Polar Kaptárkövek Trail 15

Hangulatvideó: https://www.youtube.com/watch?v=WBooo6ft8Bw


     A Kinizsi utáni edzések egészen jól mentek, bár volt egy kis túlterhelésem a verseny előtti hétvégén, de némi edzésterv módosítással sikerült helyrehoznom magam. Sajnos már lassan két hete makacskodik a bal csípőforgóm, egyedül emiatt van bennem némi aggodalom. Ez az első komolyabb versenyem, és mindjárt a parkolóban kiszúrjuk Németh Csabát, szerencsére biztosan nem az én babatávomon indul. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hiszen én csak azért küzdök, hogy kihozzam magamból a legtöbbet, és legalább egy valakit megelőzzek. Az előrejelzéshez képest viszonylag kellemesnek tűnik az idő, kicsit felhős is az ég, talán nem is viszek sapkát. Elrajtol a 30-as táv mezőnye, már csak egy óra a mi rajtunkig. Bemelegítésként kislányommal elmegyek kocogni egy kicsit. A legutóbbi versenyen túl sokat ittam az elején, ami nagyon kellemetlenné tette az első kilométereket, így most a lehető legüresebb pocakkal próbálok indulni, viszont eszek egy zselét rajt előtt. Annyira izgatott vagyok, hogy az eligazításra a pulzusmérő és az óra nélkül indulok, gyorsan visszaszaladok, felveszem őket, így persze az elejéről le is maradok. Időközben kisütött a Nap, iszonyatosan tűz, mégis kelleni fog a sapka.

     Elvonulunk a rajthoz, nem várják meg a 10 órát, 3 perccel korábban indulunk, így éppen hogy csak sikerült elindítani a telefonon a mérést. A telefont most a tevepúpban viszem, nem akarom útközben nézegetni. Lassan megindulunk, nem vagyunk túl sokan, hamar felvesszük a tempót. Megint elkap a versenyláz, előzgetek, gyorsan 160 fölé megy a pulzusom. Próbálom kicsit visszafogni magam, hogy legalább 160-ra visszaessen, így nincs több előzés, de elengedni sem akarom a többieket. Jól haladunk, nagyon jól érzem magam, így a 150 körüli kezdeti pulzustervemet gyorsan elengedem. Lejteni kezd, kicsit rákapcsolok, néhány helyet feljövök. Ahogy emelkedni kezd, hamar jön az első csippanás az óráról, 170 fölött vagyok. Még mindig semmi problémám, sőt, ahogy a fák közé értünk, még az eddiginél is jobban érzem magam, ezért úgy döntök, hogy felfele nem csökkentem vissza mindenáron a pulzusom. Amikor meredeken emelkedni kezd, szinte mindenki sétára vált, én is így teszek. Szerettem volna persze végig megfutni az emelkedőket, de a számok azért sejttették, hogy erre nem túl sok az esély, így ezt a tervem is hamar elengedtem. Sajnos nem egy igazi, aljnövényzet nélküli öreg erdőben vezet az út, hatalmas a gaz, mondjuk nem zavar különösebben, éppen elég, hogy pár percig nem süt rám a Nap.

Fotó: Polar Kaptárkövek Trail

     Lejteni kezd az út, többen jönnek szembe, először azt hittem 30-as távon lévők, de amikor elérem az ellenőrzőpontot, és visszafordulunk, hamar megvilágosodok, és persze le is döbbenek, hiszen ez azt jelenti, hogy már 5 kilométert tettünk meg, és hogy elrepült az idő! Gyorsan el is kezdek folyadékot pótolni. Felfele is futok, de elkezd szúrni az oldalam, 176 a pulzusom, nem kéne erőltetni. Egy szélesebb szekérúton haladunk, amikor lejteni kezd, kieresztem a fékeket, bár óvatosan futok, de elég gyorsan ahhoz, hogy visszaelőzgessem azokat, akik az emelkedőn lehagytak. Hamar véget ér a száguldás, félig-meddig nyílt terepen folytatódik az enyhén emelkedő út, egészen az ellenőrzőpontig. Ez egyben a frissítőpont is, uborkát, sajtot, paradicsomot, olívabogyót kapok be, majd a zselét is előbányászom a púpból. Nagyon hosszúnak tűnik a megállás, valójában mindössze egyetlen perc volt az egész.

Fotó: Novák Richárd

 

     Teljesen nyílt terepen folytatódik az út meredeken felfelé. Nem erőltetem, sétálok, de erős tempóban, a pulzust folyamatosan kicsivel 170 alatt tartva. A nyílt terepen tűző napsütésért nagyon szép kilátás kárpótol. Ahogy enyhül az emelkedő meredeksége rögtön kocogásra váltok, de a tetőig még párszor bele kell sétálnom. Két kilométeren keresztül mentünk felfele, nem olyan vészes a terep, de ez az igazi nyári, pokoli forrón tűző napsütés nem könnyíti meg a dolgunkat. Jól érzem magam, elégedett is vagyok, úgy érzem jól osztom be az erőmet, és sokkal jobban bírom, mint amit elvárnék magamtól. Aszfaltra érek, megkezdem az ereszkedést. Alig egy kilométer múlva kis emelkedő, ahol azt hittem, hogy vége az lejtőnek, és már csak az emelkedő rész jön a célig. Ahogy befordulok balra meglátom, hogy meredeken lezuhanunk a völgybe, hát akkor rosszul gondoltam, kicsit arrébb még a cél. Nagy tempóra kapcsolok lefelé, de sajnos az aszfalton durván csapatva hamar elkezd fájni a forgóm. Nem tudom, hogy ez végül rontott-e a tempómon, vagy sem, valójában inkább annak örültem, hogy egészen eddig semmi baj nem volt vele. Tegnap még az átmozgató kocogáskor is aggasztóan fájt. Terméskővel kirakott úton kezdünk emelkedni, amikor egy elhaladó traktor dízelgőzének és felvert porának hatására sétára váltok. Szigorodik az emelkedő, a Nap pedig csak tűz. Az út bal szélén haladok, mert volt vagy 50 centi árnyék itt, mereven bámulom a lábam előtti néhány tíz centis utat, így sikeresen közelebbi ismeretséget kötök egy vadrózsa bokorral. Megállok, lefejtem magamról a tüskés ágakat, néhány karcolással megúszom a találkozót. Tovább menetelek, miközben egy kocogó ér utol, de én is épp gyorsítottam, így egy tempóban haladunk felfele. Nekem kényelmesebb az erős gyalogtempó, mint a nagyon lassú kocogás, ilyenkor jól esik a más jellegű mozgás, szinte olyan, mintha nyújtanék egyet. Ez volt a verseny legkellemetlenebb szakasza, már majdnem dél van, a Nap ereje kegyetlen, kezd kifogni rajtam, a kezem tiszta libabőr. Nem hagyom magam, nem lassítok, sokat iszok, ami gyorsan helyrehoz. Enyhül az emelkedő, kicsit leszakadok, később kezdtem gyorsulni, de annál nagyobb lelkesedéssel. Hosszú egyenes út előttünk, végig emelkedik, közeledik a cél. Ránézek az időre elsőként a verseny során, másfél óránál járunk. Tartom a tempót, majd végül minden maradék erőmet mozgósítva fokozatot váltok. Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy a körülöttem lévőkkel szemben nekem még van tartalékom egy hajrára, és így mindenkit meg tudok előzni, aki látótávolságon belül volt.

     Az utolsó kanyarnál még majdnem eltévedek, mert láttam egy szalagot egy úttal lejjebb, de mint utólag kiderült, az az onnan érkező 30-asoknak szólt, és szerencsére két levezető kocogáson lévő srác mutatta, hogy merre van a helyes út. Az utolsó száz méter leírhatatlan. Feleségem és kisfiam tapsolnak a célnál, nehéz uralkodni az érzéseimen. A célban nem is csippantottam, szerencsére azonnal szóltak, visszamentem, csak néhány másodperc volt az egész, de ami az időnél sokkal fontosabb, hogy közben nem futott be más. Magamhoz ölelem kis családomat, iszonyatosan boldog vagyok. Folyamatosan próbálnak odaterelni az asztalhoz, de kell egy kis idő, míg visszazökkenek a valóságba.

Korai az öröm: amíg nem használod a dugókát, nincs vége a versenynek :)

     Hamarosan az órámat is megállítom, 1:39-et mutat. A hivatalos időmérés szerint 1:35:23 lett az eredményem, de a telefonnal rögzített track szerint is több volt, valószínűleg azzal a 3 perccel, amivel 10 óra előtt indultunk, így szerintem 1:38 körül van a valós idő. A hivatalos track szerint a táv 14,75 km, ami egyezik az én mérésemmel, így az átlagtempómra 6:40 /km jön ki. Ez azért jóval lassabb a betervezett 6 perces tempónál, de valójában pontosan tudtam előre, hogy ilyen terepen (295m+ lehetett a valós, ez 20 m+/km) még nincs semmi versenytapasztalatom, így az előzetes becslés hibahatára túl nagy ahhoz, hogy túlságosan komolyan vegyem. Verseny közben egyáltalán nem is figyeltem időre, tempóra, csak a pulzust és az érzéseimet követtem, ami kiadta azt a tempót, amit az edzettségem megenged adott körülmények között. Úgy érzem, hogy nem lazsáltam el sehol, a frissítésekben sem volt hiba. Másnap megjelentek az eredmények, ami számomra elképesztően nagy siker: férfiak között 18. lettem, 37 befutóból, azaz nem csak hogy legalább egy embert sikerült megelőznöm, hanem a mezőny felét! Természetesen az elejéhez képest hatalmas a lemaradásom, viszont a részidők elemzéséből az is kiderült, hogy az elsőhöz viszonyítva minden szakaszon arányosan maradtam le. A részidőim sorban a 18. a 20. és a 18. leggyorsabbak voltak, körülöttem is egyenletesen teljesítettek. A középső volt a legrövidebb szakasz, így az ottani kis lemaradásomat könnyen be tudtam hozni a harmadik szakaszon, ami valójában a táv fele volt, és itt kellett leküzdeni a szintnek nagyjából a 2/3-át is. Ezek szerint az emelkedők sem mennek rosszabbul, mint bármi más.

     Nem volt könnyű verseny, ez a nagyrészt nyílt pálya ezzel az időjárással eléggé próbára teszi az embert. Mégis végig nagyon jól éreztem magam, szuper volt a rendezés, a táj csodálatos, és én is mindent beleadtam. Jövőre jöhet a 30-as!