Vulkántúra 2016.

Videó belülről: https://youtu.be/GaIOBq_SjYw


Tavaly eléggé be voltam rezelve, nagyon soknak tűnt a 2200 méternyi szintemelkedés ezen a  negyvenpár kilométeres távon. Az volt. Akkor még csak túráztam, elég rendesen megszenvedtem, de végül percre pontosan sikerült a célként kitűzött 10 órás teljesítést elérnem. A végén ehhez "nagyon sokat" kellett kocognom. Szinte már már futni, azok után, hogy voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem tovább menni sem bírok. Futni, hmm, hát igazából nem is olyan rossz. Egyszer talán én is fogok, egyszer, talán... Egy év elteltével újra itt állok a Börzsöny szívében. Nem hajnali 6-kor, hogy még talán világosban beérjek, szigorúan napfelkelte után. Nincs is nálam fejlámpa. Most sem lesz kevés a szint, a hegyek nem változtak, én viszont elég sokat. A tolom neki, aztán majd meglátjuk taktikával indulok, legalább 160-as átlagpulzust tervezek. Azt bírnom kell. A Piros 85-ön Csévi nyeregig 5 óra 42 perc alatt jutottam, 45,7 kilométert és 1800 m szintet legyűrve addig. Ebből kiindulva ideális körülmények között egy 6 órás célkitűzés reális lehet. A frissítési tervet most megpróbálom nagyon komolyan venni. Óránként egy zselét 2 dl vízzel, és 3 óránként egy liter izót tervezek. Izo keverésre és víz utántöltésre Nagy-Hideg-hegyen, Fekete-völgyben, majd ismét Nagy-Hideg-hegyen lesz lehetőség. Ez óránként kb. 35 g szénhidrát, és fél liter víz, eléggé minimalista, de lesz nálam tartalék bőven. Amire igazából figyelnem kell, hogy a pontokon ne zablájak be zsíroskenyérből, csokiból. :)

A Piros 85-ön nagyon szuper volt a szintrajzos tetkó az alkaromon, sokat nézegettem, és rengeteget segített útközben. Most viszont már hideg van, kell a hosszú felső, az alkaromon hiába is lenne bármi. Az átlátszó telefontartó tokom telefonnal iszonyat kényelmetlen, de ha csak egy papír van benne, az nem zavar, és így folyamatosan tudom nézegetni a nekem érdekes infókat. A főbb pontokat, időtervet, jelzéseket írtam fel, és egy hevenyészett szintrajzon megjelöltem az izo keverési pontokat, 10-es kilométereket. Nagyon hasznos volt végig, az itinert nem kellett kinyitnom.



Ininer, időterv, szintrajz

Sokat szöszöltem a telefonnal, nem találtam rajta a tracker programot. Alighanem valamelyik gyerek keze lehet a dologban... Megint nem tudok tracket rögzíteni, mindegy, haladjunk, már majdnem fél 8 van mire nekivágok. Hamar beállítom a tervezett 160-as pulzust, jól érzem magam, gyorsan el is érem az első ellenőrzőpontot. Pecsételés után bevetem magam az erdőbe, aztán egy jó meredek szakaszon sétára kell váltanom. Hirtelen nagyon tisztán emlékszem a helyre, a tavalyi érzésekre. Most egész más, vidáman váltok vissza futásra, mikor szelídülni kezd az emelkedés szöge.  Bár egy jegesebb részen előzve megcsúszok párszor, az időjárással valójában hatalmas szerencsénk van: a nagyon hideg hétköznapok után jó alaposan át van fagyva a föld, legfeljebb a felső egy-két centi saras, alatta betonkeménységű, viszont épp erősen plusz van, így nem jegesek a kövek. Melegem is van, felmerül bennem, hogy esetleg túlöltöztem. A túrázók nagyon szépen elengednek mindig, ezúton is köszönöm nekik, és azt különösen, hogy érkezésemre többször "futó!" felkiáltással reagáltak, jó ezt hallani, legalább már úgy nézek ki, még ha olyan gyors nem is vagyok. :)  Ahogy kezd meredekebbé válni az emelkedő, eszek egy zselét, inkább menet közben akarom letudni, a pontokon nem kéne ezzel időt tölteni. Egy-két futó megelőz, nem próbálok senkivel sem menni, csak magamra figyelek. Már itt is a felvonó, de mielőtt felérnék, egy tányért azért még lefejelek. Sajnos a csúcson köd fogad. Gyors pecsét, kis kulacsokat feltöltöm vízzel a mosdóban, és már megyek is ki. Meleg és párás volt bent, nemigen marasztalt. Idővel jól állok, 4 perc előnnyel indulok tovább. Meredek, havas lejtőn próbálnak sokan sikertelenül egyensúlyozni, hát akkor csapassunk, szerintem csúszós terepen futva sokkal könnyebb. Elég havas ezen a részen, örülök neki, végre egy kis téli hangulat. Aztán jön egy nagyon meredeken emelkedő rész, amire felkapaszkodva szuper kilátásban gyönyörködhetnénk, de csak a visító szélben a gerincen átbukó ködöt látni. Mondjuk ez sem utolsó látvány.

Nyomkban telet tartalmaz

Néha egy varjú károgása teszi teljessé a hangulatot, már nem érzem úgy, hogy túlöltöztem volna :) Azért az nem merül fel, hogy a nálam lévő tartalék széldzsekit felvegyem, de tempósra veszem a figurát, emlékeim szerint Csóványos után már nem lesz ilyen kitett. Van még egy keményebb emelkedő a végén, és már a kilátónál is vagyok, bár az előnyöm apadt egy percet a tervhez képest. Reménykedtem benne, hogy majd jól átnézek innen a Tátrára, hát ez ma nem fog összejönni. Érkezik két futó is a pontra, "Hát akkor kezdődjön a tánc!" felkiáltással indulnak tovább, én meg mögöttük. Itt jól futható rész jön, nagyon nyomják neki, egy ideig megyek velük, de meg kell álljak cipőfűzőt kötni. Nem meglepő módon nem látom őket többé. Jól haladok a lejtmenetben, de hirtelen arra leszek figyelmes, hogy mindenhol csak zöld kereszt jelzést látok, és mintha nem azt követném. Gyorsan ellenőrzöm is, valóban, zöld sáv, majd négyzet kéne legyen a menü a következő pontig, kereszt sehol, lehet megfordulni. Pár perc visszakapaszkodás után embereket látok 50-100 méterre tőlem, toronyiránt keresztülvágok, hogy minimalizáljam a veszteséget. Hát vagy öt percet itt biztos elszúrtam, de semmi gond, eddig jó vagyok. Miután ismét a jó úton haladok, nagyon ismerős lesz a terep, fel is tudom idézni, hogy milyen szakaszok jönnek. Zselézek egyet, majd a Fekete-völgy előtti meredek lejtőn az izót is mind megiszom. Gyors pecsét után irány a mosdóba bekeverni az izót.

A csap automata.

A csap csak egy másodpercig ad vizet.

A csap gonosz.

Csak akkor ad vizet, ha épp akar, a kesztyűs kezemnek nemigen engedelmeskedik, és ha épp ad, akkor meg olyan erővel, hogy ki is csapja a zsákból. Ami egyébként alá sem fér. Olyan 5-6 percnyi szenvedés árán sikerült nagyjából 8 decire feltölteni a zsákot, hát akkor sűrűbb lesz, nem érdekel, már mindenem csurom víz. Nagyon fölhúzom magam, sosem szerettem az automata csapokat, de most kifejezetten megutáltam. Nem a megfelelő idegállapotban indulok neki a következő szakasznak, ráadásul nagyon fázom, hiába volt bent meleg, a sok állás miatt kihűltem. A tervhez képest négy perc lemaradásban vagyok, és azon kezdek filózni, hogy tavaly is innen kezdődött a szenvedés. Folyamatosan próbálom pozitív gondolatokkal megtölteni a fejem, de sajnos kezdem ugyanazokat a fájdalmakat érezni ugyanazokon a helyeken, mint tavaly, ami csak erősíti a negatív visszacsatolást. Elérek ahhoz a helyhez, ahol tavaly a lövöldöző emberek elől menekülő vaddisznó száguldott át előttem, ez most elmaradt, hoppá, máris egy pozitív változás! És igazából most csak az egyik térdem fáj, az izmaim meg alig fáradnak, nincs görcsölés se. Jó lesz ez! Átnézek a hajdan volt kaldera túloldalára, ott a csóványosi kilátó, milyen elérhetetlenül messzinek tűnik, pedig nem oly rég még ott álltam. Még mindig meg tudok lepődni, hogy micsoda távolságokat képes megtenni az ember lábbal. Próbálom észben tartani, hogy itt tavaly nagyon sokszor azt hittem, már Salgóvár következik, de mindig volt kis lefele, hogy aztán egy még nehezebb emelkedő következhessen.

Amikor már nagyon kegyetlen a meredekség, megpillantom a zászlót, most már tényleg mindjárt fenn vagyok. Csak egy gyors pecsét, és futok is, elég nagyra nőtt a hátrányom. A Magyar-hegyre az előbbiekhez képest kellemes emelkedő vezet, próbálom erőltetni, felérkezés után pedig a meredek lejtőn mindent beleadok. Valaki van mögöttem, de úgy tűnik nem akar előzni. Egy, a mély avarban megbúvó mozdíthatatlan követ súrol a talpam, a cipő sarokrésze bele is akad, nem nagyon, csak épp annyira, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Reflexből próbálom az esést elkerülni, de mivel elég nagy a tempó, hatalmas ütést kap a jobb lábam, ahogy próbálom lefékezni magam vele. Már majdnem sikerül stabilizálódnom, de iszonyatos fájdalom közepette a teljes vádlim görcsbe rándul, így kiengedem, és a maradék sebességet a másik lábammal megfogva megállok, majd gyorsan lehajolok, hogy kicsit nyújtsam. A mögöttem lévő srác nagyon jófej, megáll, próbál segíteni. Semmi gond mondom, csak botlás volt, mindjárt helyrejön. Mondjuk abban a pillanatban igazából ezt én sem hittem el, valójában a "na, akkor itt a vége" gondolat fordult meg a fejemben. De nem érdekel, negatív gondolatok ki, két-három fájdalmas lépés után már futok is. Végül alig néhány tíz méterrel lemaradva a srác mögött leértem Magyar-völgybe, és még egy percet faragtam is a hátrányomból.

Jobb oldalt a teából töltő srácnak: Köszi, hogy megálltál!

A kis kulacsaimat megtöltöm vízzel, aztán futok tovább. Nem esik jól, hogy finoman fogalmazzak, tavaly itt nagyon depis voltam, és most sincs ez másként. Amikor végre jól láthatóan emelkedik, akkor kicsit belesétálok, de ez csak arra volt jó, hogy egyre kevésbé akarjak futni. A síknak tűnő, (bár szerintem itt tuti végig emelkedik) szinte aszfalt keménységű úton egyáltalán nem akaródzik a futás, a pulzus lesesése is arra utal, hogy nem igazán erőltetem meg magam. Hát nem gondoltam, hogy ennyire meg fogok zuhanni ezen a futáson, teljesen le vagyok döbbenve. Nagyon várom, hogy végre megkezdődjön az utolsó csúcstámadás, mert ez a belesétálgatós, vagyis már egyre inkább csak belefutogatós szenvedés kikészít, inkább mennék a meredeken fel. Bányapusztánál felszívom magam, és dühből nekimegyek az emelkedőnek. Hamar legyűröm az első meredekebb részt, és már vissza is tért a kedvem a futáshoz. Néhány ember mellett elfutok, majd az emelkedő dózerúton sétára váltok, valaki tartja a tempómat. Hamarosan már mellettem van, beszélgetést kezdeményez a belső utunkról, jó felütés volt. Bár jól esik a társaság, de meggyőződésem, hogy csak akkor tudjuk kihozni magunkból a maximumot, ha teljesen önző módon, a másikkal egyáltalán nem törődve simán otthagyjuk, ha akár csak egy kicsit is visszatartana. Az antiszociális futók klubját is csak azért nem alapítom meg, mert úgysem vennék be senkit. :) Egy tényleg nagyon szép bükkös részen fotózna egyet, de nagyon helyesen leszűrte a mozgásomból, hogy én aztán egy másodpercet sem fogok elvesztegetni, és azt mondja "inkább maradok veled beszélgetni". Örülök neki különben, ő is épp elég mély gödörben volt, amikor utolértem, őt a társaság most ösztönzi a haladásra, én meg próbálok keményebbnek tűnni, mindig egy kicsivel előbb kezdem, és tovább tartom ki a futást, mint egyedül tenném. A Nagy-Hideg-Hegy második megmászása így végül elég jó hangulatban és tempóban tellik, de sajnos a Bányapusztáig tartó szánalmas tempó miatt már esélyem sincs a 6 órás célra, 21 percnyire duzzadt a hátrányom. Az ellenőrzőponton pecsételés közben mondják, hogy a teára várni kell, én kimegyek a mosdóba izot keverni. A srác kérdezi, hogy "akkor nem várjuk meg a teát?" Hát tutira olvas a gondolataimban! :)

Innen már csak lejtő a célig a piroson. A motiváltságom nem nagyon segíti a célidő elérhetetlensége, de azért a nagyon meredek részen túljutva belehúzok. A társaság miatt az önmarcangoló laza tempó most kizárt, fussunk csak le szépen, aztán majd hazafele sajnáltatom magam. Az erdőben lefelé tökéletes meredekségű a pálya, az ideális körülmények között egészen jó tempót tudok felvenni. A Magas-Taxi turistaháznál kicsit elbizonytalanodunk, arra emlékszem tavalyról, hogy itt eltévedtem, és biztosan nem az aszfalton kell menni. Jelek, szalagok sehol, de a ház  mögül kibukkanva megismerem a rétet, meglátjuk az ösvényt, egy embert. A villanypóznákhoz kiérve a srác előreáll, nagyon megjött a kedve, olyan 5 perces tempóra állunk be. Nagyon hosszú ez a szakasz, egyszer fel is dobja, hogy benne lenne a sétában, hát én azt biztos nem, de lassíthatunk kicsit, elég magas a pulzusom. Lassítani nem akar, neki az nem jó, nekem meg mindegy, hamarosan célba érünk, nyomhatjuk neki. A célig végül néhány 10 méternyire leszakadok, egy simább részen vissza kellett vennem, már becsipogott az óra. Jó volt így a vége, magamtól biztos nem erőltettem volna ennyire. Ezzel sikerült elég sokat faragni a hátrányból, és így csak 12 perccel léptem túl a 6 órás tervet.

Sokkal inkább meglepett vagyok, mint csalódott. Csalódott akkor lennénk, ha nem tettem volna oda magam, vagy nagyot hibáztam volna, de nem erről van szó, egyszerűen nem volt több bennem. Miért nem sikerült a terv? Miért volt ilyen nehéz a pálya? Hiszen a Piros elején kicsit több távon csak 400 méterrel volt kevesebb a szint, nem számíthat ez olyan sokat. Hát pontosabban utánaszámolva ott 39,4 m+/km, itt pedig 50,8 m+/km volt az átlag szintemelkedés, az azért mégsem ugyanannyi. A szint eloszlása pedig egész más, itt van néhány, nekem még nagyon durván meredek emelkedő, és hát a lejtők között is akadt elég meredek ahhoz, hogy még az is nehéz legyen. A Piros 85-től egy nagy pofont vártam, de a Pilis és a Budai hegyek kesztyűs kézzel bántak velem, hát most az év utolsó megpróbáltatásán a Börzsöny bepótolta.

Hát akkor Boldog Új Évet Kívánok! :)


Szervezők honlapja: http://www.borzsonyhegyseg.hu

Pilis-nyereg Kétszer

Piliscséven még soha nem láttam ennyi autót, nem is próbálok közel parkolni, az első alkalmas helyen megállunk. A művelődési házban nagy a nyüzsgés, jó sokan mozdultak ki ma otthonról. Kávéval kínálnak, nem sietünk, köszenettel elfogadom. Nem sok túra előtt ittam csészéből kávét, sőt, ha jobban végiggondolom, még talán soha. Fél kilenc körül vágunk neki a túrának. Hamar kiérünk a faluból, de a lovardánál most nem megyünk egyenesen tovább, mint a Piliscsabai Negyveneseken, hanem elkanyarodunk balra. Erre még nem jártunk. Emelkedni kezd az út, egy kis ér csörgedezik rajta. Az időjárás különben ma kedvel minket, nem nehezíti meg a dolgunkat. Hamarosan egy réteget le is kell venni, mert hiába mondom leányomnak, hogy ez most nem futóverseny, ő siet. Az idővel versenyzik, mondja. Ezt meg kitől halhatta? :) Jónéhány futó is van, mennyire más most nézni őket, mint amikor még nem értettem, hogy minek futnak. A Piliscsabai Természetjáró Egyesület szervezte a teljesítménytúrát, ami egyben a Sulikupa túrasorozat utolsó előtti állomása is. Biztosan állíthatom, hogy ez az egyik legjobb kezdeményezés az országban, a kivitelezés profi, nagyon jól felépített és végiggondolt az egész sorozat. Minden Piliscsabát könnyen elérő, általános iskolás gyermek szülőjének ajánlom, ha ez nem ületeti el a gyermekben a természet iránti csodálatot és a természetjárás szeretetét, akkor semmi.

Van amit csak télen láthatunk

A nagyon szépen felújított kék jelzésen haladunk, könnyedén követhető az út. Bár nem jellemző a sár, azért csak sikerül elmerülünk bokáig, amikor átgázolunk egy pocsolyán. Persze, ha a gyermek megy elöl, ne csodálkozzon az ember, ha esze ágában sincs kikerülni. :) Klastrompusztára érkezünk, jé, itt már jártam, és akkor is meglepődtem az erdő közepén ezen a településen. Az ember ideális élőhelyét inkább ilyennek képzelem, mint egy hightech metropolisznak.

Klastrompuszta, a Pálos Rend Szent Kereszt kolostorának romjai

Nekivágunk a hegynek, az elején van csak egy kicsit meredekebb rész, aztán kellemesen emelkedik végig. A mohával borított kövek most igazán szépek, egy kis zöldet csempésznek az alvó erdő egyen barnájába. Ezen a szakaszon nagyon sokan vannak körülöttünk, mindig látunk valakit.

Merre tovább?

Felérünk a Pilis-nyeregbe, ami a csillagtúra középpontja. Három táv közül lehet választani, a legrövidebb csak egyszer érinti ezt a pontot, és itt már fordul is vissza, hogy egy másik úton visszatérjen Piliscsévre. Ez a táv 10,4 km, 380 m szinttel, és öt órás szintidőt adnak rá, hogy a Sulikupások kisgyerekekkel is könnyen teljesíthessék. Mi kicsit nehezítettünk a dolgunkon és az ugyanúgy 5 óra szintidejű, de 18,2 kilométeres, 620 m szintemelkedést tartalmazó verziót választottuk, így visszatérünk ide még egyszer. A leghoszabb lehetőség 25,4 km és 950 m szint, ehhez még egy kört kell megtenni a Pilisben.

II. világháborús emlékmű

Bográcsban melegszik a finom tea

Egy hoszabb szünetet iktattunk be, ettünk, ittunk, rápihentünk a folytatásra. Szükség is volt rá, mert egy rövid sík szakasz után kemény mászás kezdődik a Simon-halála felé. Jó kis sziklás, meredek rész ez, eltart egy darabig, amíg felérünk.

Meredek

Régi útjelzők. Mondjuk, ha jól emlékszem a Piros 85-ről, Dobogókő tényleg ennyire felfele van :)

Egy kis aszfalt után visszakanyarodunk az erdőbe, és egy nagyon szép völgyekkel tarkított útvonalon ereszkedünk le Mária padig. Szofi kezd belelendülni, többször belefut, a ponthoz is kocogva érünk. Itt egy szúróbélyegzővel kell nyomot hagynunk az ellenőrzőfüzetünkben, ez nagyon tetszik neki. Elindulunk Kétbükkfa-nyereg felé, és hát mi azt hittük, hogy a szintet már letudtuk, de ez a rész végig emelkedik, kezd kijönni rajta a fáradtság, kicsit rosszkedvű lesz. Persze ez csak addig tart, amíg a Pilis-nyeregbe zuhanó, meredek lejtőn futni nem kezd. A túlzásba vitt tempó persze egy kis eséshez vezet, ami viszont meglepő, hogy én is taknyolok egyet. Nem is emlékszem, mióta nem estem el, furcsa érzés. :) Ez van, ha az ember nem a saját tempóját futja, és nem teljesen magára koncentrál.

Ugyanazon az úton indulunk, mint az előbb, de most jobbra kell kanyarodni. Innen már végig lejt, jókedvűen, és elég tempósan haladunk a cél felé. Egy vágatban vezet az út, ide hordta össze a szél az összes levelet, a derékig érő avarban "dózerolunk", majd jót röhögünk rajtam, amikor kicsúsznak a lábaim, a hátamra esek, és vergődök, mint egy bogár. Ahogy látótávolságba kerül a település, ismét kocogni kezd, és egyfolytában az óráját nézegeti, hogy vajon mennyi idő alatt érünk be. Egy pillanatig sem volt veszélyben az öt órás szintidő, 4 és fél órán belüli idővel érünk be, ügyes volt.

Ez a túra is szuper volt, mint az egész Sulikupa sorozat.

Köszönjük!

Szervezők honlapja: Piliscsabai Természetjáró Egyesület

Sulikupához link

Piros 85 Terepfutás

Videó belülről: https://youtu.be/2Bivo6HASko

Facebook: https://www.facebook.com/gaboruton/

Mindenképpen azzal kezdeném, hogy nem volt éppen -hogy is mondjam szépen- a legmegfontoltabb döntés részemről nevezni erre a versenyre. Futásban még nem tartok itt, egyáltalán nem. A félmaratoni táv az, amit magabiztosan tudok futni, valószínűleg a maratonnal is méltóságteljesen megbírkóznék, de ez egy egészen más kategória. Sajnos viszont a futóversenyek nekem közel sem nyújtottak akkora élményt, mint korábban egy egész napos teljesítménytúra. A terepversenyeket azért szeretem, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy akkor érnek véget, amikor épp kezdeném élvezni. Nem mintha tudnék sokkal többet futni... A nagy terv az volt, hogy majd ősszel, miután a kitűzött aszfaltos célversenyt teljesítettem, visszatérek a hosszútávú túrák világába. Addig nem akartam túl nagy terhelésnek kitenni magam, ne zavarjon bele a felkészülésbe. Tavasszal még az Iszinik-et néztem ki, de már akkor nagyon kacérkodtam a gondolattal, hogy a terepfutó szintidőn belüli teljesítést kéne megcélozni. Sokáig pihentetve maradt a dolog, de közben egyre inkább kezdett vonzani a terepultrák világa. Nyálcsorgatva nézegettem a nagyobb versenyeken készült videókat, és azt éreztem, hogy igen, ez lenne az igazán nekem való móka. Persze még évekig kell edzenem rá, hogy egyáltalán komolyan vehessek egy indulást, talán csak álmodozás az egész.

Aztán valahogy szemezgetni kezdtem a Piros 85-el. Hasonló időben rendezik, mint az Isziniket, a szint nagyjából egyezik, viszont jóval kevesebb kilométer, és bizonyos pontokat is osztanak. Akkor miért ne mennék inkább erre? Még a nyár közepén le is adtam a nevezésem. A 15 órás szintidőt úgy gondoltam, hogy egy óvatos, belekocogós, gyorslábú túrázással hozni tudom. Teltek múltak a hónapok, lezajlott a célversenyem, majd egy hónappal a Piros előtt lefutottam egy 40 kilométeres túrát. Elégedett voltam az eredménnyel, és igazából meglepően könnyedén ment, mintha még mindig messze lettem volna a határaimtól. Összezavarodtam. A hátralévő egy hónapnyi edzéseket magasabb pulzuson végeztem, a heti mennyiségen is kicsit emeltem. Egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy nem akarok biztosra menni, futni akarok, rendesen odatenni magam! Nem akarok óvatosan kezdeni, hogy "jáj-jáj, csak nehogy elfussam az elejét", és nem, nem elégedhetek meg az utolsó hellyel! Nyomni fogom neki, és ha egy gyenge szar vagyok, akkor jöjjön egy hatalmas pofon, csapjon vissza a földre, kényszerítsen az alázatos munkára, tanítson türelemre.

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolózó csúcsra.

Reggeli ködös Fotó: MVTE

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Amikor épp minden egyben van Fotó: MVTE

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Közel már a csúcs Fotó: MVTE

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Fenyvesben Fotó: MVTE

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Megcsináltam! Fotó: MVTE

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Egy versenyből eddig mindig tudtam tanulni valamit, akár jól sikerül, akár nem. Most teljes a káosz a fejemben, több a kérdés, mint a válasz. Az biztos, hogy aszfaltos versenyt többé nem jelölök ki célként. Be vagyok még nevezve januárra egy félmaratonra, márciusra egy maratonra, de a jövő év már nem ezekről fog szólni. Át kell gondolnom az edzéseket, bár most nagyon úgy tűnik, hogy amit eddig csináltam (jellemzően hosszú futások alacsony pulzuson, minimális mennyiségű gyors), az inkább készített fel erre a versenyre, mint amire akartam volna. A frissítésem katasztrófa volt, teljesen kinyírtam a gyomrom, aztán még el is éheztem kicsit. Ezen van mit csiszolni, mondjuk nem könnyű úgy kísérletezgetni és gyakorolni, hogy 40 kilométerig semmi gondom nincs.:) Egy betonbiztos cél van jövőre, és az a Piros 85. Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét.

Nemcsak az érem, a kitűző is gyönyörű munka

Szervezők honlapja: http://magyarvandorok.hu/
Verseny honlapja: http://piros85.hu/

Vasas Maraton

A félmaraton utáni eufória nagyjából elmaradt. Szépen megcsináltam a feladatot, a célban őszintén örültem, de nagyjából ennyi. Szuper volt, mégsem lett meghatározó élmény, még mindig nem az én világom az aszfalt. A versenynek is túl hamar vége van, na persze nem azért, mert olyan hihetetlenül gyors lennék, egyszerűen a sokkal hosszabb távokat szeretem. Az edzésekkel is kicsit meg vagyok lőve, a maraton  még túl messze van ahhoz, hogy konkértan arra edzzek, félmaratonra meg gyorsítót kéne csinálni, de azt meg a következő terepfutások miatt nem erőltetném. Egyelőre köztes megoldásként alacsonyabb pulzuson próbálok több kilométert begyűjteni, és heti egy alkalommal csinálok iramjátékos futást. A következő kihívás október végén a Piros 85 lesz, ahova terepfutóként neveztem. A Kinizsi Százas óta gyakorlatilag teljesen a futásra koncentráltam, félmaratonnál hosszabb távot nem tettem meg, így nem vagyok teljesen biztos benne, hogy menni fog. Sajnos már nem sok időm van addig, de legalább egy szervezett, hosszú túrát be akartam iktatni előtte. Szervezett kell legyen, hogy a körülmények minnél jobban hasonlítsanak, ne legyen "menekülőút". Vasárnapra találtam is egy igen jól hangzó teljesítménytúrát a Pilisben, aminek ráadásul egy része a Piros 85 útvonalán megy. A táv 40 kilométer, és 1510 méterével hasonlóan szintes, mint a verseny lesz, jó erőfelmérőnek tűnik.

Hajnali hattól lehet indulni a túrán, én ott is vagyok, de teljesen sötét van. Hát ezzel nem számoltam, hétkönap ilyentájt szoktam hazaérni a futásból szürkületben, és sokkal világosabb rémlik. Várnom kell, ilyen sötétben értelmetlen elindulni. Ki-be pakolgatom az ivózsákom, csak 5 literes, szinte semmi nem fér el benne, bár ez nem is olyan nagy baj, legalább nem viszem túlzásba a cipelt cuccot. Alig kicsivel van 10 fok felett a hőmérséklet, az autóból kiszállva fázok, de maradok a rövid ujjú pólónál, nem akarok túlöltözni. Majdnem fél hét lesz, mire nekivágok. Még szinte alszom az elején, el is bóklászok egy kicsit, de aztán hamar korrigálok, és megtalálom a jelzést, amin menni kell. Óvatosan akartam kezdeni, az emelkedőn erős gyalogtempóval elérem a 140-es pulzust, amit megpróbálok tartani. Ahogy síkra vált kocogni kezdek, de nagyon lassúnak érzem a pulzushoz képest. Meg kell állnom bepótolni a rajtnál kimaradt technikai szünetet, és ezzel meg is oldottam a problémát. Rövid lejtős szakaszon felveszem a ritmust, majd egy ugatós kutyáktól hemzsegő házat elhagyva kezdődik az igazi nagybetűs Erdő. Hiányzott már nagyon a Pilis. Emelkedik az ösvény rendesen, visszaváltok erős gyalogtempóra. Úgy terveztem, hogy az emelkedőkön nem fogok különösebben foglalkozni a pulzussal, a 160-at próbálom nem túllépni, és csak a futásokat korlátozom be a 140-es, hosszú edzéseimen használt pulzuslimitemmel. Kellően bemelegedtem, gond nélkül gyűröm a szinteket, több túrázót is előzök. Előzetesen eléggé tartottam az emelkedőktől, de úgy tűnik nem voltak hiábavalóak a dombokon futkározások. Egy kilátóponthoz kitérek, az őszi reggelen párnapaplanba takarózó völgyek gyönyörű látványt nyújtanak. Közeleg a tél, remélem az idén havas tájjal is megajándékoz minket.

Az első ponton a tea nagyon jól esik, szerencsére nem forró, rosszul is lettem volna, ha 3 másodpercnél többet el kellett volna töltenem a megivásával. Még megtudakolom, hogy mire kell figyelnem a következő pontig, majd futva el. Enyhén lejt a terep, tökéletesen futható, ki is használom. Olyan jól esik lefele kicsit haladósabban futni, hogy úgy döntök, a csigatempó felejtős, inkább az itt kialakult 150-es pulzust fogom tartani. Ez még mindig sokkal alacsonyabb a félmaratoni 170-nél, szerintem menni fog. Előzgetem a túrázókat, és próbálok nagyon koncentrálni, hogy a letérést ne hibázzam el. Az oda-vissza kitérőkben azt nem szeretem, hogy ha elnézem, csak a következő jelzésváltásnál, vagy ponton veszem észre, hogy hibáztam, hiszen addig a jó jeleket látom. Szerencsére nagyon jól ki van szalagozva a kitérés, ezt nem lehetett elnézni. Kis emelkedő a Vasas szakadékig, ahol egy kódot kell felírni. Toll persze nincs nálam, de a szervezők gondoltak rám, és van kirakva. Nagyon érdekes ez a szakadék, de nem nézelődöm túl sokat, haladni akarok. Lajosforrásig nagyrészt futok, de enyhe emelkedőn még sokszor belesétálok, azért kicsit tartok attól, hogy túlerőltetem magam. A sárga jelzésen haladunk addig, csak a legvégén kell elhagyni, de az is teljesen egyértelmű az itiner alapján. A ponton nápolyival kínálnak, be is kapok egyet, majd a zöld háromszögön indulok lefelé. Itt túrázók jönnek szembe a ponthoz igyekezve, nekik valahogy mégiscsak sikerült benézniük a rétnél. Kezdetben nagyon sűrű aljnövényzeten keresztül vezet a kitaposott ösvény, nem okoz gondot, bár jó, hogy itt nem érek utol senkit, mert előzni nem lehetne. Lassan megszűnik a gaz, ismét egy igazi erdei ösvényen futok. Csodálatos kilátás tárul elém, egy gyönyörű völgy felett haladok, a túloldalon függőleges sziklafalak, és én  is épp egy ilyen leszakadás felett futok. Libabőrképző a látvány és a futás öröme, még talán egy béna "jihháá" kiáltás is elhagyta a számat. Egyre kövesebb, egyre meredekebb az út, én meg egyre jobban élvezem, szó szerint elszáguldok egy túratárs (vagy inkább futó lehetett, mintha ivózsák lett volna rajta) mellett, majd hamarosan le is érek az aszfaltútra, ahol újabb pont következik. Épp akkor pakolt ki a srác, almával kínált, amit ezúton is köszönök, nagyon jól esett. Az útvonalról kérdez, én nem győzöm dícsérni, még nagyon hatása alatt vagyok ennek a szakasznak. Meg akar nyugtatni azzal, hogy nem sok emelkedő lesz a következő részen, de nekem kell az, és szeretem is. Már nagyon szeretem.

Továbbindulva aszfalton "sétálgatok", eszegetem az almát, kellett valami a gyomromba, de a szendvicset nagyon nem kívántam. Gyorsan egy zselét is utánaküldök, jó sok izóval leöblítem, majd a magammal vitt sajttal veszem el az édes ízt. Ez nagyon jó ötlet volt, ennél már csak a füstölt lenne jobb, mondjuk egy kis Parenyica, legközelebb azt viszek. A kajálás után futásra váltok, kellemes a környezet, a patakot száraz lábbal tudom kersztezni, jól haladok. A kék kapcsolódására kell figyelni, hogy ott jó irányba térjek rá, amikor meglátom az első jelet, meg is állok, még az itinert is elolvasom, hogy biztos ne rontsam el. Egy darabig még az erdőben futok, majd szántóföldek mellett, kicsit bizonytalanabbul követem az utat, várom már hogy mikor torkollok be a pirosba, ahol a pont is lesz. Ilyenkor mindig azon aggódom, hogy túlmentem rajta, és hiába követem jól a jelet, már nem azt kéne. Néhány flikk-flakk után végülis egy gyönyörű virágos réten megtalálom a pontőrt, egy nagyon lelkes, idős hölgy személyében. Épp háttal volt, így ráköszöntem, nem győzött elnézést kérni, pedig nagyon figyelte, hogy mikor érkezik az első, mondta. A virágokról kérdezem, azt hittem krókusz, nem értettem, hogy ősszel hogy-hogy virágzik? Mondjuk például úgy, hogy nem az, hanem őszi kikerics. A piroson futok tovább, még mindig a virágok szépségét csodálom, de csak motoszkál bennem egy gondolat. Azt mondta, az első érkezését várta? Mondjuk ez egyáltalán nem verseny, és biztos nem is én leszek a leggyorsabb itt, hiszen utánam még két órával is lehetett indulni, de azért eléggé feldobott a gondolat, hogy én megyek elöl.

Király-kútig jó tempóban haladtam, és itt is pakolászik még a pontőr, így amíg a pecsétet keresi, megkapom a feladatot, hogy válasszak a csokik közül. Van vagy 6-7 fajta, eltart egy darabig, míg döntésre jutok. Közben szóbakerül a Piros 85 is (nem, nem én voltam, de tényleg), Dömösig azonos az útvonal. Itt már közel volt a féltáv, ahol izo keverést terveztem, de mivel nincs meleg, és még teát is kaptam, nem fenyegetett vízhiány. Miközben beszélgetünk, érkezik egy futó a pontra. Hát akkor itt a vége, ennyit arról, hogy elöl megyek, ránézésre is jóval gyorsabb nálam. Hamar el is indulok, így a csoki végét már futás közben eszem meg, ami sose esik túl jól. Valahogy a csoki amúgy sem a kedvencem, öblítek rá, aztán a sajt rendezi a helyzetet. Jó a terep, elég tempósan haladok lefelé, várom az előzést, de nem történik meg. Király-kútnál válik el a rövid táv, arra gondoltam, hogy ő biztos azon fut, azért nem ért utol. Pár perc után tova is szállnak a gondolatok, teljesen átadom magam a természet és a futás élvezetének. Ismerős lesz a környék, és a szembe jövő nagyszámú turista is megerősíti bennem, hogy a Rám-szakadék elágazóját hagytam el nemrég. Olyan jól haladok, hogy Dömösre beérve nem akarom az itiner elővétellel húzni az idő, pedig tudom, hogy le kell térnem a pirosról, de szerencsére nem csak szalagozva, de még az aszfaltra is fel van fújva az irány. Levezet az út a Dunához, épp ahhoz a kempinghez, ahol Feleségemmel eltöltöttünk néhány éve egy hétvégét. Ennek nagyon megörülök, annak kevésbé, hogy sehol sem látom a pontot. Egészen a vízig futok, sehol semmi. Előveszem az itinert, jó helyen vagyok, úgyhogy leveszem a zsákom is, hogy a telefont előbányásszam. Az ivózsák ilyenkor nem tűnik túl praktikusnak, túl nehezen hozzáférhetők az ott lévő cuccok. Talán egy övtáska lesz a tuti, majd meglátjuk. Ekkor megérkezik a futó srác, aki Király-kútnál utolért. Hívom a szervezőt, aki szerint azért nincsenek még itt, mert még nincs nyitva a pont. Upsz, jogos, ezzel egyáltalán nem számoltam. A szervező nagyon rendes volt, felhívta őket, hogy mikor érnek ide, hamar vissza is hívott, pár perc múlva érkeznek, de nyugodtan menjünk tovább, felírtak minket, csak amiatt aggódott, hogy ez egy etetőpont, és nem tudunk enni.  Megérkeztek közben, kaptam sütit, magnézium pezgőtablettát, és még az izot is be tudtam keverni.

A futó srác pár perccel előttem továbbindult, így már nem én töröm az utat elöl. A Dunaparton, szalagozás mentén futok bár most itt annyira nem esik jól, de majd' negyed óra elment a ponton, a vádlijaim le is merevedtek, meg kell nyomni. Legalább addig, amíg sík, elég nagy mászás van még előttünk Dobogókőig. Pár kilométer után nem látok szalagot, de tudom, hogy a templomhoz kell mennem, és már látok egy aszfaltutat, ami bevisz a településre, ezért nem fordulok vissza. Közben elolvasom az itinert, valahol el kellett volna fordulni balra, de mindegy, nem tűnik nagy kitérőnek. A templomnál sincs még a pont, de itt még vagy 20 perc van a hivatalos nyitásig, így nem is gondolkodom, meglátom a zöld jelzést, már futok is tovább. Egy Pilisi Vándorlások pecsétet találok pár száz méterre, ezt azért rányomom az igazolófüzetre, mégis legyen valami. Az aszfalton végig nyilak jelzik az utat, majd az erdőben meredeken emelkedni kezd. Az utolsó tizesen belül vagyok, itt már nem spórolok az erőmmel. Meglátok az úttól jóval beljebb egy kis ösvényen egy nagy zöld nyilat, ez talán az első eltéveszthető elágazás, kész csoda, hogy észrevettem. Egy darabig közel vezet az ösvény a másik úthoz, így meglátom, ahogy a futó srác visszafelé tart rajta. Odakiáltok, hogy itt az út, és be is várom. Ez nem túl jellemző rám, de most kedvem támadt társasággal továbbmenni. Szerencsére nem sokat ment rossz irányba, de lent a szalagozott részt ő is ugyanúgy benézte. Végigdumáljuk az utat, és nagyon jó tempóban gyűrjük a meredek emelkedőket, egyedül szerintem nem menne így. Az utolsó kilométereken durván rákapcsol, követem, de ez már tényleg sok nekem, 170 felett a pulzusom, beszúr az oldalam. A versenyszellem persze nem hagyja, hogy túlzottan leszakadjak, nameg kiváncsi is vagyok, hogy ez a majd' 40 kilométer ilyen tempóban már teljesen kiürített, vagy van még bennem erő. Jelentem akadt még, nem is kevés. Komolyan sajnálom, hogy vége van, ez minden szempontból egy tökéletes túra volt, szuper ellátással, hibátlanul jelölt útvonallal, kiváló itinerrel, kedves pontőrökkel. Nagyon ajánlom futóknak is, csak később kell rajtolni, amire egyébként még saját idő terhére is adnak lehetőséget, a hiba az én készülékemben volt. :)

Sajnos a track rögzítése nem sikerült, pedig kiváncsi lennék, hogy melyik szakaszon, milyen tempót mentem. A célban 5:44:36-nál állítom meg az órát (8:41 perc/km), ez bőven felülmúlja az előzetes várakozásaimat. Úgy számoltam a túra előtt, hogy itt egy 6:30-hoz közeli idő már egyértelműen lehetetlenné teszi a Piros 85 szintidőn belüli teljesítését, hat órához közeli eredmény viszont reménykedésre adhat okot. Az öt és háromnegyed óra ilyen szempontból elég jó, bár mivel ezt a tempót nyilván nem tudom végigvinni a 88 kilométernyi távon, így hibázásra nem igazán lesz lehetőség. Ez a túra most felszínre hozott mindent, amiért imádom ezt a műfajt, de még ez is rövid volt... :) Alig várom, hogy újra tizenórákon át küzdjek magammal és a határaimmal. A Piros 85 terepfutó szintidővel most még talán túl is van a határaimon, és eddig egyáltalán nem éreztem volna kudarcnak, ha szintidőn kívül teljesítem. Most viszont úgy érzem, hogy képes vagyok rá, így kénytelen leszek odatenni magam :)

31. Wizz Air Budapest Félmaraton

Videó belülről: https://www.youtube.com/watch?v=idvnJCKywBk

Jóval izgatottabban ébredtem a verseny napján, mint amire számítottam. Persze erre a versenyre várok április közepe óta, érhető némi feszültség, na de ennyi? Felkészültem. Simán le tudom futni a távot. Versenyből sem ez lesz az első. Hát akkor mire ez a nagy izgalom? Az előrejelzések szerint nagyon meleg lesz, bár majdnem szeptember közepe van, mégis 32 fokos csúcshőmérséklet várható. A mai nem a hihetetlen rekordok napja lesz, az már biztos. Egész nyáron futottam, hőségben is versenyeztem, tulajdonképpen ez sem lehet gond. Azért óvatosan tűzöm ki a célt, 5:30-as átlagot, azaz 1:56-os teljesítést próbálok belőni, a korábbi versenyek alapján, ilyen körülmények között nagyjából ez a reális. Szokásos módon túl későn érkezünk, alig van időm a bemelegítésre, csak némi kocogás fér bele, semmi torna. Egy zselé, egy magnézium, és egy kis müzli a menü indulás előtt fél órával, rengeteg vízzel leöblítve. A Fenyes futáson győztes Balázs Leventét látom bemelegíteni, hát ma biztosan nem találkozunk futás közben. Púpot nem viszek, sűrűn lesz frissítés, és talán a hátam is jobban szellőzik a melegben nélküle. A sapit viszont mindenképp felveszem, napra nem megyek már nélküle. Beállok a rajtzónámba, iszonyatos a tömeg, meg sem tudok mozdulni. Bár az ilyen tömegben van valami erő, aminek jó részese lenni, azért a szellős, családias kis terepversenyek hangulata nekem jobban bejön.

A rajt is egész más így, mi csak a második hullámban indulunk, és akkor is kell majd' két perc, mire átlépem a rajtvonalat. Óvatos kezdést terveztem, de igazából a tömegben nem is igen tudok mást tenni. A Városligetben szinte ideális a futás, de a Hősök terére kiérve a tűző napon hamar felszalad a pulzusom. Már majdnem egy kilométernél tartunk az Andrássy úton, amikor a telefonon ellenőrizni akarom a tempót, mert olyan lassúnak tűnik. Erre mit látok? Nem indítottam el a mérést... Elindítom most, legalább a többi rögzítve legyen, de így persze csak az óra alapján tudom majd egész kilométerenként ellenőrizni az átlagtempót, ami a futás közbeni számolási tehetségemet tekintve nem túl megnyugtató. Az első kilométerhez majdnem 6 perc kellett, ez így nem jó, gyorsítanom, előzgetnem kell. A gyorsítás miatt hamar el is érem a 170-es pulzust, próbálom itt tartani, ez még szokott menni hosszú távon is, a 173 már nem. Ebben a melegben viszont ennél alacsonyabb pulzusról sem igen álmodozhatok, pedig jó lenne, ha legalább az elején még biztonságibbra tudnám venni a figurát. A következő kilométerek jól mennek, 5:30 körüli tempóban tudok kényelmesen haladni. Nagyjából 30 másodpercnyi hátrányt görgetek magam előtt, de ez rendben van, ha így folytatom, akkor a végén ezt be tudom hozni. A Lánchíd budai hídfőjénél egy igen vidám oroszlánnak öltözött arccal pacsizunk, majd szemből látjuk az alagútból kijönni a mezőny elejét, nagyon nagy a hangulat. Egy menyasszonynak és vőlegénynek öltözött párt előzök meg, viszont a "Lopják a menyasszonyt!" felkiáltásra a vőlegény "Hadd vigyék" válasza nem túl hosszú házasságot vetít előre. :) Jön az első frissítőpont, itt csak vizet iszok, és a csuklószorítómat próbáltam a lavórban bevizezni, sajnos nem túl nagy sikerrel. Nagyon meleg van. Az Attila úton felfelé gyorsan leapad az előző kilométeren gyűjtött előny, de az Alagútban való áthaladás hangulata mindenért kárpótol. Több száz ember futás közbeni ütemes tapsolása egy alagútban, hát az egészen egyedülálló élmény.

És akkor a hetedik kilométernél ráfurdulunk a budai alsó rakpartra, amelyhez képest a pokol egy kellemes kis vidám hely lehet. Sajnos kevés még az edzettségem ahhoz, hogy a körülmények ne befolyásolják jelentősen a teljesítményemet, és persze a meleget bírom a legkevésbé. Folyamatosan vissza kell vennem a tempót, mert a pulzusom az egekben, és kezdem is nem túl jól érezni magam. Azért nincs komoly gond, elég tapasztalatot gyűjöttem már ahhoz, hogy tudjam mit kell tennem. Kicsi lépésekben lassítok, 5:40-5:50 körüli tempónál teljesen helyrejövök. Némileg persze csalódottságot érzek most, mert itt világossá válik, hogy ekkora hátrányt már nem fogok tudni ledolgozni a verseny második felében. Körülöttem rengeteg ember vált sétára, sokaknak itt fog elmenni a verseny, pedig még a felénél sem járunk. Egészen a Lágymányosi hídig lefutunk, ott kanyarodunk fel a Műegyetem rakpartra, ahol szinte azonnal sokkal jobb lesz. Kis termetű fák adnak némi árnyékot, és mintha a Nap elé is beúszott volna valami. Na nem egy rendes felhő, de egy hangyányit azért gyengít kedvenc csillagom erején. Az itteni frissítőpontot már hátulról kerülöm, nagyon sokan sétálgatnak. Fel tudom venni az 5:30 körüli tempót, ami jó hír, sikerült nem kikészítenem magam. Féltávhoz érünk, és féltávtól már mindig minden szuper. A Szabadság hídon átfutva jön el futásaim kedvenc része, ahonnan már csak az aktuális futás létezik, minden más jelentéktelenné válik. Ilyenkor úgy érzem, hogy bármeddig képes lennék futni, és hogy igazából nem is akarom abbahagyni. Ez az érzés egyébként elég hasznos a hosszútávú versenyeken. :) Keresem a következő frissítőpontot, mert már meg akarom enni a zselét, és ahhoz inni kéne, púp meg ugye nincs nálam. A hídról kiszúrom, nincs messze, akkor most gyorsan megeszem, hogy végezzek vele, mire odaérek. Hát ez a nincs messze csak légvonalban volt igaz, tettünk még egy majd' kilométeres hurkot, mielőtt ihattam volna. Ez a kis közjáték nem esett jól, de persze elkerülhető lett volna, ha megjegyzem, hogy hol vannak a frissítőpontok. Na meg, hogy pontosan merre is megy az útvonal. :) A Közgáz előtt a szpíker "Jól befűtöttek ma, de még mindig jobb, mintha esne" kijelentésével nemigen értettem egyet, részemről az idén Csobánkán, a szakadó esőben volt a legjobb futni. Most látok először utcai piszoárt, hát nekem ez azért túl van a jóízlés határain. Mondjuk nekem elég, ha verseny előtt odafigyelek, de lehet, hogy nem mindenki így működik.

A frissítés után még mindig jól haladok, aztán elkezdek kicsit belassulni, a 17. kilométeren pedig már csak 5:50-es tempót megyek. Mondjuk itt az egyik frissítőponton volt némi fennakadásom, "sorba kellett álljak" a vizesbödönhöz sapkát vizezni, aztán valahogy a vizet is csak sétálva tudtam meginni. Persze nem volt ez sok, talán 5-10 másodperc, csak az eddigi frissítésekhez képest tűnt rettenetesen lassúnak. Na meg nem volt jó kizökkenni a tempóból, ilyenkor nehéz visszatalálni, hogy se ne túl lassan fussak, se ne pörögjek túl. Felveszem újra az 5:30-as tempót, aztán azt próbálom kiszámolni, hogy van-e még esélyem 2 órán belüli időre. A nyugati felüljárón túljutva, a következő kilométerjelzésnél úgy kalkulálok, hogy ha tartom a tempót, akkor meg kell lennie. Nem akarom túlerőltetni, csak épp olyan tempót menni, hogy biztosan meglegyen. A következő jelzésnél is jól állok, tarthatom a tempót, és ha a 20-as jelzést elérem 1:54-ig, akkor még 6 percem marad az utolsó kilométerre. 45-50 másodperccel később érek oda, ami még mindig azt jelenti, hogy nem kell rekord ezrest futnom a végén, kényelmesen hozni tudom. Nyugodtan futok tovább, majd amikor visszaérünk a Városligetbe, hajrázni kezdek. Most nem adok bele mindent a végén, lenne még tartalék, de ez a tömegben futás valahogy nem hozza ki belőlem az igazi versenyszellemet, hiszen nem is biztos, hogy a körülöttem lévőkkel versenyben vagyok, nem tudom ki mikor rajtolt. Inkább élvezem a rengeteg szurkoló bíztatását, nézelődök, keresem a családom, pacsizási lehetőségekre csapok le, mosolygok, jól érzem magam. A célhoz közeledve Jeremcsuk Istvánt látom, sosem felejtem el amikor februárban fehér botjával és segítőjével a Kékestetőre kaptatott előttem. Egy hős.

Az utolsó száz métert azért megnyomom, és igen erőteljes ökölrázással érkezek a célba. Nem volt erőltetett menet, a célban is erősnek érzem magam, megcsináltam! Ez egy tökéletes első félmaraton volt, még akkor is, ha egy kicsivel jobb időre számítottam. Biztos voltam benne, hogy hoztam a két órán belüli eredményt, de 2:00:19 lett a hivatalos időm, ami eléggé meglepett. Úgy egy nap kellett hozzá, hogy rájöjjek a számításom hibájára: a félmaratoni táv nem 21, hanem 21,1 km, és az a száz méter 5 perces tempóban 30 másodpercet vesz igénybe. Hát így.

Klasszikus Gábor :)

Meglepően keveset idegeskedek azon, hogy megint egy menet közbeni sikertelen számolgatás miatt nem jön össze a terv. Nem egyessel kezdődik az időm, na és akkor mi van? Legalább a következőn úgy fog kinézni, hogy jó sokat javultam :) Gyorsan be is neveztem a januári Zúzmara félmaratonra, a mai verseny után a zúzmara szóban minden benne van, amire vágyom. Aztán egy márciusi maratonra is, hisz valamire fel kell építeni az edzéstervet. Az első versenyem előtt egy hónappal ezt írtam a naplómba: "...bőven szükségem van még az edzésekre, ha a 10k-s távot 6:00 perc/km alatt akarom teljesíteni. Márpedig ennek az átlagtempónak minden szint nélküli versenyemen a minimumnak kell lennie, akkor készültem fel rendesen, ha ezt gond nélkül el tudom érni.". Szóval 21,1 * 6 az egészen pontosan 2:06:36 -os idő, azaz a márciusi önmagam szerint is rendesen felkészültem. :) Az átlag 5:42 perc/km, 6 perc feletti ezresem nem volt. Tíz kilométernél volt egy mérőpont, 56:28-at mértek itt nekem, ami addig 5:39-es tempót jelent. A táv második, 11,1 km-es felének teljesítéséhez pedig 1:03:51 kellett, ez 5:45-ös átlagot jelent. Minimális az eltérés, nincs 2% a lassulás. Bár nem hajráztam teljes erővel, az utolsó fél kilométert mégis 4:53-as tempóban tettem meg. Ilyen adatokról áprilisban még csak nem is álmodtam...

20. Fenyves Futás

Az utolsó lehetőség a célversenyem előtt, hogy csiszolgassak a taktikámon. Sajnos a pályáról nem sikerült sokat találnom a neten, de még a helyszínen is lemaradtam a tájékoztató elejéről, valami körökről volt szó, és hogy vannak nyilak az aszfalton. Csak a nálam szokásos menet, ideje lenne kicsit odafigyelnem erre...  Olyan kevesen indultunk a leghosszabb, 20 kilométeres távon, hogy én még vártam a versenyzőket, és őszintén szólva kicsit meglepetésként ért a rajt. :) Mondjuk így legalább nem sokat kellett helyezkednem, hogy a mezőny hátsó felében legyek, teljesen utolsó helyről vágtam neki a versenynek. Az órámat jókor indítottam, de hamar kiderült, hogy a pulzuszóna még edzéshez van beállítva. Tippre egy-másfél perc kellett az átállításhoz, ami később erősen nehezítette az átlagtempóm ellenőrzését.

Utolsó helyen, még :) Fotó: kefekomarom.hu

Kicsit megindulok, megelőzök pár embert, próbálom felvenni a verseny elejére tervezett pulzust. Az árnyékos erdőbe befordulva jut eszembe, hogy a sapkát megint elfelejtettem felvenni. Árnyékban 28 fok, csak reménykedem, hogy keveset futunk majd a napon. Beállok a saját tempómra, egy srác lassan megelőz. Tartom még a 160-163 körüli pulzust, a második kilométer után 165-ön folytatom, így már csak nagyon lassan szakadok le az előttem lévőről. A kilométer jelzésekből megfejtettem, hogy három, szinte pontosan 6 kilométeres kört fogunk futni. A pálya jó, majdnem teljesen sík, bár az időimet utólag elemezve azért kirajzolódik 2 olyan kilométer, ami minden körben egyformán lassabb volt.

Az első kör eseménytelenül tellik el, és mivel a pálya ezután már nem tartogathat semmiféle meglepetést, az 5:30-as átlagot illene behúznom. Minden kilométernél ellenőrzöm, hogy belül vagyok-e, és bár határon vagyok folyamatosan, úgy érzem menni fog, nem fáradok. Meg is lepődök, amikor féltáv környékén megelőz egy srác, szeretném tartani, de még sok van hátra, nem akarok nagyon kockáztatni. Egy kicsit azért emelek a pulzuson 167-169-re, szerencsére ez épp elég ahhoz, hogy ne szakadjak le tőle. A második kör vége felé épp azon gondolkodom, hogy a mezőny elejének milyen tempót kellene mennie, hogy lekörözzenek, amikor egy versenyző valami nem evilági sebességgel robog el mellettem, és  annyira vizes, mitha épp most szállt volna ki egy medencéből. Számomra felfoghatatlan volt az a tempó, szerintem még a csúcssebességem sincs ekkora.

A sokkomat csak a harmadik kör megkezdése tudja oldani, ekkor mi kezdünk el utolérni, és elhagyni rövidebb távon futókat. A zselét is megeszem, bár nincs nagyon kedvem hozzá, eléggé undorodom a tömény édes íztől. Az izót is már csak fele hígra keverem, így sokkal jobb, de egy kis sajtért és olívabogyóért ha nem is a fél karomat, de néhány másodpercet azért odaadnék. A kör végéhez közeledve úgy számolom, hogy kicsúszok az 5:30-as átlagból, ezért azt a döntést hozom, hogy a 18-as kilométer után robbantok, és ezúttal nem csak az utolsó ezrest nyomom meg. Ennek a versenynek számomra főleg a tanulás a célja, az eddigi 18 kilométer pedig már megmutatta, hogy képes vagyok a félmaratoni távon is beosztani az erőmet, ezen nem változat az, ha elrontom a legvégét. Még mindig közel vagyok az előttem lévőhöz, és bár a helyezés aztán tényleg nem számít, de ha már robbantok, legyen benne némi taktika is. Óvatosan fokozom a tempót, majd a 18-as jelzés melletti elhaladás után már jelentős tempókülönbséggel előzök, ami reményeim szerint kellően demotiváló lesz a versenytársamnak, és még csak eszébe sem jut, hogy követni próbáljon. Meglepően jól esik a tempóváltás, és úgy tűnik tudom is tartani. Hamarosan feltűnik előttem egy újabb versenyző, aki még az elején előzött meg, mellette is elrobogok.

A sárga pólos más távon van, én elöl, közel mögöttem a két üldözőm Fotó: kefekomarom.hu

Nem néztem hátra egyszer sem, próbáltam magabiztosnak tűnni, viszont az aszfaltos részhez közeledve erősödő lihegésre lettem figyelmes mögöttem. Közeledik a verseny vége, minden erőmet összeszedve ráteszek még egy lapáttal, és úgy hallom, hogy sikerül is meglógnom. Ismét hatalmasat tudok hajrázni, bejön az "inkább összesek a célban, de nem előz meg senki" taktikám.

Az utolsó métereken már repülök :) Fotó: kefekomarom.hu

Csipogtatás 8 másodperccel az üldözőm előtt :)

A mért adatokat elsőre megnézve eléggé csalódott lettem, mert nem lett meg az 5:30-on belüli átlag, pedig meg voltam győződve róla, hogy sikerült. Gyanúsan hamar véget ért az utolsó két kilométeres hajrá is, ami nem csoda, mivel a mérésem szerint csak 19 km volt a táv. Hát így még jobb döntésnek bizonyult a korai hajrá, merthogy egyáltalán nem volt korai. 1:45:49 lett a hivatalos eredményem, ami hivatalos táv adat hiányában a mért 19 km-el számova 5:34 /km-es átlagot jelent. Teljesen rendben van egyébként ez az eredmény, jelenleg nagyjából ennyi van bennem, és mostanra megvan a kellő tapasztalatom, hogy ezt ki is tudjam hozni magamból. Megfelelően koncentrálva, nem elfutva az elejét ez a táv már könnyedén megy, nem volt holtpont, de még hullámvölgy sem. A tempóm viszonylag egyenletes volt (5 km-es átlagok: 5:22; 5:35; 5:42; 5:37), 6 percet elérő ezresem pedig nem is volt. Felkészültem.

Nem hagyott nyugodni, hogy a második körömben ki száguldhatott el mellettem. Vajon egy rövidebb távos sprintelését láttam, vagy valaki tényleg ennyire gyors volt ezen a távon? Hát valaki tényleg ennyire gyors volt, a távomon győztes Balázs Levente volt az, akinek egy maraton is csak 2 és fél óra... Eléggé maradandó élmény volt látni őt futni. Előttem végzett Szőnyi Ferenc is, mondhatni erős volt a mezőny, ahol én a 21 indulóból 15. lettem, azaz bőven nem utolsó.

Bekerültem a TV-be is! :) Persze nem a szuper helyezésem miatt, hanem a verseny után odaadtam a kamerával készített felvételeimet, amikből egész sokat tudtak hasznosítani:

http://www.komaromtv.hu/uploads/media/news/1472129463yq_fenyvesf.mp4

Szervezők honlapja: http://kefekomarom.hu/

Futapest - Csobánka terepfutás

Az első félmaratonom nem igazán a terveim szerint alakult, ami után az edzés se ment valami jól. Az első hét még rendben volt, de a másodikon erősödött a jobb combomban hátul hetek óta jelenlévő kis fájdalom. A hét végi hosszú futáson végül minden előjel nélkül a bal térdem mellett vágott be egy olyan görcs, hogy inkább sétára váltottam, nehogy nagyobb baj legyen. Nincs mese, kicsit vissza kell vegyek a lendületből, így ennek megfelelően átdolgoztam az edzéstervem: egy ideig nincs sprintelgetés, és a heti távban is visszalépek valamennyit. A mostanában erősen hanyagolt tornával is újra barátkoznom.

Az előzmények miatt a versenyen való indulásom végig kétséges volt, de nagyjából helyrejöttem, az utolsó héten már terv szerint ment a felkészülés. Az elvárásaim így kezdetben csupán arra korlátozódtak, hogy ne sérüljek le nagyon durván. Aztán persze ahogy közeledett a verseny, ahogy egyre jobb formában voltam, mégiscsak kitűztem célként, hogy az ehhez a versenyhez igen hasonló karakterű Kaptárkövek Trail-en futott tempót hozni akarom. A múltkori gyomorprobléma miatt a verseny előtt egy órával ettem kis müzlit, hogy ne legyen teljesen üres a hasam, hátha így jobb lesz. Bár a rajtra erősen beborult, és vészjóslóan dörögött is az ég, a sapkát ezúttal nem hagyom el, sose lehet tudni mikor csap le ránk teljes erejével a Nap. Szépen elhelyezkedek a hátsó régióban a rajthoz, próbálok nagyon koncentrálni arra, hogy ne fussam el az elejét. A tervem a előzőnél jóval alacsonyabb, 165-ös átlagpulzus, 160 - 165 - 170 harmadokra osztva a versenyt.



Valahol a hátsó sorban bújok meg :) Fotó: Futapest.hu

A rajt után hamar elérem a magamnak szabott pulzust, amit tartok is becsülettel, érzésre el is hagy szinte a teljes mezőny. Ahogy a második kilométernél erősebben emelkedni kezd, sokan váltanak sétára, én sem teszek másként. Elkezd esni, kitárom a karjaim, leveszem a sapkám, hogy minnél nagyobb felületen érjenek a hűsítő cseppek. Néhány dörgés után hirtelen ömlik rám a víz, ennél jobb nem is lehetne! Kislányom épp ekkor rajtol a rövid távon élete első, nem iskolai futóversenyén, és bár Ő sem ilyed meg egy kis esőtől, remélem nem lesz sok neki a jóból. Szép lassan kialakul körülöttem egy, az enyémhez igen hasonló stílusban haladó csapat, ugyanakkor kezdünk belesétálni, majd az emelkedő enyhülésével futni is. Igen lassan, de biztosan közeledek az előttem lévőkhöz, és az ötödik kilométer végére, mire a Hosszú-hegy megmászásával letudjuk gyakorlatilag a teljes, 300 méteres szintemelkedést, sikerül 3-4 versenyzőt megelőznöm. Egy néhány méteres szakaszon balra csodálatos kilátás tárul elém, tényleg magasra felkapaszkodtunk, nem csak úgy éreztem. :)

Síkra vált, majd enyhén lejteni kezd a terep, és a számomra legkedvesebb, klasszikus egynyomtávú erdei ösvényen kezdhetek végre rendesen futni. Nagyobb lendülettel előzgetek, mígnem már nem is látok senkit magam előtt, csak az erdő, a kanyargó ösvény, és a rendületlenül szakadó eső vagyunk. Imádom ezeket a perceket, amikor a tudatos gondolkodás szinte teljesen kikapcsol, csak a tökéletes harmónia marad. Egy frissítőpontnál vált széles, köves szekérútra a terep, hát ez már annyira nem jön be. Hamarosan a pulzusom is kezd csökkenni, valahogy olyan kemény ezen futni, a combhajlító izmaim kezdenek fájdogálni. Mindeközben az 5 kilométeres távon mostanában kell célbaérnie kislányomnak, sokat gondolok rá, csak reménykedni tudok, hogy tartotta magát a megbeszéltekhez, és nem hajtotta túl magát.

Az 5 kilométeres táv rajtja Fotó: Futapest.hu

A verseny 2/3-ához érve emelhetném a pulzusom 170-re, próbálok is gyorsulni, de egészen addig nem tudom elérni ezt a szintet, amíg kicsit kevésbé nem kezd lejteni az út. Ekkor viszont újra közeledni kezdek az előttem lévőkhöz, majd előzök is néhányat. Ismét erdei ösvényre fordulunk, ami nagyon meredeken lejteni kezd. Szeretném ha nem esne vissza a pulzusom, eszeveszett száguldásba kezdek, csak úgy repülök lefele. Tiszta sár minden, néhol mini patakokban gázolok, iszonyatos koncentrációt igényel, hogy ne csússzak meg, és ezt nagyon élvezem! Legalább 5-6 versenyző mellett suhantam el, majdnem itt voltam a leggyorsabb az egész verseny során... Az utolsó kilométeren elkezdek még egy hajrát, de a felénél kicsit vissza kell vennem, hogy az utolsó száz méteren beszáguldhassak a célba.

Az órámra pillantva számomra hihetetlen, 1:11 -es időeredményt látok, ez biztosan 6 percen belüli átlagtempó! Egészen pontosan 5:54 perc/km lett a végeredmény, ami messze felülmúlja a Kaptárköveken elért 6:40-es átlagomat. Hát a verseny elején felfelé kaptatva, időnként 8 perc feletti ezresekkel nem igen számítottam ilyen eredményre, de az utolsó 7 kilométer 4:50 -es átlagtempója végül jól meghúzta a versenyátlagot. Azt hiszem visszataláltam a megfelelő pulzustartományba, ahol nem csinálom ki magam az első pár kilométeren, és így a verseny második felére is bőven marad erőm. Ezúttal persze az időjárás is nagyon sokat segített, a sár nemigazán lassított, viszont az eső hűtése valósággal szárnyakat adott, és úgy tűnik, hogy sokkal többet lassít rajtam a meleg, mint eddig gondoltam volna.  A győzteshez képest ezen a versenyen volt a legkisebb a lemaradásom, mindenképpen jó úton haladok. A pálya a köves szakaszt leszámítva nagyon tetszett. Az elején az alig 4 kilométeren 290 méternyi szintemelkedés elég emberes volt, de már egyáltalán nem érzem szenvedésnek az emelkedőket, és biztos vagyok benne, hogy egyszer meg is fogom futni ezeket.

A legjobb része a napnak viszont még hátra volt: az eredményhirdetésen kislányomat a dobogó legfelső fokára hívják, első lett a korosztályában! Nagyon büszke vagyok rá, és tovább fogok dolgozni azon, hogy egyszer majd a nyomdokaiba léphessek :)

A nap fénypontja :)