Futapest - Csömör 2018.

Futottam már 2 éve az év végi csömöri Futapestes versenyen, de akkor még a hosszabb távot választottam. Azóta nagyon sok minden megváltozott, már eszembe se jutna arra nevezni, de egy kis versenyzés már nagyon hiányzott...

Szeretem a Futapestes versenyeket, elég jó mezőny szokott lenni, ilyenkor meg, amikor már semmilyen verseny nincs, még jobb. Amit viszont nagyon nem szeretek, az az állandó késés a rajttal, meg a rajt előtti pillanatokban a folyamatos előre araszolás. Most a szokásosnál is sokkal rosszabb volt a helyzet a nagyon sok versenyző miatt, és bár nagyon örömteli, hogy rengeteg gyermek is volt, de ők még inkább próbáltak előre jutni a rajt előtt. Persze én is szerettem volna viszonylag elölről indulni, de minden másodperccel 5-10 hellyel hátrébb kerültem, így már én is araszoltam előre... Nagyon nem jó így rajtolni, ezt valahogy meg kéne oldani.

Hátul a tömegben

A tömeg miatti kis bizonytalanság után kegyetlenül kilőttünk, nyilvánvaló volt, hogy túl gyors lesz ez, de annyira hátul voltam már, hogy nem bírtam nem menni. Sikerül szépen araszolnom előre, de a tóhoz érve még mindig elég sűrűn vagyunk, az összeszűkülő úton kisebb ütközések is előfordulnak. A tó mellett már egész jó helyen futok, és még sikerül is előznöm párat. A tótól elkanyarodva egy kis emelkedő következik, elég hepe-hupás talajjal, be is lassulok, de meglepő módon gyorsabb maradok az előttem lévőknél, meg is előzöm őket. Ekkor közvetlenül Staicu Simona mögé kerültem, amin nagyon meglepődök, de abban is biztos vagyok, hogy közel se fut teljes erőbedobással.

Az emelkedő tetejére érve viszont mintha kicsit elfogytam volna, nem tudok akkorát gyorsítani, mint a többiek, pedig még csak másfél kilométer telt el. Itt a talaj elég jó lett, majdnem sík is a terep, mégse tudok olyan tempót futni, mint amit vártam, és vissza is előznek, akiket az emelkedőn hagytam le. A lejtőn még rosszabb lesz a helyzet, megint nagyon nem fekszik nekem a talaj, néhány lépésnél még a bal bokám kicsit meg is fájdul. Azért ez elég vicces nem kevés terepfutással a hátam mögött, bár az utóbbi időben valóban csak aszfalton futok. Itt kifejezetten sokan előznek meg, ami nem meglepő, ha ugyanolyan tempóval futok a lejtőn, mint az emelkedőn... Visszatérve az elején futott útra tartom a helyem, de a végén azért még két kisfiúból az egyik lesprintel :) Így lettem 27., ami persze elég rosszul hangzik, de nem olyan vészes, sok jó futó gyűlt itt össze. Sajnos a pulzusomat 5 perc után már nem jól mérte az óra, de szerintem nem tudtam teljesen kifutni magam, valahogy nem volt elég levegőm, és talán túl is voltam öltözve. A 4:16/km-es átlagtempóval vegyes érzéseim vannak, nem tűnik nagyon rossznak, de annyira nem is voltak rosszak a körülmények. Mindenképp érdemes volt elmenni, kellett már egy kis verseny, és a tapasztalat sem árt ezeken a tempókon.

Mindenkinek futásban gazdag új évet kívánok! :)

Gábor Úton

Landliebe 10k (Spar)

A tavaszi maraton közben lett végleges a rövid távok felé forduló irányvonalam, közvetlenül utána ki is jelöltem ezt a versenyt őszi célversenynek. A felkészülésem első fele teljesen jól ment, addig terv szerint haladtam, de az OCC-re való ráállás miatt a második fele teljesen félrement, a 40 perces cél most elérhetetlennek tűnik.

A verseny előtti heteken nagyon rosszul mentek az intenzív edzések, több tempóedzést végig se bírtam futni, és a résztávok se mentek, a 4:30 alatti tempóknál komoly problémák merültek fel. Szinte mindig erősen szúrni kezdett az oldalam, ami sajnos ismerős érzés korábbról, de már jó ideje nem találkoztam vele. A verseny előtti héten több különböző betegség is súlyosbította a helyzetet, ami úgy tűnt csütörtökre, hogy enyhül, de végül vasárnapra visszaestem, és elég betegen futottam egy 5k-s helyi versenyt. Bár sikerült megnyernem, igazából nagyon rosszul ment, sík pályán mindössze 4:30-as átlagot futottam, ami 6 nappal a célverseny előtt nem sok jót jelent… A verseny előtt csütörtökön futottam az utolsó erősebb edzést, addigra javult már annyit a helyzet, hogy felcsillant egy halvány reménysugár: a fokozó edzésen sikerült elérnem a céltempót gond nélkül, de hogy 10 kilométeren át is menne, arra nem fogadnék nagy összegben.

Néha vannak olyan napok, amikor semmi sem akar sikerülni, és már délben egyértelmű, hogy jobb lett volna ki se kelni az ágyból, hátha akkor nem történik annyi kellemetlen dolog. A verseny napja is ilyen volt, már pár kilométer után teljes útzárba futottam, és mivel ilyen még sosem történt velem a környékünkön amióta itt lakunk, már ez intő jel lehetett volna. Szerencsére bőven időben indultam, még a dugók és a szörnyen nehéz parkolás is belefért, így is volt elég időm átvenni a rajtszámot, beszélgetni, csomagot leadni, rendesen bemelegíteni, szóval mindenre. Kristóffal találkoztunk bemelegítés közben, onnan együtt csináltuk, és mentünk a rajthoz az 1-es zónába. Elég sokáig helyezkedtünk, mert rengeteg 2-es zónás állt be rossz helyre, de még így is lassan indultunk, előzgetni kellett, hogy fel tudjam venni a 4 perces tempót. Az eleje ugyanaz volt, mint a félmaratonon, azaz nagyon hamar lementünk a rakpartra egy visszafordítóval, ahonnan hosszú, mintegy 4 kilométeres egyenes szakasz következett a Lánchídig. A kanyar után Kristóf felveszi a saját tempóját, én meg lassan elkezdek leszakadni róla. Az októberi időponthoz képest nagyon meleg van, jóval 20 fok fölött, és nekem a késő délutáni időpont se a kedvencem, ezek a körülmények sem segítik a 40 perces kísérletemet. De a józan gondolatokkal nem foglalkozom, nem a táv teljesítése a célom, és nem is egy PB, csak és kizárólag a 40 perc érdekel. Ennek megfelelően tartom a 4 perces tempót, és várom, hogy mi fog történni. Meglepően jól megy, a múlt hét végi versenyhez képest teljesen jól érzem magam, a légzésem is rendben van, a pulzusom persze kicsit magas, de még ez sem tűnik vészesnek. Arra számítottam, hogy nagyon rosszul fog esni, mint ahogy nekem a 10k tempó általában elég kemény, de most egész jó, szinte már kezdem elhinni, hogy akár sikerülhet is.

Itt már iszonyat fájdalommal futottam...

Az első három kilométer rendben lemegy, a hivatalos kilométerek hosszabbak, mint amit az órám mér, így 5-6 másodperccel kívül vagyok a 4 perces tempón, ez egy kicsit sok, de próbálok úgy gondolni rá, hogy óvatosan kezdtem :) Aztán a negyedik kilométerben 185-ig szalad a pulzusom, és villámcspásként szúr be az oldalam, amitől azonnal lassulni kezdek, 4:20-nál egyszerűen nem megy gyorsabban a fájdalom miatt. Hát ezzel el is szállt a remény, ekkora hátrányt akkor is képtelenség ledolgozni, ha valami csoda folytán teljesen feltámadnék. A csoda persze elmarad, a visszafordító, a hídra felmászás, majd az újabb két visszafordító annyira megvisel, hogy az ötödik kilométer után már csak 5 percen kívüli tempó megy. Innentől kezdve nincs is értelme erőltetni, bár még mindig jóval belül vagyok az egyéni legjobbamon, nekem ma itt nem az a cél. Simán ki is szállnék, ha nem kéne mindenképp visszamennem a célhoz, szívesebben látnék egy DNF-et a nevem mellett, mint egy olyan időeredményt, amiből az jön le, hogy nem fejlődtem semmit tavasz óta. A maradék időt így megpróbálom hasznosan felhasználni, és elvégzek néhány kísérletetet, hogy mi segíthetne megszüntetni az oldalszúrást. A tempó csökkentése egyértelműen enyhíti a fájdalmat, a belesétálás, és a megállás lehajolással is segít, de mind csak átmenetileg, akármit is csinálok, amint megpróbálom felvenni a tempót, ugyanolyan erővel tér vissza. Ittam is egy kicsit, attól se lett jobb. Miután már nem volt több ötletem, könnyű futás tempót (5:10-5:20) vettem fel, és bekocogtam a célba. Meg aztán tovább is, csak be akartam gyűjteni a cuccaimat, és hazamenni.

A negyedik kilométerben jól látszik, hogy mikor szúrt be az oldalam

A felkészülés így alapvetően sikertelen volt, mivel nem sikerült elérnem a célom, de semmiképpen se eredménytelen. A két rövid felkészülési időszakra osztás először jó ötletnek tűnt, most már nem így csinálnám, a 12 hét túl rövid. Ráadásul el is számoltam a versenyig hátralévő időt, 1 héttel kevesebb volt vissza. Persze nyilván nem ezen úszott el a dolog, hanem a felkészülés közbeni ultrázáson, és hogy a felkészülés második felében inkább arra koncentráltam. Egy majdnem 9 órás terepultrára készülés nagyon nem kompatibilis a 10k-éval. Viszont az OCC annyira jó volt, hogy egyáltalán nem bántam meg a dolgot :) A fél év alatt lefutott 1600 kilométer is beépült, és nagyon sokat fejlődtem a gyors tempókon. A felkészülés alatt fogyni is szerettem volna, de ehelyett az első felében stagnált a súlyom, a másodikban meg felszedtem 4 kilót, ez valószínűleg sokat rontott az állapotomon. Talán a legfontosabb tapasztalat, hogy a második szakaszban a szigorú edzésterv hiányában a kiegészítő dolgokat is elhanyagoltam, az erősítést gyakorlatilag teljesen abbahagytam, és az evésre se figyeltem oda, ezek együtt vezethettek az oldalszúrás újbóli felbukkanásához. A BMI-m már 26,3 volt a verseny napján, ami majdnem túlsúlyos kategória, és sajnos nem egy izmos sprinter vagyok, ez bizony mind zsír. A 10k és maratoni távokon 19-20 közötti BMI az ideális, ezt persze nem tudom elérni egyik napról a másikra, de legalább 23 alá le kéne vinnem tavaszra. A jövő év tervezésekor a hibákat figyelembe véve arra jutottam, hogy egy tavaszi és egy őszi 10k-maraton távú aszfaltos versenyre fogok alapvetően készülni, de a lelkibékém kedvéért közvetlenül ezen versenyek után futok ultrát is. Tavasszal újra 10k-s lesz a célverseny, és a cél is ugyanaz: 40 perc alá bemenni. Erősebb célidőt nem akarok kitűzni, ezúttal azt szeretném, ha viszonylag simán, kockázat nélkül menne. Ha sikerül, akkor az őszi fő verseny a félmaraton lesz, a cél pedig 1:30 (4:16/km) alá bemenni. Mivel így tavasszal nem fér bele a kedvenc maratonom, és a szeptemberi félmaraton után belefér, lefutom még ősszel a budapesti maratont is. Nagy tervem 2020-21-re egy 3 órás maraton, ehhez hasznos lesz felmérni jövőre, hogy mennyire állok még messze ettől. Remélem akkor már nem leszek túlságosan messze :)

A hosszú távokhoz nem árt soványnak lenni

Gábor Úton

SMAFU őszi futam 5k

Ismét egy helyi verseny, és mivel legutóbb megnyertem az 5k-s távot, illendőnek gondoltam megvédeni a "címem" :)

Az egy hét múlva esedékes 10k verseny előtt az 5k-s táv teljesen illik az elképzeléseimbe, és mivel mostanában nem nagyon akarnak menni sem a tempó, sem a résztávos edzések, remélem versenykörülmények között ki tudok hozni magamból valami értékelhetőt. A pálya szinte teljesen sík, szántóföldi utakon vezet, és száraz is, szóval ez a része rendben van a dolognak. Ami viszont nincs, hogy a hét közepén már azt hittem kigyógyultam a mindenféle kórságokból, de aztán egyre rosszabb lett, most épp egyáltalán nem kapok levegőt az orromon keresztül. A bemelegítés is rosszul esik, nem is erőltetem sokáig. Eléggé gyengének érzem magam, nem is tervezek most elszökést, meglátjuk a többiek hogy futnak, aztán majd alakul, de igazából az se lenne nagy baj, ha valahol hátul csak végigkocognék.

Óvatosan is rajtolok el, viszont azért sikerül az élen haladó csoporttal elmenni, és az első kilométer után már csak négyen maradunk, 3 férfi, és egy lány, így a dobogó szinte biztos. A kicsi lejtővel együtt is elég szolid, 4:11-es ezer lett, és már lassulunk is, 4:20 kürüli tempóra állunk be. A második kilométer után van egy visszafordító kanyar, az előző futamon második helyezett kezd leszakadni, én a 3. helyen futok, a lány vezeti a sort. Alapvetően azt tervezem, hogy csak a végén próbálok elmenni, ha egyáltalán kitart addig az erőm, de néha ingadozik a tempó, nagyon belassulni meg nem akarok. Az új terv az lett, hogy 3 kilométernél bepróbálok egy kis iramváltást, hogy lássam mit reagálnak rá. Először megelőztem a srácot, ő nem nagyon ellenkezett, de maradt szorosan mögöttem, egy kanyar után pedig a lány mellett is elmentem. Na ő már nem adta könnyen magát, többször előzgettük egymást, és egymás mellett is futottunk, de pár száz méter után nem bírta, és mindketten leszakadtak. Elég nagy előnyt gyűjtöttem az egyenesre visszafordulásig, és csökkentgettem is a tempót, mert már nagyon nem esett jól, és ez is elegendőnek tűnt az első hely megtartásához. Igazából még így is egy kínszenvedés volt, főleg a végén a kis emelkedő, nagy szerencse, hogy nem kellett hajráznom, képtelen lettem volna rá.

Az első kilométeren megint nem mért az óra, utána meg olyan magas a pulzusom, mintha 4 percesekben futnék

Másodikként számomra váratlanul a legutóbb is második helyezett férfi futott be, úgy tűnik nagyon belassultak a végére, és sikerült befognia őket. Örülök, hogy sikerült megnyernem, ugyanakkor nagyon lehangoló, hogy ennyire rosszul ment. A tempó már az elején elég gyenge volt, de még azt sem bírtam tartani, a 4:30-as átlag borzasztóan elkeserítő. Közben pedig olyan magas volt a pulzusom, mintha 4 percen belüli tempóban futnék... Ez a betegség miatt most nagyon nem fest reális képet az felkészültségemről, de sajnos a 4 perces tempó a 10k-n amúgy is eléggé elérhetetlennek tűnik 1 hét múlva. Persze eleve nagy fába vágtam a fejszémet, viszont a felkészülés féltávjánál még teljesen reális volt ez a célkitűzés. Aztán a felkészülés második felét nem csináltam rendesen, a közelgő OCC-re álltam rá, ami egyébként végül nagyon jól sikerült. De nem lehet egy seggel két lovat megülni... A tempóm teljesen eltűnt, gyakorlatilag a második felkészülési szakaszban a gyömrői versenyt leszámítva nem volt jó tempós futásom, hiába próbáltam az utóbbi hetekben az intenzív edzésekkel felpörögni. Úgy érzem, hogy az első szakasz végén jobb formában voltam, az azóta eltelt negyed év pedig még szintentartásra sem volt jó.

Viszont más idő meg nem érdekel. Egy sima PB-t nem akarok futni. Az nem hoz kicsit sem lázba. Oda fogok állni a rajthoz, és bele fogok adni mindent, megpróbálom megfutni a 4 percest, akkor is, ha tudom, hogy hatalmas fejreállás lesz a vége. Mert szinte biztosan az lesz. De nem bánom, ha elbukok, a lényeg, hogy ne úgy jöjjek el, hogy meg sem próbáltam. A hiba egyértelműen a felkészülés közbeni ultrázás volt, ez egy újabb megerősítés arra vonatkozóan, hogy hosszú távra kell tervezni, és komolyan kell venni a felkészülést, nem lehetnek benne elhajlások. Ezzel együtt nagyon hasznos volt ez a fél év, most végre teljesen tisztán látom, hogy mit szeretnék a futástól, és azt is, hogy hogyan érhetem el. Már várom a versenyt, nagyon jó lesz, azt se bánom, ha hányásig fajul, oda akarom tenni magam :)

Gábor Úton

Wizz Air Budapest Félmaraton 2018.

Első félmaratonom a Wizz Air volt 2016-ban, és tavaly is lefutottam, de idén már nem terveztem. Őszre célversenyként félmaratont, vagy 10k-t akartam, végül az általában túl meleg szeptember miatt esett ki ez a verseny, és választotam az októberi 10k-t. De még nem ereszt...

Úgy tűnik, ez a félmaraton nem akar elengedni, nem neveztem, mégis ott leszek harmadszorra is a rajtban. Hogy hogyan? Sose veszek részt nyereményjátékban, nem szeretek sorsolásokon izgulni, most viszont volt egy olyan kihívás a sportoljma.hu-n, hogy az a 10 ember aki először fut össze 100 km-t, kap ingyen nevezést. Na, az ilyesmi már sokkal inkább lázba tud hozni, ahol inkább a teljesítményen múlik valami, mint a szerencsén. Igazából azért nem vettem túl komolyan, nem borítottam ész nélkül az edzéstervet, hogy gyorsabban összejöjjön. Akkoriban egy hét alatt épp megvolt egy százas, de ennyit sokan futnak, így nem is gondoltam komolyan, hogy benne lehetek az első 10-ben. Aztán mégis, úghogy az idén sem hagyom ki azt a félmaratont, ahol először futottam le ezt a távot, ezúton is köszönöm a sportoljma.hu-nak a lehetőséget. Az OCC után kicsivel több, mint egy héttel persze nagy csodákra nem számítok, de azért 4:50-es tempóban bekezdek, aztán meglátjuk mi lesz, ha végigbírom negatív splittel, egy PB még összejöhet.

Egyértelműen érzem még a fáradtságot a lábaimban az OCC miatt, és tegnap az átmozgatás helyett is fullban nyomtam a kretént, csak hogy a lehető legrosszabb állapotban álljak rajthoz. Mindezek ellenére az 1:40-es időt teljesen reálisnak látom, hiszen edzésen laza tempóban könnyedén futok 1:45-öt, ez meg mégicsak verseny lesz, kicsit oda kéne tenni. Végül faragtam hangyányit a terven, 4:45-ös kezdő tempóra gondolok, a távot pedig 3 részre osztva, 7 kilométereneként még 5 másodperceket tervezek gyorsulni. Így van B meg C terv is, ha nem annyira menne a gyorsítás :) Gyömrői futókkal együtt megyünk a versenyre, de szétválunk, mindenki megy a kis dolgára, majd a cél után találkozunk. Most először a csomagmegőrzőt is igénybe veszem, igazából tök jó, nem tudom eddig miért idegenkedtem tőle. A kettes zónából vágok neki, rég rajtoltam ekkora tömegből, elég furcsa is.

Sokan vagyunk, nem kevesen

Viszonylag könnyedén elkerülöm, hogy az elején túlzásba essek, szépen felveszem a tervezett tempómat. A tömeg persze szokásosan össze-vissza tempóban fut, 4 és 6 perces között szerintem minden van, teljesen reménytelen találni egy bolyt, vagy legalább egy embert, akivel futhatnék. A rajt utáni visszafordítót követően vagy 6 kilométert futunk nyíl egyenesen a rakparton, meglehetősen eseménytelen ez a szakasz, minden szuper jól megy. Itt ugyan végig süt a Nap, de a korábbra hozott rajt nagyon jó döntés volt, még így se fázunk, később sokkal rosszabb lett volna. Két visszafordítóval jövünk fel a rakpartról, még mindig elég nagy tömegben vagyok, nem volt éppen ideális, viszont jó a zene (AC/DC Higway to Hell, mi más?) :D Hogy ne kelljen túl sok információt megjegyeznem, a frissítési tervet a tempótervhez igazítottam, 7 kilométerenkét egy zselé a gigantikusan bonyolult terv. Előveszem az egyik zselét, hamarosan biztos lesz pont, és a tempót is átváltom 4:40-re. A frissítés probléma és lassítás nélkül megy, eddig minden a terv szerint alakul.

Az első nehézség az Árpád-hídra felmenetelkor jelentkezik, a nagy tömegben a visszafordítót nagyon nem ideálisan sikerül abszolválnom, ráadásul eléggé emelkedik, a tempó tartása így duplán nehéz. Fel is megy a pulzusom küszöb fölé, ami még elég korai, ezért egy kicsit, úgy 5-6 másodpercet lazítok a tempón. A pont szemből sütő Nap is igen kellemetlen itt, de szerencsére nem tart sokáig. A Margitszigetre egy jó kis lejtőn futunk le, és bár jó nagyot kanyarodunk, az ív jól adja ki, kifejezetten élvezetes. A szigeten jó végigfutni, fás, árnyékos, egyenes és sík, szépen rendeződik a pulzusom is, meg én is. Majd jön a hídra felvezető emelkedő, ez újra felnyomja a pulzusomat küszöb fölé, de most már ez nem olyan nagy probléma, hamarosan elérem a verseny 2/3-át, onnan meg már átléphetem. A híd után hallom a frissítőpontot a rakparton, mi viszont még északi irányba indulunk el, azaz egy ideig távolodunk tőle, de azért előkészítem a zselét. Nincs nálam semmi a maradék egy zselén kívül, amit a rövidnadrágomon lévő egyetlen, hátul lévő zsebébe tettem, ez alapvetően nem okozna problémát, most viszont már egy kicsit dekoncentrált vagyok, és sikerül elejtenem miközben kiveszem. Gyorsan visszamegyek érte, de ez a kis megállás, visszafordulás, felvétel, majd gyors tempóra állás eléggé rosszul esett.

Még eléggé feszülten érem el a visszafordítót, amivel lefordulunk az alsó rakpartra, de legalább már nem vészes a tömeg, jól tudok befordulni. Próbálok kicsit gyorsítani, mert ennek a kilométernek már 4:35-ös tempóban kéne mennie. Éppen 15 kilométernél van a frissítőpont, ami előtt meg is ettem a zselét, így már csak egy jó pohár víz kéne. Szokásosan, lassítás nélkül veszek el egy vizet, de az előttem lévő teljesen váratlanul megáll, és ahogy hirtelen megpróbálom kikerülni balra, a jobb lábam egy eldobott poháron és a vizes aszfalton kicsúszik, és egy hatalmasat esek. Gyorsan felpattanok, első gondolatom, hogy szereznem kell egy új vizet, mert mind kiborult, de közben eléggé meg vagyok ijedve, hogy esett-e valami komolyabb kár a bal térdemben, ami elég nagy ütést kapott. Megvan az új víz, meg is iszom, fáj valamennyire a lábam, de úgy tűnik nincs baj, és izmom se húzódott meg. A bal könyökömnél viszont ömlik a vér, de ez most kicsit sem érdekel, az nem zavar a futásban. Még terepen is nagyon ritkán esek, kell pár perc, mire elhiszem, hogy ez most egy aszfaltos versenyen történt :)

Az eséssel tulajdonképpen nem vesztettem túl sok időt, viszont így röviddel a zselé elejtése után ez most teljesen megtört fejben. Nem is tudom felvenni a 4:35-ös tempót, 4:40-ben ragadok, és elég hamar fel is adom a próbálkozást. Nyilván fáradok már, de azért ha fejben minden rendben, akkor ez még semmi problémát nem okozna, most viszont az eddigi felhőtlen, lazának tűnő vidám futás egy pillanat alatt szenvedéssé válik. Alig két kilométer múlva már a 4:40-et se akarom tartani, 4:45 körülre lassulok. Nagy nehezen eljön a 20. kilométer, amitől a legjobban tartottam, itt fordulunk vissza, és megyünk fel a Szabadság hídra. A városligeti fejlesztések miatt most teljesen más a pálya, mint tavaly, akkor féltáv körül volt ez a híd a másik irányban, most meg a legvégén, ami viszont közös, hogy megint itt szenvedek a legjobban. Már csak 5 perces tempóban vagyok képes átfutni Budára, viszont a tavalyival ellentétben nincs itt minden veszve, sikerül 4:40-re visszagyorsulnom, és ezzel a tempóval végigfutnom a világ leghosszabb célegyenesén. De tényleg, nem jó, ha már egy kilométerről látod a "Már csak 100 méter van hátra" kaput. :)

Határtalan boldogság! Legalábbis mögöttem :)

A hivatalos időm 1:40:15 lett, azaz javítottam az egyéni legjobbamon még úgy is, hogy finoman fogalmazva nagyon nem optimális állapotban álltam rajthoz. Ez bíztató, mivel jövőre ezen a távon vannak nagy terveim, amint sikerül 10k-n 40 perc alá jutnom, a következő lépés a félmaratoni 1:30 lesz. Ki tudja, ha marad a korai rajt, akkor talán pont ezen a versenyen :) A jól eltalált tempótervnek köszönhetően a pulzusgörbém elég szép lett, és a végén jelentkező nehézségek ellenére sikerült negatív szplittel futni, amit azért inkább neveznék egyenletesnek: 50:08 vs 50:07 :) Jó volt ez a verseny, örülök, hogy végül mégse maradt ki.

17-nél hibás mérés miatt esik le a pulzus, amúgy egész jó lett, kicsivel talán mehetett volna intenzívebben

Gábor Úton

Jótékonysági futóverseny Gyömrő

Ha versenyt rendeznek kis városomban, természetesen nekem is ott a helyem :)

Pedig ennél rosszabb időpontban nem is jöhetett volna, alig telt el még egy hét az OCC óta, holnap pedig félmaratont futok... Legalább a távok rövidek, 6 kilométer a leghosszabb, de én végülis csak a ~3,4-esen indulok (3,6-nak hírdetik, de elég sokszor futottam már itt, ez a kör nincs 1,2, szóval inkább a saját mérésemmel számolok). Eredetileg program miatt választottam ezt, ami végül máshogy alakult, de így is inkább ennél maradok, mivel ma csak átmozgatnom kéne. Emiatt nem is tervezem maximumra futni, igazából csak a versenytársaktól függ a dolog. A taktikám az lesz, hogy nem állok előre, szépen óvatosan futok az elsőkkel, de csak ha nem túl gyors a tempó, mert ha az lenne, inkább elengedem a dolgot. Meglepően sokan jöttek el erre az elsőként megrendezett versenyre, ami egyrészről tök jó, hátha valami rendszeresség lesz belőle, másrészről viszont így egyre inkább valószínű, hogy nem lazsálhatom el a versenyt. A szervezés nagyon szuper volt, minden pörög, és pontosan kezdődik, ami szerintem alap kéne legyen, de sajnos nagyon nem az...

Nem tudom miért, de nem az első sorba állok, ez nem volt valami jó ötlet, nagyon lassan indulunk meg. Balról előzöm a többieket, miközben engem is megelőz egy fehér polós srác. Hamar előre jutunk, egy újabb srác érkezik kék pólóban, beállok mögéjük, jónak tűnik a tempó. Hirtelen érkezik még egy csoport fiatal is, így ki is alakul az élboly. A fiatalok nagyon szépen futnak, felvettek egy egyenletes tempót, én meg a csoport végén figyelem az eseményeket. A kék pólós srác áll előre, még egyben a csoport, de a kör hamadánál a fehér pólós lassulni kezd, a kör végére én is megelőzöm. Hátranéztem közben, mindenkit nagyon leszakítottunk, a helyezések egyértelműen köztünk fognak eldőlni. A kör végére a kék pólós is lassulni kezd, két fiatal áll előre. Az első kilométer 3:59 alatt meg is van.

Az első kör végén hatan voltunk a csoportban, a kislány még kicsit hátrébb

A célkapu környékén a fiatalok edzője bekiabál, hogy oké, mostantól lehet nyomni neki. Uhh, eddig óvatosan mentünk? Edzőjük is van? Akkor nem remélhetem, hogy ők is gyorsan belassulnak, hát itt küzdés lesz... Nagyon szépen, egyenletes tempóban futnak, és igazából nekem még épp "kényelmes", ami valamennyire megnyugtató. A kék pólós srác gyorsan lassul tovább, hamar elhagyjuk. Közben viszont nagyon érdekes dolog történik, egy kislány felzárkózik hozzánk. Eléggé meglepő fordulat, erre nem nagyon számítottam, igazán ügyes! Ezzel viszont négyen lettünk, ami azt jelenti, hogy a helyem tartása még dobogóra sem lesz elég. A második kilométer 3:56, itt már semmi laza futásról szó nem lesz.

A második kör végére a kislány feljött ránk, de csak négyen maradtunk

Az utolsó kört a fiatalok mögött kezdem, továbbra is a 4. helyen. A kislányon úgy látom, hogy már nem nagyon bírja, az utolsó kanyar előtt tempót váltok, és meg is előzöm. A második helyen futó fiú is fáradtnak tűnik, őt a kanyar után hagyom el. Rajtuk egyértelműen láttam, hogy nem tudnak tovább gyorsulni. Sajnos viszont túlságosan belelendülök, és túl korán átveszem a vezetést is, amivel esélyt adtam egy visszatámadásra. A srácban még bőven volt tartalék, úgyhogy élt is a lehetőséggel, elég rendesen felgyorsított. Brutál tempót futottunk a végén, de már nem tudtam visszaelőzni, és végül egy iszonyatosan élvezetes csatában maradtam alul, amit meglepő módon nem is igazán bánok :)

Kemény sprint volt az első helyért  :)

Kicsivel több, mint egy hét telt csak el az OCC óta, kész csoda, hogy ilyen tempóban tudtam egyáltalán futni, és mivel az utolsó kétszáz métert leszámítva végig okosan, megfontoltan futottam, teljesen elégedett vagyok most ezzel. Az átlagtempó 3:53/km lett, ami így az első 4 perc alatti versenyem. Ezt jóval korábbi és hosszabb versenyre vártam, úgyhogy most kicsit olyan "na végre már" érzésem van ezzel kapcsolatban. Az utolsó 200 méteren futott 2:55/km-es tempó viszont nagyon kemény volt, abba tényleg mindent beleadtam. Utóbbi egyébként épp 2 másodperccel lassabb annál a tempónál, mint amit Kipchoge a maratoni világrekord megdöntésekor futott...

Érdemes a rögzített pulzusgörbét is tanulmányoznom, mivel az átlagpulzus is elég magas lett (180), de ami sokkal izgalmasabb, hogy a végén 195-ig felment a pulzusom, szóval kicsit magasabb a maxom, mint eddig gondoltam. Ennél feljebb viszont tutira nem tudom vinni, így is elég rosszul lettem utána, vagy 20 percnyi fekvést követően el is kellett vonulnom a toi-toiba. Bár még mindig rókamentes vagyok versenyen, a leintés utáni időkről ezt most már nem mondhatom el :D 

Gábor Úton

OCC - A verseny

Soha nem tudok elaludni verseny előtt, mindig túlságosan izgatott vagyok. De most min kéne izgulnom? Persze nehéz lesz a verseny, de nem inkább idejutni volt igazán nehéz? És nem csak a konkrét kiutazásra gondolok, hanem arra az útra, amit a sikertelen Kiss Péter emléktúra óta bejártam. Mindössze 2,5 évnyi futómúlttal nem várok csodákat, de egy biztos teljesítést igen. Nyugodt vagyok. Gyorsan elalszok...

---

A beszámoló első része a rajt előttről: http://gaboruton.blogspot.com/2018/09/occ-elozmenyek.html

---

Nagyon korán érkezek meg a helyszínre, még csak épp elkezdtek építkezni, és hát a tér annyira kicsi, a hangosítást szerelő embertől meg is kérdezem, hogy hol lesz a rajt? Zavart körülnézés után mondja, hogy hát itt, talán kandikamerát keresett szegény :) Aztán felfújják a kaput, kicsit egyértelműbb lett a helyzet. Hamarosan ellenőrök is érkeznek, és elkezdik a lézengő versenyzők kötelezőjét ellenőrizni, persze engem is elkapnak. Most mindent be kell mutatni, persze nincs gond, és kapok is egy "le lett ellenőrizve a srác" pöttyöt a rajtszámomra, amitől azt remélem, hogy így a verseny közben már csak békénhagynak. Szokásos módon a rajt előtt egy órával befejezem az ivást, és gondoltam akkor be is állok a megfelelőnek tartott helyre. Ezt elég jól tettem, 10 perc múlva már dugig van a tér, mozdulni se lehet. Az utóbbi időben egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy egy versenyen a rajtpozíciómat jól válasszam meg, itt pedig ennek még nagyobb feneket kerítettem, holott ilyen hosszú versenynél talán nem is kéne különösebben számítson. Két okból viszont nagyon is oda kell rá figyelni: a nagy tömeg (1500 fő!), és a szűk utcák, majd egynyomtávú erdei ösvények nem épp kompatibilisek, ha nem a mezőny elején vagy, sokszor feltartanak, sőt, még akár több perces sorbanállások is előfordulhatnak. A másik veszély, hogy túl előre áll az ember, magával ragadja a tömeg lendülete, és elfutja az elejét. Próbáltam egy jó komprumisszumot találni, de inkább az előrébb állást választom, bízom benne, hogy sikerül visszafognom magam, és a megfelelő pulzust tartva elkerülnöm a túl gyors kezdést. Elég kínkeserves így várni a rajtig, főleg a mellettem lévő nagy darab brazil miatt, aki nagyon be van zsongva, amivel nem is lenne baj, ha nem lökdösne folyamatosan. Az utolsó percekben hatalmas a hangulat, végre visszaszámlálás és indulhatunk is! Még innen viszonylag előlről is csak szép lassan kocogunk ki, de legalább végig futómozgással, és nálunk nem is esik el senki, mint ahogy sajnos a legelején történt: https://www.instagram.com/p/BnVT6M4AwV0/?utm_source=ig_web_button_share_sheet

A kicsi téren viszonylag előre álltam, a szűk utcákon mi még egész jól haladtunk

Szűkös, kanyargós kis utcákban kocogunk, de hamar kiérünk szélesebb útra, ahol kicsit emelkedik is a tempó. Nagyon próbálom visszafogni magam, nem könnyű, folyamatosan hagynak le a versenyzők. Szerencsére megkezdődik az eddig sehol máshol nem tapasztalt szurkolás, iskolás csoportok bíztatnak az út szélén, elképesztő a hangulat! A folyamatos pacsizás el is tereli a figyelmemet a többiekről, minden feszültség megszűnik, a saját kis komfortzónámban futok, és csak jól érzem magam. Az órámnak van valami lámpaláza, versenyek elején sose akar jól mérni, most is csak valamikor 1 kilométer után érkeznek normális pulzusadatok, így addig a tempót próbáltam lazára venni. Az első másfél kilométer emelkedett, így még a visszafogott tempó se volt valami laza, de aztán megkezdődött az első gyaloglós mászás, 2,5 kilométerig meg is volt 200 szint. Pár ütéssel magasabbra kúszott a pulzusom, mint szerettem volna, de nem volt komoly túllépés, és még mindig rengetegen előztek. Hamar felértünk, majd meredeken megindultunk lefelé, továbbra is széles, kiskavicsos dózerúton futunk, ami gyakorlatilag olyan, mintha aszfalt lenne. Itt is rettenetesen belendülnek a versenytársak, én inkább szeretném lecsökkenteni a pulzust, és nem szétcsapni magam már a legelején, így lassabb tempóra állok be, ami így is 4:30-as... Nem sokáig tart a száguldás, de nem eléggé lassítok le, megint kicsit magasabb lesz a pulzusom, mint kéne. Átsétálunk egy kis falun, majd fölé kerülve futunk rövid ideig nagyjából szintúton. Újabb kis település meredek utcáin kaptatunk, miközben kocsira pakolt hangfalakból övült a Final Countdown. A házakat elhagyva, mintegy 7 kilométerrel a rajttól lépünk először igazi terepre, és ez mindjárt egy jó meredek emelkedő, köves, szűk erdei ösvényen. A talaj teljesen száraz, nyoma sincs a tegnap délutáni esőzéseknek. Nagyon gyorsan gyűlnek a szintek, a fenyők között lenézve látom a kígyózó tömeget, a házak pedig nem messze vannak, hanem inkább mélyen.

Még nagyon sűrű a mezőny, lassulunk, amivel most szerencsém van, mert épp a nekem ideális tempót vesszük fel, szépen beáll a pulzusom olyan szintre, amit szerettem volna. Ez eléggé feldobja a hangulatomat, hiszen így már nem előznek, viszont nem is futom el, eddig tökéletesen alakulnak a dolgok. Szépen haladunk, amikor az egyik hajtűkanyar előtt azt hallom, hogy valaki márkaneveket sorol. Hát, fura marketing szokások vannak errefelé, gondoltam, de aztán meglátom a két srácot, egyikük nézi a cipőket, és diktálja a másiknak, hogy ki miben van. Ezek szerint akkor nem valami kamu módszerrel gyártják a statisztikákat, tényleg megszámolják :) Egyre magasabban vagyunk, nem sokkal fölöttünk felhőben az erdő, de azt a részt végül elkerüljük, vagy a felhő ment arrébb. A frissítést terv szerint csinálom, 15 percenként kell bevinnem valamit, és most jött el az 1:15-ös sótabi isoval ideje, amit szépen be is tolok, aztán pár perc múlva majdnem vissza is jön. Ajjaj, na ez baj, még sehol sem tartok, és már probléma van a frissítéssel, na akkor újratervezés. A folyamatos rosszullétet jó lenne elkerülni, úgyhogy kihagyok egy zselét, viszont víz helyett csak isot iszok, hogy valamennyi szénhidrát azért kerüljön be. Még a protein szeletet próbálom betolni, de annyira gusztustalan az állaga, mintha valami port ennék, ami közben ragacsos is, és alig viszi le a folyadék, na ez volt az utolsó próbálkozásom vele a verseny alatt, a fehérje nem létkérdés. Felérünk az első ponthoz Champex-Lac-ba, de csak átszaladok, nem kell még semmit magamhoz vennem. Egy óra és 25 perc kellett a 788 méter szinttel nehezített 9,7 kilométerhez, és csak az 588-ik helyen haladok át a mérőponton.

Champex-Lac

Az ellenőrzőpont után a Champex tó mellett futunk el, ezt nagyon vártam, a videókban annyira szépnek tűnt, és hát nem kicsit az! A teljes szélcsendben a felülete tükörsima, a víz pedig kristálytiszta, brutál jól néz ki. A tavat elhagyva egy völgyben folytatjuk a futást, úgy 5 kilométeres szakaszon alig van szintemelkedés, néhol még lejt is, egy eseménytelen fél óra alatt meg is van ez a rész. Itt már kezd változni a verseny képe, mondhatnám elkezdődött az igazi verseny, engem már nem előz senki, én viszont kezdek befogni néhányat azok közül, akik nagyon túlerőltették az elejét. Aztán megkezdődik az első igazán nagy mászás, 4,5 km-en kell 700 méter szintet legyűrni, ez már azért elég kemény lesz. Sajnos a tömeg eléggé nehezíti a dolgomat, itt már tényleg csak egy nyomon járható ösvényen haladunk, viszont még sűrű a mezőny, tömött sorban mászunk. Többször is előfordul, hogy nagyon leesik a pulzusom, és kénytelen vagyok előzgetésbe kezdeni, de a botozók miatt még ez is baromi nehéz, ugyanis nem tudok közel menni hozzájuk, viszont az előzési lehetőségek gyakran olyan rövidek, hogy nem tudom kivitelezni a manővert ilyen távolról indítva. Egyszer egy kicsúszó bot majdnem érzékeny területre vág, a nagy ijedtség után még nagyobb távolságot tartok a botoktól. Az emelkedő első felében volt ez igazán problémás, utána egy jobb csoporttal haladok, és már olyan meredek, hogy elérem a megfelelő pulzust. Kicsit ijesztő, hogy egyetlen kilométerhez majdnem 20 perc kell, de amikor már közeledik a 2000 méteres magasság, elérem a táv harmadát úgy, hogy a szintnek ennél nagyobb része megvan, szóval ha nem zuhanok össze, akkor az eddigi 3 óra alapján jó vagyok egy 9 órás teljesítésre!

Cahmpex-Lac

Ez az emelkedő egyébként eddig a legszebb, többször keresztezünk hegyi patakokat, amik meredeken tartanak a völgyek irányába, mindent magukkal sodorva, csak a csupasz sziklákkal nem bírnak. Az erdőszintet elhagyva épp egy ködös részre kerülünk, ami az addigitól gyökeresen eltérő növényzettel teljesen olyan érzést ad, mintha hirtelen egy másik világba csöppentünk volna. Elképesztő a látvány, de itt már egészen futható a pálya, nincs idő nézelődni, inkább a lábunk elé kell nagyon koncentrálni, hogy az eddigiekhez képest gyors tempó a köves, kanyargós úton nehogy balesethez vezessen. Sajnos itt megint nehéz előzések várnak rám, néhányan nem tudják felvenni a tempót, azt nem nagyon tudom eldönteni, hogy az emelkedő csinálta ki őket, vagy egyszerűen túlóvatoskodják. Úgy egy kilométernyi futás után ellenőrzőponthoz érkezünk, kézzel csippantanak, és itt már el is fogok tölteni pár percet. A frissítési tervhez képest több gélt is kihagytam, kicsit tartok az eléhezéstől, ezért most kicsit megpróbálok lehiggadni, nyugodtan enni-inni. Keverek egy iso-t, eszek egy gélt, és át is pakolom a géleket a könnyen elérhető helyekre, nem kapkodok, olyan 3-4 perc megy el. 20,5 kilométernél tartok, és az 1625 méter megmászott szint már majdnem az összes fele. Sikerült 74 helyet javítanom, így az 514-ikre jöttem fel. A frissítési probléma kezd helyreállni, szerintem újra megfelelő mennyiségben viszem be a szénhidrátot, és már egyáltalán nem vagyok rosszul, úgyhogy eddig minden rendben, optimistán folytatom az utat.

Az első nagy mászás

Kezdetben nagyon szuper ködös, vadregényes erdőben futunk lefele, erősnek érzem magam, elég sokat is előzök, bár itt vizes a föld, és nedvesek a kövek, nem csúszok meg egyszer sem. Szerencsére ez a talaj nem olyan, mint nálunk az agyagos, ami egy ilyen aszfaltos cipőnek ennyi nedvességgel korcsolyapálya lenne, ez valahogy eléggé tapad, semmi bizonytalanság nincs bennem a talajfogásokkor. Sajnos a csodaerdő nem tart örökké, viszont megint lelkes szurkolókkal találkozunk, majd néhány pillanatig látom Trientet mélyen lent. Egy darabig kényelmes úton futunk, aztán bevetjük magunkat az erdőbe, és egy nagyon szuper, visszafordítókkal tűzdelt technikás lejtmenetbe kezdünk. Eléggé élvezem ezt a részt, itt is előzök párat, pedig a tempó kifejezetten gyenge, de sokaknak meggyűlik a baja a lejtmenetekkel. Ismét széles dózerútra érünk, na itt szinte megfeleződik a tempó, tudok 4:30-at diktálni a lejtőn, ami azért megnyugatató. Trientben ismét sok szurkoló van, szívesen mosakodnék a csapoknál, nagyon tetszik ez a rész (Billy Yang - Mont Blanc film 10 percnél), de sajna itt tömeg van, úgyhogy csak átfutok, meg a ponton is, hiszen gyakorlatilag csak fél órája töltöttem fel a készleteket. Öt kilométerrel csökkent a visszalévő táv, és újabb 28 helyet javítottam, így már benne vagyok az első ötszázban.

Trient

Trienttől távolodva megint a célidőn morfondírozom, nemsokára elérem a féltávot, és ha addig nem gyűjtök szinteket, akkor nem tudok majd a kétszeres idővel számolni, valamennyit rá kéne hagynom. A dilemmám hamar megoldódott egy meredeken felfele vezető ösvénnyel, gyorsan fog itt pörögni a szint. Egész pontosan ismét 4,5 kilométernyi emelkedés jön, benne 760 méter szinttel. Itt már kicsit ritkásabban vagyunk, nem igazán tartanak fel, de előzni kell párat. Szépen fel tudom vinni a puzusom a meredek részeken, aztán a tető közelében, ahol kicsit gyorsulni kellene, ott már nem annyira. A féltávot végül pont 4 és fél óránál érem el, és hiába van meg a felénél több szint, a várható lassulás miatt már nem bízok a 9 órában, a kilencfél tűnik reálisnak, de legalább rosszabb esetben is tartható az eredetileg kitűzött 10 órán belüli teljesítés. Ez persze annyira nem dob fel, és alig tellik el 5-10 perc, amikor a kézfejemre pillantva azt látom, hogy iszonyatosan be van dagadva! Na hát erről van szó, pillanatok alatt rosszabbá válhat a helyzet! A nagy ijedtségben azonnal vizet kezdek inni. Aztán gyorsan végiggondolom a dolgot: ha a sóháztartással függ össze a bedagadás, akkor a szövetek sejtközi állományába azért nyomja ki a szervezet a vizet, hogy csökkentse a vérben az arányát, azaz valójában a nátrium a kevés! Na erre a legrosszab vizet inni, az csak tovább rontja a helyzetet, már keresem is elő a sótablettákat, és iso-val beveszek egyet. Eléggé beparázok ettől, sosem történt még lyen, ráadásul kb. most először szedegettem sótablettát, persze azért elég meleg van, izzadok, mint a ló, és ilyen hosszút nem nagyon futottam még melegben. A nemrégiben a Vulkántúra útvonalán futott edzés mondjuk hasonló volt, viszont ott a frissítésem csak iso-ból és vízből állt, és bár el is éheztem rendesen, de só legalább úgy tűnik elég volt benne.

Szerencsére viszonylag hamar kezdődik a lejtős rész, ami lefoglalja a figyelmem, a parázás alábbhagy. Megint elég jó kis terepen lehet lejtőzni, és itt már kezd igen szellős lenni a mezőny, az előzések nem jelentenek problémát. Ismét felszabadultan futok, sokat vagyok teljesen egyedül, csak én, és a természet, ráadásul itt botrányosan szép hegyekkel körülvéve, na igen, ezt imádom a terepfutásban. Öt és fél kilométerrel és 35 perccel később Vallorcine-ba érkezem, itt ismét frenetikus a szurkolás, ha lehet, még jobban feldobódok. Ez a verseny ebben a szakaszában tökéletesen ötvözi azt a két dolgot, amit én nagyon szeretek: a nagy aszfaltos versenyeken lévő szurkolást és a magányos futást. Ezek így együtt szinte sehol sincsenek meg, talán ettől igazán különleges itt futni. Na meg a hegyek. Ezek nagyon király hegyek :) Már egy ideje löbög rajtam a rajtszám, a bal felső saroknál elszakadt, majd megkérek valakit a ponton, hogy javítsa meg, most úgyis tervezek egy hosszabb megállót. A pont előtt van egy nagy vájú tele vízzel, szivacsokkal, mintha csak engem várt volna, jó alaposan megmosom a fejem. Nagyon sok só volt már az arcomon, jól esik megszabadulni tőle, és legalább eszembe juttatja, hogy kell még tablettázni. Egy versenyzőtárs segít visszarögzíteni a rajtszámom, és közben kérdezi hol tartunk, kicsit meglep, hogy a sok techmániás, trendicuccos között akad valaki, akinek nincs GPS-es órája (vagy csak lemerült?) Egy zselé, meg egy só csusszan le, és megint feltöltöm a könnyen elérhető zsebeket zselével, aztán kólát kérek a puha kulacsomba, nagyon jól esik, úgyhogy jöhet még egy, végül isot keverek bele. Nézem még, hogy valami sósat kéne enni, bekapok pár szem mogyorót, de valahogy nem hoz lázba, viszont a dinnye, na az baromi jó, megeszek párat. A mosakodással együtt 7 perc elment, ez azért kicsit sok, bár eddig a 36 kilométer és 2500 szint alatt ez csak a második megállásom, szóval talán nem vészes. Jól éreztem, hogy ez a hegymenet nagyon sokakat megviselt, felfele is sokat előztem, lefele meg nagyon könnyedén jutottam előre a mezőnyben, mint utólag kiderült ezen a puklin 122 helyet javítva jöttem fel a 364-ik helyre!

Vallorcine

A pont után síknak tűnő szakasszal kezdünk, de valahogy nehezen megy a futás, és elég sok sétálgató versenyzőt is előzök. Nagyon tűz a Nap, a fűből iszonyatos pára száll fel, a hasam meg tele, egyre kényelmetlenebb futni, a sok sétáló ember láttán végül én is belesétálok. Na akkor kezdődhet a harc a pulzus magasan tartásáért, gondoltam, bár most nem is alacsony, mert azért nagyrészt sunyin, néha meg egyértelműen emelkedik végig. Lehet a meleg tett be nagyon, vagy már én is kezdek leharcolódni, nem is tudom, nemsokára 2/3 táv, újra számolgatok. Pár perccel túllépek a 6 órán, mire elérem a 38 km-t, és ráadásul szint előnyöm sincs, bár nem sokat romlott a helyzet, még sincs túl sok remény a 9 órára, a végére valószínűleg jelentősebben le fogok lassulni. Mennyire durva már, hogy 6 óra alatt még egy maratonnyi táv sincs meg, nem gyenge a pálya! Kicsivel több, mint fél óráig tart ez a felváltva futás/sétálás szenvedés, miközben 4 kilométert se tettem meg, ez azért eléggé visszavetette a jókedvemet. Úgy egy kilométernyi lejtő javított a hangulatomon, különösen, amikor a Mont-Blanc is a látóterembe került, aztán megint emelkedni kezdett, de csak az idegesítő módon, és már egyfolytában azon gondolkoztam, hogy nagyon nem gyűlik a szint, kéne már valami rendes hegy. Az órám már korábban kiírta, hogy csak 1 órányi működés van hátra, gondoltam akkor az emelkedőt kihasználva töltőre rakom. Sok szerencsétlenkedés után a terv csúnyán megbukott, mint kiderült, az M430-on lévő csatlakozó teljesen alkalmatlan ilyesmire, egyáltalán nem marad benne, a legkisebb mozdulatra is szétjön, amit hát elég nehéz elkerülni futás közben. Itt már tudatosan próbáltam nem felhergelni magam, mindegy, nem számít, mondogattam, mér, amíg mér. Egy meredekebb lejtő után aszfalt, Argentiere-be érkezek, na itt most egész jó futni, és a ponton egy rövid, 3 perces megállót iktatok be. Leginkább kólát szeretnék inni, meg a szokásos dolgok, persze sótabi is, de szerencsére mostanra már normalizálódott a helyzet, a kezeim újra normálisan néznek ki. Azért csak összejött 250 méter szint ezen a szakaszon, és valahogy 34 hellyel megint előrébb kerültem, de ez mehetett volna jobban is. Sokkal jobban. Leginkább végig futva.

Vallorcine és Argentiere között

A pont után egy ideig még tart a szurkolóktól beszerzett mentális erő, aztán elkezdek azon aggódni, hogy már 12 kilométer sincs hátra, de még rengeteg a szint, és akkor ez most hogy lesz, két pukli van még vissza, vagy csak egy? De egy hogy lehetne, amikor még vagy ezer méter szint van (nem volt annyi :) ), és úgy emlékszem az utolsó hegy még kétezres sincs, Chamonix meg ezer méteren van, de kettő pukli meg már a távba nem fér bele, áhh, sehogy se jön ki a matek. Az órám pedig merülőben, azt se tudom majd, hogy mikor lesz meg az összes szint, áááá, ez teljesen kiborít. Amikor már rendesen emelkedek egy ideje, fel is hívom Feleségem, hogy nézze már meg hol tartok, és mi van vissza, mert szerintem alig van egy tizes, de hiányzik a szint, mennyi hegy van még? Csak egy van vissza mondja, és 49 kilométernél érek fel, onnan meg lejtő. Még a kempingben vannak, mondom akkor gyorsan induljatok el, mert már nincs is olyan sok vissza, nehogy lemaradjatok a befutóról. És sört, és kólát, kérek a célba, és hideg legyen, nagyon hideg. Nem, nem, nem akarok választani, mindkettőt akarom! Kicsit megnyugszom, és tisztább lesz a kép, szóval akkor már csak egy nagy mászás, háh, alig 4 kilométer, az egy óra alatt gondolom megvan, aztán csak lefelé, de szuper lesz már! A kemény kezdés után kicsit enyhébb rész jön, néha még kis szintút is van, de aztán egyre durvul a terep, néhol brutálisan meredek, és egy magas kőre való fellépés közben a jobb vádlim görcsöl egyet. Na basszus! Oké, nincs semmi baj, volt már ilyen, ezzel nincs vége semminek, csak sokkal óvatosabb kell legyek. Sajnos most már előznek, és a pulzusom is túl alacsony, de legalább utóbbit nem sokáig kell nézzem, mert le is kapcsolja a mérést az óra. Iszonyatosan lassan tellik az idő, minden lépésnél félek, hogy jobban begörcsöl, teljesen egyedül maradok, csak egy lánnyal előzgetjük egymást. Neki jól megy az emelkedő, én meg még tudok futni, ha síkra vált. Ez jól is jön, mert meg kell állnom kis dologra, egy alkalmas helyen előrefutok, és elintézem. Jéé, sose szoktam pisilni versenyen, mindig annyira kevés folyadékot viszek be, hogy nem kell, most úgy tűnik végre elég volt. Már csak a sót kéne hozzáigazítani, hogy ne dagadjak be :) Szerencsére semmi ijesztő színe nincs, futok is gyorsan tovább. Amikor az újabb meredek emelkedőkön már azt hittem sosem lesz vége, egyszer csak kilépünk az erdőből, és egy széles, köves úton kigyózunk felfelé. Hát ez hihetetlen, eddig nem láttam senkit, most meg egy csomó ember van előttem, nem is annyira szakadtam le. Az eddigiekhez képest ezen a köves úton egész jó menni, egyenletesen emelkedik, csak tenni kell a lábakat egymás után, és előbb-utóbb úgyis felérek. A kilátás szuper, a felvonókat nézem, hogy azért innen van még felfele rendesen, de mintha a kigyó nem arra tartana, talán csak addig az épületnek tűnő objektumig kell menni? Szerencsére igen, hamarosan fenn is vagyok a La Flegere-n! Az egyik puha kulacsot vízzel töltöm fel, és csak egy sótabit kapok be, innen már akármi lesz, legurulok valahogy. Biztos ami tuti alapon azért megkérdezem, hogy van-e még mászás, de tényleg nincs, csak 8 kilométer és -900 méter szint. Azért hirtelen elég soknak tűnik az ereszkedés, ez még akár elég cifra is lehet. 11 hellyel csúsztam hátrébb az utolsó hegyen, itt már egyértelműen elkezdtem elfogyni.

La Flegere

Ugyanolyan széles, köves úton kezdünk ereszkedni, mint amin felfelé a végén másztunk, egész jó tempóban indulok neki, a lányt hamar meg is előzöm, nem tud már rendesen futni, inkább csak kóvályog. Egy-két embert még előzök, amikor mellettem jó nagy sebességkülönbséggel húznak el ketten, na mondom mi a szösz, itt ilyen tempóban is lehet futni? Hát akkor hajrá, rákapcsolok, bár már nem az igazi a koordinációm ehhez a tempóhoz, tartom velük a lépést. Nézem az előttem lévő srácot, nincs rajta zsák, hmm, akkor csak övtáskával fut, vagy mi? Hát abba tuti nem fér el a kötelező, DE NEKI MIÉRT NEM KELL KÖTELEZŐ??? Jön egy visszafordító, így szemből is látom őket, nincs rajtuk rajtszám, áhá, szóval ezért nem kell kötelező, viszont akkor én meg mi a francér megyek ilyen eszetlen tempót, tuti rossz vége lesz, lassítsak már kicsit. Némileg visszafogottabb tempóban futok tovább, itt most nehezebb, köves, sziklás a terep, sokkal jobban oda kell figyelni. Előzgetem a versenytársakat, a kövek elmaradnak, sima erdei ösvényen folytatódik a cikkcakkban lefelé tartó út. Lihegést hallok mögöttem, na nehogymár valaki megelőzzön, majd a visszafordítóban jól megnézem, lehet ő is versenyen kívül van. A visszafordítóban hátrafordulok, és akkor páff, kicsúszik a lábam, baromi nagyot zakózok, a kamera elrepül. A jobb vádlim azonnal teljesen görcsbe rándul, a hátamra fordulok, és próbálom kinyújtani, ekkor érkezik a srác, aki egyébként versenyben van, azonnal megáll, és nyújtani kezdi a lábam. Csak pár másodperc kell, mondom oké vagyok, gyorsan felállok, ilyenkor azonnal tovább kell futni, bár az első néhány lépés rettenetes, de gyorsan javul, nem szabad engedni a fájdalomnak. Fel is veszem a srác tempóját, hamarosan egy patak keresztezésénél ül egy versenyző a köveken, kérdezzük, hogy mi a helyzet, de nincs nagy gond, tovább küld minket. Kezd kicsit sok lenni az esemény, le kéne higgadnom, és csak a biztonságos lefutásra koncentrálni. De közben azért persze előzni is :)

A középső hegymenet volt a legmeredekebb, mégis az utolsó volt a legkeményebb

Egyre jobb minőségű az út, valamikor egy étterem teraszán is átfutok, aztán széles dózerúttá válik, gondolom egyre közelebb vagyok már a városhoz. Megint számolgatok, mert a versenyidőt azért látom az órán, hihetetlen, de még akár 9 órán belül is meglehet! Talán csak 3-4 könnyű kilométer van hátra, iszok kis vizet, aztán kiöntöm a maradékot, az iso-val is így teszek. Mi a francnak cipeltem, ezt már rég megtehettem volna! Egyre izgatottabb vagyok, most már közeledek, egyre több kirándulóval találkozok, basszus, ezt megcsináltam, tényleg megcsináltam! Lakott területre érve szabályosan kalapál a szívem, annyira elönt az adrenalin, hogy az út felett átvezető fémlépcsőn is felfutok, most már nem állíthat meg semmi, hello Chamonix, megjöttem! Furcsamód nem mindenki ilyen lelkes, kettőt is előztem csak a lépcsőn felfelé. Segítők mutatják az utat a kordonok közé, balra az expo, jobbra a folyó, fúúú, ez már nagyon közel van, mindjárt véget ér ez a fantasztikus kaland. Elöntenek az érzelmek, újabb fémlépcső, az előttem lévőt egy fotós kérdi, hogy akar-e képet, és meg is áll neki, hát ezt nem hiszem el, nekem bármit ígérhetnének, tuti le sem lassítanék :) Már csak pár száz méter a héten sokszor bejárt utcákon, hatalmas a tömeg, mindenki szurkol, na ez olyan, ami sehol máshol nincs! Ez a befutó tényleg egy életre szóló élmény, és ráadásul előttem nincs senki, úgy fogadnak, mintha kb. én nyertem volna :)

A verseny belülről

A célba végül jóval 9 órán belül értem, 8:52:50 lett egész pontosan, és a 323. helyen futottam be, azaz nem csak a hegyre felfele elvesztett 11 helyet szereztem vissza, hanem még meg is toldottam 7-el. Persze ez már a korábbiakhoz képest (588. voltam az első ponton) azért inkább stagnálás, mint előretörés, szóval kicsit már kevés voltam az utolsó hegyre, de ezt elsősorban annak tudom be, hogy emelkedőkre nem edzettem, sőt, idén igazából terepen is alig futottam. Viszont nem számít ez annyit, mint ahogy sokan gondolják, ha fejlődsz síkon, annak a hegyeken is lesz eredménye, na jó, a TOP10-nél tényleg sokat számít :) Az eredményemmel maximálisan elégedett vagyok, persze nem ment zökkenőmentesen, de nagy hiba nem volt benne, szerintem sokkal jobbat most ilyen körülmények között nem tudtam volna futni. A frissítés volt szokás szerint a gyenge láncszem, még mindig nem találom a nekem optimális mennyiséget, de igazából most nem volt kritikus a helyzet, viszont újdonságként megjelent a sóprobléma. Ezen a versenyen a zsákban teljesen feleslegesen vittem 2 liter vizet, elég sűrűn volt pont ahhoz, hogy a két fél literes puha kulaccsal végigcsináljam. Ehelyett most az egyik kulacsban végig cipeltem az isot, és a végén kiöntöttem, verseny közben hozzá se nyúltam. A zsák meg 2 literről indult, a végére fogyott ki, azaz átlagosan másfél liter plusz folyadékot cipeltem feleslegesen, azért ez eléggé luxus. A pontokon nem töltöttem nagyon sok időt, kettőt teljesen ki is hagytam, egyedül Vallorcine-ban volt túlzás a 7 perc, azon azért lehetne faragni. A meleg volt szerintem, ami a legjobban hátráltatott, de itt, az év ebben a szakában nagyon nehéz lenne ideális időt kifogni, mert ha hidegebb van, akkor szinte biztos, hogy esik is, ami önmagában még nem lenne baj, de ha csúszós a pálya, az lassíthat, és a szeles idő se túl jó. Ennek ellenére ha az élmezőnyt nézzük, akkor mégiscsak jóval könnyebbnek tűnik a tavalyi esős év, az idei meleg, és a 2016-os még melegebb év pedig az eddigi legnehezebbeknek.

Az OCC eddigi győztesei, idejük, ITRA pontszámuk, és hogy mekkora előnnyel nyertek

Bár Németh Csabi idejét leszámítva eddig nincsenek túl erős magyar eredmények ezen a versenyen, azért én nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddigi 30 teljesítésből a 6. legjobb időt futottam. Végre először úgy érzem, hogy nem estem túlzásba, épp a megfelelő távot választottam, amit szépen végig is tudtam futni. Nekem fontos, hogy terepversenyeken is a futás domináljon, és ez a pálya a rengeteg szint ellenére elég jól futható, sokkal jobb, mint amire számítottam. Annyi legenda lengi már körül a versenyt, hogy én már csak négykézláb teljesíthető emelkedőkre, és futhatatlan meredekségű lejtőkre számítottam, de egyáltalán nem ilyen volt, nem mondanám sokkal keményebbnek, mint a Mátra, vagy a Börzsöny egyes részeit. Persze ez csak egy része a teljes UTMB körnek, ott azért magasabbra is megy a pálya, lehetnek rajta még komolyabb emelkedők, de én a szintrajzok alapján ezt nem tartom valószínűnek.

Magyarok eredményei az OCC-n. A hátrány az adott év győzteséhez képesti lemaradás.

És hogy mikor jön el az ideje az UTMB-nek? Hát őszintén szólva ez a vártnál is sikeresebb OCC teljesítés most inkább eltávolított tőle, mintsem közelebb hozta volna. Paradoxnak tűnhet a dolog, de viszonylag egyszerű a magyarázat: amilyen jól ment most, ugyanezt szeretném a hosszabb távokon is. Végig jól érezni magam, és a magamnak felállított kritériumok szerint megfelelő tempót menni. Az OCC-n az utolsó harmadban már kevésbé ment a síkon futás, és az utolsó hegy is nagyon kemény volt, szóval határon voltam, ennél hosszabb táv jelenleg csak annyival lassabban menne, amilyen lassan nem akarom teljesíteni, hiába lehetne meg szintidőn belül. Mindenképp tartom a fokozatosságot, és csak a klasszikus távokra pályázom, tehát a következő a CCC lesz, és csak aztán próbálkoznék meg az UTMB-vel, majd sok-sok év múlva. Most az átlagtempóm 56,3 kilométerrel számolva 9:28 perc/km volt, ha ezt a tempót akarnám tartani a CCC-n 16:04-et kéne menni, az UTMB-n meg 27:09-et, ami már eléggé lehetetlennek látszik. Nehéz kérdés, mert futni szeretnék, nem túrázni, de ezek meg már olyan idők, amire nem biztos, hogy valaha is képes leszek. Idén még nem regisztrálok semmire, így a következő futás 2-4 év múlva lesz esedékes a sorsolástól függően. Jövőre majd eldöntöm, hogy ez elég lehet-e egy szép CCC-re, mert ha úgy döntök, hogy megpróbálom, akkor még a pontokat is össze kell rá szedni. Egyelőre valószínűbbnek tartom, hogy inkább az OCC-re fogok visszatérni.

Gábor Úton