OCC - Előzmények

UTMB. Először még túrázóként találkoztam ezzel a rövidítéssel, miközben a teljesítménytúra naptárat böngésztem. Szó nem volt akkor még futásról, azt hittem, hogy ez is csak egy túra, de nagyon durvának tűntek a számok, a táv is, de főleg a szintemelkedés, és annyira lehetetlennek látszott, hogy befészkelte magát a fejembe...

Persze akkor még csak a bakancslistámra se kerülhetett fel, vagy 36 kilométer volt addig a maximum, amit túráztam (mármint felnőtt koromban), és épp azon gondolkoztam, hogy egyszer meg kéne csinálni a Kinizsi százast. Meg is feledkeztem róla, aztán később, amikor már rendszeresen futkároztam, a terepfutás világában ismét szembe jött ez a rövidítés. Oké, túrázni már sokat tudok, de futni nem, továbbra is maradt a lehetetlen kategóriában. 2016 végén aztán lefutottam a Piros 85-öt, ami után már egyre kevesebb dolog tűnt lehetetlennek, és mivel ezzel elég kvalifikációs pontot szereztem az UTMB egy rövidebb távjára, regisztráltam rá, de nem sorsoltak ki. Szerencsére. 2017-ben aztán rájöttem, hogy nem szabad ennyire gyorsan haladni, az év végére már addig jutottam, hogy pár évig elsősorban aszfalton szeretnék futni, és ott is inkább a rövidebb távokkal kezdve. Decemberben némi tipródás után azért rányomtam a regisztrációra, hogy ne vesszen el az előző évi, és így 2019-ben biztosan indulhassak, de nem szerettem volna, ha kisorsolnak. Gondolom mondanom se kell, hogy mi lett a sorsolás eredménye :)

Igen, rajta vagyok a listán :)

Az idei évet viszont nem variáltam meg emiatt, maradt minden a terv szerint, őszre egy 10k-s aszfaltos versenyt jelöltem ki célnak, az OCC-re pedig mint egy remek kis kalandra tekintettem. Egészen júniusig ez nem is változott, sőt, akkoriban inkább le szerettem volna mondani, hogy ne zavarja meg az edzéstervem egy ultra. Aztán kicsit besokaltam az intenzív edzésektől, mivel korábban nem csináltam ilyet, eléggé nehéznek éreztem, pedig az eredményei tetszettek, de nagyon hiányoztak az igazán hosszú, laza futások. Kicsit ezért átértékeltem a dolgokat, és bár nyilván ez a lehető legrosszabb megoldás, mindkét versennyel foglalkozni kezdtem. Öt héttel az OCC előtt megcsináltam a Vulkántúrát privát nyári kiadásban, ami alapvetően jól sikerült, közben nem volt gond, de a vártnál jóval jobban kifektetett, 4 napig nagyon durva izomlázam volt. Aztán próbáltam valamelyest pótolni a kiesett edzéseket, és kvázi sorozatterheléssel felkészíteni magam az ultra távra, így lett két 100 km fölötti hét laza futásokkal, de a végére azért éreztem, hogy ez sok, úgyhogy jött egy rápihenő hét a versenyre.

Pénteken éjjel indultunk autóval, szombat reggel pedig Salzburgban elszakadt az ékszíj... Egy szervizt találtunk nyitva, ott megnézték, generátor is kuka, hétfőre lesz alkatrész, addig várnunk kell. Kötöttünk az utasbiztosításhoz autó assistance-t is, na gyerekek, ha ilyesmiben gondolkoztok jól nézzétek meg a részletes feltételeket, mert a mienk az égvilágon semmire se volt jó. Szervizdíjból nem térít, szállításból csak 300 eurót. Felmerült bennünk, hogy inkább Magyarországra vitetnénk az autót, hogy ott javítsák meg, úgyhogy kértünk árajánlatot rá, na ekkor kiderült, hogy a 300 euro az kb. akkor lenne segítség, ha a határ 20 kilométeres körzetében robbanunk le, amúgy semmi jelentősége. Szóval ezután csak imádkozni tudtunk, hogy velünk ne történjen semmi, mert ha az utasbiztosítás is ennyire jó, akkor rácseszünk. Ezen a ponton nagyon úgy tűnt, hogy a versenyből semmi sem lesz, de próbáltam pozitív maradni, és megoldani a problémákat. Vasárnap kisütött a Napocska, egy nagyon jót futottam Salzburg belvárosában, majd onnan fel egy kis hegyecskére. Fentről jól láttam a Magas-Tauern behavazódott csúcsait. Hétfőn tovább indultunk, majd megálltunk Svájc északi részén, kedd reggel itt is futottam egy jót a meglepően meleg időben.

Ausztria, Salzburg

Svájc, Jura kanton

Végül kedden késő délután érkeztünk meg Chamonix-ba, vagyis az attól 1-2 kilométerre lévő kempingbe, de csak gyorsan felállítottuk a sátrat, és rohantunk a városba. Minden szálláson adnak egy jegyet az ott tartózkodás idejére, amivel a völgyben ingyen lehet használni a buszokat. Többféle járat is van, szinte bárhova el lehet jutni, és elég sűrűn, fél óránkánt járnak. Mi épp egy megálló mellett vagyunk, így fel sem merült, hogy autóval menjünk, nem is tűnik olyannak ez a hely, mint ahol könnyedén lehetne autóval közlekedni, parkolni. Chamonix központjában a szobornál találkoztunk a többi magyarral, ahol a már-már hagyományos közös fotó is elkészült. Én gyakorlatilag szinte egyáltalán nem tudok közösségi futáson részt venni, próbálok kevés versenyre is menni, így most nagyon örültem, hogy néhány futóval összeismerkedhetek személyesen is, mert hát azért ilyen-olyan alkalmazásokon keresztül "ismerem" néhányukat.

A magyar csapat, legalábbis egy része

Szerdán korán keltem, az előrejelzés délutánra esőt ígér, így még mindenképp érdemes kihasználni a jó időt egy kis átmozgató futásra. A Compressport szervezett egy közösségi futást reggelre, ami gyakorlatilag tökéletes volt erre a célra. Megint buszra szálltam, viszont egy jó nagy pakkot is cipeltem, mivel 10-től tudok menni átvenni a rajtszámomat, amire pedig a kötelező felszerelést is vinni kell. Legalább szokjuk egymást egy kicsit. :) Nagy nehezen sikerült megtalálnom a magyar "küldöttséget", akikkel egy nagyon jót futottunk. Ekkor tudtam meg, hogy valami ajándékot is osztogattak, csak elfogyott, de lesz valami más a futás után, így még nem maradtam le. :) Hát inkább lemaradtam volna... "Ügyesen" beálltam a színpadhoz az első sorba, csak épp mindenkinek annyira kellett a repicucc, hogy rendesen nekinyomtak a színpadnak, és komolyan féltem, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. A szervezők is elég idegesek lettek ettől, végül amikor megint nagyon nyomni kezdtek, inkább felugrottam a színpadra, aztán szépen elmentem, nincs nekem olyan nagy szükségem erre, de egyébként szerintem a többieknek sem, azért az itt lévő terepfutók nem épp a szegénységi küszöb alatt élők közül kerülnek ki, teljesen érthetetlen ez a viselkedés. Aztán különben szerencsém lett, mert egyrészt nem nyomtak halálra, másrészt az egyik szervező okosan a tömeg mögé indult osztogatni, hogy kicsalja az embereket, és közben kaptam én is egy zsákot. Szóval ez az egész ijesztő helyzet egy bármikor megvásárolható, Endless Backpack - Mont Blanc 2017 -ért alakult ki. Egy 29 euros cuccért tényleg agyon kell nyomni a másikat?

A futás után csatlakozott a család is, és együtt indultunk el a rajtszámot átvenni. A versenyközpont az expón túli területen volt, úgyhogy még jól végignéztük azt is. Szép volt, jó volt, de engem a boltok annyira nem hoznak lázba, viszont a versenyek standjai annál inkább. Szerencsére Asszony mindig hatékonyan rángat tovább, mielőtt rábeszélnének valami hülyeségre :) A rajtszám átvételénél először egy vicces jelenet zajlott le, megindultunk hárman befelé, amikor szóltak, hogy a gyerek nem mehet be. Nézek bután, hiszen még csak 11 éves, csak nem várják el, hogy ott hagyjuk egyedül, hát mégis milyen emberek ezek? Aztán magyarázza a hölgy, hogy csak versenyzők mehetnek be, ja, hogy úgy, így már értem, akkor nincs is semmi gond, hiszen Feleségem nem versenyzik, ő se jöhet. Előző nap már küldtek SMS-t, hogy csak a Basic kit kell a versenyre, úgyhogy extra dolgokat nem kellett hozni. Bent először nyomtattak egy listát, amin be volt jelölve, hogy melyik kötelező felszerelést kell a tálcára raknom. Ez is fura volt, mert kérték a zsákot, viszont a tálcára semmi mást nem tehettem, csak amit kértek, így ami meg nem kellett, azt nem tudtam hova rakni, ott szerencsétlenkedtem velük. Elég sokat kellett sorba állni, míg odajutottam egy ellenőrhöz, aki mindent rendben is talált, bár azért itt is vicces volt, hogy a mobilnál rákérdezett, hogy működik-e három országban? Nem, ez direkt olyan kiadás, ami csak egy országban működőképes :) Na ezután még vagy háromszor sorba kellett állni, szóval azért annyira nem ment gördülékenyen, jobb ha számítasz rá, hogy fél óra elmegy akkor is, ha nincsenek sokan.

Expo

Rajtszám átvétel

A rajtszám átvétele után még megnéztük, hogy honnan fog hajnalban indulni a transzfer busz. Szerencsére itt az expóhoz közeli körforgalomtól fog menni, amit autóval könnyen meg tudunk közelíteni, ez most elég fontos, hiszen olyan korán még nem járnak a helyijáratos buszok, 4,5 kilométert meg nem szívesen gyalogolnék, és nem elsősorban a távolság miatt, hanem mert így is elég korán kell kelni. A sátorhoz visszatérve újrapakolom a cuccot, hogy indulásra teljesen kész legyen, megcsinálom reggelre a szendvicseket, és felöltözök futócuccba, arra veszem rá a "pizsit", hogy hajnalban már ne kelljen semmin gondolkozni. Készen állok.

---

Itt folytatódik!

---

Strava: https://www.strava.com/athletes/19638366

Kövess Facebookon is! https://www.facebook.com/gaboruton/

Fehérvár Futófesztivál 7k

Székesfehérvár óvárosában, kedves kis kávézók között futok, miközben sétálgató és a teraszokon üldögélő emberek szurkolnak, bíztatnak. Ez az idilli kép persze csak az álmaimban létezik, a valóságban iszonyatos stresszben vagyok az előzmények és a körülöttem lévő lassú tömeg miatt, de ne szaladjunk ennyire előre...

Erre a versenyre nagyon rákészültem, egyfajta félidei felmérésnek szántam az októberi 10k-ra való készülésem közben. Ennek megfelelően az utóbbi sok héten keresztül az intenzív, gyorsító edzések voltak túlsúlyban, hogy csúcsformába kerüljek, majd a verseny hetében már csak kevés, laza futás maradt, hogy a lehető legpihentebb legyek. Az edzések nehezek voltak, de látszottak az eredmények: egy héttel a verseny előtt már képes voltam tempóedzésen 4:03-as átlagra 5 kilométeren, azaz anaerob-küszöb alatt, versenyterhelésnél jóval kisebb intenzítással ment ez a tempó, emiatt meglehetősen optimistán mentem a versenyre. Egész nap borús idő volt, a szokásos nyári kánikula helyett egy kicsit hűvösebb maradt az idő, bár az odafele úton már teljes erővel sütött a Nap, szóval azért így is 26 fok fölött volt a hőmérséklet, de ennél jobbat nem igen remélhettem. A bemelegítés kezdetéig minden jól alakult, sikerült időben megérkeznem, és viszonylag egyszerűen leparkolnom, a helyszín szuper (Bregyó közi Regionális Atlétikai Központ), mosdó, öltöző, minden van, a szpíker folyamatosan csinálja a hangulatot, még egy Baji Balázs interjú is meghallgathattam, szóval remekül telt az idő. Minden cuccom a kocsiban hagytam, csak egy gélt vittem magammal, amit a rajt előtt szándékoztam megenni. Elkezdtem bemelegíteni a rekortánon, és ekkor jött az első rossz jel: érzem a combjaimat. Hát ez meg mi? Próbálom kitalálni, hogy mitől lehet, aztán eszembe jutnak a tegnapi átmozgatás során elkövetett repülők. Mivel a héten alig futottam, meglehetősen pihent voltam, a repülőkön eléggé elszabadultam, vittek a lábaim, én meg élveztem, és hagytam. Sőt, direkt úgy pörgettem, hogy 3 percen belüli csúcstempót lássak az órámon, na hát ez jó nagy baromság volt...

Na mindegy, talán nem fog ez gondot okozni. Feltámadt viszont a szél, ez viszont már probléma, főleg, hogy a Nap is ezerrel süt, azért csak nem kímél az időjárás, jól fel is megy a pulzusom. A rekortánon csinálom a bemelegítést, jóval arrébb van a rajt, nem hallom a szpíkert, de gondolom biztos észreveszem majd, amikor a félmaratonisták elrajtolnak, akkor még futok egy kört, és megyek. Tellik az idő, nem láttam semmit, de most már biztos elmentek, 18:00-kor volt a rajtjuk. Az enyém 18:15-kor, jó lenne megtudni mennyi is az idő. Jé, ott egy óra a falon, aszondja' hogy 18:12:40, a büdös francba! Azonnal elkezdek a mosdó felé rohanni, hogy tudjak inni a gélre, és még pisilni is kéne, de az már lehet nem fér bele, közben leállítom az órámon a mérést, és látom az időt: 18:06 van még csak, rosszul járt az a rohadt óra. Oké, eddig is magas volt a pulzusom, most már infarktus közeli tempóban ver a szívem, ömlik rólam a víz, le kell nyugodnom. Végülis van idő mindenre, a fejemre meg hideg vizet engedek, kell a hűtés, mindenféle értelemben. :) Odakocogok a rajthoz, előremegyek, próbálok valami jónak tűnő helyre állni.

Itt legalább hárman rossz helyen vagyunk (kék és piros rajtszámok)

AC/DC kezd el üvölteni a hangfalakból, nagyon érzem, mennék már :) Visszaszámlálás 10-től, aztán nekilódulunk, egy nagyobb csapat marad elöl együtt, és bár jó lenne tartani a tempójukat, nyilván nem menne végig, szépen le kell lassítsak a tervre. Mintegy 400 méter után sikerül felvennem a tempót, meg is előztek páran, de ez nem baj, nem itt dől el a verseny. Vagyis de, ha elfutom, akkor megszívtam :) Kezdek megnyugodni, nem szeretem a rajtokat, mindig nehéz ellenállni a kísértésnek, és csak a saját tempó beállításával foglalkozni, ráadásul általában a többiek is ugyanígy vannak, kell úgy 500-600 méter, mire mindenki lenyugszik, és elül a káosz. Tetszik a tempó, 1-2 kilométert kéne még így futni, aztán meglátom hogy alakul a pulzus, és aszerint döntök, hogy van-e lehetőségem még gyorsítani. Egy fura jelenet szakítja meg a gondolataimat: az élről kiállnak, megfordulnak, és visszafelé futnak. Hát ez meg mi volt? Az egyik visszaforduló Balázs Levente, mögöttem valaki mondja is, hogy elrontották, a 14 kilométeren kellett volna induljanak. Hamarosan ráeszmélek, hogy 7-es és a 14-es távnak egyszerre van a rajt, ha ők elrontották, akkor én se valószínű, hogy jó helyen vagyok! Gyorsan meg is kérdezem, hogy mégis milyen távon futunk most, mire jön a válasz, hogy a félmaratonon. Hát ilyen nincs, ezt nem hiszem el, megfordulok, elindulok vissza a mezőnnyel szemben, még egy rendezőtől is próbálok megerősítést kapni, de neki fogalma sincs semmiről. Aztán elfogy a mezőny, és én persze nem tudom honnan jöttünk, de szerencsére rendőrök csinálták a biztosítást, és ők segítettek a helyes irányba tartani. Ráfordulok a "rajtegyenesre", ott áll a mezőny a rajtban, Balázs Leventéék már visszaértek, váltunk pár szót, Csonti jót derül a sztorin, aztán kezdődik újra a visszaszámlálás. (A 14-es távon végül Levente lett a második Csonti mögött.)

Második rajt, fotó: Kasza Norbert

Itt már jó helyen :)

A rajtig csökken 150-re a pulzusom, ami persze 200 méter múlva már anaerob küszöb fölött is van. Ez a plusz rajt nem egy ideális bemelegítés, kb. 800 métert futottam versenytempóban, aztán visszafelé is eléggé siettem, ennek tuti meg lesz még a böjtje. Ennek ellenére az első kilométer végére eléggé nyugodt állapotban érkezek, a tempó a tervnek megfelelő, a pulzussal meg nem foglalkozok, nyilván baromi magas.

Az első fotónál szoktam mosolyogni, most nem volt kedvem

Megint szemben futok a félmaratoni mezőnnyel, de most mindenki a helyén van, egy oda-vissza szakasznál járunk. Az előttem futó lány mintha lassulni kezdene, kiállok mögüle, és jó darabig egymás mellett futunk, mire megelőzöm. Nem próbált jönni velem, egyre kevésbé hallom a hangját, miközben a következő versenyzőhöz is közeledni kezdek, majd egy darabig mögötte futok. Alig vagyunk túl a második kilométeren, amikor belefutunk a félmaratoni mezőny végébe. Nagy hiba volt a szervezők részéről ilyen kis különbséggel elrajtoltatni minket, még az eredetileg 15 perces különbség is elég kicsi lett volna, akkor is utolérjük a végét, de akkor nekem csak az első körükben 6:25-nél lassabb tempójúakat kellett volna megelőznöm, így meg 5:17-es tempóig mindenkit. Az eredménylista szerint így kb. 128 versenyzőt előztem, míg 15 perces különbségnél 23-at kellett volna, nem elhanyagolható a különbség. A Strava Flybyon is elég jól látszik a probléma, a bőven 6 percen belül futókat is mind megelőztem. A következő visszafordítónál már komolyan meg is szenvedünk a tömeggel, mivel egymás mellett hárman próbálnak meg ott befordulni, hatalmasat kell kerülnünk, hogy a visszafordulás közben megelőzzük őket. Ettől persze teljesen kiesünk a ritmusból, az előttem lévő nem is tudja felvenni a korábbi tempót, úgyhogy inkább megelőzöm.

Képről talán nem úgy tűnik, de a nagy tempókülönbség és a helyenként szűk pálya miatt itt hatalmas a tömeg

Székesfehérvár óvárosában, kedves kis kávézók között futok, miközben sétálgató és a teraszokon üldögélő emberek szurkolnak, bíztatnak, de a szenvedés itt kezd a tetőfokára hágni. A teljes figyelmemet az köti le, hogy az össze-vissza bolyongó járókelők, és az őket kerülgető félmaratonisták egyikével se ütközzek össze, ami ilyen tempókülönbség mellett nem egyszerű. Semmit sem érzékelek a körülöttünk lévő világból, teljesen beszűkült a látóterem arra a néhány méterre, ahol a következő tizedmásodpercekben át kell jutnom. Kezd nagyon elegem lenni, de amíg ki nem érünk a belvárosi részből, addig gondolkodni sincs kapacításom. Amint újra egy széles, egyenes úton futok, visszelőz a srác, ráadásul ahogy ránézek, hogy felmérjem az állapotát, azt látom rajta, hogy teljesen könnyedén fut, mintha csak most rajtoltunk volna. A motivációm utolsó cseppecskéit is teljesen elveszítem, értelmetlennek látom, hogy tovább erőltessem ezt a versenyt. Szó sincs persze kiállásról, de hogy itt most jó időeredményt érjek el, és azért még a hátralévő 2,5 kilométeren ezt a rettenetes intenzítást tartsam, azt elengedem. Épp annyit lassítok csak, hogy a maradék táv már ne legyen annyira szenvedős, és az eddig stabilan 180 feletti pulzusom szép lassan vissza is esik 175-ig. A pálya egyébként itt már nagyrészt egyenesekből áll, így a tömeggel sincs többé gondom, saját sávban tudok futni. Az utolsó kilométer kezdetére tudtam valamennyire kijönni a gödörből, egyre inkább azon gondolkodom, hogy csak fel kéne gyorsítani, és végül 300 méterrel a cél előtt tempót váltok, 3:40 körüli tempóban futom le a maradékot. A célnál még utoljára jól felhúzom magam, több kapu is van, egyáltalán nem egyértelmű, hogy melyik is a cél, meddig kéne futni? Viszont nagyon szurkolnak valakinek mögöttem, aki közel van, most már nem hagyhatom, hogy megelőzzön, addig nyomom neki, amíg falnak nem megyek :) Igazából csak arra figyeltem, hogy ne fussak tovább a félmaratonosokkal, így kizárásos alapon sikerült jó helyre jutnom, de csak akkor lettem biztos benne, amikor már adták az érmet. A szervezőknek nyilván egyértelmű, hogy hova kéne befussunk, de jó lenne, ha megpróbálnának egy totális oxigénhiányos állapotban, maxon futó ember fejével gondolkodni, ehhez némi segítség: olyankor semmi sem egyértelmű...

Azt hiszem, ez a kép mindent elmond

A helyszínen kinyomtatott eredménylistán még 12. voltam, másnapra már csak 14., az időmérés se volt a helyzet magaslatán, de mindegy is, a top10-be itt ma nem valószínű, hogy be tudtam volna kerülni. A hivatalos mérés szerint 4:12-es átlagot futottam, ez jelentősen elmarad a 4 perces tervtől, de még a 3 hete erdei talajon futottól is. A 4 perces tempó már bennem van ezen a távon, de még csak ideális körülmények között tudna kijönni, hűvös időben, és tökéletes mentális állapotban. Ma sajnos egyik sem volt meg, bár a meleg időt talán le tudtam volna győzni, és iszonyat magas átlagpulzussal végigtolni, de a "plusz bemelegítés", azaz a másfél kilométernyi versenytempóban futás valószínűleg már túl sokat kivett belőlem fizikailag. Viszont amivel igazán sokat vesztettem az az volt, hogy nem bírtam fejben, nem érdekelt már az egész, feladtam, és lazítottam a tempón. Egy célversenybe ilyen nem fog beleférni, akármilyen előzmények is legyenek, erősebbnek kell lennem mentálisan, csak a menet közben felmerülő problémák kezelésével szabad foglalkoznom, nem rágódhatok máson. Nem gondoltam volna, hogy ennyire durvák ezek a rövid távok, hogy ennyire keménynek kell fejben lenni, azt hittem ilyen szempontból az ultrák nehezek, hát pedig ez talán méginkább, mert itt nincs idő kezelni a problémát.

Ahol kevés volt a kedv, ott a pulzus is lecsökkent

A futás Strava-n: https://www.strava.com/activities/1687600751

Kövess Facebookon is! https://www.facebook.com/gaboruton/