2016. július 15., péntek

Pétfürdő-Öskü félmaraton

avagy hogyan ne fussunk első félmaratont...


Videó belülről: https://www.youtube.com/watch?v=AzhYNp2E6eI


Van nekem egy okosan felépített edzéstervem, amely a szeptember 11-én esedékes első félmaratonomra hivatott szépen, fokozatosan felkészíteni. Az elég jól sikerült első 10k-s veresenyem után 5 hónapnyi edzést bőven elegendőnek gondoltam arra, hogy szenvedés nélkül, mosolygósan tudjam lefutni ezt a távot. Na most viszont egy kis hiba csúszott a gépezetbe... Úgy esett, hogy pénteken az edzéstervben egy felkészülési verseny szerepelt, 14k-s távval, amire nem tudtam szabit kivenni. Versenyre pedig menni kell, kell a tapasztalat, kell a terhelés, kell az érzés. Nekiálltam kutakodni, hogy milyen versenyeket rendeznek ezen a hétvégén, de sajnos nem találtam semmi megfelelőt. Vasárnap van egy verseny Pétfürdőn, félmaraton. Egy félmaraton? Nem, nem, hiszen az a céltáv, korai még. Vagy talán mégsem? A Kaptárkövek 15k-s távján volt 300 m+ szint, és ha azt a bevett 100 m+ szint = +1 km képlettel átszámolom, akkor kb. olyan terhelés volt, mint egy 18k-s sík verseny. Onnan a félmaraton pedig már csak 3 kilométerecske. Jól ment az a táv, végig jól éreztem magam, nem volt igazán holtpont se. Edzésen is futok már 17-et, persze azt lassan, de lehetőleg szintesen. Menne az a félmaraton! Nem volt időm már viszont rendesen utánanézni a versenynek, igazából semmit sem tudtam róla, de így legalább találgathattam. A kiírás szerint valami minimális szint, Pétfürdő - Öskü oda-vissza, úgyhogy én ezt egy aszfaltos, sík versenynek képzeltem el, mert az olyan megnyugtatónak tűnt.


Július közepén Magyarországon nem nagyon jellemző a hideg idő, nem is számítottam rá, de azért kicsit reménykedtem benne, hogy 30 fok alatt marad a hőmérséklet. Nem, nem maradt, már a 11 órás rajnál több volt. Úgy döntöttem, csak napszemüveget veszek, a sapkát nem viszem. Az volt (a később hibásnak bizonyult) elképzelésem, hogy a futás nem olyan hosszú, nem vagyunk annyit a napon, hogy sokat érjen, viszont az ember a fején adja le a legtöbb hőt, a sapka pedig akadályozhat ebben. Ismét a teljesen üres hassal való indulást próbáltam, reggel 8-kor reggeliztem, azóta semmi kaja, csak rajt előtt fél órával egy zselé, és rengeteg víz. Időben érkeztem, rendesen be tudtam melegíteni kocogással, kis tornával. Tökéletesen felkészültnek éreztem magam a rajtnál, a jobb combom hátsó felében volt csak egy apró kis fájdalmam, más minden rendben. Még bemelegítés közben végignéztem a versenyzőkön, hát ránézésre itt is többségében vannak a komoly felkészültségű futók, és ez a rajnál be is bizonyosodott: úgy kilőttek, mint a rakéta.
Fotó: futapet.eu
Én szépen elhelyeztem magam a hátsó régióba, próbáltam belőni a nekem megfelelő tempót. Az első ezres 5 perc alatt volt meg, beállt a pulzusom a tervezett 170-re, amit később tartani akartam. A második kilométer is jól megy, éppen 5 perc alatt, aztán viszonylag meredeken emelkedni kezd az aszfaltút. Volt róla szó, hogy lesz némi szint, legalább hamar letudjuk, gondoltam. Épp a harmadik kilométernél érünk fel a tetejére, legalább 20 m+ szintet legyűrve, kicsivel 6 perc alatti lesz ez az ezres, de elég sokat kivett belőlem. Itt az első frissítőpont, nem lassítok, csak felkapok egy poharat, egy korty vizet iszom, maradékot a fejemre öntöm. Meleg van, nagyon.


A következő két kilométer hiába lejt, úgy érzem, hogy a tűző Nap kezd komolyan kikezdeni. Bár még öt és fél percesnél gyorsabb tempóval haladok, érzem, hogy a pulzusom indokolatlanul magas, ha minden rendben lenne, jóval gyorsabban kéne tudnom futni ezen a pulzuson. Az előttem lévő csoportról már eléggé leszakadtam, nem erőltettem a tapadást, így is állandóan csipog az órám. Körülnéztem, egy csomóan jönnek közvetlenül mögöttem, úgy tűnik én vezetem ezt a bolyt. Lassacskán aztán elkezdtek előzni, de így is magas a pulzusom, továbbra is próbálom ezt tartani. Újabb frissítőpont, majd földútra érünk. Itt messzire ellátni, látom az előttem lévők kígyozó sorát, ami rákanyarodik egy dombra, fel. Igen, fel! A francba. Ez most már se nem aszfalt, se nem sík, sokkal inkább terepfutásra hasonlít. :) Jóval 6 percen túli tempóra lassulok, és így a hatodik kilométer végére minden előnyöm felemészti az emelkedő, épp 5:30 az eddigi átlag. Sajnos látom, hogy az emelkedőnek koránt sincs vége, újabb 30 m+ szint a következő kilométerben, így egészen 7 percig esik vissza a tempóm. Pár másodpercig durcás vagyok, mivel tempót akartam futni, de ahogy felérek, a kilátás, a szép táj hamar eszembe juttatja, hogy mennyire is szeretek terepen futni.
Fotó: Besenyei József
Itt érzem igazán jól magam. Teljesen indokolatlan jókedv kerít hatalmába, bár nem a terveim szerint alakul a dolog, élvezem a futást. Már nem tudok 6 percen belülre kerülni, az emelkedők mindenáron való megfutása a tűző napon alighanem hiba volt, sok volt még ez nekem, és ha normálisan utánanézek a pályának, biztos nem csinálok ilyet. A 9-es táblácskán túl megeszem a tervezett zselét, de nem tudok rá rögtön inni, mert csak iso van nálam. Majd a frissítőponton. Hamarosan szembe jön a mezőny eleje, feldob a találkozás, szépen futnak. Épp féltávnál a fordító, itt megállok egy pohár vízre, hogy a zselét végre felhigítsam a gyomromban. Olyan 5 másodpercet töltök el a frissítéssel, aztán 1 óra 2 perc és 44 másodperc elteltével nekivágok a táv második felének.
Fotó: futapet.eu
Az oda-vissza útvonalaknak megvan az a bája, hogy az ember pontosan tudja mi vár rá visszafelé, ami most nekem inkább hátránynak tűnt, mivel nem reménykedhettem egy méter árnyékos részben sem. Az autópálya alatti aluljáróban szívesen leültem volna egy kicsit hűsölni, de már eltökéltem, hogy ha már jó időm nem lesz, legalább belesétálás nélkül, végig futva akarom megcsinálni a távot. Annyira meredek kaptató azért nincs, amit ne tudnék megfutni. Itt még épp 6 perces átlagom volt, de sajnos már ezt sem tudtam tartani. A következő szakaszon csak kisebb lejtők és emelkedők voltak, de mire a tizenötödik kilométernél felértem a tetejére, elkezdett fájni a hasam. Lefelé rákapcsoltam, hogy valamicskét faragjak az időn, de a fájdalom erősödött, és már görcsök is gyötörtek. Nagyjából itt terveztem még egy zselét, aztán persze még inni se mertem az izoból, nemhogy enni, az édes íznek a gondolatától is hányingerem lett. Átváltottam túlélő üzemmódra, már csak és kizárólag a biztos beérkezésre koncentráltam. A frissítőponton egy korty vizet ittam, és le is locsoltam magam, kezdtem helyrejönni. Innen folyamatos emelkedés kezdődött, hét és félperces tempóra álltam be a felfele menetben, ez tűnt biztonságosnak. Az egyik háznál vicceskedő bográcsozók invitáltak egy jó babgulyásra, de én inkább a befutóknak a célban járó, nyilván sokkal finomabb babgulyásra pályáztam. :) Vártam nagyon azt a jobbra fordítót, ahonnan majd lejteni fog az aszfalt. Egy meredek domb volt még előttem, annyira reménykedtem benne, hogy valahol a közepén fodulok jobbra, de persze nem, fel kellett futni a tetejére. "Ez volt az utolsó emelkedő, és mindjárt itt a frissítőpont!" kapom a bíztatást, a pontról pedig elémszaladnak, kérdik, hogy mit kérek. Első osztályú a kiszolgálás! Csak vizet veszek magamhoz, és úgy fellelkesedek, hogy ismét 6 percesre sikerül emelni a tempót egy ezres erejéig, aztán persze kicsit vissza kell vennem, hogy a maradék két kilométer után ne essek össze a célban. Az utolsó kanyarban ezen a versenyen is sikerült majdnem eltévednem, pedig ott állt egy srác, mutatta az utat, de én egyenesen akartam menni. Szerencsére rámkiabált, hogy "Erre, erre!", így végül csak ráfordultam a célegyenesre. Mindig bennem van, hogy a végét meg kell nyomni, de ez volt az első versenyem, ahol ez egyáltalán nem ment. Átfutok a célvonalon, azonnal nyakamba akasztják az érmet, és egy fél literes vizet nyomnak a kezembe, amit egyből lehúzok, majd a legközelebbi fa árnyékába leülök. Örülök, hogy vége, nincs eufória, kikészültem.
Fotó: futapet.eu

Kellett vagy 10 perc, mire annyira összeszedtem magam, hogy felkeljek. Hirtelen nagyon éhes lettem, de gondoltam még nyújtani kéne evés előtt. A lábaim meglepően jó állapotban vannak, mintha csak egy hosszú edzést csináltam volna. A babgulyás nagyon jó volt, és a dinnye is nagyon jól esett, remek ötlet volt a szervezőktől! 2:13:05 (6:20 /km) lett az eredményem, ami számomra meglepően rossz, és elég nagy csalódás jelent. Az 55 férfi befutóból ez a 41. helyre lett elég, hát most nem a mezőny első felében futottam. Persze teljesítettem életem első félmaratonját, ráadásul végig futva, belesétálás nélkül, ez mindenképpen szép eredmény. Az, szép, viszont most egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihoztam magamból a maximumot, és nekem ez csalódás. Egy verseny utáni másnapon azért szoktam érezni a lábaimban, hogy valamit csináltam, hát most semmi.


A hibák viszont legalább arra jók, hogy tanulhassunk belőlük. Az első hiba a táv volt. Síkon, ideális hőmérsékleten jól menne, de tartanom kellene magam ahhoz a tervhez, hogy csak teljesen felkészülten vágjak bele egy-egy versenybe. A felkészültség itt már azon elbukott, hogy nem tudtam semmit a pályáról. Mondjuk most legalább megtanultam, hogy a 84 m+ (4 m+/km) szintemelkedés bár kevés, még mindig nem nulla. Önmagában ennyi szint persze nem kéne jelentősen lassítson, talán 10-15 másodpercet jelenthet kilométerenként, inkább az volt a gond, hogy fejben nem számítottam rá. Nem vettem eléggé vissza az emelkedőkön, és így minden egyes domb nagyon sokat kivett belőlem, mindegyik után lassultam, nem tudtam felvenni a korábbi tempót. Ehhez persze a hőség, és az erősen tűző déli napsütés is hozzájárulhatott, amit sapkában szinte biztos, hogy sokkal jobban bírtam volna. Legalábbis a nyakam tuti nem égett volna le. De ez kevés magyarázatnak, még így is simán hoznom kellett volna legalább egy 6 percen belüli átlagot. Ha csak a versenyen rögzített adatokat nézném, akkor egyszerű lenne a magyarázat a rossz eredményre: elfutottam az elejét. Folyamatosan lassult a tempóm, amit a táv két részének időeredménye is jól mutat: 1:02:44 és 1:10:21. Ez jelentős különbség, elég nyilvánvaló az elfutás. Közben viszont felmerül bennem a kérdés, hogy ez mégis mikor történt? Nem futottam az elején sokkal gyorsabban, mint szoktam, és a célpulzusom sem volt sokkal magasabb, mint eddig. Ilyen vékony lenne a határ, és ennyire meg lehet borulni?


A válasz az 5 km-es időkből elég egyértelmű, főleg ha melléteszem egy rövidebb, de hasonló terepű májusi versenyem adatait:


0-5 km:     26:59 (5:24 / km); Kartal: 28:53 (5:47 / km)
5-10 km:   32:40 (6:32 / km); Kartal: 27:28 (5:30 / km)
10-15 km: 33:03 (6:37 / km); Kartal:           (5:31 / km)
15-20 km: 34:47 (6:57 / km)


Eddigi versenyeimen úgy tűnik ügyesen, de leginkább szerencsésen egyensúlyoztam a határ közelében, de ma átléptem, amit észre sem vettem, így tenni sem tudtam ellene. Tulajdonképpen Kartalon is túl gyorsan kezdtem, de ott az első három kilométer (5:26 /km)  után jelentősen lelassítottam, hogy csökkentsem a pulzusom, és a pihenős rész elég gyorsan helyretett, így végül ott még gyorsulni is tudtam a verseny második felére. Most viszont görcsösen ragaszkodtam egy túl magas pulzushoz, ami folyamatosan egyre rosszabbá tette a helyzetet. Ennek előbb-utóbb persze be kellett következnie, és jobb is most, mint ha egy célversenyen történik meg. Egyáltalán nem bánom, hogy ezt most így lefutottam, legalább már nem csak találgatom, hogy hol lehet a határ.


A rendezvény, a szervezés szuper volt! Rengeteg frissítőpont, amiken nagyon figyeltek ránk, szinte lesték a kívánságainkat. Az útvonal jelzése önmagában is tökéletes volt, de még a hozzám hasonló gyenge képességűekre is gondoltak azzal, hogy minden kritikus ponton volt ember is. Nagyon tetszett az egész versenynek a hangulata, a rengeteg lelkes segítő, a bíztatásuk sokat jelentett.


Az utolsó befutót fogadó, szűnni nem akaró tapsvihar pedig...