Zúzmara félmaraton 2018.

Strava: https://www.strava.com/activities/1356708360
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Már kezd szokásossá, és nagyon unalmassá válni, hogy verseny előtt felbukkan valami új sérülés, ami miatt edzéseket kell kihagynom, és aggódhatok, hogy indulhatok-e egyáltalán a versenyen. Most a jobb térdem alatt jött elő valami fájdalom, így a verseny miatt átalakított edzéstervet is módosítanom kellett. A verseny előtti hét szombatján egy edzés kimaradt, majd vasárnap futottam 10k-t versenytempóban, ami nagyon rosszul sikerült. A kitűzött 4:40-4:44 közötti tempó helyett 4:51 lett, és ráadásul jóval a tervezett 168 fölötti, 172-es átlagpulzus társult hozzá. Öt hónappal ezelőtt, 10k-t 167-es átlaggal futottam 4:27-es tempóban, de a versenyen utána sem sikerült az 1:40-es célt elérni, így most még reménytelenebbnek látszik a dolog. Mondjuk ekkora különbség valószínűleg azért nincs, mert most már a bemelegítés során is láttam, hogy magas a pulzusom, nem pályán futottam, ez kicsit hullámzik, és az ebéd óta se telt el megfelelő idő, de akárhogy is nézem, nem tudok pozitív tendenciát találni, valahogy rossz irányba haladok. A tempóedzés után a térdem még rosszabb lett, a verseny hetében így már nem futottam, csak egy fél órás átmozgatót előtte nap, ami szintén nagyon rosszul ment.

Nincs túl nagy kedvem a versenyhez, nem fogok tudni jó időt futni, a térdemnek is rosszat teszek vele, elég butaságnak tűnik így az egész, de ez a kétség azonnal szertefoszlik, amikor belépünk a csarnokba. Nem bírom a tömeget, de itt, hát itt ez a tömeg egészen más, a rengeteg készülődő futót látva rögtön tudom, hogy itt a helyem, és mintha csak most tudatosulna bennem, hogy ma versenyt futok, tiszta libabőrös leszek, mint egy gyerek, aki beszabadult a játékboltba :) Az új cipőmben jöttem, ennek van a legcsúszósabb talpa, persze épp most hűlt le az idő, esett a hó, de útközben úgy tűnt, nem olyan vészes a helyzet, talán nem lesz rossz választás. A bemelegítés alatt a pulzusmérő elkezd rakoncátlankodni, ez is elég tipikus, minden edzésen jól működik, persze, hogy a versenyen nem fog. Talán amiatt lehet, hogy míg edzésen induláskor veszem csak fel, versenyen jóval korábban, legalábbis ez az egyetlen különbség a kettő között. Beállok a 2-es zóna közepére, teljesen fel vagyok pörögve, ki is lőnék, de szerencsére a tömegtől nem tudok.

Kicsit jeges, de nem volt vészes

Az első száz méterek nagyon furcsán telnek, elképesztően egyenetlen a tempó, rengetegen futnak jelentősen lassabban a zónához képest, jópáran meg izomból előznek, lesznek itt durva elfutások. Eléggé meglepő, hogy az ehhez képest a jóval nagyobb létszámú Wizz Air-en sokkal inkább egy tempóban kezdtünk a körülöttem lévőkkel, úgy tűnik ott reálisabban lőtték be maguknak az emberek a zónájukat. Mindenesetre jobb lett volna a zóna elejére állnom. A pulzusmérő teljes zagyvaságot mutat, kénytelen vagyok érzésre és tempó alapján futni, nem örülök neki, de mindegy, már rég elengedtem a célt, csak egy tempós örömfutásra vágyom. Ennek megfelelően óvatos vagyok, az első kilométer laza 5:05 lesz, de ezután azért rögtön gyorsítok is egy kicsit, 4:50-es tempóban haladok tovább, ami az egyre nehezebbé váló talajviszonyok miatt nem könnyű. Kb. két kilométer után stabil pulzust mutat az órám, nem tudok örülni neki, mert túl magas az érték, de közben meg nem is vagyok biztos benne, hogy jó-e egyáltalán? Utólag megnézve a görbét, szinte biztos, hogy nagyjából 6 kilométeren át jól mért, eközben a kezdeti 172-ről 173-ra nőtta pulzusom, a terv pedig, őőő, 168 volt... Érzésre továbbra sem volt problémás ez az intenzítás, bár ugye azért az elfutás elkerülése nem nagyon megy nekem, főleg érzésre nem. Jó, hogy ismerem a pályát, pont olyan rossz, mint amire számítottam, így ezen most nem kesergek. Elég kellemesen telnek a kilométerek, jön is az első frissítőpont, lassítás nélkül elveszek egy izót, majd azon gondolkodom, hogy mikor egyem meg a zselét, hogy utána ne kelljen túl sokat várnom a következő frissítőpontig, ahol ihatok rá. Egy korábban már megtapasztalt átjáróhoz érkezünk, az előzőnél nagyon megcsúsztam, így most lefelé inkább az irányított lecsúszást választom, elég jól sikerül a kivitelezés, és hallom, ahogy mögöttem más is követi a példámat :)

Amikor jobb direkt lecsúszni, mint véletlen megcsúszni

A fedett részen az órám elveszíti a GPS jelet, most már semmire sem megyek vele, se pulzus, se tempóértékek. Elveszettnek érzem magam nélküle, súlyos adatelvonási tüneteim vannak :) Szerencsére már kezd beállni körülöttem a tempó, így a régi jól bevált nyulazáshoz térek vissza. Elkezd lassan havazni, bár futás szempontjából talán nem túl jó, de nekem nagyon tetszik. A visszafordítónál zenepont, itt minden alkalommal libabőrös leszek, fantasztikus a hangulat, szuperül érzem magam. Elkezdem legyűrni a zselét, aztán egy-két kanyar után a csarnokban sikerül megint tempóveszteség nélkül szereznem egy pohár vizet, és a többségét meg is tudtam inni. Viszont sajnos nem látok senkit a családból, pedig már nagyon vártam ezt a találkozást. Azért nem török le, hiszen épp a kedvenc részem jön, 5 kilométernyi tiszta aszfalt, lehet tolni neki. Az elején még kicsit nehéz, többször emelkedik, de máris sokat előzök, kezdek gyorsulni. A visszafordító után próbálok még jobban felgyorsulni, épp akkor, amikor a mellettem lévők is úgy gondolják, hogy "itt kell megnyomni neki, itt jó a pálya". Kilométereken keresztül futunk egymás mellett hárman, 4:35-4:40 közötti tempóban, ami egyrészt iszonyatosan jólesik, másrészt nagyon megnyugtató, hogy ez a tempó egyáltalán nem egy elérhetetlen álom, csak egyelőre ideális körülmények kellenek hozzá. Közben szemben Staicu Simona fut, nem hiszek a szememnek, persze kilométerekkel előttem van, de akkor is banyek, láttam verseny közben! :) Mire féltávhoz érünk, én vezetem fel a kis hármasunk, kacskaringózva törünk előre a többiek között, a visszafordító után pedig elkezdem elmajszolni a második zselémet. Bekanyarodunk, és azt hittem ezután már a csarnok jön, de nem, még visszatérünk a kinti útra, így elég sok idő fog eltelni, mire ihatok a zselére. Az igazi bekanyarodás után rengetegen érkeznek egy másik útról elég lassú tempóban, hirtelen nem is értem mi történik, eltévedtem volna, vagy itt szét is válik az utunk, de akkor merre kell mennem? Beérünk a csarnokba, a teljesen eltérő tempó miatt nem is tudok menet közben vízhez jutni, meg kell állnom, így viszont egy pohárral le is húzok, és viszek magammal még egyet. Gyorsan megindulok, most végre meglátom Feleségem, ahogy hevesen integet, visszaintegetek, megiszom a másik vizet is, és próbálok visszaállni a helyes tempóra. Kicsit lassan, de azért megvilágosodok a történésekkel kapcsolatban: a mezőny hátsó felével találkoztam, ők most végeztek az első körrel. Hát azért csak gyorsultam tavalyhoz képest.

A középső szakaszon repültem :)

Tudom, hogy most jön a neheze, ezért próbálok a lehető legpozitívabb maradni. A két srác visszaelőzött, amíg én a frissítéssel szerencsétlenkedtem, itt még felzárkozom rájuk, de ahogy romlanak a talajviszonyok, úgy kezdek leszakadni. Viszont elég sokan futunk nagyjából egy tempóban, hamar egy új hármas csapatban találom magam, előttem egy lány, mögöttem egy srác, néha egymás mellé kerülünk, de annyira egy a tempó, hogy végül senki se előz, mindig visszaállunk. A pálya sokkal dagonyásabb, mint az első körben, a homokos részen kifejezetten nehéz keresztülfutni, minden lépéssel mélyen elsüllyedek, szerencsére hamar a túloldalra érek, itt a szélén a hóban sokkal könnyebb. Az utolsó frissítőponton csak egy izot veszek el, már nem sok van vissza. Mondjuk, hogy pontosan mennyi, azt nem nagyon tudom, mert minden kilométer jelzőnél kiszámoltam a befutóidőmet 5 perces tempóra, és minden esetben teljesen más jött ki, olyan 10 perces szórással, szóval csak a szokásos, ilyenkor a legalapvetőbb műveletek sem mennek, volt, hogy távot is 20,1-nek vettem :) Eddig kifejezetten könnyen ment a futás, csak a 18. kilométer után kezdem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon örülök, nem futottam el, és elég sokat fejlődtem.

A vége azért már nem volt könnyű

Az örömömet még az ív után megint szembe fújó szél sem tudja elvenni, bár kezd nehezebbé válni a tempó tartása, végre egyszer elég cukrot vittem be, így fejben könnyedén kezelni tudom a helyzetet. Amit kell is tudnom kezelni, hiszen pár napja jött a hír, hogy besorsoltak az OCC-re, és végig az jár a fejemben, hogy ha egy félmaratont sem tudok jól végigcsinálni, akkor az Alpok hegyein nem sok esélyem lesz. Jön a fedett rész, ismét nagy a hangulat, a visszafordítóban szinte ráfekszem a kanyarra, iszonyatosan jól érzem magam. Csak egy-két kanyar, itt a 21. kilométer, "Nyomd meg az utolsó százast!" kapjuk a bíztatást, és én azonnal tempót váltok, otthagyom a vagy 8 kilométer óta velem futókat, sőt még a két srácot is majdnem utolérem végül, pedig már régóta nem voltak látótávolságban. A csarnokba beérve meglátom a kijelzőt, nem hiszek a szememnek, 1:41 és egy kicsi, reggel még abban sem voltam biztos, hogy egy 1:45-öt meg tudnék közelíteni, ahhoz képest szuper ez az eredmény. Ráadásul elég könnyen ment, gyakorlatilag egy örömfutás volt a legkisebb holtpont nélkül, mégis kihoztam talán a maximumot, ami ma itt kijöhetett. Tavalyhoz hasonlóan ismét negatív szplit, de most 2 perc helyett csak 43 másodperccel lett gyorsabb a második fele, ami szerintem majdnem ideális, és nagyon érdekes, hogy csak ezen a pályán tudom ezt produkálni :) Meglepően mélyen érint a célbaérés, a 2016-os Piros 85 célja óta nem éreztem ezt, és nagyon hiányzott már. Kislányom látom meg először a kordonnál, jól megölelgetem, nagyon sokat jelent nekem, hogy itt az egész család, tuti jobban megy a futás is ilyenkor. Még az eredményhírdetést is látom, Simona 2. lett, nagyon bírom a hozzáállását, persze másképp nem is lehet ilyen fantasztikus eredményeket elérni. A rettenetes arcmemóriámnak köszönhetően alig ismerem meg Gábort, akivel a Kaptárkövekre együtt utaztunk, örülök a találkozásnak, és hogy neki is jól sikerült a verseny.

Mérőpontig nyélgáz, csak utána jöhet a pózolás, így készül a jó célfotó. Ja nem :)

Sérüléssel bajlódó nyár, két elrontott őszi verseny után úgy kellett ez a siker, mint egy falat kenyér. Viszont az állandó sérülések ellen most már komolyan tennem kell, meg kell erősítenem a törzsizmaimat, le kell adnom a felesleget, és a nyújtásba iktatott kis jógát sem hagyhatom abba. Az a helyzet, hogy futni imádok, bármikor, bármilyen rosszul is menjen, pár kilométer után már mindig örülök, hogy aznap is elindultam. Egy edzéstervet is könnyedén be tudok tartani, akár keveset, akár sokat, lassan, vagy gyorsan kell futni, nekem mindegy, csinálom, úgy, ahogy kell, és közben boldog vagyok. Nyújtani a kezdetek óta rendesen szoktam, októbertől egy 15 perces jógával is kiegészítettem, de ezen kívül az égvilágon semmit sem csináltam. Most viszont az egyre gyakrabban felbukkanó ilyen-olyan sérülések egyértelművé tették, hogy ez így nem mehet tovább, a szervezetmen nem tolerálja a heti 70 km fölötti mennyiséget ebben az állapotában. A futásmennyiséget viszont növelni szeretném, a tavalyi 52 kilométeres heti átlagot legalább egy tizessel meg akarom toldani, és ha ehhez az kell, hogy törzserősítő edzéseket csináljak, akkor azt fogom tenni, hiába nincs hozzá semmi kedvem. Egy verseny lehet kudarc, lehet siker, de ha már érlelődik bennem valami változtatás iránti igény, akkor mindig ezek jelentik a fordulópontot, ezért kellenek nekem, segítenek megugrani a következő akadályt, hogy tovább haladhassak az úton. Bár szigorúan véve az 1:40-et nem értem ma el, a 21,1 kilométeren pontosan 101,1 perces (véletlen lenne? :D) eredmény mindössze kilométerenként 3 másodperccel lett gyengébb. Határeset, elfogadom :)

Egy pihenőhét után folytatom a maratoni felkészítő programot, két teljes hónapnyi edzés van még vissza a versenyig, és a mai futás után nagyon bizakodó vagyok az arra kitűzött 3:30-as idő teljesíthetőségében. Aztán egyre biztosabb, hogy április végén kipróbálom magam a 6 órás távon, nyáron pedig kőkeményen készülnöm kell az Alpokban rám váró kihívásra. Bár jobb szerettem volna felkészültebben, jövőre menni, de ez a rendezvény a futós álmom, nem hagyhatom ki. Az UTMB-t már túrázóként nézegettem, hogy mennyire durva, tuti lehetetlen megcsinálni, de most már biztos vagyok benne, hogy nem csak hogy meg fogom csinálni, hanem egyszer futva fogom teljesíteni! Az OCC egy remek teszt arra, hogy kipróbáljam magam az útvonal egy részén, és a hangulatba való belekostólás biztosan évekre elegendő motivációt ad. Persze úgy terveztem, hogy a kisebb távokon is csak teljesen felkészülten indulok, így jövőre tényleg jobb lett volna, de a várható 8 óra körüli futásidő nem olyan vészes, az 55 kilométer sem, egyedül a 3500 méter szintemelkedés riasztó. Nem meglepő módon ez még a vulkántúránál is sokkal meredekebb (64 vs 51 m/km), és hát 2016-ban még az is sok volt nekem, de a majd' két évnyi távolság alatt kellett annyit fejlődnöm, hogy tisztességgel megbírkozzak ezzel a kihívással. A Vulkánon 8:30/km-es átlagot mentem, ha ilyet tudnék az OCC-n, az már 8 órán belül lenne, amivel teljesen elégedett lennék. A szintidő egyébként 14 és fél óra, szóval ha kell, négykézláb mászva is végig fogom küzdeni, soha, de soha többet nem szállok ki, mint ahogy a Piroson tettem. Persze a magammal szembeni elvárás nem a teljesítés, hanem a 8 óra, és lehet, hogy megint magasra teszem a lécet, de nem tudok nem így tenni, az nem én lennék. Sose jutottam volna el eddig, ha nem álmodok nagyokat, középkorú kövér irodistaként a 100 kilométer gyaloglásra is mondhattam volna, hogy lehetetlen, de inkább profin álltam hozzá, és rendesen felkészültem, végül alig fél évvel később az 1255 indulóból 65. idővel értem célba...

Visszatekintő

Strava: https://www.strava.com/athletes/19638366
Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

2016-ban szinte mindent kirobbanó sikerként tudtam megélni, kezdve onnan, hogy áprilisban lefutottam életem első hosszútávú versenyét, hiszen nem sokkal korábban még néhány száz méternél többet sem voltam képes egyben lefutni. Ez pedig egy 10 kilométeres verseny volt, és belesétálás nélkül, 5:40-es átlagtempóval sikerült végigfutnom. A kitűzött 6 perc/km-nél bőven gyorsabban ment, amit hatalmas teljesítménynek tartottam, és igazából még mindig annak tartok. Csak pár hónappal korábban kezdtem el rendesen futni, bár volt azért némi rávezetés az azelőtti hónapokban. A tél elején a napi 2 kilométeres, vasútállomástól hazavezető sétámba próbálgattam belefutni 100-200 métert, és hát kezdetben nem nagyon ment, hogy finoman fejezzem ki magam... Viszont egyáltalán nem zavart a dolog, mert eredetileg nem futni akartam, csak a teljesítménytúrákon szerettem volna gyorsabb lenni, de idővel azért lett eredménye még ezeknek a mini kis belefutásoknak is, egyre könnyebben, és egyre hosszabban ment. A februári Kiss Péter emléktúra volt a fordulópont, annyira gyengének éreztem magam ott fizikailag, kész csoda, hogy olyan körülmények között egyáltalán sikerült végigmennem. Életemben először kicsúsztam a szintidőből, a táv második felét gyakorlatilag a seprővel (Sára Péter) tettem meg. Szerencsére nekem egy ilyen pofon inkább segíteni szokott, rögtön megvettem az első futócipőmet, és nagyon komoly volt az elhatározás, hogy ezen változtatok. Még mindig elég kövér voltam, és éreztem is, hogy a túlsúly jelentősen rontja az életminőségemet. Egy párezer forintos alap pulzusmérő órám már volt, túrákon használtam, jól jött a nagyon meredek emelkedőkön, mert a pulzusomat figyelve egyenletesen fel tudtam menni, nem kellett állandóan megállnom a túl intenzív menet miatt, mint korábban. Szóval elkezdtem rendszeresen futócipőben futni, és a kordában tartott pulzusomnak köszönhetően egyre lelkesebben. Bár semmit nem tudtam még a pulzuszónáimról, az "úgy fuss, hogy tudj még beszélni" jellegű meghatározások is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy ez alapján megtaláljak egy olyan pulzustartományt, ami nem túl intenzív, de azért normális futómozgást tesz lehetővé, belesétálás nélkül. Mennyiségben viszont eleinte jelentős túlzásokba estem, nem értettem még meg, hogy a futás sokkal, de sokkal megterhelőbb, mint a gyaloglás. Hamar túl is esetem az iliotibial szalag szindrómán (ITB), szerencsére csak pár hétig tartott, és azóta se jelentkezett. Ezután a fokozatosság megtette hatását, és egy sikersorozat vette kezdetét: a rendszeres futásnak köszönhetően májusban a Kinizsi Százas Teljesítménytúrát már könnyedén, a mezőny elején teljesítettem, ősszel lefutottam az első félmaratonomat, aztán a Piros 85-re már terepfutóként neveztem be, és nem egyszerűen a szintidőn belül teljesítettem, hanem a mezőny közepén, meglepően jó idővel.

A 2017-es év viszont egészen máshogy alakult, leginkább azért, mert nem önmagában a teljesítésért mentem a versenyekre, hanem konkrét célidőkkel. A célidők számolgatásakor pedig mindig túlzottan optimista voltam, csak a legjobb edzéseredményekből indultam ki, és ideális körülményekre kalkuláltam, így ezek gyakorlatilag elérhetetlenek voltak. A nagyon hideg tél miatt nem volt reális képem a fejlődésemről, így a januári zúzmara előtt még utoljára alulbecsültem a lehetőségeimet, egyedül ott sikerült megfutnom a megálmodott időt, ráadásul elég nehéz körülmények között. Akkor a jeges pálya, és a sok kanyar miatt úgy gondoltam, hogy többet nem indulok ezen a versenyen, hát azóta elég sok minden történt, 2018-ban is ott fogok állni a rajtban. A márciusi Bükki Hardon való indulásom hatalmas hiba volt, 3 héttel maraton előtt egy ekkora terhelés nem múlhat el nyom nélkül. A teljesítményemmel is nagyon elégedetlen voltam, sokkal jobbra számítottam, bár a pálya nehézsége minden képzeletemet felülmúlta, ami csak a távot és az összes szintemelkedést (65 km, 2500 m+) nézve nem tűnt brutálisnak. Hát az volt. A maraton ennek ellenére egész jól sikerült, simán 4 órán belülit futottam elsőre, talán a harmadik gyermekem születése hatott rám doppingszerként. :) Két rövidebb terepversenyt futottam még utána, mindkettőt elfutottam, és elég komolyan le is sérültem, így júniusban nagyon visszavett edzésmennyiséggel kocorásztam egy nagyon mély gödör alján. A hosszabb, vagy intenzív futások után volt rossz, ezért inkább heti hatszor mentem ki futni rövideket, alacsony intenzítással. Ennek köszönhetően javult a helyzet, június végére el tudtam érni a korábbi heti mennyiséget, a tempóm is szépen javult, innentől a kegyetlen nyári hőség ellenére visszatért a jókedv a futásaimba, mindig szívesen mentem. Újra tombolt bennem az optimizmus, alig vártam, hogy végre versenyezhessek. Talán a hosszú versenyszünet, na meg az optimista tervezés miatt nem sikerült túl fényesen a visszatérés, akkora falnak rohantam a Wizz Air félmaratonon, hogy azóta is szédölgök tőle. A Vasas Maratonon jött a szépítés, mivel ez nem verseny, és elég hosszú is, viszonylag óvatos pulzustervvel futottam, így nagyon jól is sikerült. Ekkor még optimista voltam az egész évben legjobban várt versenyem, a Piros 85-ön várható időmet illetően, és pont annyira le is hangolódtam, amikor 2 héttel előtte kialakult egy sérülés. Önmagában az, hogy a felkészülés végén ki kellett hagynom még nem lett volna olyan nagy baj, ezen a pár edzésen nem múlik már semmi, de azon aggódni folyamatosan, hogy el tudok-e indulni, hogy ki kell-e majd szállnom a sérülés miatt, na az teljesen felőrölt. Végül rajthoz tudtam állni, a sérülés nem hátráltatott, mégis kiszálltam, mert fejben annyira szét voltam csúszva, hogy egy egyszerű eléhezést sem tudtam felismerni, és kezelni. Ezzel megvolt az első feladott versenyem, és a jövőben mindent meg fogok tenni azért, hogy ez legyen egyben az utolsó is. Viszont a tavalyi teljesítményem így még többre tudom értékelni, még hihetetlenebb, hogy azt az időt annyira kevés futómúlttal el tudtam érni: kevesebb, mint egy évnyi futás után 12 órán belül futottam több, mint 87 kilométert, amivel még egy sík, aszfaltos 12 órás versenyen se lettem volna utolsó, itt pedig több, mint 3000 méter szint is volt. Ez mindenképp egy jel arra, hogy ez a nekem való irány, valahogy a hosszabb távok fekszenek nekem, és igazából azokon is érzem jól magam.

Elsősorban persze terepen, erdőben vezető ösvényeken, kint a mezőn, szántóföldek mentén, és néha betérve kis falvak aszfaltjára, hogy aztán újra fák között folytathassuk, miközben a térképre akkora vonal rajzolódik, ami még mindig elképeszt. Hihetetlen, hogy az ember mekkora utat képes megtenni lábbal, na és az sem mellékes, hogy eközben mekkora utat tesz meg önmaga felé. Négy-öt órányi futás után az álarcok utolsó darabjai is lepotyognak, nem tudod már áltatni magad, hogy milyen tökéletes vagy, csak a meztelen valóság marad. Nekem tetszik amit ilyenkor látok, és sokat segítenek ezek az élmények abban, hogy másképp tekintsek az életemre, hogy azzal foglalkozzak, ami valóban fontos nekem, és leépítsem azokat a dolgokat, amik csak mindenféle valós, vagy vélt elvárásoknak való megfelelési kényszerből részei az életemnek. Viszont javulnom kell még, mert mélyen belül egy maximalistát találtam, akinek nagyon is fontos az eredmény, és ezt el kell fogadnom. Én soha nem fogok tudni egy versenyen nem foglalkozni az idővel, és a versenytársakkal, egyszerűen nem olyan vagyok, engem az tesz boldoggá, ha teljesen odateszem magam, és mindent kihozok magamból. Jelenleg ultrán főleg a frissítés hibái akadályoznak ebben, itt még sok fejlődési lehetőségem van. Arra már rájöttem, hogy félmaratonnál hosszabb versenyeket nem célszerű túl gyakran futnom, nagyon hosszú utánuk a regeneráció, és nagyon megzavarják a normális edzésmunkát. Évente néhány ilyen fér csak bele, így élesben kísérletezni a frissítéssel elég lassan vezet eredményre. Terepen pedig a szintek és a talajviszonyok változékonysága miatt nem könnyű jó következtetéseket levonni, viszont egy körözős, aszfaltos ultra egészen optimális ilyen szempontból. A rövid körök lehetővé teszik egy frissítési stratégia pontos tartását, és egy reménybeli segítőnek is könnyű a dolga, nem kell mozognia az útvonalon, valamint a viszonylag steril körülmények miatt a mért tempókból pontos következtetéseket lehet levonni a frissítés hatékonyságáról. Abban biztos vagyok, hogy az állóképességem megvan ahhoz, hogy 6 órán keresztül folyamatosan fussak, elsőként ezen a távon fogok próbálkozni. Van még ugyan az 50 kilométeres táv, de az annyira közel van a maratonhoz, hogy nem látom értelmét. A legfontosabb pedig, hogy megfelelő felkészültséggel álljak oda, amit a kezdeti versenyekre kitűzött 6 perc/km tempónál jóval szigorúbbra szeretnék venni. Alapvetően sík aszfalton csak az jöhet szóba, hogy végig fussak, semmi sétálgatás, lehetőleg frissítés közben se. Nehéz belőni, hogy az ember mikor éri el az ehhez szükséges edzettséget, szerintem már tartok ott, de én szeretem számokhoz kötni a dolgokat, így erre is kitalátam két peremfeltételt: félmaraton 1:40-en (4:44/km), maraton 3:30-on (4:58/km) belül. A Piros 85 utáni időre már ki kellett találnom, hogy mire kezdjem meg a felkészülést, és mivel a megfelelő időben jött szembe egy program a Maratonfüredre, ahol első maratonomat futottam, hamar meg is lett a válasz. Januárra beneveztem a Zúzmara félmaratonra, úgy gondolom, hogy a felkészültségem ősszel már elég közel volt az 1:40-es célidőhöz, szerintem sikerülhet kifejezetten erre kihegyezett edzésterv nélkül is, a téli alapozás közben megfutni. Aztán márciusban jöhet a maraton, 19 hétnyi kifejezetten erre a maratonra felészítő edzésterv meg kell hozza az eredményt, bár a célkitűzés elég merész, hiszen egyetlen év alatt több, mint 20 percet akarok javítani, ami gyakorlatilag fél perc/km-el gyorsabb tempót jelent. Viszont a felkészülés közben csak egy versenyt futok, és nem nyírom ki magam előtte 3 héttel egy Bükki Hard-al sem, szóval egyáltalán nem lehetetlen. A 3:30 persze egy 1:40-es félmaratonhoz képest nagyon jó kapcsolat lenne az eredmények között (14 másodperc/km lassulás a dupla távon), de tavaly is csak 17 másodperc volt a tempókülönbség ezen két verseny között. Ha ez megvan, már nevezek is be a sárvári 6 órásra. Ilyen szoros kapcsolatot az eredmények között általában 4 órás futásig szoktak feltételezni, így a maraton és a 6 órás között már nem működik a dolog. Viszont nem dupla a táv, ha nagyon jó az edzettségem, akkor talán kb. 20 másodperces lassulással maxolnám ki magam. Ez 5:18 perc/km, ami elsőre baromi keménynek tűnik, 6 órán át a frissítésekkel, mosdószünetekkel együtt nem tudom mennyire lehetséges ezt az átlagot tartani. 68 km jönne így össze, amivel tökéletesen elégedett is lennék. Valójában egy 5:30-as átlagot is elfogadhatónak tartanék elsőre, ez az első maratonom tempóját, és 65,5 kilométert jelent. Meglátjuk.

Év végén csináltam még egy Hadd-féle felmérést. Kicsit vegyes érzéseim vannak az eredményétől, a majdnem pont egy év különbséggel készült két felmérés között alacsony puzusokon hatalmas a fejlődés, de az anaerob küszöb közelében, és fölötte minimális, ráadásul elképesztően rosszul esett ott futni, a 180-as pulzust meg se tudtam közelíteni, égett a gyomrom, a tüdőm, hányingerem volt... Persze most alapozás van, és az idén amúgy is nagyon keveset futottam intenzíven, 160 fölé alig megyek, ami talán már akadályozza a fejlődést. A márciusi maraton után átgondolom a dolgokat, lehet, hogy célszerűbb lenne rövidebb, félmaratoni, 10k-s felkészülésre kihegyezett edzéstervvel dolgoznom, hogy kicsit gyorsuljak is, mert úgy érzem alap már van, amire lehet építeni. Egyébként sem szeretnék belekényelmesedni az ultra távok alacsony intenzításába, még jó ideig nem akarok kifejezetten ultra távokra edzeni, rövidebb távokra készülve is még sokáig tudok javulni az ultrákon. Tavaly a félmaratonon 2 másodperccel tudtam gyorsabb átlagot futni, mint a felmérés 160-as pulzusán, ha most ezt veszem előrejelzésnek, akkor bizony elég nagy bajban vagyok, mert 4:53-as tempó adódna, ami jóval lassabb a szükséges 4:44-nél, és csak 1:43-as célidőt adna ki.

2017-ben végül 2.722 kilométer gyűlt össze, 32.824 méter szintemelkedéssel, így heti átlagban sikerült 50 km fölé jutnom. 265 órát töltöttem futással 214 alkalom alatt, azaz átlagosan 1 óra 14 perces volt egy futás, 5:50-es átlagtempóban. Sajnos elég egyenetlen volt az év során a kilométerek eloszlása, az év első felében a Bükki Hard volt az első komoly törés, aztán a talpi bőnye sérülés egyre súlyosabb lett, a Polar Kaptárköveken már eléggé akadályozott a versenyzésben, majd szinte teljesen le is nullázott, nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnom. A Piros 85 után újra sérüléssel bajlódtam, ezúttal combemelő izom, amiből viszont jógagyakorlatok beiktatásával a nyújtásba egész hamar sikerült kilábalnom. Mindenesetre a tanulság világos, a félmaratonnál hosszabb versenyek még nagyon komolyan visszavetik az edzésmunkámat, ilyeneket nagyon ritkán engedhetek meg magamnak. Ez egy fájdalmas tanulóév volt, 2016-hoz képest kevés sikerélménnyel, viszont kitartottam így is, a kilométerek beépülnek, és az év végére elég jól sikerült feltornászni az edzések mennyiségét, amiből egy jó alapozás kerekedhet. 2018 első felére tehát kész a terv, a második fele viszont még egy nagy kérdőjel, és leginkább a január 11-i OCC sorsolás eredménye fogja meghatározni...