Hova tűntem?

Jó régen írtam már... Amikor futni kezdtem, nagyon motiváló volt számomra mások futós élményeit olvasni blogokban, nézni videókban, ezért kezdtem bele én is. Emiatt persze a legtöbben csak a pozitív oldalát emelik ki, a negatívumok ritkán kerülnek szóba, és sok blog minden előjel nélkül hirtelen véget ér, sose tudom meg mi történt valójában, abbahagyta-e a futást, és ha igen, akkor miért?

Igazságtalan lenne, ha én is csendben abbahagynám a blogolást, csak azért, mert hullámvölgybe kerültem. Legalábbis remélem, hogy ez csak egy hullámvölgy :) Utolsó versenybeszámolómban írtam róla, hogy a Kinizsi óta nem igazán megy a futás, sajnos ez még nagyon sokáig így volt, ha egyáltalán beszélhetek róla múlt időben.

Na de milyen is volt a 2019-es év?

Brutálisan jól kezdődött az év, nagyon jól ment az alapozás, amit csak a Zúzmara félmaraton zavart meg kissé. Bár a jeges pálya ellenére is sikerült PB-t futnom a félmaratoni távon, sajnos a nem szokványos, csúszkálós futómozgás túlerőltetett néhány izmot. Hamar arra jutottam, hogy a téli alapozás közepén nem biztos, hogy jó ötlet ez a verseny ezen a távon, többet nem fogom erőltetni. Ez jó ideig kihatott az edzéseimre, amiket amúgy is nehezítettek az állandóan havas, jeges utak. Emiatt jó néhányszor terembe kényszerültem, de csináltam, a formám egyre jobb, és jobb lett. Áprilisban indult a versenyszezon, az első verseny a hazai pályán rendezett Piskóta futam volt, amit könnyedén meg kellett volna nyernem, de egy eltévedés miatt nem jött össze. Nem tört le különösebben a dolog, mert a kóválygás ellenére is nagyon jó volt a tempóm, ami kiváló előjel volt a tavaszi szezonom célversenyére.

A Vivicitta 10k távján a 40 perces álomidő volt a cél, ami számomra meglepő módon nem sikerült, pedig teljesen meg voltam győződve róla, hogy menni fog. Mivel a körülmények tökéletesek voltak máshol kellett keresnem a hibát, és az adatokat kielemezve arra jutottam, hogy a verseny előtt kb. egy hónappal voltam csúcsformában, így bár a felkészülésem nagyon jó volt, van még bőven mit tanulnom. Igazából nem voltam nagyon csalódott, mert úgy éreztem, hogy a célt valójában elértem, voltam olyan formában, hogy 40 perces 10k-t fussak, csak épp nem a verseny időpontjában. Ahogy 2018-ban elterveztem, a célverseny után jöhetett a móka, először Sárváron a 6 órás távot próbáltam meg. Itt újabb csalódás ért, betegség miatt több hányás után ki kellett állnom, de ez még mindig nem volt igazi csalódás, hiszen a 34 kilométer izomzatilag könnyedén ment, olyannyira, hogy másnap simán futottam egy 15-öst, semmi fáradtságot nem éreztem. Top formában egy ilyen sikertelenség nem nagy ügy, majd egy következő versenyen úgyis összejön.

A következő kihívás számomra elég kockázatos volt, maximalista lévén 6 csapattárssal szinte tuti, hogy a végén nem leszek teljesen elégedett, de végül egy életre szóló élmény lett az Ultrabalaton, egyszerűen tökéletes volt, egyértelműen az év csúcspontja:

Ultrabalaton 2019

A korábbi évek tapasztalatai alapján arra jutottam, hogy az ultrázás túlságosan igénybe veszi a szervezetet, könnyen tönkreteszi a felépített edzéstervet, viszont imádom. Ezért a 2019-es évet úgy terveztem, hogy a tavaszi és az őszi szezonban lesz egy-egy célversenyem, amik után beilleszthetek ultrát, mielőtt a következő célversenyre való felkészülés alapozó időszaka megkezdődne. Hogy ez a lehető legnagyobb élményt nyújtsa, tavaszra nem terepfutó versenyt választottam, hanem a Kinizsire való visszatérést azzal a nem kis céllal, hogy a szabályosan elérhető leggyorsabb idő alatt teljesítsem (13 óra). Voltak előtte problémák, így nem túl felkészülten álltam a rajthoz, de mivel a fizikai formám bőven rendben volt, végül meglepően könnyen sikerült elérnem a célt. Viszont a célban egyáltalán nem azt éreztem, amire számítottam, semmi örömmámor, és már ekkor felmerült bennem, hogy így nem is biztos, hogy ez az egész megéri a kockázatot.

Kinizsi 100-as 2019.

Sajnos néhány hét után már egyértelmű volt, hogy nem érte meg... Miután elmúlt a túlterhelés okozta izomláz, meg egy kis sérülés, nem az történt, aminek kellett volna, nem állt vissza a rend, többé nem tudtam az edzéseket olyan könnyed futással kezdeni, ahogy előtte. Valami megváltozott. Nem tudom pontosan elmagyarázni, nem volt semmi komoly sérülés, semmi fájdalom. Olyan érzés, mintha minden izmom és szalagom centikkel rövidült volna meg, mintha a mozgásom teljesen beszűkült volna, és innentől eltűnt a laza futómozgás, olyan görcsössé vált, ami ezután folyamatosan kisebb sérüléseket okozott. Két versenyt futottam őszig, a Mozgás éjszakáján 7k-t, és a Monorierdei Futófesztiválon 5k-t. Ezeken még sikerült egész jó eredményt elérni, hiába volt kevés és nem túl minőségi az edzés már egy ideje, tartott a lendület, és valamennyi motivációm is volt.

A szürke egyenes a terv, a kék a 2019-es tény, a Kinizsi piros körrel jelölve. Addig jól ment minden, aztán látványos a visszaesés, ami kitart még 2020-ban is (sárga).

Aztán persze az egyre kevesebb edzésnek köszönhetően szépen megkezdődött a leépülés, a Wizz Air-en már brutálisan be kellett lassítsak a verseny második felére, hogy egyáltalán végig tudjam futni olyan idővel, ami tavasszal még edzésnek számított. A félmaraton után izomlázam volt, ilyen talán csak az első után fordult elő... Még két rövidebb versenyt futottam szeptemberben: a hazai versenyen a tavalyinál jóval lassabb voltam, a 3,3 kilométeren se tudtam 4 percen belüli tempót futni, a tervezett első pesti maratonom helyett átneveztem 10k-ra, ott pedig 45 percen kívüli idővel értem célba, ennél másfél éve is jobbat futottam. Októberben még elmentem a szomszédba futni 5k-t, nem sikerült a címvédés, nagyon durván beszúrt az oldalam. Ezekről a versenyekről már nem is írtam a blogban, mindegyik után egyre rosszabb hangulatban voltam, futni kimenni sem volt igazán kedvem, egy-egy hosszabb kihagyás után még az is megfordult a fejemben, hogy talán már nem is vagyok futó. Novemberben és december elején egész jól magamra találtam, aztán megint fájni kezdett a vádlim, teljes leállás...

Na de majd az új év!

Az új év persze önmagában nem változtat semmit, ugyanúgy fájt tovább a vádlim, és nem futottam. Megint elkezdtem próbálkozni, ha nem is sokat, de azért futogattam, egészen addig, amíg megérkezett a legújabb szarvihar, és bezárták az iskolákat, bölcsiket. Én még a szerencsések közé sorolhatom magam, miközben százezrek veszítették el a munkájukat, nekem baromi sok lett. Feleségem teljes munkaidőben dolgozott otthonról, nekem be is kellett járnom, a 3 gyerek a nyakunkon, sőt, még tanuljunk is velük, segíteni meg senki, de tényleg senki sem tud. Nem, nem akarok kifogásokat keresni, mert én komolyan gondolom azt, hogy mindig lehet a futásra időt találni, és nem is azzal volt a gond, hanem a brutális mértékű leterheltséggel, amivel nagyon nehezen birkóztunk meg. Két nullás hét, és plusz 3 kiló (összesen 12 kilót híztam tavaly óta...) után elégeltem meg a dolgot, és bár kegyetlenül nehéz volt hulla fáradtan, mentálisan teljesen kiégve elindulni, újra nekifutottam, már nem is tudom hányadszor, hogy felépítsek valami rendszeres futást. Azóta eltelt 9 hét, még tartom magam, és ahogy áll vissza a világ rendje, kezd minden más is egyre könnyebb lenni :)

A tervek

Hát olyanok nincsenek :) Ennek az egésznek számomra a nagy tanulsága, hogy egyetlen dolog fontos igazán nekem: hogy soha ne hagyjam abba a futást. Nem leszek már fiatalabb, kell valami mozgás az egészséghez, és ez az egyetlen sport, amit tényleg imádok, és ami annyi szép emléket adott, hogy a rossz időkön is simán át tudnak lendíteni. Mert végül mégiscsak átvészeltem valahogy ezt a már egy éve tartó időszakot, bár magamhoz képest keveset futottam, de azért legalább 133 km minden hónapban összejött, ami ugye nagyon nem nulla, hiába gondoltam azt, hogy talán már nem is vagyok futó, végig az voltam. Nyilvánvaló, hogy a következő legalább egy évben nem jutok olyan motivációkhoz, mint korábban, nem lesznek olyan komoly kihívások, amilyet még sose teljesítettem, nem lesznek egyéni legjobb idők, nem lesznek jó helyezések. Másban kell keresnem a motivációt, máshogy kell hozzáállnom, és mivel a májust most épp az elmúlt év legtöbb kilométerével zártam, talán meg is találtam valamit.

Na végül csak pozitív lett ez a poszt is, de ígérem, a következő hullámvölgyben végig írni fogok a negatívumokról is :)

Gábor Úton

Monorierdei Futófesztivál - az első futás, amin kerestem :)

Mindig örülök, ha egy közeli településen rendeznek versenyt, főleg ha van olyan táv is, amit be tudok illeszteni a felkészülésembe. Na most ez nem volt nehéz, mivel normális edzéstervet nem tudok futni, az őszi szezont már elengedtem, szó nincs felkészülésről...

A Kinizsi után kezdődött bokafájdalom már elmúlt, de sajnos közben jöttek újabb és újabb kis problémák, amiket valószínűleg a rossz futómozgás idézett elő. Gyakorlatilag alig futottam az utóbbi két hónapban, egyszerűen nem tudok kikeveredni ebből, és nem hogy nem sikerül gyorsan visszaszereznem a tavaszi formám, egyre távolabb kerülök tőle. Emiatt nem tudtam megkezdeni a felkészülést az őszi célversenyre se, már túl közel van, és igazából az egész őszi szezont el is engedtem. A félmaratonon különösebb cél nélkül fogok futni, akárcsak tavaly, a budapesti maraton lefutása pedig továbbra is várat magára, ismét csak 10k-ra neveztem. Hogy azért ne legyen végtelenül pesszimista az év maradéka, beneveztem még a novemberi K&H félmaratonra, talán arra már sikerülhet valamennyire rákészülni, a jó idő, és az ideális pálya pedig segíthet, hogy még az idén fussak valami normális időt ezen a távon. Szóval rendkívül mély gödörben vagyok most futás ügyileg, és bár beneveztem a monorierdei versenyre, egészen a verseny reggeléig nem voltam biztos benne, hogy el is fogok indulni. Reggel viszont úgy ébredek, hogy egész jók a vádlijaim, úgyhogy nekivágok. Most is több gyömrői képviseli a várost, jó társaságban meg repül az idő :) Viszonylag koránra, 9:15-re van kiírva a rajt, ami nyáron kiváló döntés, sőt, igazából már ilyenkor is kezd túl meleg lenni, pedig éjjel még esett is. Most is csak egy nagyon laza, rövid bemelegítést csinálok néhány repülővel, egész jól visznek a lábaim, de érzem, hogy nem tökéletesek a vádlik. Közben az elrajtolt félmaratonosoknak tudok szurkolni, hát nekem most az a táv elérhetetlenül hosszúnak tűnik... A mi rajtunkat végül 5 perccel későbbre tették, most nem annyira zavar a dolog, mivel nincsenek elvárásaim, teljesen le vagyok nyugodva.

A gyömrői különítmény :)

Nem állok teljesen előre, úgy tűnt itt azért több jó futó lesz, bár nem tudom hányan indultak a hosszún, mindenesetre azt tervezem, hogy nem megyek el az élmezőnnyel, csak a saját tempómra figyelek. A rajtnál szokásos kilövés, én is 3:30-ban indulok, de gyorsan visszaveszek, és olyan 20-30. hely körülre állok be. Előzetesen egy 4:30 tempónak is örültem volna, de jobban megy, mint gondoltam,4:20-on belülit könnyedén futok. Nagyon sokan már 300 méter után vesztik el a kezdeti lendületet, így elég hamar elkezdek feljönni a mezőnyben, és igazából még az elsők is közel vannak, alig távolodnak. Innen egy nagyon hosszú nyílegyenes rész következik, ami először enyhén, majd kicsit jobban emelkedik, de igazából csak olyan 15 méter szint van benne. Az első néhány helyezettet leszámítva mindenki lassul, én szépen tartom a tempót, és haladok tovább előre, egészen a 4. helyig. Nagyon meglepődök, hogy mennyire jól megy, és már nagy célok lebegnek a szemem előtt :) Az első kettő jobban elment, őket nem valószínű, hogy be tudnám fogni, de a harmadik közel van, ugyanolyan tempót megyünk, őt el tudom kapni! Sajnos viszont a szélárnyékomban liheg egy srác, és ahogy hallom, ő még nálam is kicsit jobb állapotban van, szinte biztosan meg fog előzni. Emiatt egyelőre elhalasztottam a harmadik megtámadását, gondoltam inkább tartalékolok, aztán meglátjuk mi lesz. A féltávnál lévő visszafordítót nem sikerül simán megcsinálnom, futottam volna tovább, úgy kiabáltak rám, így nagyon nagy ívben, erősen szögletesen fordultam be, amivel igen sokat vesztettem, teljesen fel is zárkózott a mögöttem lévő, pedig mintha már kicsi előnyöm lett volna. Lefele 4 perces tempóra kapcsolok, hátha le tudom rázni, de tapad, mint a fene, és a légzése még mindig lazább, mint az enyém, ráadásul a harmadikhoz se nagyon közeledünk. Gondoltam akkor taktikát váltok, nem fogok szélárnyékot adni neki végig, menjen csak előre. Félreállok, kicsit lassítok, megelőz, és rá is kapcsol. Úgy tűnt bejön ez a húzás, szépen közeledünk, de aztán nem tudok tapadni, sikerült kicsit leráznia magáról, bár azért reménykedem, hogy a felzárkózás kivesz belőle annyit, hogy a végén még támadhatok. Optimizmusom nem sokáig tart, 500 méterrel a vége előtt gyorsvonatként húz el mellettem a semmiből egy srác, amivel már hatodik vagyok, persze azonnal reagálok én is, a korábban harmadikat gyorsan megelőzöm, de az ötödik helynél előrébb már nem tudok jönni.

Csak 171 lett az átlagpulzusom, vannak itt még tartalékok :)

A formámhoz képest egész jót sikerült futnom, negatív szplittel, és nagyon élvezetes volt a helyezésekért folyó csata, főleg, hogy a dobogó végig nagyon közel volt. Legalábbis látszólag: chipes időmérés volt, az eredmény pedig a nettó idő, ami általában a mezőny elején nem igazán tér el a bruttó időtől, de most a harmadik hiába futott be nem sokkal előttem, a nettó ideje 35 másodperccel jobb volt, mivel vagy 25 másodperccel később rajtolt, mint én. Hát jobb is, hogy a pályán nem maradtam előtte, elég idegesítő lett volna, ha hátrébb sorolódok a pályán számolt helyezésnél... Egyébként így már teljesen érthető számomra, hogy OB-n, meg úgy általában a világversenyeken miért a bruttó idő dönt, nem jó, ha nem az az eredmény, ami a pályán látszik, persze nagy létszámú amatőr versenyeken muszáj a nettó idővel számolni, hiszen percekig is eltarthat a rajt. Az órámat megint nem állítottam le, a hivatalos időm 21:06, ami a pontosan 5k távon 4:13-as átlagtempó, ez most meglepően gyors volt. Persze ez a tempó másrészről azért nem túl fényes, ilyet tudtam már egy éve 7k-n is Fehérváron, tavasszal pedig a Vivicittán a 10k 5 kilométeres részideje 19:42 (3:56/km) volt... Viszont az átlagpulzusom csak 171 lett, ami tényleg egy tempóedzésnek felel meg, akadnak itt még tartalékok, bárcsak tudnék már rendesen edzeni, hogy kihozhassam őket. Somogyi Károly nyert, megvédve a tavalyi címét (tavaly 19:08, idén 19:52-es idővel), szóval jövőre össze kell szednem magam, és megnehezíteni neki a címvédést :) Meglepetésemre felnőtt kategóriában 2. helyezett lettem, így persze az eredményhirdetést is megvártam, bár a korosztályos dobogókat annyira nem szeretem, most ez nagyon kellett a lelkemnek. A sok támogatónak köszönhetően pedig elég sok ajándék is járt hozzá, köztük 2000 forintos Decathlon utalvány és egy Csodák Palotája belépő is, így életemben először "kerestem" egy futóversenyen, hiszen a nevezési díj csak 3000 forint volt. :)

Dobogón állni azért mindig jó, még ha csak korosztályos is :)

Gábor Úton