2017. június 2., péntek

Polar Kaptárkövek Trail 15k 2017.



Nagy tervekkel neveztem az idén, és nem véletlen, hogy nem a 30-as távra. A tavalyi eredménylistát végig böngészve, és nagyjából belőve a várható időeredményemet arra jutottam, hogy a 30-as távon nagyon erős a mezőny, a 15-ösön viszont akár az első 10-be is beférhetek. Ez eléggé felcsigázott, és mivel amúgy is erősen vissza kell vegyek a versenyterhelésből, minden szempontból jobb döntésnek tartottam az idén is a rövid távra nevezni. A verseny időpontja egy hónappal korábbra került, így még abban is reménykedtem, hogy fő ellenségem, a kegyetlen meleg sem fog talán rám találni.

A terv gyönyörű, de aztán jöttek sorban a rossz előjelek. A maraton óta mindkét sípcsontom mellett fájdalmaim vannak, volt ilyen már korábban is, viszonylag hamar elmúlt, így kezdetben nem izgattam magam miatta. Ezúttal viszont nem kezdett múlni. Az április amúgy is erős volt edzés szempontjából, de a Muzsla elmaradása keltette zavar még rátett egy lapáttal. Már éppen a rápihenésnél tartottam, amikor kiderült, hogy elmarad, aztán hülye módon megpróbáltam a kiesett edzéseket teljesen bepótolni, és még egy rövid versenyt is beiktatni. Önmagában a versennyel nem is lett volna baj, csak 11 kilométer volt a táv, viszont pont emiatt úgy gondoltam, hogy másnap nyugodtan lefuthatom a hétvégi hosszúmat. Na ez volt az utolsó csepp a pohárban, hétfőn gyakorlatilag járni is alig bírtam. A sípcsont melletti fájdalmak a kisebb gondot jelentették, a jobb lábamon a talpi bőnye viszont úgy begyulladt, hogy nagyon fájt ráállni. Volt már azért ennek is némi előzménye, február végén kezdődött, amikor egy ideje csak aszfalton futottam a maratoni felkészülés miatt. Terepcipőben. A május eddig így gyakorlatilag minimális futással telt, csak rövideket próbáltam futni, sok kihagyással. Eléggé elkeseredtem, de bíztam benne, hogy a versenyig elmúlik, és egy jó helyezés majd kiránt a gödörből. A nevezési listát nézegetve viszont a jó helyezés is egyre távolabb került, ugrásszerűen megnőtt a nevezők száma, és hát olyan nagy nevek is felbukkantak, mint Pálfy Marci...

A verseny napjára úgy tűnt az autó sem lesz szabad, kislányomnak kézi meccse lesz, az nyilván fontosabb, így fuvart is kellett találnom. Szerencsére ez gyorsan ment, és bár végül mégis felszabadult a saját autó, természetesen nem mondtam le a fuvart. Életemben először mentem versenyre másokkal (mármint nem a családommal), és nagyon jó volt, rengeteget beszélgettünk, biztos nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nagyon sokat segített a társas odaút, teljesen helyretettem magamban mindent. Mivel ők a hosszún indultak, jó korán érkeztünk, nekem még több, mint két óra volt a rajtig. Hirtelen elkapott a versenyláz, már nagyon szerettem volna indulni, teljesen bepörgetett a helyszín hangulata, a tavalyi emlékek. Megnéztem a hosszú rajtját, aztán kezdtem a bemelegítést. Volt rá időm gazdagon. Beültem bemelegítő masszásra is, az is nagyon jó volt, a szervezőknek jár az ötös ezért az ötletért. A frissítésen nagyon sokat agyaltam, végül a kis ivózsákom mellett döntöttem, amit 1 liter isóval töltöttem fel, így a frissítőponton nem kell majd megállnom. Ezen kívül még egy zselét ettem a rajt előtt, rövid ez a táv, ennél több nem kell. Valószínűleg egy kézi kulacs még jobb lett volna, mert a zsák nagyon melegít, és ezen a nagyrészt nyílt, napsütéses pályán ez nem túl előnyös, de a fél liter folyadékot kevésnek tartottam.

Az előzmények miatt teljesen el is engedtem már minden elvárást, de azért egy 80 percen belüli eredményt még így is reálisnak láttam. Rengetegen voltunk, viszonylag előre helyezkedtem a mezőnyben, és meg is lendültem a többiekkel. Ez persze azonnal a pulzusterv kukázását jelentette, de valahogy most egyáltalán nem izgatott, egyszerűen jól esett ott futni, látni azt a fantasztikus tempót, amit a menők tudnak. Egy idő után azért persze kénytelen voltam kicsit csökkenteni a pulzusomon, mert már iszonyatosan magas volt. Érdekes módon viszont egyáltalán nem úgy éreztem magam, ahogy az órán látott pulzusnál kellett volna, olyan volt mintha legalább 4-5 ütéssel alacsonyabb értékkel futnék. A meleg, a kialvatlanság, az utóbbi időben kimaradt edzések? Számtalan oka lehet ennek... Ebbe jobban belegondolva inkább meglepő, hogy egyáltalán ennyire megy a futás. Kicsit mégis előrébb álltam a kelleténél, jópáran megelőznek, ami viszont a legfurcsább, hogy többségében lányok. Mintha valami női futógálába botlottam volna :) Három kilométer után kezdődött az első emelkedő, ami mindjárt elég meredek is volt, bele is kellett sétálni. Viszont elég hamar, alig ötszáz méter múlva már fenn is voltunk a tetején, ami egyben az első ellenőrzőpont is volt. Ezen a részen változott tavalyhoz képest kicsit az útvonal, de nagyon jól volt jelölve, nem okozott problémát.

Jó kis kanyargós, egynyomtávú ösvény következett, nekem ez a kedvencem, sajnos ebben a pályában kevés van belőle. Van helyette viszont sok helyen remek kilátás. Egy lovas küzdött a dzsindzsában, mivel az ösvényt mi lefoglaltuk, kénytelen volt úttalan utakon keresztültörni. Némi enyhe hullámzás után szekérúton folytatjuk lefelé, legalább megint lehet kicsit ereszteni neki úgy, hogy közben a pulzusom is rendeződik. Ennek is hamar vége, nyílt terepre érünk, ami sunyin, enyhén emelkedve vezet el a frissítőpontig. Nem szeretem az ilyen enyhe emelkedőket, mert szemre szinte nem is látszik, közben meg a tempót síkhoz hasonlítom, és ostorozom magam, hogy mennyire elfutottam az elejét. Mondjuk persze ez igaz, de nem annyira, mint amire itt gondolok. A frissítőponton van minden, amit csak az ember megkívánhat, de én gyors dugókázás után meg is kezdem a pálya másik nehéz emelkedőjét. Hamar sétára váltok, és kicsit lassabban is megyek az indokoltnál, próbálom lenyomni a pulzust. Itt is csak pár száz méter a meredekebb rész, utána még ugyan emelkedik, de már futható nekem is. A Nap nagyon tűz, így hiába vettem vissza ennyire, egyre nehezebben megy, a tetejére érve síkon is már csak 5 percesek jönnek.

Nagyon szép innen a kilátás, az Ostorosi tó különösen tetszik ebből a szögből. Más szögből mondjuk még nem láttam :) Meredeken lejtő aszfaltos szakasz következik, amin eszeveszett tempóban kéne fussak, de most annyira fáj a jobb sarkam minden egyes becsapódásnál, hogy egyszerűen nincs kedvem erőltetni. 4:30 körüli tempóra vagyok csak képes, és a várakozásaimmal ellentétben nem is itt értem el a maximum tempót. Itt már kicsit, na jó, nagyon elengedtem a versenyt, és ha nem lett volna társaságom egy kedves lány személyében, lehet, hogy még jobban ellazáztam volna. Beszélgetve haladtunk szépen a cél felé, amin eléggé csodálkoztam, mert még mindig nem nagyon ment 170 alá a pulzusom, ami mellett nemigen szoktam tudni beszélni. A pálya vége eléggé idegtépő, először egy meredek, nagy kövekkel kirakott úton kell felkapaszkodni, majd szinte a célig nyíl egyesen murvás út vezet, a lehető legsunyibb szögben emelkedve. A verseny végén ez eléggé demotiváló tud lenni, főleg úgy, hogy az idén sajnos erőm sem maradt egy véghajrára, óvatos bekocogás lett belőle.

A visszafogott 80 perces tervből is erősen kicsúsztam, 83:52 lett a vége a 14,23 kilométerre rövidült pályán. Az első ellenőrzőpontnál kicsit más volt a vonalvezetés, mint tavaly, emiatt lett rövidebb, de szerintem jó döntés volt, nekem jobban tetszik így. Bár pont egy oda-vissza szakasz került ki, ami amúgy jó dolog, szeretem nézni a mezőny elejét, amikor szembe jönnek, de talán itt túl szűk volt a hely ehhez. Az átlag 5:54 lett, aminél azért jobbra számítottam, főleg, hogy az elfutott törökbálinti versenyen 5:43 volt. Persze itt is elfutottam, bár talán kevésbé, mint ott. A meleg sokat számíthatott (le is égtek a karjaim és a nyakam...), na meg persze a végén a sérülés is lassított már. A tavalyi 6:40-enes átlaghoz képest azért így is nagyon nagy a fejlődés, és tulajdonképpen megcsináltam azt az időt, amivel tavaly befértem volna az első 10-be (a pálya rövidülés miatt 3 perc plusszal számolva). Tavaly 18. lettem, az idén 24. úgy, hogy az elsőhöz képesti hátrányomat 40-ről 27 percre faragtam. Kicsit erősödött a mezőny. A legviccesebb, hogy az idén még a lányok között is csak 10. helyre lenne elég az időm :) Nem baj, így legalább helyre lettem téve, pár év alatt talán elérhetem a középmezőny elejét.

A szervezés az idén is remek volt, a hangulat fergeteges, a konferanszié hatalmas arc, remek a humora, és kellően harsány is a feladathoz. :) A befutó után maradtam a célnál videózni, aztán eszembe jutott, hogy van egy nagyon fiatal induló is, gondoltam megvárom a befutóját, és kisétáltam az utolsó kanyarhoz. A hosszú távosok itt balról, a rövid távosok jobbról érkeztek, legjobb hely a drukkoláshoz. Innen mindkét táv érkezőit csak akkor láttam meg, amikor épp ráfordulnak a célegyenesre, így a kissrác is meglepetésként érkezett. Zsombort édesapja kíséri, és nagyon jó állapotban van, egyáltalán nem látszik rajta, hogy már mennyit futott. Innen futok vele, végig akartam videózni, ahogy befut, nagyon megindító élmény volt. Még nincs három hónapos a harmadik gyermekem, hatalmas a boldogság, és őszintén szólva érzelmileg most nem vagyok túl erős. Egy kisgyermek látványa már önmagában vidámmá tesz, de ilyen elképesztő teljesítményt látni egy 7 éves fiútól, hát rendesen elcsuklott a hangom. Gyorsan el is mentem megenni a szuper ebédet, ami után szörp, vagy fröccs közül lehetett választani, bár nemigen iszom, most hogy nem kellett vezetnem, inkább a bort választottam. Az idén az eredményhirdetést is meg tudtam nézni, és hazaindulás előtt még egyszer átmasszíroztattam a vádlim, ami ismét nagyon jó volt.

Sajna még mindig nem megy rövid versenyeken az, ami a hosszúakon igen, hogy teljesen kizárjam a többi versenyzőt, pedig tudom, ha okosan kezdek, akkor az ideális pulzusgörbét követve érem el a legjobb időeredményt, és jó eséllyel rengeteget előzök a táv második felében. Ez mentálisan is sokat segít, hiszen nagyon nem mindegy, hogy nagyon szenvedsz és előznek, vagy kicsit szenvedsz, és te előzöd a nagyon szenvedőket. Nyilván a rövidebb versenyeken is így kéne, de itt valahogy még nem bírom követni az eltervezett pulzusmenetet, mindig elsietem az elejét, aztán a verseny nagy része már csak a károk minimalizálásáról szól. A Piros 85-ig visszalévő időben mindenképp leállok a nehéz versenyekkel, és az edzéstervet is a teljes gyógyulás érdekében egy nyári alapozásra alakítom át. Az ősz elején azért egy félmaratont szeretnék beiktatni, bízva abban, hogy az idén esetleg kellemesebb időjárás lesz, és tudok egy jó időt futni. Addig még több, mint 3 hónap van, ha vigyázok magamra, ez elég lesz egy alapozó időszakra, és az utolsó hetekben akár ki is tudom hegyezni a felkészülést a félmaratonra, ha most hamar kigyógyulok a sérülésekből. Csak türelmesnek kell lennem...

2017. május 19., péntek

Futapest - Törökbálint

Az áprilisi télben elmaradt Muzsla okozta űrt mindenképpen be akartam tölteni egy rövid kis versennyel. A Futapest 11 kilométeres távja 300 méter szintemelkedéssel pont jónak tűnt. A Polar Kaptákövek Trail 15-ös távjára készülök erősen, azon ugyanennyi szint lesz, és csak 4 kilométerrel hosszabb, így ez egy remek tesztje lehet a versenytaktikámnak. Ennek megfelelően úgy is álltam a rajthoz, hogy itt ma teljesen kifutom magam. A rajt után bele is kezdek erősen, kicsit talán túl hátulról indultam, az elején így túl gyorsan kellett futnom, hogy mielőbb leelőzzem a nálam lassabbnak tűnőket. Ez egy elég rossz taktika volt, főleg mivel emelkedővel kezdtünk, és bár gyorsan megelőztem a nagy tömeget, túlságosan is előre törtem, és nagyon túl is erőltettem. A pulzusom pillanatok alatt 174-re szökött, de nem foglalkoztam vele, a teszt azért teszt, hogy megtaláljam a határaimat.
Belesétálás nélkül nyomtam az emelkedő tetejéig, ahogy egyre inkább síkra váltott, egyre inkább gyorsultam, de az igazi száguldás a lejtőn következett kicsivel 4 perc alatti tempóban. Nagyon élveztem ezt a tempót, de így a pulzus nem hogy nem csökkent, hanem 176-ig emelkedett. A második kilométerem így 4:12 lett, ami eddigi legygorsabb versenykilométerem, de meg is lett az eredménye. A harmadik kilométer ismét emelkedett, kezdett szenvedős lenni a teljesítmény tartása, a nagyon magas pulzussal nem is ment végig ez az ezres, egy meredekebb részen bele kellett sétálnom. 170-ig is csak nagyon lassan ment le a pulzusom, sikerült ezzel a három kilométerrel elfutni az elejét. Ennek megfelelően már lejtőn sem tudtam fenntartani az eszeveszett tempót, szép lassan csökkent a pulzusom, sokan előztek vissza. Innen 166-170 közötti tartományban maradtam, gyakorlatilag túlélő üzemmódra kellett váltanom. 5 kilométernél volt egy frissítőpont, bekaptam egy szőlőcukrot, és ittam egy pohár vizet, mivel ezúttal semmit nem vittem magammal, csak a frissítőpontokra támaszkodtam. Meg a verseny előtt evett zselére. Nem gondoltam, hogy ezen a távon cukrot kéne pótolni, de annyira elerőtlenedtem, hogy már mindent meg kellett próbálnom.

Talán a szőlőcukor miatt, vagy csak sikerült kicsit kipihennem magam, de úgy éreztem, hogy kezd visszatérni belém a lendület. Egy meredek lejtőn már kezdtem érezni, hogy menne gyorsabban is, amiben a pulzusom is egyetértett, így néhány előzést követően újból felpörgettem magam. Érdekes módon a lefeléken elkezdett fájni a gyomrom, és egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a felszedett plusz kilók rángatása okozza ezt. Sajnos pont ezután jött pár meredek emelkedő, amin kénytelen voltam belesétálni, és ez nem tett jót a hangulatomnak, így az utolsó belesétálás már indokolatlanul hosszú volt, nem az erő, hanem a kedv hiányzott, hogy újra teljes erőbedobással fussak. Szerencsére itt át is billentem a holtpontom, felszívtam magam, és egyre jobban ment a futás. Igazság szerint nem nagyon szerettem volna, hogy bárki is vissza előzzön a végéig, a versenyszellem átvette az irányítást.

A pálya tovább hullámozott, a lejtőkön ismét eszeveszett tempókat futottam, hogy összeszedjek annyi előnyt a mögöttem lévőkkel szemben, hogy az emelkedőkön ne tudjanak beérni. Még mindig azt látom, hogy nagyon gyenge vagyok az emelkedőkön, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mezőnyben is egyre előrébb vagyok, tehát az összehasonlítási alap nem egészen ugyanaz. Hosszú ideje láttam magam előtt egy srácot, a köztünk lévő távolság nem változott. Az utolsó kilométerbe lépve gondoltam nincs már hova spórolni, feljöttem rá, és fél méterre rátapadtam. Persze ezt észrevette, és folyamatosan növelte a tempót, pedig egyre jobban emelkedett a pálya. Be is értünk valakit, megelőztük. Még mindig nagyon emelkedett a pálya, a pulzusom átlépte a 176-ot, ami miatt kicsit visszavettem, pár méterrel leszakadtam. Már ő is nagyon zihált, nem is bírta sokáig, erősen belassult, nekem addigra pont rendeződött a helyzet, így kapva az alkalmon gyorsítottam, megelőztem, és ahogy vége lett az emelkedőnek, mindent beleadtam, a maradék 400 méteren életem hajráját nyomtam. Egészen pontosan 1:25 alatt futottam le az utolsó 400 métert, ami 3:33-as átlagtempót jelent! Ebben a dimenzióban még nem jártam :)
A teszt tökéletesen sikerült, és bár az elejét nagyon elfutottam, az 1:03:15-as időeredménnyel (5:43 /km) ezen a pályán nagyon elégedett vagyok. Megvan a szükséges információ, 174 körüli pulzussal kezdeni nagyon sok, ami mondjuk nem is csoda, tekintve, hogy 172-173 körül van a laktát-küszöböm. A célversenyen az első 2-3 kilométeren mindenképp 170 alatt kell tartanom a pulzust, és akkor nem lesz semmi baj. Csak bírjam ki :)