy a hídon végre túl legyek, mert ugye minden híd a feléig emelkedik. Sajnos nem alaptalanul tartottam ettől, nagyon megroppantam, mire valahol a közepén a 13. kilométer végét jelző táblához értem. A tempóm bezuhant 5:30-ig, a pulzus is csökkenésnek indult, túllassultam. A lejtőn még sikerül visszagyorsulnom 5 perc alá, de ahogy vége, képtelen vagyok újra felvenni a tervezett tempót. Többször megpróbálom, de teljesen reménytelen, egyszerűen nem visznek tovább a lábaim. Itt értem meg, hogy vége, a pulzusom nem hazudott, ezt a terhelést képtelenség ennél tovább vinni. Már csak a feladás módján gondolkodom, a város túloldalán van a kocsim, bérlet, pénz értelemszerűen nincs nálam, mégiscsak az a legegyszerűbb ha szépen elmegyek a célig.

Túl az összeomláson kocogok a cél felé

Szerencsére épp itt van egy frissítőpont, teljesen megállok a vizes bödönnél, liternyi vizet borítok a fejemre. A frissítőpont mögött bujdosok, pár pohár vizet, és két izót is megiszok. Végigsétálok a frissítőponton, aztán mivel azt azért nagyon gáznak tartanám, ha innen végig gyalogolnám a távot, szépen kocogni kezdek. Öt és fél perc körüli tempó az, amit most kényelmesnek érzek, tudnék még bőven gyorsabban futni, de a feladás megtörtént, a kitűzött célt nem tudom elérni, más meg nem érdekel. Persze erőlködhetnék, mivel a januári félmaratonon felállított 1:49:27-es egyéni legjobbamat még mindig bőven meg tudnám dönteni, de valahogy ez most nem hoz lázba. Itt ma az egyetlen számomra elfogadható eredmény a 100 percen belüli idő lett volna. Az edzéseim és az első 12 kilométer alapján is biztos voltam a sikerben. Nem túl felemelő érzés így végigkocogni a maradék távot, folyamatosan hagy le a tömeg, ma több százan jobban csinálták, mint én. Aztán valakit épp mentőbe raknak, nem sokkal később egy másik férfi a földön fekszik ájultan. Igazából nem tudom, hogy futók voltak-e, de elég valószínű. Azért annak örülök, hogy eddig nem jutottam el, még időben leálltam. A feladást igazából mindig rossz döntésnek tartottam, mert valószínűleg rossz hatással van a jövőre nézve, hiszen ha az ember egyszer már megtette, akkor később egyre könnyebben fog ismét a feladás mellett dönteni, akkor is, ha valójában egyáltalán nem lenne indokolt. Jó, valódi DNF nem is lesz, nem fogom teljesen feladni, végigcsinálom a versenyt. Akkor ez most feladás, vagy sem? Több nap elteltével már úgy gondolom, hogy bár nemcsak a célt engedtem el, hiszen még a falnak rohanás után is kihozhattam volna többet ebből a versenyből, de ez egyértelműen nem feladás volt, csak egy nagyon elrontott verseny.

Semmi örömködés, csak az óra leállításával foglalkozok...

A célig végig azon agyalok, hogy mi történhetett, mi volt ez a hirtelen összeomlás? A pulzusgörbe alapján valójában egyértelmű a válasz, de egészen addig nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet, amíg tényleg meg nem történt. Hiszen jól éreztem magam, és valóban nagyon váratlanul ért, hogy nem megy tovább. Nem vettem észre semmilyen előjelet, egyszerűen egyik pillanatról a másikra a lábaim nem vittek tovább, az izmaim egyszerűen képtelenek voltak ezen az intenzításon tovább végezni a dolguk. Nem volt se fájdalom, se görcs, se zihálás, semmi. Igazából még a melegtől sem szenvedtem annyira. Tavaly végig sokkal nehezebben ment minden, az első fele jóval rosszabb volt érzésre mint most, bár az is igaz, hogy a pulzusom akkor valamivel alacsonyabb volt. A pálya utolsó kilométereiről csak homályos emlékeim voltak, annyira odavoltam. Akkor talán épp az edzetlenségem volt a szerencsém, egyszerűen nem tudtam túlhajtani magam, önmagában a táv lefutása is hatalmas kihívás volt. A kisebb intenzítás miatt tényleg csak fejben dőlt el, hogy sikerül-e, most viszont nem ezen múlt, fizikailag lehetetlen volt a tempót tovább tartanom. A befutó nem túl felemelő, bár nagyon meglepődök, hogy 1:49-et látok az órán, azt hittem hogy 2 órán túl érek csak be.

A pulzusgörbe nem sokat volt a tervezett zónában

1:49:18 lett a vége hivatalosan, ami 9 másodperccel jobb, mint a januári zúzmarán futott időm. Tehát, ha röviden akarnám összefoglalni a versenyt, akkor azt is mondhatnám, hogy egyéni legjobb időt futottam, és több, mint 10 percet javítottam a tavalyi Wizz Air eredményemen. Bár ez teljesen igaz lenne, közvetlenül a verseny után mégis egy másik végletet posztoltam, miszerint feladtam a versenyt. Szeretek őszinte lenni magammal, és nem nagyon bírom a kudarcot :) Mindenesetre azért találok bőven pozitívumot is ebben a versenyben, még csak nagyon erőlködnöm sem kell. Ez volt az első versenyem, ahol egy előre meghatározott tempót nagyon pontosan tudtam tartani, pedig itt hatalmas a tömeg, és a hosszú versenyszünet miatt is eléggé be voltam pörögve. Nagyon jó volt viszonylag elölről rajtolni, és az alagútból kifele csak az élmezőny egy-egy tagját látni, persze még mindig iszonyatosan sokan vannak előttem, és ezen a távon szerintem nem is leszek sose igazán jó (mármint csak a hobbifutók között gondolom persze, az igazi atléták szintje eleve elérhetetlen számomra). Aztán itt van még az is, hogy egy elrontott versenyből lehet talán a legtöbbet tanulni.

A hivatalos mérés eredményei

Féltávig semmi gond nem volt...

Valójában egyébként nem nagyon értem, hogy amíg pályán simán ment kilométerenként 10 másodperccel gyorsabb tempó 167-es átlagpulzussal, addig itt a versenyen a lassabb tempó miért 173-as átlaggal adta ki? Ez nagyon nagy különbség, amit nem valószínű, hogy egyetlen dolog okozott. A meleg és a tűző Nap biztosan nem segített, de a fő ok inkább a nem túl sík pálya lehetett. Bár hivatalos szintmetszetet nem találtam, de érzésre is akad emelkedő ezen a pályán, és az órám szerint se kevés, bár utóbbiban azért nem lehet vakon bízni, de az nyilvánvaló, hogy nullánál jóval több a szintemelkedés.

Pályán 10,55 km 47 perc, 167 átlag, a versenyen 10,55 km 48:47 perc 173-as átlagpulzussal...

Van még egy olyan érzésem is, hogy a versenyhéten tartott rápihenésem is nagyon rossz volt. Ennek egyik előjele lehetett, hogy a plusz szerdai pihenőnap után csütörtökön már feltűnően magasabb volt a pulzusom a rövid tempózás során, mint korábban. Utána már nem futottam a verseny előtt, azaz még két napot kihagytam, amitől teljesítménynövekedést várnék, de úgy tűnik nekem ez nem jön be. A verseny után csütörtökön futottam először, majd ezután minden nap, és pontosan egy héttel a verseny után, azaz zsinórban a 4. futáson értem el az eddigi legjobb running indexemet, ami mindjárt 2 ponttal magasabb lett, mint az eddigi csúcs. Ezen a laza, hosszú edzésen 150-es átlagpulzussal 1:52-es félmaratont futottam, ami csak 3 perccel marad el a versenyeredménytől... Az 5 kilométeres bontás a legszebb, az első nem játszik, mert az odafele 3 km-en lejt, de az utána lévő 3x5 kilométert (ez egy tó körüli 1,1 km-es körözgetés) szinte azonos tempóban 149 148 és 150-es átlaggal futottam, azaz gyakorlatilag a világból ki tudnék így futni... Az biztos, hogy jobban kell a pulzusomra hagyatkoznom a versenyek során, úgy tűnik egyre kevésbé érzem megterhelőnek a tempós futást, és nem veszem észre, ha túl sok. Biztosan könnyedén végigfutottam volna a távot, ha a terv pulzus részét tartom be, de a 100 percen belüli idő ma akkor sem lett volna meg, 102-104 percre jött volna ki tippem szerint. Bár most igazából nem bánom, hogy nem voltam elég okos, ebbe a pofonba bele kellett szaladnom, mert csak a saját káromon tanulok. :) Viszont ezentúl okosnak kell lennem, ha nincs meg bennem egy időeredmény, akkor nincs, felesleges mindenáron erőltetni. Ugyanúgy kell hozzáállnom, mint terepen, ahol ugye a tempónak eleve nincs jelentősége, csak a pulzus ad támpontot arról, hogy az intenzitás rendben van-e.

Na ez egy igazán jól sikerült futás lett, kár hogy ez a csúcsforma pont egy héttel a verseny után jött :)

Egy pillanatig megint felmerült bennem, hogy hagyom ezt az aszfaltozást a francba, de hamar kijózanodtam, és maradok a nyáron kigondolt tervnél. Ennek az a lényege, hogy a terepen való javulást nem csak az emelkedőkön próbálom elérni, hanem sokkal inkább azzal, hogy a sík tempómat javítom folyamatosan, amihez viszont kellenek ezek a "rövid" aszfaltos versenyek. Azt gondolom, hogy terepen is azok tudnak a mezőny elején poroszkálni, akik aszfalton is jók lennének. Végleg meggyőztem magam erről, amikor megtudtam, hogy az a Tim Tollefson, aki most 3. lett UTMB-n, mellesleg maratont is futott 2:18 alatt... Szóval nem csak békésen fogok futkározni az erdőkben, hanem alapvetően a tempós aszfaltos versenyekre készülök rá. Sőt, jövőre még jobban visszalépek, már 10k-t is akarok futni. Eddig egyetlen eredményem van ezen a távon, az első versenyem, és az ennek megfelelően nagyon gyenge. A másik része a dolognak, hogy leállok az értelmetlen kihíváshajhászással, nem kell minden versenynek hosszabbnak, szintesebbnek, brutálisabbnak lennie, mint az előzőnek. A Piros 85 természetesen marad, hiszen igazán a terepultrákon érzem jól magam, viszont évente csak kevés ehhez hasonló kihívást tervezek be, így ráadásul még jobban várom majd :) A jövő évre már kigondoltam egy kritériumrendszert, hogy milyen eredmények után jöhet a következő szint: először a félmaratont akarom 1:40 alá vinni, aztán jöhet a maraton 3:30 alatt, és ha ezek megvannak, csak akkor indulok 6 órás versenyen, hogy az aszfaltos ultrák világába már egy viszonylag jó eredménnyel lépjek be. A célom elsőre 68 kilométer teljesítése lenne, úgy érzem ez jövőre sikerülhet. Felmerül a kérdés persze, hogy ha most is ennyire mellétrafáltam a várható eredménnyel kapcsolatban, akkor egy még kiszámíthatatlanabb ultra verseny előtt majd miként lehetek biztos abban, hogy készen állok a tervezett cél elérésére? A válasz egyszerű: sehogy :)

Gábor Úton